77. rész

Tudom, hogy ez rendkívül rövidre sikeredett, de "muszáj" volt felraknom, mert megígértem valakinek. Viszont már későre jár, és nagyon elfáradtam ma, így nem volt energiám, ennék többet kitalálni. A rész  folytatása, pontosabban a vége készen volt/van, csupán egy kis részletet kell beleírnom már.......

Orsi szavain eltűnődve, végül arra az elhatározásra jutottam, hogy teljes mértékben igaza van. Most egymással lehetünk egy kicsit, és nincs senki, aki megzavarhatna minket. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben indultam el Krisztián felé. Utáltam magam amiatt, hogy ekkora hatást tud rám gyakorolni, hogy pillanatok alatt minden önbecsülésem, önfejűségem és makacsságom a semmibe vész. Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy megváltoztam mellette. Régen biztos, hogy nem csináltam volna ezt, nem hoztam volna ilyen döntést, de most….. Ha róla van szó, valahogy sokkal gyengébb vagyok. Bekövetkezett, amitől mindig is a legjobban féltem, nem csak hogy teljesen belészerettem, de ráadásul mindez egy egészen más, egy új szintre emelkedett. Már bármit megtennék érte.

Lassan oda értem hozzá. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Jobb ötlet híján hátulról átöleltem, lábujjhegyre álltam, és államat a vállára tettem. Éreztem, ahogy összerezzen a karjaim között. Nem szólt semmit, csupán egy tőle megszokott arcreakcióval reagált.

                - Krisz… - a hangom szinte megremegett, ahogy kimondtam a nevét. Nagy bátorság kellett, hogy végre összeszedjem magam, erre félbeszakít.

                  - Ne itt mindenki előtt. Gyere. – hangja kimért volt, és érzelemmentes. Hogy őszinte legyek, ez nem segített sokat, és nem éreztem úgy, hogy bátrabb lennék. Csak lépkedtem utána, és az összekulcsolt kezünket bámultam magam előtt. Az érintése, az, ahogy megfogta a kezem és maga után húzott, cseppet sem ugyan azt az érzést keltették bennem, amit a szavai. Egy sátorhoz érve udvariasan előre engedett, majd miután ő is belépett, behúzta a sátor ajtaját. Kínos csend telepedett közénk. Már nem tudtam, hogy közeledni hozzá. Lassan, kimért lépésekkel odasétált hozzám. Ekkora már a feszültség olyan szintet súrolt bennem, amit nem tudtam tovább kezelni. Talán még őt is meglepte, olyan hírtelen borultam a karjai közé.

                - Mond, hogy nem haragszol. – szipogtam.

                - Ne butáskodj, dehogy haragszom. Tudom, hogy mindezt nem gondoltad komolyan, mert ugye nem?

                   - Sajnálom. –suttogtam könnyeimmel küszködve. – Vagyis, pont az, hogy nem sajnálom. Krisz, amit mondtam azt mindet úgy is gondoltam. Persze, ha tehetném, nem ebben a stílusban mondanám el, de az üzenet ugyan az lenne. Egyszerűen így érzek. – kerestem a tekintetét, de egyszerűen nem volt hajlandó a szembe nézni.

                - Jelen pillanatban nem tudok ennél többet nyújtani. Ha neked ez nem elég…… - sóhajtott mélyet. – Csak, hogy tudd, bennem semmi sem változott meg. Ugyan úgy érzek irántad, mint régen, sőt talán sokkal mélyebbek az érzéseim. Nagyon szeretlek, ugye tudod?

                  - Tudom, de érezni már nem érzem.

                - És, akkor most hogyan tovább? – nézett végre a szemembe. – Mindennek vége?

                  - Nem, dehogy is! Vagyis, én azt nem akarom. – bújtam vissza a karjai közé. – Krisz, én még mindig szeretlek. Túlságosan kötődöm még hozzád, nem lennék képes elszakadni tőled.

                         - Ahogy én sem. Úgy sajnálom az egészet. Nem tudtam, hogy így érzel. Viki, ha legközelebb ilyen van, mond el, kérlek. Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudhatom mindezt. – simította végig az arcomat.

                - Remélem, nem lesz legközelebb. – suttogtam.

                  - Ha rajtam múlik, biztos, hogy nem lesz.

                       - Ne mond ki. Ne mond, hogy megígéred. Annyi mindenhez adtad már a szavadat feleslegesen. Ne legyen több ilyen, kérlek.

                - Rendben. – húzódott halvány mosoly a szájára. 

 FOLYTATÁS!!!

