A gépeléssel sajnos eddig haladtam, mert közben más dolgom támadt, de folytatom! Amint begépeltem, jön a folytatás!
Reggel
nem csak, hogy az iszonyatos meleggel kezdett megküzdenem, de szerencsétlen
helyzetem miatt a jobb karom is teljes mértékben elzsibbadt. Nyöszörögve
próbáltam megtalálni a számomra legideálisabb pózt, de sehogy se akart
sikerülni. A párnát kitoltam a fejem alól, a takarót az ágy széléig rugdostam.
Forgolódtam, kapálóztam össze-vissza, de sehogy se volt jó. Mindezt Krisztián
halk kuncogással véleményezte. Nyűgös voltam és alapból se szeretem, ha
kiröhögnek, így egy jól irányzott mozdulattal fejbe nyomtam a párnával.
- Ezt most miért? – nézett rám
kérdőn.
- Csak azért, mert.
- Szemét! – kezdett bele
szokásos duzzogásába.
- Menj és panaszold el Orsinak, vagy mit tudom
én. – dünnyögtem miközben egy másik párnát húztam a fejem alá.
- Már rég elmentek.
- Már is? Hány óra van? –
dörzsölgettem fáradt szemeimet.
- Fél 2. Épp ideje volt, hogy a
kisasszony is magához térjen végre.
Kisasszony? Csak akkor hív így, ha valami miatt
dühös rám, illetve, ha csalódott bennem. Remek!
Igaz,
mostanában gyakran előfordul, hogy paraszt módjára viselkedem vele. Olykor
akaratomon kívül okozok neki fájdalmat…
- Mi van veled? Ez nem Te vagy!
Te sose tennél ilyet, legalábbis a régi Viki sose tenne… - búgott egy hang a
fejemben, majd lemondóan a fejét csóválta… - Megváltoztál!
Az
ágy széléhez csúsztam. Pont oda, ahol ült. Kezemet megemelve a vállát érintettem.
Összerezzent.
- Nagyon utálsz?
- Egyáltalán nem utállak. – sóhajtotta. – Csupán, szarul esett az, amit
mondtál, és ahogy mondtad.
- Tudod, hogy nem úgy akartam.
Nyűgös vagyok, fáradt, és majd szétmegy a fejem. Ez nem mentség, tisztában
vagyok vele. De megértesz, ugye?
Vártam,
hogy reagáljon, de csak ült és meredt maga elé. Idegeim egy kötélen táncoltak…
Egy nagyon vékony kötélen.
Bár
ordította volna teli tüdőből, hogy mekkora egy szívtelen dög vagyok, hisz ennél
minden jobb. A csendes, magába zárkózott Krisztiánnál rosszabb nem igen van.
Ilyenkor elfojtja gondolatait, és belülről emészti magát. Ez sok esetben segít
neki. Könnyebben feldolgozza a problémákat ilyenkor. Tudom, hisz én is ilyen vagyok.
Talán ezért is tartunk ott, ahol tartunk…
- Krisz. Mondj valamit, kérlek!
- Gyere ide. – suttogta. Közel húzott magához,
és a karjaiba zárt. – Imádlak! Nagyon is. - mosolyog és puszit lehelt a
hajamba.
Megkönnyebbülés
futott végig testemen. Az idegességtől görcsbefeszült izmaim, elengedtek.
Sajgó
fejemet a mellkasába fúrtam, és mélyen belélegeztem parfümének jellegzetes
illatát.
- Még a végén te fogsz
vigasztalni engem. – kuncogtam fel saját szerencsétlenségemen.
- Imádom ezt a hangot. – szavai újabb mosolyt
csaltak az arcomra. – Majd el felejtettem. – kapott a fejéhez, és egy tálcát
helyezett az ölembe. Egy hatalmas bögre kávé volt rajta, illetve egy szem
gyógyszer. – A kedvenced. – mosolygott. Gondolom a kávéra utalt. Óvatosan
megemeltem a bögrét. Még forró.
Orromat megcsapta a fahéj illata.
- Isten vagy. – nyöszörögtem, miközben mélyet
kortyoltam a forró italba.
