86. rész

zene

Krisztián szemszöge:

Nem tudtam kikapcsolni. Egész este csak forgolódtam, egy percre sem sikerült lehunynom a szemem, és bár próbáltam Vikit nem felébreszteni, de mocorgásomnak hála, többször is sikerült.

Az éjszaka nagy részében csak feküdtem a plafont bámulva. A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Egy utolsó féregnek éreztem magam. Nem elég, hogy megcsaltam, folyamatosan hazudtam neki. Nem ezt érdemelte volna… Össze kellett volna szednem végre magam, és mindent elmondani. Őszintének lennem. A fenébe is! Mikor ránéztem, édesen szuszogott mellettem. Szorosan hozzám bújva, fejét nyakamba temetve nyugodtan aludt, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Persze, hogy nyugodt! Nem tudja, mi is folyik valójában körülötte. Csupán azt látja, amit engedek, hogy lásson. Azt, hogy mindennél jobban szeretem…

Hajnalodott, mire sikerült háttérbe szorítani az üvöltő hangokat a fejembe, amik eddig nem hagyták, hogy csak egy percre is, de megfeledkezzek tetteim súlyáról.

Reggel mikor felébredtem, Viki már nem volt mellettem. Pedig nem vágytam másra, csak hogy vele ébredjek, hogy az ő arcát lássam meg elsőként, mikor kinyitom a szemem. Lássam, ahogy édesen mosolyog és egy „jó reggelt” kíséretében puszit ad.

Még mindig éreztem parfümének illatát, ajkának lágy puhaságát, ahogy csókot lehel a számra. Még mindig mélyen él bennem a tegnap este minden érzése, minden pillanata. Még érzem puha kezeit, ahogy végigsimít arcomon. Hallom, ahogy körmeit mélyen a hátamba mélyesztve nagyokat sóhajt. Látom magam előtt, erőtlenségtől csillogó szemeit, miközben azt suttogja, hogy mennyire szeret. Muszáj elmondanom neki. Talán még nem késő. Talán még meg tud bocsájtani. Talán…

Lassan kikászálódtam az ágyból. Ahogy kinyitottam az ajtót, az egyik saját dalom zenéjét hallottam kiszűrődni a konyhából. Az ajtófélfának dőlve, megbabonázva néztem, ahogy egy száll semmiben, a zene ritmusára ringatja csípőjét, miközben sürög-forog a reggeli körül. Csodás látványt nyújtott, ahogy a fekete félregombolt ingem alól hosszú, vékony lábai előbukkantak. Amikor meglátott, széles mosollyal köszöntött, majd a telefon után nyúlt, és lehalkította a zenét.

Mögé léptem és hátulról átöleltem derekát. Orrom hajába fúrtam és mélyen belélegeztem édes illatát.

            - Éder Krisztián, ugye nem akarod, hogy felgyújtsam a lakást?! – korholt, mikor ajkaim a nyakára tévedtek. Akaratlanul is, de mosoly húzódott az arcomra. Derekánál fogva még közelebb vontam magamhoz. Halántékára apró puszit adtam, miközben lopva a pirítóssal teli tányér felé nyúltam.

            - Elég ebből a gyerekes viselkedésből. – csapott óvatosan a kezemre, de már késő. Elégedett mosollyal az arcomon haraptam bele a pirítósomba. Mindezt ő egy gúnyos fintorral díjazta. Hogy megbocsájtsa az előbb történt csínytevésemet, nekiálltam megteríteni. Miután szétdobáltam a tányérokat és az evőeszközöket az asztalon, helyet foglaltam az egyik széken. Fejemben újra felhangosodtak az önmarcangoló hangok. Bármennyire is tetteted, hogy minden rendben…az csupán ócska színjáték. Üveges tekintettel meredtem magam elé. Mint egy pótcselekvésként, a kezemben lévő pirítóst apró morzsákká őröltem. Tudtam, hogy nem ezt érdemli, nem szolgált rá a hazugságaimra, és hogy őszintének kéne vele lennem... de nem tudnék nélküle élni.

            - Jó étvágyat. – tett az asztalra 2 nagy tányér ételt. Az egyen tojás és bacon volt, a másikon pedig egy nagy adag amerikai palacsinta. Éhes voltam, de egy falat sem ment volna le a torkomon.

             - Gyere ide! – kérleltem, mikor egy bögre kávét tett az asztalra. Derekánál fogva az ölembe húztam. Érezni akartam a közelségét, hogy tudjam, itt van mellettem.

            - Hosszú napod lesz? – kérdezte kedvesen. Keze szüntelen a hátamon járt miközben ajakit egy pillanatra nyakamon éreztem és édes csókot lehelt rá.

              - Nem tudom. Majd felhívom Orsit, de ha minden igaz, a stúdióban van dolgom. – válaszoltam remegő hangon, amit Ő csak egy mosollyal nyugtázott.

