88. rész

zene

- Hol a francban voltál és egyáltalán miért nem szólsz, ha elmész? Halálra aggódtam magam. – üvöltöttem Vikire. Szegény szóhoz sem jutott úgy leteremtettem. – Ennyire hülye nem lehetsz!

Ott állt előttem megszeppenve, könnyeivel küszködve. Annyira aranyos volt… Be kellett látnom, nem is rá haragudtam igazából. Inkább a tudat, hogy lehet végleg elhagyott, váltott ki belőlem ilyen indulatot. Mindig is féltem, hogy elveszítem, de még ennyire közel, sosem éreztem magam ahhoz a bizonyos határhoz. Kiborított a gondolat, hogy nem láthatom többé.

Szó szerint, menekültem a karjaiba. Nem bírtam tovább elviselni a köztünk lévő távolságot, mely egyre nagyobbnak tűnt. Zihálva préseltem gyönge testét az enyémhez, miközben fejem nyakába fúrva, lélegeztem be édes illatát.

            - Sajnálom. – fakadtam ki – Én csak… megijesztett a tény, hogy eltűntél.

              - Aggódtál, vagy inkább féltél, hogy elhagylak? – kérdezte. Üveges tekintettel meredt egy pontra, így elnézve a vállam fölött. Ekkor vettem csak észre ridegségét. Még csak át sem ölelt. Csak meredten állt, karjaim szorítása alatt. Mit mondhatnék? Hogy igen?! Hogy rohadtul megijesztettél, és megijesztesz most is?

            - Mindkettő. Felkeltem és nem voltál sehol. Ezt nem tudtam mire vélni. – suttogtam félve. Választ vártam, de csupán egy fejbiccentéssel jelezte, hogy megértette. – Valami baj van?

                 - Én is ezt kérdezem hetek óta. – nézett végre egyenesen a szemembe. Tekintetéből csalódottság és fájdalom tükröződött.

            - Sajnálom. Nem könnyű mellettem, elismerem. Csodálom, hogy eddig kitartottál. Senki sem volt még képes ennyi ideig elviselni maga mellett. Vannak hibáim... Türelmetlen vagyok, önfejű, makacs, önző és indulatos. Sokszor meggondolatlanul cselekszem. Nem vagyok képes beismerni, ha hibázok. És még sorolhatnám a rossz tulajdonságaimat. Azt hiszem, sose érnénk a lista végére… Egyetlen egy dolog az, ami mégis mellettem szól, amitől úgy érzem, jobb ember vagyok, ami kicsit javít a torz önarcképemen… Méghozzá az, hogy szeretlek és bármit megtennék érted. A tudat, hogy ha csak egy kicsit is, de viszont érzed ugyanezt, hogy talán én is fontos vagyok neked, az, ami támaszt nyújt a nehéz napokban. Ettől úgy érzem, érdemes reggel felkelnem. Ha nem lennél, talán már rég elvesztem volna…

            - Minden rendben? – nyitott be Tamás. Remek! Könyörgően pillantottam Vikire, majd újra Tomikára.

            - Persze. Nincs semmi baj. – válaszolta, de még csak Tamás felé sem nézett.

            - Oké! – nyújtotta el barátom mondandóját. – Nem akartok jönni activity-zni? Ketten nem valami izgalmas játék. Ráadásul Szandi nyavalyog, mert folyton elverem.

              - Nem is! – hallatszott be a szobába Szandra éles hangja.

            - Mindjárt megyünk. – mondta Viki.

Nem tudtam mire vélni a stílusát. Furcsán merev volt, és rideg. Idegesen vártam a történéseket, miután Tamás maga után bezárva az ajtót, elhagyta a szobát.

            - Szerencséd, hogy az érzéseim jóval erősebbek annál, mint amit a józan eszem diktál. – ölelt át.

              - Szeretlek. – suttogtam fejem hajába túrva.

            - Tudom.

Tudom?! Ennyi? Semmi „én is” vagy ilyesmi?

            - Nem akarok játszani. – nyavalyogtam, mikor kezemet az övével összekulcsolva az ajtó felé vezetett.

            - Ne légy már ennyire antiszociális.

            - Nem vagyok az! – tiltakoztam – De nem akarok rajtad osztozkodni. – szorítottam karjaim közé.

            - Csak a tiéd vagyok! – kacsintott széles mosollyal az arcán.

