Krisztián szemszöge:
Nem
tudtam kikapcsolni. Egész este csak forgolódtam, egy percre sem sikerült
lehunynom a szemem, és bár próbáltam Vikit nem felébreszteni, de mocorgásomnak
hála, többször is sikerült.
Az
éjszaka nagy részében csak feküdtem a plafont bámulva. A lelkiismeretem nem
hagyott nyugodni. Egy utolsó féregnek éreztem magam. Nem elég, hogy megcsaltam,
folyamatosan hazudtam neki. Nem ezt érdemelte volna… Össze kellett volna
szednem végre magam, és mindent elmondani. Őszintének lennem. A fenébe is! Mikor ránéztem, édesen
szuszogott mellettem. Szorosan hozzám bújva, fejét nyakamba temetve nyugodtan
aludt, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Persze, hogy nyugodt! Nem tudja, mi is folyik valójában körülötte.
Csupán azt látja, amit engedek, hogy lásson. Azt, hogy mindennél jobban
szeretem…
Hajnalodott,
mire sikerült háttérbe szorítani az üvöltő hangokat a fejembe, amik eddig nem
hagyták, hogy csak egy percre is, de megfeledkezzek tetteim súlyáról.
Reggel
mikor felébredtem, Viki már nem volt mellettem. Pedig nem vágytam másra, csak
hogy vele ébredjek, hogy az ő arcát lássam meg elsőként, mikor kinyitom a
szemem. Lássam, ahogy édesen mosolyog és egy „jó reggelt” kíséretében puszit
ad.
Még
mindig éreztem parfümének illatát, ajkának lágy puhaságát, ahogy csókot lehel a
számra. Még mindig mélyen él bennem a tegnap este minden érzése, minden
pillanata. Még érzem puha kezeit, ahogy végigsimít arcomon. Hallom, ahogy
körmeit mélyen a hátamba mélyesztve nagyokat sóhajt. Látom magam előtt,
erőtlenségtől csillogó szemeit, miközben azt suttogja, hogy mennyire szeret. Muszáj elmondanom neki. Talán még nem késő.
Talán még meg tud bocsájtani. Talán…
Lassan
kikászálódtam az ágyból. Ahogy kinyitottam az ajtót, az egyik saját dalom
zenéjét hallottam kiszűrődni a konyhából. Az ajtófélfának dőlve, megbabonázva
néztem, ahogy egy száll semmiben, a zene ritmusára ringatja csípőjét, miközben
sürög-forog a reggeli körül. Csodás látványt nyújtott, ahogy a fekete
félregombolt ingem alól hosszú, vékony lábai előbukkantak. Amikor meglátott,
széles mosollyal köszöntött, majd a telefon után nyúlt, és lehalkította a
zenét.
Mögé
léptem és hátulról átöleltem derekát. Orrom hajába fúrtam és mélyen
belélegeztem édes illatát.
- Éder Krisztián, ugye nem akarod,
hogy felgyújtsam a lakást?! – korholt, mikor ajkaim a nyakára tévedtek. Akaratlanul
is, de mosoly húzódott az arcomra. Derekánál fogva még közelebb vontam
magamhoz. Halántékára apró puszit adtam, miközben lopva a pirítóssal teli tányér
felé nyúltam.
- Elég ebből a gyerekes
viselkedésből. – csapott óvatosan a kezemre, de már késő. Elégedett mosollyal
az arcomon haraptam bele a pirítósomba. Mindezt ő egy gúnyos fintorral díjazta.
Hogy megbocsájtsa az előbb történt csínytevésemet, nekiálltam megteríteni.
Miután szétdobáltam a tányérokat és az evőeszközöket az asztalon, helyet
foglaltam az egyik széken. Fejemben újra felhangosodtak az önmarcangoló hangok.
Bármennyire is tetteted, hogy minden
rendben…az csupán ócska színjáték. Üveges tekintettel meredtem magam elé.
Mint egy pótcselekvésként, a kezemben lévő pirítóst apró morzsákká őröltem.
Tudtam, hogy nem ezt érdemli, nem szolgált rá a hazugságaimra, és hogy
őszintének kéne vele lennem... de nem tudnék nélküle élni.
- Jó étvágyat. – tett az asztalra 2
nagy tányér ételt. Az egyen tojás és bacon volt, a másikon pedig egy nagy adag
amerikai palacsinta. Éhes voltam, de egy falat sem ment volna le a torkomon.
- Gyere ide! – kérleltem, mikor egy bögre
kávét tett az asztalra. Derekánál fogva az ölembe húztam. Érezni akartam a
közelségét, hogy tudjam, itt van mellettem.
- Hosszú napod lesz? – kérdezte
kedvesen. Keze szüntelen a hátamon járt miközben ajakit egy pillanatra nyakamon
éreztem és édes csókot lehelt rá.
- Nem tudom. Majd felhívom Orsit, de ha minden igaz, a stúdióban van
dolgom. – válaszoltam remegő hangon, amit Ő csak egy mosollyal nyugtázott.