              - Kár! – suttogta nagyon közel az arcomhoz. – Titkon reménykedtem benne, hogy együtt töltjük a napot.

Ahogy lehelete az arcomat érte, testem megfeszült. Tekintetem hírtelen ráemeltem. Nagyot nyelve próbáltam lenyomni a torkomban egyre csak növekvő gombócot. Szemeiből sütött a szeretet, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Tekintetem ajka és szemei között cikázott. Tudnom kell, hogy szabad-e…

             - Zavarunk? – érdeklődött Tomika. Jobbkor nem is jöhettetek volna.

               - Ugyan, dehogy. – erőltettem mosolyt feléjük.

            - Lezuhanyozom. – kászálódott ki Viki a karjaim közül. – Mire visszatérek tessék mindet megenni. – utalt a szinte érintetlen tányéromban lévő tojásra. – És tudom, hogy nem díjazod a palacsintát reggelire, de abból is kötelező enni. – suttogta a fülembe. Szemem forgattam szavai hallatán.

Szerencsére Tomikáék nem a konyhában reggeliztek. Nem tudtam volna elviselni, hogy mennyire boldogok, miközben idő kérdése és én elvesztem a legfontosabb embert magam mellől. Nem szép dolog, de irigykedtem rájuk. Nem tartottam igazságosnak, hogy ők boldogok, miközben én kétségek között szenvedem. Csak magadnak köszönhetsz mindent!

Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem húzhatom tovább a dolgot. Ha nem leszek őszinte, később még kevesebb esélyem lesz, és a végén beleszakadok az egészbe. Nem tehettem ezt sem Vikivel, sem pedig önmagammal. Lehet gyerekes felfogás, de legszívesebben beültem volna a kocsiba és egészen Sopronig hajtottam volna. El a gondok elől… Anyuhoz. Szinte hallottam bíztató szavait, ahogy a helyes útról próbál meggyőzni.

„Ha valaha is szeretted, őszinte leszel vele. Nem ezt érdemli és ezt te is tudod…”

Igen, valószínűleg ezt mondaná, ha itt lenne. Ő mindig is nagyszerű tanácsokkal látott el, de ebben az esetben nem fordulhattam hozzá. Fel kell nőnöm végre, és magamnak megoldani a problémákat. Elvégre, nem bújhatok anyuci szoknyája alá, ha történik valami… bár mennyivel egyszerűbb lenne.

A telefon rezgése a zsebemben zavarta meg belső vívódásomat.

            - Szia, Orsi. – vettem fel sóhajtva. A közel 10 perces beszélgetésben, mondhatom, nem is jutottam több szóhoz. Miután megszidott, amiért folyton elkések mindenhonnan és elfelejtek mindent, belekezdett a mai napra eső teendőim felsorolásába. Hallgatni is fárasztó volt, nem hogy majd végigcsinálni. Ahogy hallgattam, hogy egyik interjúról a másikra kéne rohannom, miközben már rég egy fotózáson kellesz lennem, eszembe jutottak Viki szavai: „Reménykedtem benne, hogy együtt töltjük a napot…” Együtt! Milyen jó is lenne.

            - Orsi, megtennél egy szívességet? – szemeimet összeszorítva reménykedtem, hogy nem fog megölni.

              - Kitalálom! Mondjak le mindent, igaz?

              - Kérlek!

                - Felejtsd el! Nő fel végre, és fogadd el, hogy nem az óvodában vagy, és hogy ha nincs kedved gyurmázni, akkor nem csinálod.

            - Orsi. – kérleltem tovább. Sóhajából hallatszott, ahogy lassan megadja magát.

             - Ajánlom, hogy jó indokod legyen rá!

            - Viki. – suttogtam, mintha a világ legnagyobb összeesküvéséről beszélgetnénk, amit soha senki sem tudhat meg. – Szeretnék ma vele lenni. Tudod, hogy nem állnak jól a dolgaink. – sóhajtottam keservesen.

            - Miért van, hogy neked soha nem tudok nemet mondani?

              - Imádlak. Köszönöm szépen. – nyugtáztam magamban győzelmemet.

            - Hol marad a folyton egoista megjegyzésed, amiben mindezt az ellenállhatatlan külsőddel magyarázod?

              - Először is, nem vagyok egoista! Másodszor pedig, tényleg fontos nekem ez a nap. Amúgy is, minek mondjam, ha úgy is tudod…

Alig, hogy letettem a telefont, miután túlontúl megköszöntem Orsinak, hogy szabaddá tett, újból rezegni kezdett.

             - Találkozzunk. – Köszöntött Heni a maga követelőző hangnemében.

              - Semmi képpen sem. Mára hagyj békén, és próbálj meg elfelejteni. – csaptam rá a telefont.

Ahogy idegesen dobtam le az asztalra a készüléket, nyílt az ajtó és Viki jött be rajta.

