- Pozitív. – suttogta velem szemben az ajtóból. Szeme könnybe lábadt a kétségbeeséstől. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, mit tegyen. Tényleg félt, hogy mi fog következni ezek után.
- Gyere, ülj le, és nyugodj meg egy kicsit. Nem lesz semmi baj. Hidd el. – nyújtottam fele készségesen a kezem. Belekapaszkodott, és rám támaszkodva együtt sétáltunk el a kanapéig. Miután leült, én elmentem a konyhába egy pohár vízért. Épp, hogy csak belekortyolt a frissítő folyadékba, miután visszaértem. – Mit fogsz tenni? Elveteted?
- Szó sem lehet róla. Nem lennék rá képes. Tudod jól, hogy már régóta szeretnék egy gyereket.
- Tisztában vagyok vele. Ezért is lepett meg a reakciód. Te mindig is hangoztattad, hogy legnagyobb célod és vágyad, hogy végre a saját gyermekedet tarthasd a kezedben. Most itt van rá a lehetőség, és úgy látom, mintha megijedtél volna. Ez nagyon nem rád vall.
- Tökéletesen látod. Igaz, minden vágyam volt ez a baba. Eddig csak álmodoztam róla, most pedig pár hónap választ el tőle. Ez megrémiszt. Olyan sokáig készültem rá, de mi van, ha még mindig nem állok rá készen. Mi van, ha rossz anya leszek, ha nem fog szeretni ez a csöppség?
- De mégsem ettől félsz a leginkább, nem de? – ráncoltam össze a homlokom.
- Tényleg nem ez a valódi oka. Nem tudom, hogy Bence hogyan fogja fogadni. Neki most a karrierje a legfontosabb. Nem biztos, hogy ennyi évesen pont egy gyerekre vágyik.
- Te pedig nem szeretnéd őt elveszíteni emiatt. – mondtam ki, amire éppen gondoltam.
- Szeretem őt. Nagyon. Már nem tudnám elképzelni az életem nélküle. Úgy érzek iránta, mint te Krisztián iránt.
- Ez így van rendjén, de meg kell bíznod annyira Bencében, hogy jó döntést fog hozni. Ő is szeret téged. Nem fog se magadra hagyni, és azt sem kéri majd, hogy vetesd el.
- De bele sem akarom kényszeríteni a dologba. Nem akarom, hogy úgy érezze, ezek után muszáj velem maradnia.
- Őszintén. Úgy is mered őt, hogy most emiatt tényleg szakít veled? Gondolkozz már el egy kicsit.
- Könnyű neked, de azért megnézném, hogy te mit csinálnál a helyemben. És most ne gyere azzal, hogy veled nem fordulhat elő. Én is szedtem fogamzásgátlót, aztán mégis összejött. Sőt belőletek kiindulva, még nagyobb az esély rá. – Csak pislogni tudtam. Egy hang nem jött ki a torkomon. Teljesen megdöbbentett, hogy képes volt ezt mondani. – Bocsánat. Kérlek, ne haragudj. Elvetettem a sulykot. Nem gondoltam komolyan, csak ideges vagyok. – kezdett el szabadkozni.
- Nem, semmi baj. Igazad van, de most ezt inkább hagyjuk. Menj haza, és mond el inkább Bencének. És ne úgy, mint ahogy eddig tetted. – szóltam rá Barbira, és kikísértem. Az ajtóban még visszafordult.
- Köszönöm. Annyira jó tudni, hogy rád számíthatok. Tényleg ne haragudj azért, amit mondtam. Nem gondoltam komolyan.
- Felejtsük el. De ígérd meg, hogy beszélsz Bencével. Megérdemli, hogy őszinte légy vele.
- Megígérem. – mosolygott.
- Aztán holnap csörögj, hogy mi történt.
- Feltétlenül. Szia.
- Szia.