Ujjainkat összekulcsolva mentünk vissza a színpadhoz. Tudtam, hogy ezzel még nincs minden elintézve. Ráadásul később muszáj lesz beszélnünk, elvégre ezért is vagyunk itt. Féltem, hisz pár pillanat alatt minden veszekedésbe csaphat hát. Szerettem volna egy kis nyugalmat, egy kis békés időszakot. Jobban örültem volna, ha ezt a pár napot a szeretet, és a gyengédség hatja át, egy kis szórakozással. Élni akartam végre! Elmenekülni a gondok elől és bulizni végre, mindezt úgy, hogy van mellettem valaki. Egy társ, akivel tökéletesen kiegészítjük egymást.

                - Figyi. – fordított magával szembe ezzel kizökkentve gondolataimból. – El kéne mennem, átöltözni, mert nemsokára én következem. Itt maradsz addig? Kivéve, hacsak nem szeretnél velem jönni, és… öhm… megnyugtatni. – vázolta fel vonzó ajánlatát.

                 - A rajongók meg várjanak nyugodtan a nagy sztárra, igaz?

                   - Megértenék. – suttogta, miközben egyre közelebb hajolt hozzám.

                - Persze, és Orsival mi lesz? Meg fog ölni.

                  - Nem vagyok már gyerek, Orsi pedig nem parancsol nekem. Ha a barátnőmmel szeretnék lenni, akkor vele leszek. – válaszolta teljes komolysággal. Nagyon jól estek a szavai, még akkor is, ha tudtam, hogy mekkora szájhős tud lenni néha.

                - Ó, tényleg? Akkor ezt most neki is magyarázd el. Ott jön. – pillantottam el a válla felett. Rémülten húzódott el, és fordult hátra, mindhiába. Csak nevetni tudtam idétlen mozdulatain, megilletődött arckifejezésein.

                   - Gonosz! Ez nagyon nem volt vicces. – nézett rám szúrós szemmel.

                - Szerintem az volt! Látnod kellett volna magad.  – nevettem. Egyszerűen nem bírtam magamhoz térni. A látvány teljesen lesokkolt.

                 - Olyan gyerekes tudsz lenni néha. Szólj, ha befejezted ezt az idétlen röhögést, addig én átöltözöm. – hangján némi sértődöttséget véltem felfedezni, majd fogta magát és csak úgy elsétált mellettem. Meglepet a reakciója, de nem vettem a szívemre. Betudtam a koncert okozta feszültségnek.

Szereztem valami innivalót, és visszamentem a színpad mellé. Tomika hozta a szokásos formáját. Le sem lehetett volna lőni, annyira fel volt pörögve. Csak úgy szórta a poénokat. Krisztián gyors átöltözése viszont elégé elhúzódott. Nem igen igyekezett az öltözéssel, pedig én már nagyon vártam.

                - Na, minden rendben? Kibékültetek? – nézett rám mosolyogva Orsi. Aranyos volt, hogy így érdeklődött utánunk. Látszott rajta, hogy nagyon a szívén viseli Kölyök életét. Nem volt benne semmi rosszindulat, vagy hátsó szándék.

                  - Igen, kibékültünk, és ezt főként neked köszönhetem. Ha te nem biztatsz, még most is egymásra duzzognánk.

                - Örülök, hogy megoldódtak a gondjaitok, vagy legalábbis egy időre félre tudtátok rakni őket.

                 - Ühüm. – hümmögtem.

                   - Történt valami? Mi a baj? – ráncolta össze a homlokát.

                - Egy kicsit megint összevesztünk. – vallottam be szégyenlősen.

                  - Ajh, már megint min?

                - Nem is nevezném ezt veszekedésnek. Krisztián csupán megsértődött, és elvonult átöltözni.

                - Miért sértődött meg?

                   - Az az igazság, hogy nem voltam vele túl kedves. – hajtottam le a fejemet. – Rá akart venni, hogy kísérjem el, és…..öhm…… szóval az a lényeg, hogy játszotta itt a nagyfiút, hogy nem fél tőled, mire én megvicceltem azzal, hogy ott állsz mögötte. Ezen jól berágott, és megsértődve elvonult.  –vázoltam fel neki a jelenlegi állapotot.

                 - Mi? Ebből most semmit sem értek.

                  - Mindegy, hagyjuk inkább. Köszönöm, hogy segíteni próbálsz, kedves tőled. – mosolyogtam rá bíztatóan.

Később Orsinak is dolga akadt, Tomikáék pedig nagyon belemélyültek a beszélgetésbe, így jobbnak láttam, ha nem zavarom őket. Épp Lola énekelt a színpadon, én pedig egyedül oldalról figyeltem a koncertet. Megfordult a fejemben, hogy megkeresem Krisztiánt, de fogalmam sem volt, hogy merre lehet. Túl sok idő telt már el, így valószínű, hogy már nem találnám meg a sátorban. Amúgy is, ok nélkül sértődött meg. Persze, nem kellett volna úgy viselkednem, de régen értette és szerette a viccet. Mára mindez már elmúlt. Megváltozott.