- Inkább csak figyelmes. – oldalra biccentett
fejjel mosolygott rám. Ellenállhatatlan!
- Éhes vagyok.
- Öltözz fel, és beülünk valahová.
- Nincs kedvem. – nyavalyogtam. – Maradjunk itt, és rendeljünk pizzát
inkább.
- Kislány! Nem azért jöttem
idáig, hogy pizzát egyek! Én valami halfélét akarok.
- Tengergyümölcse pizza? –
próbálkoztam mosolyogva, bár tudom, mindhiába. Szemét forgatva felállt az
ágyról és a kezét nyújtotta felém. Eszem ágában sem volt megadni magam. A
fejemet ráztam, hogy én ugyan nem mozdulok.
Ellenkezésem
hatására lágyan elmosolyodott, majd hírtelen lehajolt, és az ölébe vett.
- Ne, Krisz! Tegyél le! Nem
akarok menni. – kapálóztam a karjai között. – Egyezzünk ki sushiban, kérlek.
- Na, jó. – sóhajtott. – Szaladj,
zuhanyozz le, addig megrendelem a kaját.
- Igenis uram! – jelentettem ki
katonásan.
- Indulj. – csapott gyengén a
fenekemre.
- Éder Krisztián, ezt ne merészeld még
egyszer! – fenyegettem meg nevetve.
A
vízcseppek erősen csapódtak a bőrömhöz. Fájt, de mégis jól esett a zuhany. Nem
gondolkodtam feleslegesen, inkább kikapcsoltam és lazítani próbáltam.
Mikor
végeztem, egy törölközőt csavartam magam köré, és visszamentem a szobába. Az ágyon
már ott várt a megrendelt étel, de Krisztián még sehol se volt. A bőröndhöz
sétáltam és kivettem valami laza, kényelmes ruhát. Épp, hogy felhúztam a
melegítőnadrágot, mikor Krisztián jelent meg az ajtóban. Kezében 2 borospohár
és egy üveg bor volt. Az ágyra telepedtünk. Egymással szembe, törökülésben. Akárcsak régen. Bort töltött, és az
egyik poharat a kezembe adta.
- Tudtommal a másnaposságra nem
jelent gyógymódot az újabb alkohol. – vettem el a kezéből a poharat.
- Nem is kapsz többet! –
nevetett. – Igyunk a tegnapi bulira. Arra, hogy soha többé nem engedlek el
Tomikával.
- Mielőtt legközelebb magával rángat, kötözz
egy székhez! – nevettem, majd belekortyoltam a borba.
Folytatás!
Enni
kezdtünk. Gondolataim a tegnap éjszaka körül forogtak. Gyerekesen viselkedtem,
ami szintén nem rám vall. Kiakadni és jelenetet rendezni... ez megint csak nem
én vagyok.
- Utálom az ilyen pillanatokat.
– jegyezte meg egy sóhaj kíséretében és letett az evőpálcikákat. Értetlenül
néztem rá, mire folytatta. – Nem szeretem, amikor túlgondolod a dolgokat.
Bárcsak tudnám, mi jár a fejedben.
- A tegnapon gondolkodom. Megint
csak azt tudom mondani, hogy sajnálom. – most Ő nézett rám úgy, mint aki semmit
se ért. – Nem láttad magadat. – sóhajtottam teljesen megsemmisülve. – Olyan
lelkesen néztél rá. Teljesen elbűvölt, a hatalmába kerített. Egyszerűen fájt
így látni téged. Abban a pillanatban úgy éreztem, már nem is számítok, észre
sem veszel. – mondtam teljesen őszintén, minden önbecsülésemet porrá tiporva. Ez van Viki. Add fel végre…
- Egyáltalán nem így volt. – mondta halkan.
Őszintének tűnt, de mégse tudtam hinni neki. -
Mindegy, hagyjuk! Gyerekes viselkedés volt a részemről. Tisztában vagyok vele,
hogy utálod, ha féltékeny vagyok.