Úgy éreztem, mintha az események felgyorsultak volna. Mintha minden és mindenki összeesküdött volna ellenem és én csak tehetetlenül sodródtam az árral… Fogd meg végre azt a kibaszott lapátot, és kezdj el evezni, mielőtt túl késő lenne.

Vállamon éreztem gyönge kezeinek szeretetteljes, meleg érintését, amikor lehajolt és puszit adott a fülem mögé. Látva, hogy mennyit ettem – sokkal inkább nem ettem – lemondó sóhaj hagyta el ajkait.

            - Krisztián! Ez nem mehet így. Enned kell.

             - Ahogy neked is! – hárítottam a dolgot, amit csak egy újabb sóhajjal nyugtázott. Féltem, hogy megharagudott, hogy dühös valamiért, és ezt nem bírtam volna elviselni. Hogy kiderítsem, kezeit óvatosan leemeltem vállaimról és az ölembe ültettem. Elmosolyodott és közelebb hajolva újabb puszival jutalmazott, de most a halántékomra. Nem haragszik.

            - Készítsek valami ebédet, amit elvihetsz? Így legalább nagyobb esélye van, hogy elszel valamit. Másképp úgy sem tennéd.

             - Tényleg az evésről akarsz most beszélgetni? – kérdeztem kissé erőteljesebb hangnemben, mint ahogy szerettem volna.

            - Bocs, hogy aggódom érted. – duzzogott. Homlokom az övének támasztottam. Így próbáltam engesztelni.

            - Nagyfiú vagyok. Tudok magamra vigyázni.

             - Tudom, de…

            - Ne veszekedjünk felesleges dolgokon. Amúgy sem megyek sehová. Mára csak a tiéd vagyok.

Tekintete lassan ellágyult és közelebb vonva magához, átölelt. Fejem nyakába fúrtam, és próbáltam örökké az emlékezetembe vésni ezt a pillanatot.

              - Ez úgy hiányzott. – suttogtam. És mennyire fog hiányozni…

Elhúzódtam. Ajkunk újra pár centire volt egymástól, tekintetem pedig megint csak szemei és szája között cikázott, engedélyért esedezve.

            - Mire vársz? – suttogta remegő hangon.

              - Tudnom kell, hogy akarod-e… hogy engeded-e.

             - Este többet is engedtem. Miért most gondolnám meg magam?

              - Nem tudom. Bármikor meggondolhatod magad, ellökhetsz magadtól és elhagyhatsz.

Kérdésekre számítottam, értetlenkedésre, amire magyarázatképpen csak az igazsággal szolgálhatnék. Bármire fel voltam készülve, csak arra nem, hogy megtöri a köztünk lévő távolságot és ajkait az enyémhez érintve lágyan megcsókol. Először jól esett ez a kedves gesztusa, később már átkoztam a pillanatot, amiért megint csak meghátráltam az igazság elmondásától. Gyenge vagyok. Túl gyenge…

Kezével hajamba túrt, mire én megpróbáltam méginkább magam felé fordítani, de csak bajt csináltam vele. Nem figyeltem elégé és kezemmel a tányérom és tartalmat Viki ölébe borítottam.

            - Bassza meg. – szitkozódtam.

            - Már vártam, mikor eszel le, vagy maszatolsz össze. – kuncogott.

              - Legalább így jössz velem zuhanyozni. – vettem a karjaimba és őt megemelve álltam fel a székről.

            - Ne! –visítozott. – Nekem elég, ha átöltözöm! Most szárítottam meg a hajam, nem akarom, hogy megint vizes legyen! – nyafogott, de csak mosolyogni tudtam rajta. Bárhogy is kapálózott a lábaival, meg sem álltam, és egyenesen a fürdőszobába vittem. Megnyitottam a csapot, miközben a másik kezemmel erősen tartottam tovább. A vízsugarak hangosan csapódtak a fülke falának és folytak le a csempére.

            - Krisz. Kérlek. – nézett rám, tágra nyílt, könyörgő szemekkel. Közelebb hajoltam hozzá és nyugtatás képpen megcsókoltam. Kezeivel a hajamba túrt, mire felnyögtem. Összerezzent, ahogy két lépést hátrálva a zuhany alá kerültünk és a hideg víz átáztatta ruháit.

              - Utállak. – suttogta. Később mennyire fogsz… Reszketett a karjaim között a hűvös víz érintése miatt, de mégsem szólt egy szót sem. Miért nem?

            - Sajnálom. Mindent sajnálok! Tudom, nincs mentség a tetteimre. Elcseszett egy személyiség vagyok, de szeretlek. Őrölten szeretlek! – láthatóan meglepték őszinte szavaim. De ámulata hamar átlépett valami más, szeretettel teli érzésbe.