              - Sehogy sem szeretnélek megosztani másokkal. Még így sem.

            - Nem várhatod el, hogy egy szobába bezárva éljek életem végéig társaság nélkül.

            - Tudom. De az enyém vagy! Ezt ne feledd! – hajoltam egészen közel ajkaihoz.

            - A tiéd. – suttogta.

Az activity jó hangulatban telt. Mindig is szerettük magunkat produkálni a Tamással, így nem esett nehezünkre a játék. Jó érzéssel töltött el, ahogy Vikit vidámnak, felszabadultnak láttam.

            - Csalás! – kiáltott fel Tomika.

             - Tanulj meg veszíteni. – nevettem, majd önelégült mosollyal az arcomon ültem le a kanapéra.

            - Én jövök. – húzott Szandra a kártyákból.

Viki lassan karjaimba bújva osztotta meg velem takaróját. – Látod. Ezt a Krisztiánt szeretem én. – suttogta és puszit nyomott az arcomra. Végre! Szeret!

Bármennyire is szerettem volna elaludni, megint csak nem ment. Napok óta azt érzem, hogy a bennem lévő érzések lassan szétfeszítenek. Szerettem volna beszélni valakivel, de senki sem értett volna meg. Pedig egyre inkább úgy éreztem, muszáj kiadnom magamból mindent. Nem tudom, meddig tudok még hazudni. Viki mocorogni kezdett mellettem. Elharapott, érthetetlen szavakat nyöszörögve temette arcát a nyakamba. Talán neki kéne elmondani. Bárcsak megtehetném!

Azt hiszem, sosem éreztem még magam ilyen közel a kitárulkozáshoz. Nem sokon múlt, hogy fel nem ébresztettem és szánalomra méltó, megtört emberként be nem vallottam mindent. Levegőre van szükségem!

Mire észbe kaptam a kocsimban ültem és céltalanul jártam Budapest utcáit. Nem tudtam hová menjek, vagy mit csináljak, de nem maradhattam tovább otthon. El kellett menekülnöm kicsit, hogy mentsem a látszatra tökéletesnek tűnő, de valójában elcseszett éltemet és vele együtt párkapcsolatomat.

Egy jól ismert ház előtt álltam meg. Régen naponta megfordultam ezen a környéken, de aztán mindennek vége lett. Tudatosan kezdtem el kerülni a város ezen részét. Inkább választottam a hosszabb utat, a dugókat, minthogy újra beforduljak ebbe az utcába. És most mégis itt álltam. Tiszta idióta vagy! Belső hangom szitkozódása ellenére becsengettem.

            - Krisztián? – nyitott ajtót Heni szemit álmosan dörzsölgetve. Valószínűleg aludt. Mégis mire vártál, mi mást csinál az éjszaka közepén?

            - Beszélnünk kell.

              - Menj haza! – próbálta rám zárni az ajtót, de nem hagytam magam.

            - Nem! Annyiszor használtál már ki, annyi alkalommal tetted már tönkre az életemet és küldtél padlóra… Tartozol annyival, hogy meghallgatsz. Nem fordulhatok senki máshoz.

            - Gyere be. – sóhajtott.

A kanapéra ültünk. Várakozón pillantott rám, de nm tudtam belekezdeni. Pontosabban nem tudtam hol kezdeni…

            - Tiszta idióta vagyok. – álltam fel idegesen. Mégis mit keresek itt? Mit vártam? Hogy majd minden rendbe jön, vagy hogy könnyebb lesz, ha beszélek róla? Egy nagy frászt!

            - Krisz, ülj le és fejezd be, ha már belekezdtél. – húzott vissza le mellé. – Hallgatlak.

Jobb ötlet híján, sóhajtva mélyen a kabátom zsebébe nyúltam, és egy ékszeres dobozt vettem elő. Az asztalra téve hagytam, hogy a díszes tárgy beszéljen helyettem.

Le se tagadhatta volna, mennyire meglepte. Percekig csak ledöbbenve meredt az asztal felé.

            - Neki szántam. – hangom súlyos fájdalommal telten csengett – De jöttél te, és újra sikerült tönkretenned az életem. Miért kellett? Miért?

            - Pont annyira hibás vagy te is, mint én. Ha jól emlékszem, te jöttél át aznap este.