- Az túlzás, hogy utálom. Inkább nem szeretem,
mivel azt jelzi, hogy nem bízol meg bennem. Ugyan akkor, utal arra, hogy
számítok neked. – mosolygott. Összeszedte a tányérokat, és kiment velük a
szobából. – Mit szeretnél csinálni? – hallatszott a hangja, majd Ő is megjelent
újra az ajtóban.
- Nézzünk valami filmet. – mosolyogtam fel
rá bizonytalanul.
- Megy valami jó
a tv-ben?
- Igazából, reménykedtem, hogy
van valami új film a macbook-odon.
- Honnan tudod, hogy elhoztam? – bújt be
mellém az ágyba.
- Mindenhová magaddal viszed. –
nevettem.
Nemsokára
elő is került az említett tárgy. Összebújva néztünk valami filmet. Az első pár
perc után már nem igazán tudtam rá koncentrálni. „Szeretlek, de mégsem úgy,
ahogy kéne” hangzott el már a film első pár jelentében. Megfogott a mondat, és
teljesen a hatalmába kerített. Ennek köszönhetően, gondolatban egész máshol
jártam. Valahol mélyen én is úgy éreztem, mint a filmbeli karakter. Egyre több
kérdés kavargott a fejemben. Mióta?
Miért? Mi változott meg bennem?
- Mi történt? – suttogtam halkan
az egyik fejemben motoszkáló kérdést.
- A srác féltékenységből nekiugrott annak a másiknak. – utalt a filmre
Krisztián. Velem ellentétben, az Ő figyelmét teljesen lekötötte….
Csalódottan
néztem fel rá mellkasáról. Számat halk sóhaj hagyta el.
- Ja, hogy ez is egy olyan
pillanat. – utalt az előző beszélgetésünkre, miután rájött, hogy egyáltalán nem
a filmről van szó.
- Mi lett velünk? – tettem fel
újra a kérdést. – Régen olyan boldogok voltunk. Voltak veszekedéseink, de
valahogy mindig túljutottunk rajtuk. Most egyik vita hozza maga után a másikat.
- Ezt már sokszor megbeszéltük. Egyszerűen,
csak kevesebb időnk van most egymásra. Majd túljutunk rajta. És, ha jól tudom,
most pont ezért vagyunk itt, hogy mindent rendbe hozzunk.
- Nem gondolod komolyan, hogy három nap elég
lesz rá.
- Nem, egyáltalán nem elég rá. De kezdetnek
nem rossz.
- Már kérdeztem párszor, de
tényleg hiszel benne, hogy rendbe hozható még?
- Viki, ameddig szeretjük
egymást, bármi lehetséges, és én nagyon is szeretlek. – fordult velem szembe,
és lágyan elmosolyodott.
- Én nem tudom, mit érzek. –
vallottam be őszintén.
- Ezt eddig miért nem mondtad? – látszott
rajta, hogy fáj az imént hallottak.
- Nem tudom. Nem mertem, azt
hiszem.
- Mióta érzed ezt?
- Egy ideje. Nem tudom pontosan.
– szavaim hallatán szemeit lecsukva sóhajtott. Teljesen megsemmisült. –
Krisztián, már nem vagyok boldog. Eddig magamnak is féltem ezt bevallani, de ez
az igazság. Próbáltam nem kimutatni, azt a látszatot kelteni, hogy minden
rendben van… Már csak egy halvány másolata vagyok a régi énemnek. Megjátszom
magam, amit régen sose tettem volna meg. Nem úgy döntök, ahogy én akarok, hanem
ahogy Te akarnád, hogy döntsek. Ahogy Te elvárnád tőlem… Ahogy egy boldog
szerelmes döntene. De nem vagyok az Krisztián! Egyáltalán nem.
-
Szóval, már nem szeretsz. Akkor itt most vége mindennek? – suttogta lemondóan,
és felült az ágyon. Nem igaz, hogy csak
ennyit fogtál fel belőle!
- Ne túlozz, kérlek. – kezemmel megérintettem. Próbáltam valami
kapcsolatot teremteni kettőnk között, hogy mégse tűnjön olyan vészesnek a
helyzet. – Egy szóval nem mondtam, hogy már nem szeretlek. Azt próbáltam
elmagyarázni, hogy már nem vagyok boldog így, a kapcsolatnak ebben a
formájában. Fontos vagy nekem, nem tudnálak elengedni. Még nem lennék rá képes,
de már nem érzem azt, amit régen.