              - Tudod, épp annyira szeretem ezeket a kedves, őszinte pillanatokat, az együtt töltött nyugis napokat, mint azt, amikor meggondolatlanul vágunk butaságokat egymás fejéhez, egy-egy vita alkalmával. És hogy miért? – sóhajtott. – Mert szeretlek. Szeretem az összes elcseszett énedet, ahogy te fogalmaztál. 

FOLYTATÁS... 

85. rész

 Bocsánat még egyszer a késésért! Idő közben elkapott az írás szelleme, és átvariáltam a történet végét. Ennek lett az eredménye ez a kimondottan hosszú rész! Remélem tetszik!

zene 

Krisztián szemszöge:

Vedd már fel! Üvöltöttem a kocsiban, miközben az egyik fellépés helyszíne felé tartottam. Nem is tudom, hanyadjára próbálkoztam. Eddig mindig kinyomta, hangrögzítőre állította, vagy fel sem vette a telefont.

            - Mit akarsz? – szólt végre bele.

              - Neked is szép napot. – mondtam cseppet sem barátságos hangnemben. – Egész nap próbállak elérni.

            - Krisztián, ha elfelejtetted volna, dolgozom, egyetemre járok. Van családom, barátaim, társadalmi életem. – kezdte magyarázni.

              - És párod. – suttogtam. – Én hol helyezkedem el a ranglistádban, mert, hogy nem tekintesz családtagnak, az most kiderült.

            - Krisztián!

             - Jó, bocs. Meg kell tanulnom, hogy ne magamból induljak ki… De legalább tudom, hányadán állunk a dolgoknak.

               - Krisztián, most tényleg azért hívtál, hogy folytassuk a balhézást?

            - Természetesen nem. Azt akartam kérdezni, hogy velem vacsorázol?

              - Ez is egy olyan tipikus „megbeszéltük, de nem lesz belőle semmi” randi lesz?

            - Ne csináld. Kérlek!

             - Mi a biztosíték, hogy most nem versz át, hogy időben ott leszel?

            - Esküszöm, nem kések.

             - Ennek már nem dőlök be még egyszer.

            - Megígérem!

             - Ezt is hallottam már.

            - Jó. – sóhajtottam. – Otthon vagy?

             - Igen. – válaszolt zavartan.

            - Menj be a szobába. – utasítottam.

            - Nincs kedvem játszadozni.

             - Csak tedd meg! – szóltam rá erőteljesen.

            - Rendben. – sóhajtott.

              - Menj egyenesen a szekrényhez. A jobb oldali részében van felakasztva a télikabátom. Szólj, ha meg van.

             - Krisztián, mi szükséged van a kabátra?

            - Ne kérdezősködj.

             - Rendben. Meg van.

            - Remek. Vedd ki, és nézd meg, mi van még azon a vállfán, a kabát alatt.

Egy kisebb szünet következett be. Csak remélni tudtam, hogy tetszik neki a fekete koktélruha, és ezért nem tud megszólalni.

            - Tetszik? – kérdeztem félve, bár arcomon mosoly jelent meg.

             - Gyönyörű. – mondta elvarázsolt hangon.

            - Örülök neki. Remélem este ez lesz rajtad. Foglaltam asztalt a PATA NEGRA-ban. Fél 8-ra ott vagyok érted, rendben?

             - Legyen. – sóhajtott. – Most próbálj meg nem elkésni. – nevetett, bár hangjában némi keserűség hallatszott. – Szeretlek.

             - Én is. – mondtam lágy hangon. – Most le kell tennem. Szia.

             - Szia.

Alig, hogy letettem a telefont, csörögni kezdett.

            - Szia Heni. – köszöntöttem cseppet sem barátságos hangnemben.

             - Merre jársz?

             - Kecskemét környékén, mert?

             - Koncert? – érdeklődött.

              - Talált, süllyedt. De gondolom nem azért hívtál, hogy a honlétem felöl érdeklődj.

            - Ismersz. – bár nem láttam, de tudtam, hogy most magában elégedetten mosolyog. – Végzel, átjössz?

            - Ma nem fog menni. Este Vik… későn végzek. – fejeztem be inkább így a mondatot.

              - Most miért hazudsz? Vikivel randizol megint, ugye?

            - Heni ne csináld! Egy ideje állandóan elkések miattad, és most ezt nem hagyom.

             - Gyere hamarabb, és időben oda fogsz érni.

            - Tudod, hogy nem megy. Koncertezni vagyok. Épp, hogy visszaérek Pestre addigra.

             - Akkor, ne adj aláírást, ne fotózkodj, hanem fellépés után lépj le. Várni foglak. – zárta le a beszélgetést, majd bontotta a vonalat.

2 nő között ingázni sem egyszerű!

