47. rész

Egész este alig aludtam valamit. Csak forgolódtam az ágyban. Akaratlanul is a történteken járt az eszem. Újra éltem minden egyes pillanatát a készülődéstől, a veszekedésen át, a kibékülésig. Szemeim könnybe lábadtak, ahogy újra hallottam a megjegyzéseit. Nem akartam felébreszteni, így ilyenkor nagyokat nyelve fojtottam vissza a sírást. Most valahogy az sem nyugtatott meg, hogy itt van mellettem. Hiába ölelt át erősen, hiába éreztem kellemes illatát, hallottam lélegzetvételét, most ez sem számított. A fáradtság eluralkodott rajtam, és egy-egy pillanatra lehunytam szemeimet, de épp, hogy elaludtam volna, felriadtam. Bevallom őszintén, féltem. Féltem, hogyha most elalszom, és később felkelek már nem lesz mellettem. Végül, lehet, hogy a sírás okozta fáradtságnak köszönhetően, de sikerült elaludnom.

Reggel arra ébredtem, hogy Krisztián óvatosan kimászik mellőlem. Ijedten nyúltam a keze után.

- Krisz?! – néztem rá kétségbeesetten. – Ne menj el, kérlek.

- Sajnálom, de muszáj. Szakos ki fog nyírni, ha nem megyek be. – mondta, majd közelebb hajolt, és homlokon puszilt. Amikor el akart húzódni, nem engedtem. Szorosan hozzábújtam, és nem engedtem el.

- Kérlek, maradj. – szipogtam, miközben mélyet lélegeztem illatából. – Nem akarom, hogy elmenj.

- Viki, mi a baj?! – állam alá nyúlt, és gyengéden felemelte a fejemet.

- Nem akarlak elveszíteni. – mondtam. Utáltam, ha ennyire gyengének lát, de most nem tudtam magamba fojtani a dolgokat.

- Ezt most a tegnapi miatt mondod, ugye? Már bocsánatot kértem. – sóhajtott. – Tényleg nem gondoltam komolyan. Ideges voltam, nem tudtam, mit beszélek.

- Nem kell sajnálkoznod, igazad volt. – hümmögtem, és lehajtottam fejemet.

- Ne mond ezt! Tudjuk, hogy nem vagy olyan. Tisztában vagyok vele, hogy nem lennél képes rá, de amikor megláttalak titeket, elveszettem az eszemet. – vígasztalt, mire én csak még jobban sírni kezdtem. – Sss…itt vagyok, és itt is maradok. – mondta, majd szorosan magához szorított, és visszafeküdt mellém az ágyba. Fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig nyugtatóan simogatni kezdte a hátamat, miközben apró puszikat adott.

Nem értettem saját magamat. Ennyire összetört, és védtelen még senki miatt nem voltam. Ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire fontos nekem.

- Ne sírj, kérlek. Be fogsz lázasodni. – mondta. Nem válaszoltam. Szavai hallatán, még jobban potyogni kezdtek könnyeim. Krisztián az éjjeli szekrény felé nyúlt, és kutakodni kezdett benne. Végül egy szem nyugtatót, és egy pohár vizet tolt elém. – Segíteni fog. – mondta kedvesen. Nem szeretek gyógyszereken élni, de éreztem, hogy a legjobb, amit tehetek, hogy most ezt beveszem. Remegő kezekkel vettem el tőle a poharat. Amint lenyeltem elvettem a poharat a számtól, Krisztián gyengéden megsimogatta a hátam, és elvette tőlem. Lette az asztalra, és visszafeküdt. A nyugtató hamar meghozta a hatását. A szemeim elnehezültek, végül mély álomba zuhantam.

Mikor újra magamhoz tértem, bekövetkezett az, amitől annyira féltem. Nem volt ott. Hiába ígérte meg, hogy itt marad. Elment. Felvettem a földről a pólóját, és nagy nehezen magamra hóztam. Kisírt szemekkel sétáltam ki a konyhába.

Ahogy benyitottam, megláttam. Épp reggelit csinált. Bármennyire is magam alatt voltam, a látvány megmosolyogtatott. Ahogy szerencsétlenkedett, azt látni kellett volna. Hamar észrevette, hogy én is ott vagyok. Mosolyogva fordult felém, és közelebb jött.

- Jobban vagy más? – simogatta meg kedvesen az arcom, mire én csak bólintottam. – Gyere, csináltam reggelit.

- Te? – néztem rá kérdően.

- Most kötedsz,  vagy jössz enni? – kérdezte, és megcsókolt. A kezemnél fogva az asztalhoz vezetett, és az ölébe húzott. Együtt fogyasztottuk el a reggelit.

- Ízlett? – ölelt át hátulról, és a nyakamba csókolt, miközben én mosogattam.

- Nagyon finom volt. – válaszoltam, majd szembefordultam vele. Már fel volt öltözve. Egyből leesett, hogy nemsokára el fog menni. – Már is mész? – néztem rá szomorúan.

- Krisztián így is meg fog ölni, hogy miért csak most megyek be.

- Rendben. – húztam el a számat.

- Viki, szeretnél eljönni? – kérdezte félénken.

- Nem akarok zavarni.

- Nem zavarsz. – suttogta ajkaimba. – Na, eljössz?

- Persze. – mondtam, és lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam.

Szakos nem kicsit meglepődött, amikor meglátott. Nem zavarta, hogy én is elkísértem Kriszt, de nem számított rám. Az egész napot a stúdióban töltöttük. A hangulat remek volt. Ezek ketten nem normálisak. Annyi ötletük volt, persze mindegyiket elbohóckodták. Végül csak sikerült befejezniük 2 számot. Nagyon jól sikerült. Egyből beleszerettem az új dalokba.

Amikor hazafelé kocsikáztunk már késő este volt. Krisztián vezetett, és valami irtó büdös energiaitalt ivott. Amikor a doboz kiürült, én hangosan elemezni kezdtem annak tartalmát.

- Hogy tudod ezt meginni? – néztem rá kérdően.

- Finom, és még energiát is ad, ami most rám fér. – mondta unottan.

- De miért nem iszol helyette kávét? Ez úgy túlhajtja a szíved, meg felviszi a vérnyomásod. Arról nem is beszélve, hogy tiszta tartósítószer, meg cukor. – olvastam le a dobozról, majd felé fordultam.

- Aranyos vagy, hogy féltesz, de nem lesz semmi bajom tőle. – nevetett.

- Lehet, hogy viccesnek tartod, de akkor is így van. – nyafogtam. – Tiszta vegyszert iszol.

- Mondja nekem a helyesen táplálkozók példaképe. – nevetett.

- Én igen is egészségesen táplálkozom.

- Tényleg? Mit ettél ma? Mármint a reggelin kívül? Semmit. – nevetett.

- Nem árt, ha leadok pár kilót. – mondtam miközben újra, mélyen belemerültem a dobozon található feliratokba.

- Inkább híznod kéne. Így is túl vékony vagy. – mondta teljesen komolyan.

- Erről most nem nyitok vitát. Túl fáradt vagyok ehhez. – mosolyogtam rá.

Az útón, még beszélgettünk egy kicsit, majd Krisztián kapcsolt valami zenét. Hazaérve, leparkolt a ház előtt. Felérve, én elmentem fürdeni. Mikor végeztem, rohantam az ágyba, és bevetettem magam Krisztián mellé.