Rengeteg időm volt, míg Krisztián haza nem ér. Tomikáék pedig ki tudja, mikor jönnek meg. Mostanában a nap 24 óráját utazással, koncertekkel töltik. Gondoltam főzök valami finom vacsorát estére. Már a bolt felé menet eszembe jutottak Barbi szavai. Igaza volt. Én sem tudnám, mit tennék a helyében. Félnék Krisztián reakciójától. Attól, hogy elhagy. Abban is teljes mértékben igaza volt, hogy van rá esély, hogy én is teherbe essek. Sokszor hagyjuk, hogy vágyaink eluralkodjanak rajtunk. Ilyenkor meggondolatlanul, a következményekkel mit sem törődve cselekszünk. ’Ez így nem mehet tovább. Változtatni kell a dolgon.’
Krisztián szemszöge:
Alig vártam, hogy végre hazaérjek. Egész nap Viki járt a fejemben. Elképesztő módon szerettem őt. Talán úgy, mint ahogy eddig senkit. Még Heninél is sokkal jobban….. ’Heni. Vajon mi lehet most vele.’ Mindig is nagyon gyönyörű volt, legalább is, ahogy én emlékszem rá. Ő volt az első komoly kapcsolatom. Szerettem őt, és azt hittem, ő is így érez irántam. De tévednem kellett. Őt nem én, hanem sokkal inkább a velem járó hírnév, csillogás és pénz vonzotta. De mindenek ellenére még mind a mai napig eszembe jut néha….
Autómmal begördültem az ismerős utcába. Percekkel később már a ház előtt lévő parkolóban álltam. Megláttam egy csapat lányt, akik rám várnak. ’Nem igaz, hogy nincs 5 perc nyugta az embernek. Ez már túlmegy minden határon.’ Egy sóhajtás közepette kiszálltam és lecsuktam a kocsit. Egyből körém gyűltek. Aláírásért, és közös képért könyörögtek. Az évek során kitanultam, hogyan jó pofizzak az embereknek. Már szinte reflexből megy a kedves, nyálas beszéd bárkivel. Még akkor is, ha semmi kedvem hozzá. Unom már, hogy mindenhol rajongókba ütközöm, hogy leszólítanak az utcán. De ez még mindig a jobbik eset. Nekem is szükségem van egy magánszférára, ahol önmagam lehetek. Ahol nincs SP, és nem kell megjátszanom magam. Ahol csak Krisztián létezik. Eddig mindezt otthon éreztem igazán, de mára már az ajtóm előtt is rajongókba ütközöm.
Mosolyogva ugyan, de unottan firkáltam az orrom alá dugott papír fecnikre. ’Sok szeretettel, SP’. A tömeg egyre nagyobb, és nagyobb lett. Már nem tudtam irányítani a dolgokat. A rajongók gyűrűje, mely körbevett egyre csak szűkült. Már szinte levegőt sem kaptam. Egy gyors köszönés után utat törtem magnak, és bementem. A lépcsőház kongott az ürességtől. Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat. Minél hamarabb Vikivel akartam lenni.
- Megjöttem. – kiabáltam az ajtóból.
- A konyhában vagyok. – jött szinte azonnal a válasz. Ledobtam a kulcsom az asztalra, és a konyhába vettem az irányt. Már az ajtóban megcsapott a vacsora kellemes illata.
- Kihűl a vacsora. – suttogta, miközben levegőért kapkodott.
- Nem érdekel. – vontam magamhoz újra közel, de megint csak elutasította közeledésemet. – Valami baj van?
- Sajnálom, de most…..öhm….nem alkalmas. – mondta. Valamiért nem hittem neki. Csak hebegett-habogott. Nem találta a szavakat, a tökéletes kifogást, de nem akartam feszegetni a témát, így inkább hagytam a dolgot.
- Megyek, megmosom a kezem. Rendben? – simogattam meg az arcát bíztatóan. Akartam, hogy érezze, rám számíthat. Zavart viszont, hogy még ennyi idő után sem tud megbízni bennem. Ez ellen viszont nem tudok többet tenni. Mindent megpróbáltam már, de hiába. Ugyan akkor én is hibás vagyok. Ha nem cselekszem meggondolatlanul, ha nem kapom fel a vizet olyan hamar, talán minden más lenne. Viszont, én ilyen vagyok. Ilyen a természetem, és ezt ő pontosan tudta.