            - Hányszor fogsz még kihasználni, feldúlni az életemet? Már egyszer padlóra tettél. Újra kellett kezdenem mindent. Fel tudod ezt fogni? Nem sokon múlt, hogy nem siklott ki végleg az életem… Ha nem lett volna mellettem a családom, Orsi, és a barátaim… Nem tudom, mi lenne velem most. És mindezt neked köszönhetem! Gratulálok. Sikerült újból elcseszned mindent.

            - Könnyű engem hibáztatni, igaz? Úgy sem számít, ugye? Elvégre én senki sem vagyok… nem érzek… nem vagyok képes szeretni… - nézett rám könnyes szemekkel.

            - Ezt úgy mondod, mintha sajnálnád, ami velünk történt.

          - Mert sajnálom is.

            - Te tehetsz róla. Csak magadnak köszönheted.

          - A fenébe is tudom! Ne emlékeztess rá folyton. Fiatal voltam és még nem volt fontos számomra az, amit nyújtottál. Nem pont arra vágytam, amire te. Én csak… élni akartam és élvezni az életet, de megfojtottál ilyen téren. Most mégis szeretném újra átélni mindezt.

             - Van rá lehetőséged. Gyönyörű vagy! Bárkit megkaphatsz, és még nagyon meg sem kell magad erőltetned érte.

                  - Csak téged nem…

       - Heni. – sóhajtottam – Tudod, amikor megtudtam, hogy nem voltam elég neked én… - mélyet lélegezve, próbáltam úrrá lenni felszínre tört érzéseimen – A fájdalom mindent felemésztett bennem.

Nem éreztem mást, csak ürességet. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha ezt a hatalmas űrt, bárki be fogja tudni tölteni… De sikerült tovább lépnem. Neked is ezt kéne tenned. Éld az életed, úgy, mint én. Keress valakit, aki igazán szeret.

            - Te voltál az egyetlen, aki valaha látott bennem valamit. Aki képes volt elfogadni, és még így is szeretni…

    - Ugyan már. Nem vagy egy szörnyeteg. Gyere, mondok valamit. – húztam magamhoz közelebb – Tudod, én is abba a kedves, aranyos lányba szerettem bele, aki régen voltál. Nézz magadra, ez nem te vagy!

            - Hülyeség. – forgatta szemeit.

              - Azért csak gondolkozz el rajta!

Már hajnalodott mikor hazaértem. Fáradtan rúgtam le a cipőmet, majd mentem egyenesen a szobámba. Igyekeztem a lehető leghalkabban ledobálni magamról a ruhát, nehogy felébresszem őt. Az ágy megsüppedt alattam, ahogy lefeküdtem. Viki nekem háttal, az oldalán feküdve aludt. Közelebb csúsztam, hogy átöleljem, de nem engedte.

            - Merre jártál? – kérdezte.

              - Megijesztettél. – suttogtam – Azt hittem alszol.

          - Válaszolj.

            - Nem tudtam aludni.

         - Remek. – válaszolt gúnyosan.

            - Kicsim… - próbáltam újból közeledni, mondanom sem kell, mindhiába.

         - Ne! Most… most ne. Ne érj hozzám.

Kővé dermedve meredtem magam elé. Elcsesztem! Úgy tűnt, a tökéletesnek tűnő kis világom készül most porba hullani. Az amúgy is elég ingatag váramat, amit hosszú évek alatt sikerült felépítenem, már csak egy oszlop mentette meg attól, hogy végleg összedőljön.

Pont mint a Jenga-torony… Ugye ez az a játék, mikor felépítünk különböző faelemekből egy tornyot, és a játékosoknak egyesével úgy kell ebből a toronyból kiemelniük egy-egy ilyen építőelemet, hogy az építmény le ne dőljön. Az életem leginkább erre a bizonyos játékra hasonlított, azzal a különbséggel, hogy az enyém most megremegett és én az utolsó tartó elemhez, az imént nyúltam hozzá… Már csak várni kell, hogy darabokra hulljon.

   - Aludnod kéne. - suttogta órákkal később, amikor felém fordult. Nem szóltam semmit. Ugyan úgy, mozdulatlanul feküdtem azóta, hogy hazajöttem. - Gyere. - suttogta és közel húzott magához. Fejem nyakába temetve próbáltam minden egyes pillanatot az emlékezetembe vésni. Lehet soha többé nem ölelhetem...