- Kár! – suttogta nagyon közel az arcomhoz. – Titkon reménykedtem benne,
hogy együtt töltjük a napot.
Ahogy
lehelete az arcomat érte, testem megfeszült. Tekintetem hírtelen ráemeltem.
Nagyot nyelve próbáltam lenyomni a torkomban egyre csak növekvő gombócot.
Szemeiből sütött a szeretet, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Tekintetem
ajka és szemei között cikázott. Tudnom
kell, hogy szabad-e…
- Zavarunk? – érdeklődött Tomika. Jobbkor nem is jöhettetek volna.
- Ugyan, dehogy. – erőltettem mosolyt feléjük.
- Lezuhanyozom. – kászálódott ki
Viki a karjaim közül. – Mire visszatérek tessék mindet megenni. – utalt a
szinte érintetlen tányéromban lévő tojásra. – És tudom, hogy nem díjazod a
palacsintát reggelire, de abból is kötelező enni. – suttogta a fülembe. Szemem
forgattam szavai hallatán.
Szerencsére
Tomikáék nem a konyhában reggeliztek. Nem tudtam volna elviselni, hogy mennyire
boldogok, miközben idő kérdése és én elvesztem a legfontosabb embert magam
mellől. Nem szép dolog, de irigykedtem rájuk. Nem tartottam igazságosnak, hogy
ők boldogok, miközben én kétségek között szenvedem. Csak magadnak köszönhetsz mindent!
Egyre
nyilvánvalóbb lett, hogy nem húzhatom tovább a dolgot. Ha nem leszek őszinte, később még kevesebb esélyem lesz, és a végén beleszakadok
az egészbe. Nem tehettem ezt sem Vikivel, sem pedig önmagammal. Lehet
gyerekes felfogás, de legszívesebben beültem volna a kocsiba és egészen
Sopronig hajtottam volna. El a gondok elől… Anyuhoz. Szinte hallottam bíztató
szavait, ahogy a helyes útról próbál meggyőzni.
„Ha
valaha is szeretted, őszinte leszel vele. Nem ezt érdemli és ezt te is tudod…”
Igen,
valószínűleg ezt mondaná, ha itt lenne. Ő mindig is nagyszerű tanácsokkal
látott el, de ebben az esetben nem fordulhattam hozzá. Fel kell nőnöm végre, és magamnak megoldani a problémákat. Elvégre, nem
bújhatok anyuci szoknyája alá, ha történik valami… bár mennyivel egyszerűbb
lenne.
A
telefon rezgése a zsebemben zavarta meg belső vívódásomat.
- Szia, Orsi. – vettem fel sóhajtva.
A közel 10 perces beszélgetésben, mondhatom, nem is jutottam több szóhoz.
Miután megszidott, amiért folyton elkések mindenhonnan és elfelejtek mindent,
belekezdett a mai napra eső teendőim felsorolásába. Hallgatni is fárasztó volt,
nem hogy majd végigcsinálni. Ahogy hallgattam, hogy egyik interjúról a másikra
kéne rohannom, miközben már rég egy fotózáson kellesz lennem, eszembe jutottak
Viki szavai: „Reménykedtem benne, hogy együtt töltjük a napot…” Együtt! Milyen jó is lenne.
- Orsi, megtennél egy szívességet? –
szemeimet összeszorítva reménykedtem, hogy nem fog megölni.
- Kitalálom! Mondjak le mindent, igaz?
- Kérlek!
- Felejtsd el! Nő fel végre, és fogadd el, hogy nem az óvodában vagy, és
hogy ha nincs kedved gyurmázni, akkor nem csinálod.
- Orsi. – kérleltem tovább.
Sóhajából hallatszott, ahogy lassan megadja magát.
- Ajánlom, hogy jó indokod legyen rá!
- Viki. – suttogtam, mintha a világ
legnagyobb összeesküvéséről beszélgetnénk, amit soha senki sem tudhat meg. –
Szeretnék ma vele lenni. Tudod, hogy nem állnak jól a dolgaink. – sóhajtottam
keservesen.
- Miért van, hogy neked soha nem
tudok nemet mondani?
- Imádlak. Köszönöm szépen. – nyugtáztam magamban győzelmemet.
- Hol marad a folyton egoista
megjegyzésed, amiben mindezt az ellenállhatatlan külsőddel magyarázod?
- Először is, nem vagyok egoista! Másodszor pedig, tényleg fontos nekem
ez a nap. Amúgy is, minek mondjam, ha úgy is tudod…
Alig,
hogy letettem a telefont, miután túlontúl megköszöntem Orsinak, hogy szabaddá
tett, újból rezegni kezdett.
- Találkozzunk. – Köszöntött Heni a maga
követelőző hangnemében.
- Semmi képpen sem. Mára hagyj békén, és próbálj meg elfelejteni. –
csaptam rá a telefont.
Ahogy
idegesen dobtam le az asztalra a készüléket, nyílt az ajtó és Viki jött be
rajta.
Úgy
éreztem, mintha az események felgyorsultak volna. Mintha minden és mindenki
összeesküdött volna ellenem és én csak tehetetlenül sodródtam az árral… Fogd meg végre azt a kibaszott lapátot, és
kezdj el evezni, mielőtt túl késő lenne.