Visszamentem a konyhába. Igyekeztem természetesen viselkedni. Egymással szemben ülve, beszélgetve vacsoráztunk meg. Mikor felállt, szemem automatikusan megakadt hasán. Még nem látszik rajta semmi. Furcsa volt elképzelnem, hogy nemsokára lapos hasa gömbölyödni kezd.
- Valami baj van? – nézett rám furcsán.
- Semmi. – mosolyogtam. Megragadtam karját, és az ölembe húztam. Kezemmel átöleltem derekát.
- Viki. Szeretném, hogy tudd, hogy rám mindig számíthatsz. Bármiről legyen is szó. Szeretlek, és ezen semmi sem változtat. Melletted leszek, vagyis most már mellettetek. – javítottam ki magam. Kezemmel óvatosan végigsimítottam hasán.
- Krisztián, most miről beszélsz? – nézett rám összeráncolt homlokkal. – Láttad a tesztet ugye? Krisztián az nem az, aminek látszik. Félreérted.
- Hogy lehet félreérteni? – értetlenkedtem. – Nem kell letagadni. Láttam. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Tényleg számíthatsz rám. Nem hagylak magadra. Csak kérlek, légy velem őszinte. Az enyém? Még ha nem is az én gyerekem, akkor is szeretni fogom. Sajátomként nevelem fel, csak mond meg őszintén.
- Nem a tiéd. – hajtotta le a fejét. Nem számítottam rá, hogy ezt mondja. Bíztam benne, hogy nem csalt meg, hogy nem lett volna rá képes.
- Ki az apja? – néztem rá könnyes szemekkel.
- Nem tudom. – mondta. Csak bámult maga felé bambán. Szavai hallatán egyből felment bennem a pumpa.
- Mi az, hogy nem tudod!? – mondtam egy kicsit erőteljesebben. – Mégis hány emberrel feküdtél le a hátam mögött? Miért kellett ezt csinálni? Megadtam neked mindent, amire szükséged volt. Szerettelek. Nagyon is…. – üvöltöztem magamból teljesen kikelve. Nem érdekelt, mindaz, amit az előbb mondtam, amit ígértem. Az önérzetem nem hagyta, hogy túllendüljek a dolgokon. Megalázva éreztem magam, amiért képes volt megcsalni. ’Büdös ribanc.’ Azt vártam, hogy őrjöngésem hatására mentegetőzni fog, de nem így lett. Nevetni kezdett. Egyenesen bele a képembe. Még jobban feldühített ezzel. – Gratulálok. Szégyellned kéne magad, ehelyett képes vagy bele nevetni a szemembe? Nem ilyennek ismertelek. Csalódtam benned.
- Krisztián nyugi már. – próbált szóhoz jutni, de a nevetéstől nem ment.
- Erre nem vagyok kíváncsi. – felálltam, és dühösen el akartam menni, de megragadta a kezem.
- Krisztián. – nézett rám kérlelő szemekkel. – Engedd, hogy megmagyarázzam.
- Ezek után? Tényleg ennyire hülyének nézel?
- Nem vagyok terhes. Viccnek szántam a dolgot. Kíváncsi voltam, hogy reagálnál rá.
- Egyáltalán nem volt jó vicc. Sőt!
- De hiszel nekem, ugye? – szorította meg karomat.
- Igen, azt hiszem. De akkor ki…kié….mit keres az az izé a fürdőben?
- Barbié. Ő terhes.
- Ez igaz? Bence apuka lesz? A mi Bencénk? – hitetlenkedtem, mire Viki csak bólintott egyet.
- Hülye vicc volt, tudom. Nem kellett volna. Nagyon sajnálom, de hinned kell nekem. Nem tudnálak megcsalni, és főleg nem kinevetni egy ilyen gyönyörű és megható monológ után. Bármit megteszek, hogy el hidd, csak mond, mit csináljak.