Bánom a napot, amikor belementem Henivel a játékba, hogy ne derüljön ki a dolog. Azóta állandóan Vikivel veszekszem, mert az összes megbeszélt dolgunk meghiúsul, Heni meg ott próbál keresztbe tenni és megnehezíteni az életem, ahol csak tudja. Hülye voltam, amikor belementem ebbe a színjátékba, de nem volt más választásom. Ha Viki ezt megtudja, szakít velem. Esélyét sem látom annak, hogy esetleg megbocsájtana. Ismerem őt, tudom, mit gondol a megcsalásról. Ráadásul az elmúlt időszak sem nekem kedvez. Vannak problémáink és már nem érzem magam olyan biztosnak ebben a kapcsolatban, hogy tudjam, Viki szeret annyira, hogy képes megbocsájtani. Én pedig még mindig nem vagyok képes elengedni. Próbálok időt szakítani rá, hogy újra megerősödjön a köztünk lévő kapocs, de lehetetlen. Ha épp nem Heni szól közbe, akkor vagy koncertem van, vagy fotózásom. Mindezt nehezíti, hogy mindketten egyetemre járunk, és persze ő is egyre több felkérést kap. Egyre többen akarják, hogy a kampányuk arca legyen, és az ügynökség is mindent megtesz, hogy minél több fotózása legyen. Ez csak természetes.

Minden erőfeszítésem ellenére úgy érzem, most állunk a legtávolabb egymástól. Haragszik rám és csalódott bennem, ami érthető is. Ha egymás után, randik sorozatát mondod le, vagy mond csődöt a dolog, az nem vet túl jó fényt az illetékesre. De nem adom fel! Szükségem van rá.

Idő közben megérkeztem a koncert helyszínére is. Ati, meg a fiúk már vártak. Minden készen állt, már csak én hiányoztam. Egy gyors átöltözés és hajigazítás után, már a színpadon produkáltam magam. Az előadás közben sem tudtam kikapcsolni. Ilyen még nem fordult elő! Az agyam végig a megcsalás körül kattogott. A közönségre néztem, a sok sikítozó lányra. Szegények. Ha tudnák, hogy imádott énekesük mekkora egy gerinctelen féreg valójában… Mekkora csalódás lennék a szemükben, ha kiderülne. Talán megutálnának és elpártolnának tőlem…

Nem tehettem meg, hogy csak úgy elmegyek a fellépés után. Furcsállnák, ha nem lenne dedikálás vagy netán fotózkodás. Nem én lennék, ha nem mennék ki néhány dedikáló kártyát szétosztani, váltani egy-két szót a srácokkal. Mellesleg reméltem, hogy az a közeg, az a pozitív energia képes kizökkenteni és valamilyen szinten jobb kedvre deríteni. Tévednem kellett. Csak még pocsékabbul éreztem magam. Szemtől szembe lenni velük, a szemükbe nézni és látni, ahogy elfojtott csodálattal nyúlnak a kártyákért, ahogy áhítattal isszák minden egyes szavamat és látni, mennyire sokat jelentek nekik, még inkább a padlóra tett. Sosem akartam, hogy csalódjanak bennem, vagyis SP-ben. Ezért is próbáltam mindig maximálisan odatenni magam, és a lehető legjobbat kihozni magamból. Tartom velük a kapcsolatot az interneten is, így nem csak a koncerteken képesek velem kommunikálni. Megosztom velük életem legszebb, és legrosszabb pillanatait is. Törődöm velük, mert ők is törődnek velem. De vajon meddig lesz ez így? Meddig állnak még ki mellettem?

Miután végeztem, hazafelé indultam. Minél hamarabb vissza akartam érni Pestre. A vezetés az, ami a koncertek és a zene mellett képes még kikapcsolni. Az autópálya majdhogy nem teljesen üres volt, így a gazpedált egyre erősebben kezdtem nyomni. Lassan kezdtem megijedni önmagamtól. Fáradt voltam, és ez a gyorsaság erős koncentrációt igényelt. Nem bírtam tovább. Ahogy az autómnak is, nekem is van egy végsebességem, amit most értem el. Éreztem, hogy vissza kell fognom a tempóból, és lassítanom kell, vagy nagy bajok lesznek, és ezt nem csak a vezetésre kell érteni. Mindenből visszább kellene vennem. A munka, az állandó stressz, Heni… túl sok dolog ért, és én teljesen kimerültem.

Éreztem, hogy lassan elveszítem az uralmat a kocsi felett, ha most nem pihenek. Lassítottam, majd egy benzinkút parkolójában álltam meg. Szükségem volt valamire, ami jobb kedvre derít, ugyan akkor megnyugtat is egyben.

Az üzletben az energiaitalok között válogattam, de sehogy sem találtam a megszokott cseresznyés Watt-ot. Szemeim szüntelen a polcokat fürkészték. Nem zavartattam magam, nem érdekelt ki lát, ki ismer fel. Egy célom volt, és pedig egy doboz magas koffeintartalmú innivaló, mely egy jól eldugott sarokban a legalsó polcon hevert egymagában. Leguggoltam érte, de ahogy megfogtam kezem valaki máséba ütközött.