Vállamon
éreztem gyönge kezeinek szeretetteljes, meleg érintését, amikor lehajolt és
puszit adott a fülem mögé. Látva, hogy mennyit ettem – sokkal inkább nem ettem –
lemondó sóhaj hagyta el ajkait.
- Krisztián! Ez nem mehet így. Enned
kell.
- Ahogy neked is! – hárítottam a dolgot, amit
csak egy újabb sóhajjal nyugtázott. Féltem, hogy megharagudott, hogy dühös
valamiért, és ezt nem bírtam volna elviselni. Hogy kiderítsem, kezeit óvatosan
leemeltem vállaimról és az ölembe ültettem. Elmosolyodott és közelebb hajolva
újabb puszival jutalmazott, de most a halántékomra. Nem haragszik.
- Készítsek valami ebédet, amit
elvihetsz? Így legalább nagyobb esélye van, hogy elszel valamit. Másképp úgy
sem tennéd.
- Tényleg az evésről akarsz most beszélgetni? –
kérdeztem kissé erőteljesebb hangnemben, mint ahogy szerettem volna.
- Bocs, hogy aggódom érted. –
duzzogott. Homlokom az övének támasztottam. Így próbáltam engesztelni.
- Nagyfiú vagyok. Tudok magamra
vigyázni.
- Tudom, de…
- Ne veszekedjünk felesleges
dolgokon. Amúgy sem megyek sehová. Mára csak a tiéd vagyok.
Tekintete
lassan ellágyult és közelebb vonva magához, átölelt. Fejem nyakába fúrtam, és
próbáltam örökké az emlékezetembe vésni ezt a pillanatot.
- Ez úgy hiányzott. – suttogtam. És
mennyire fog hiányozni…
Elhúzódtam.
Ajkunk újra pár centire volt egymástól, tekintetem pedig megint csak szemei és
szája között cikázott, engedélyért esedezve.
- Mire vársz? – suttogta remegő
hangon.
- Tudnom kell, hogy akarod-e… hogy engeded-e.
- Este többet is engedtem. Miért most
gondolnám meg magam?
- Nem tudom. Bármikor meggondolhatod magad, ellökhetsz magadtól és
elhagyhatsz.
Kérdésekre
számítottam, értetlenkedésre, amire magyarázatképpen csak az igazsággal
szolgálhatnék. Bármire fel voltam készülve, csak arra nem, hogy megtöri a
köztünk lévő távolságot és ajkait az enyémhez érintve lágyan megcsókol. Először
jól esett ez a kedves gesztusa, később már átkoztam a pillanatot, amiért megint
csak meghátráltam az igazság elmondásától. Gyenge
vagyok. Túl gyenge…
Kezével
hajamba túrt, mire én megpróbáltam méginkább magam felé fordítani, de csak bajt
csináltam vele. Nem figyeltem elégé és kezemmel a tányérom és tartalmat Viki
ölébe borítottam.
- Bassza meg. – szitkozódtam.
- Már vártam, mikor eszel le, vagy
maszatolsz össze. – kuncogott.
- Legalább így jössz velem zuhanyozni. – vettem a karjaimba és őt
megemelve álltam fel a székről.
- Ne! –visítozott. – Nekem elég, ha
átöltözöm! Most szárítottam meg a hajam, nem akarom, hogy megint vizes legyen! –
nyafogott, de csak mosolyogni tudtam rajta. Bárhogy is kapálózott a lábaival,
meg sem álltam, és egyenesen a fürdőszobába vittem. Megnyitottam a csapot,
miközben a másik kezemmel erősen tartottam tovább. A vízsugarak hangosan
csapódtak a fülke falának és folytak le a csempére.
- Krisz. Kérlek. – nézett rám, tágra
nyílt, könyörgő szemekkel. Közelebb hajoltam hozzá és nyugtatás képpen megcsókoltam.
Kezeivel a hajamba túrt, mire felnyögtem. Összerezzent, ahogy két lépést
hátrálva a zuhany alá kerültünk és a hideg víz átáztatta ruháit.
- Utállak. – suttogta. Később
mennyire fogsz… Reszketett a karjaim között a hűvös víz érintése miatt, de
mégsem szólt egy szót sem. Miért nem?
- Sajnálom. Mindent sajnálok! Tudom,
nincs mentség a tetteimre. Elcseszett egy személyiség vagyok, de szeretlek.
Őrölten szeretlek! – láthatóan meglepték őszinte szavaim. De ámulata hamar
átlépett valami más, szeretettel teli érzésbe.
- Tudod, épp
annyira szeretem ezeket a kedves, őszinte pillanatokat, az együtt töltött
nyugis napokat, mint azt, amikor meggondolatlanul vágunk butaságokat egymás
fejéhez, egy-egy vita alkalmával. És hogy miért? – sóhajtott. – Mert szeretlek.
Szeretem az összes elcseszett énedet, ahogy te fogalmaztál. FOLYTATÁS...