- Szóval szeretsz, de mégsem… -
nézett rám kérdően.
- Aj,
olyan elcseszett egy érzés ez. – sóhajtottam.
-
Menthető még?
- Ezt én is szeretném tudni. –
mondtam, és mosol y húzódott a számra.
- Ide bújsz? – tárta szét karajit.
- Milyen kérdés ez? – mosolygok, és karjai
közé mászom.
- Megoldjuk. – jelentette ki
határozottan.
- Úgy legyen.
Lassan
eldőltünk az ágyon. Krisztián kezei megnyugtatóan a hátamat simogatták. Nem
sokkal később már mélyen aludtam.
Krisztián
szemszöge:
Nem
hagyott nyugodni a gondolat, hogy elveszíthetem. Sosem hittem volna, hogy
ennyire komoly a helyzet. Persze, voltak problémáink, de melyik kapcsolatban
nincsenek? Mélyen érintett mindaz, amit Viki mondott. „már nem vagyok boldog”
visszhangoztak szavai újra és újra fülemben. Túl sok információt kaptam, túl
sok impulzus ért ahhoz, hogy pihenni tudjak. Valakivel beszélnem kellett, hogy
megnyugodjak egy kicsit. Óvatosan lehámoztam magamról Viki ölelő karjait, és a
teraszra mentem. Friss levegőre volt szükségem. Sokáig gondolkodtam, kit hívjak
fel, vagy, hogy felhívjak-e egyáltalán valakit. Késő este volt már, de
szükségem volt valakire. Orsit tárcsáztam, Ő mindenre tudja a választ.
- Kölyök, valami baj van, hogy
ilyen későn hívsz? Történt valami? – hangja felemmel volt teli.
- Szükségem van rád.
- Megrémítesz!
- Viki már nem szeret. – suttogom a telefonba,
mintha a világ legmocskosabb szavait venném a számra. Számomra végül is, azok
is….
- Hogy érted ezt? Ő mondta, vagy
honnan veszel ilyen sületlenségeket?
- Azt mondta már nem boldog, és
hogy csak megjátszotta, hogy az. Azt mondta, már nem érzi ugyan azt, mint
régen.
- Fáradt, és biztos nagyon nyűgös is. Ne vedd komolyan, amit mond.
- Őszinte volt! Orsi, nem voltál itt, nem hallottad,
amiket mondott, ahogy mondta…
- Nem hiszem, hogy azt mondta
volna, hogy már nem szeret. Valószínűleg csak te szűrted le ezt, de ha még
nincs is igazam. Ha tényleg ezt mondta volna, amit én kétlek, ne foglalkozz
vele. Még ott vagytok pár napig, ne azon agyalj, hogy elveszíted. Próbáljatok
meg emlékezetes pillanatokat együtt tölteni. Krisztián, most pedig feküdj le és aludj! Pihenned
kell!
- Orsi. Én szeretem őt,
mindennél jobban.
- Tudom Kölyök. Hidd el, ő is
így érez irántad, de most össze lehet zavarodva. Ahogy rád is, rá is nagy
hatással volt Heni. Fel kell dolgoznia, hogy megjelent az életetekben.
- Lehet, hogy igazad van. – suttogtam. – Köszönöm.
- Igazán nincs mit. Most már
próbálj meg aludni, rendben?
- Igyekszem. – mosolyogtam, bár tudtam,
úgysem látja.
Lassan elköszöntünk egymástól Orsival. Hiába
tanácsolta, hogy feküdjek le, képtelen voltam rá. A teraszon lévő napozóágyba
ültem, és igyekeztem nem gondolkodni. A bor talán segített ebben. Lépteket hallottam. Pár percre rá, Viki jelent
meg az erkélyajtóban. Álmosan dörzsölgette szemeit, és nagyokat ásított.
Közelebb jött, és befeküdt mellém. A napozóágy keskeny volt, alig fértünk el,
de nem érdekelt minket...