            - Bocsánat. – szabadkoztam. A lány, ahogy felnézett rám, kezeit ijedten húzta vissza, ezzel jelezve, lemond az italról.

              - Én kérek bocsánatot. – mondta kislányos zavarában, pedig közel sem volt már annak nevezhető. Ahogy felálltunk, szemem végigfutott rajta. Vékony, magas testét márkás ruhák ízléses, letisztult összhangja fedte. Arca érett volt, és felnőttes, bár gondolom sokat dob rajta a smink. Észre sem vettem, hogy megbámultam… Szavai zökkentettek ki a látványból.

               - Egy aláírást, kaphatnék? – mosolygott rám. Próbált magabiztosnak, és határozottnak tűnni, de remegő kezei és el-elcsukló hangja nem erről árulkodott. Egy mosoly kíséretében vettem el a papír fecnit. Már készültem, hogy dedikálom, mikor újra megszólalt. – Nagyszerű volt a Kecskeméti koncert. Rendszerint járok a fellépéseidre, de ilyen még nem volt, mint a mostani. – magyarázta.

            - Hogy érted ezt?

              - Más voltál, mint a többi koncerteden. A színpadi jelenléted nem volt olyan meghatározó, mint amihez hozzászokhattunk. Nem ökörködted el a dalok közti szüneteket. Annyira meghitt volt… A vidám, gyorsabb dalokból is a depresszió és a szomorúság áradt. Az alapból melankolikus, szerelmes dalokat pedig még nem énekelted soha ilyen jól. – Szavait hallgatva, csak meredtem magam elé. Tényleg ennyire ismernek? Sikerült 1-2 dalból megállapítaniuk, hogy min megyek keresztül?

            - Krisztián! – szólt rám, mire felnéztem. – Bocsánat, nem akartalak megbántani. Nem sértésnek szántam, sajnálom, ha így érzed.

             - Jaj nem, dehogy! Csak elgondolkodtam. – erőltettem valami féle bíztató mosolyt az arcomra.

            - Ez nem volt túl meggyőző. – jegyezte meg. – Bármi is történt, bármin is mész most keresztül, hidd el, minden rendben lesz. – szavai megnyugtatóan hatottak rám. Nem tudom miért, de sikerült elhitetnie velem, hogy tényleg így lesz. Mintha egy egészen más ember köszönt volna vissza, amikor tekintetem újra ráemeltem. Természetes volt, és nyugodt. Tényleg nyugodt…

            - Köszönöm. – válaszoltam, majd a papír fecnire, amit az imént adott, a nevemet firkáltam. Életem legrosszabb aláírásának véltem a fehér papírra kiolvashatatlanul rajzolt krisz-kraszokat. – A fenébe. – mondtam ki hangosan, majd összegyűrni készültem a fecnit, de kezével megállította a mozdulatot. Tenyerem szorításából óvatosan kihámozta a fecnit, és jobban szemügyre vette.

            - Szerintem tökéletes. – nézett fel rám.

Lehet, hogy az, de sokkal jobbat érdemelnél...

            - Köszönök mindent. – bólintott, majd indulni készült.

              - Várj…ö… - szóltam utána. Agyam a neve körül forgott, mire tudatosult bennem, hogy nem is árulta el.

            - Alexa. – segített ki.

            - Alexa. – ízlelgettem nevét. – Miért vagy hozzám ilyen?

              - Mert megérdemled. Nem ismerlek, de amit mutatsz a rajongók felé… nagyszerű ember vagy. Egy ideje példaképként tekintek rád. Az, amit elértél az életben, hogy egymagad képes voltál ilyen karriert felépíteni, példaértékű. Hidd el, ezzel nem vagyok egyedül. Sokan tekintenek rád hasonló képpen. – magyarázta. Ahogy hallgattam, ahogy rólam áradozik, torkomban lévő gombóc újra szorongatni kezdett. Újra eluralkodtak rajtam azok az érzések… Újra utálni kezdtem magam.

             - Köszönöm. – próbáltam udvarias lenni. – Most mennem kell. – vettem sietősre a dolgot.

              - Persze. Jó utazást, és tényleg mindent köszönök. Egy közös képet még lehetne? – kérdezte.

            - Számomra megtiszteltetés. Tudod mit… - vettem elő a telefonom. – Mosolyt!

A képet szinte azonnal fel is töltöttem Instagramra, és Twittere.

            - Szuper. – jegyezte meg.

            - Tessék. – nyújtottam felé az energiaitalt. Elvégre, hölgyeké az elsőbbség.

              - Köszönöm. – mosolygott. – Ha megengeded. – fordult a polcok felé és hosszas keresgélés után egy RedBult adott a kezembe. – Személy szerint, én ezt választanám.

Gesztusát megmosolyogtam. Miután végleg elköszöntünk vettem csak észre az energiaital dobozán lévő feliratot. All will be good!

Nem vagyok egy angol zseni, de ezt még nekem is sikerült megértenem. A dobozt markolva, fülemben újra és újra hallottam Alexa szavait. Szívem újra hevesen verni kezdett, az ideg lassan szétterjed a testemben, és újra a világ legundorítóbb emberének tartottam magam. Mi van veled Kölyök? Régen nem voltál ilyen… Kellett valami, ami nyugtatóan hat rám!

A kasszához sétáltam, és kifizettem az energiaitalt.

            - Még valamit? – kérdezte a srác, bár annyira nem méltatott, hogy rám emelje tekintetét.

              - Egy doboz piros Marlborot.

Remegő kezekkel szedtem össze az imént vásárolt dolgokat és nyúltam a visszajáró után. Rá kell gyújtsak!

Sietve sétáltam vissza az autómhoz. Még ki sem nyitottam az ajtaját, de már a cigi a számban volt. A kulcs nehezen fordult a zárban, vagy csak én éreztem így… A szivargyújtóért nyúltam, és türelmetlenül vártam, hogy végre felizzon. Minden stressz tovaszállt, ahogy a füst lassan szétáradt a tüdőmben. Hátammal a kocsi ajtajának támaszkodtam, majd lassan lecsúsztam egyenes a földig.

Túlzás, hogy dohányzom. Sőt… Az, hogy alkalmanként előfordul, az valós. Nem vagyok rá büszke, de már nem segít semmi. Hiába fotózom, hallgatok zenét, vagy zongorázom… Semmi sem képes már kikapcsolni. Ráadásul, már a koncertek sem hoznak felüdülést…

            - Hová mész? – nézett kérdőn Heni. Az ágyban feküdt meglehetősen hiányos öltözetben. Testét csak egy vékony lepedő takarta.

              - Tudod, hogy Vikivel vacsorázom, ne játszd a hülyét. – néztem le rá, miközben az ingemet gomboltam.

              - Maradj itt! – kérlelt.

             - Semmi pénzért. Így is kések minimum egy órát, mire odaérek. Megmondtam, hogy most, nem engedem, hogy tönkretedd az estém.

              - Már csak egy kérdés, most meséljek neki, vagy majd csak holnap reggel? Szerinted, hogy fájna neki jobban?

            - Hagyjuk már a színjátékot, jó? Úgy se teszel semmit, csak a szád nagy! – förmedtem rá.

              - Hiszed ezt te. – mosolygott titokzatosan, de mégsem győzött meg.

            - Ugyan már. Pontosan tudod, ha ez kiderül, soha többé nem látsz viszont. Ez az egy kártyád van, amivel sakkban tudsz tartani. Túl fontos vagyok a számodra, és túl jól érzed magad az együttöltött időszakban ahhoz, hogy végleg le tudj róla mondani. – sziszegtem, miközben gyilkos tekintettel egyre közelebb hajoltam hozzá. Végre Kölyök! Vedd át az irányítást.

Már-már mindenféle reakcióra készen álltam, de mégis sikerült meglepni. Ingembe markolt, és szó szerint rávetette magát ajkaimra.

            - Most már mehetsz. – húzódott el önelégült arccal. Jellemző! Sose képes megadni magát, és veszíteni.

9 óra múlt, de a város utcái mégsem a kihaltságról voltak híresek. A forgalom elviselhetetlen volt. Legszívesebben padlógázzal száguldottam volna egészen hazáig, de semmi esélyem nem volt rá. Egyetlen választásom maradt csak. Türelmesen ülni, és végigaraszolni az Andrássy úton. Türelmesen.. Ez az, ami nem megy! A délután vett doboz ciginek hamar a lábára léptem. Ahhoz képest, hogy nem dohányzol, szép teljesítmény egy nap alatt. Egy pozitívuma volt annak, hogy ott ragadtam egy időre, mégpedig az, hogy így lehetőségem nyílt szervezni valami új programot kettőnknek…

Miután az autóval a ház előtt leparkoltam, eszeveszett sebességgel szaladtam fel a lakásunkig. Idegtől erősen remegő kezeimmel próbáltam eltalálni, melyik a zárba illő kulcs a sok közül.

            - Faszomba már! – ordítottam el magam, mire nagy meglepetésemre kinyílt az ajtó. Viki állt előttem melle alatt összefont kezekkel, sötétlila selyempizsamájában.

            - Sajnálom. – nyögtem ki nagy nehezen.

Gondtoltam, hogy nem lesz egyszerű menet, de arra nem számítottam, hogy egy sóhaj kíséretében hátat fordít nekem. – Tudom, hogy elszúrtam, de lécci bocsáss meg! Gyere velem, hidd el jó lesz. Tetszeni fog, csak kérlek. – hadartam össze-vissza értelmetlen mondatokat.

            - Krisztián. – szólt lágyan, de mintha meg sem hallottam volna, csak folytattam zavart beszédemet. – Krisztián! – szólt újból, erőteljesebben, de megint csak elengedtem a fülem mellett. – Krisztián! – üvöltette végül teljes torokból. Tekintetem hírtelen ráemeltem. Nem volt ideges. Szeméből inkább csalódottság tükröződött. Nagy levegőt vettem és próbáltam értelmes, összefüggő szöveget alkotni.

            - Légy szíves. – suttogtam. Nesze neked értelmes, összefüggő beszéd…Ügyes vagy!

Újabb falba ütköztem. Fejcsóválva sóhajtott, és elmenni készült, de nem engedtem. Karjánál fogva húztam magamhoz közel. Homlokom az övének támasztottam, és a lehető legőszintébb tekintettel próbáltam a szemébe nézni. Legőszintébb? Hazudsz neki, hogy lehetnél őszinte!

            - Elkéstél. – suttogta elcsukló hangon.

              - Tudom. Egy idióta vagyok, de engedd, hogy jóvátegyem. – kérleltem. – Tetszeni fog, hidd el. Jobban fogod élvezni, mint egy unalmas vacsorát egy vénemberek és sznobok által megtelt étteremben, csak gyere velem.

            - Már pizsamában vagyok, meg amúgy sincs kedvem már semmihez. Elegem van a mai napból.

             - Nekem is, elhiheted, de kérlek szépen. Nem kell kiöltöznöd, akár így is jöhetsz, csak egy pulóvert vegyél fel. Hideg van kint.

Meggyőzőképességem még mindig működik, ugyan is sikerült rávennem, hogy velem jöjjön.

Az autóban szótlanul ültünk, miközben a lejátszóból lágy zene szólt. Megnyugtatott, hogy ott van mellettem, bár izgultam, hogy fogadja majd a meglepetést.

A Duna parton álltam meg. Az kocsi motorját leállítva felé fordultam. Kíváncsian nézett körbe, bár a sötétség nem engedte, hogy szétlásson. Közelhajoltam hozzá, és kikapcsoltam a biztonsági övét, amit egy hálás mosollyal köszönt meg. Kiszálltam, majd a járművet megkerülve kinyitottam neki az ajtót, és kisegítettem az ülésből.

            - Mielőtt továbbmennénk. – nyúltam mélyen a zsebembe, és egy vékony kendőt húztam ki belőle. – Megengeded? – kérdeztem félve, mire bólintott. Hátat fordított nekem, és gyengéden, de úgy, hogy azért mégse lásson semmit, bekötöttem a szemét. – Gyere. – karoltam belé, és lassú léptekkel megindultam. Bizonytalanul, félve, egyik kezével maga előtt tapogatva sétált mellettem. Mikor a folyóhoz értünk, megemeltem és az ölembe vettem. Összerezzent, ahogy a talaj eltűnt a lába alól. – Ne félj. Bízz bennem. – suttogtam fülébe. Lábaimat megemelve szálltam be a csónakba, majd Vikit is letettem. Miután megkértem, hogy üljön le, evezni kezdtem.

            - Levehetem már? – kérdezte.

             - Igen. Most már leveheted. Várj, segítek. – nyúltam a kendő után. Hatalmas ügyességgel bontottam ki a csomót. – Tetszik? – kérdeztem, mikor láttam Viki csodálkozó tekintetét, ahogy a környezet vizsgálja.

            - Krisztián, ez… - mondta elfojtott hangon. Reakciója mosolyt csalt az arcomra. Az első őszinte mosoly, napok óta…

            - Tudom, hogy mindehhez az eper, és a pezsgő illene a legjobban, de mégis bort hoztam. Tölthetek? – nyújtottam felé egy üres borospoharat.

Összebújva, a csillagos eget vizsgálva hagytuk, hogy a víz ringassa a hajót.

            - Látod ott az Orion csillagképet? – mutattam fel az ég felé. – Azt mondják.. – kezdtem bele valami okosságba, de közbeszólt.

            - Krisztián, elég lesz már. – nevetett. – Romantikus hajókázás teliholdkor, és még a csillagokról akarsz beszélni? Valljuk be őszintén, ez nem te vagy! – nevetett.

            - Az nem csillag, hanem csillagkép! – szűrtem le a lényeget. Perszer ez egy 10 percig tartó vitát eredményezett köztünk, de nem tudtuk eldönteni, kinek van igaza. Nem is baj, de legalább feloldta a fagyos hangulatot köztünk.

Az alkohol hatására egyre bátrabb lettem. Kezdtük úgy érezni magunkat, mint két kamasz, aki kiszökött rosszalkodni.

            - Ezt nézd! – kiáltottam fel és hatalmas lendülettel álltam két lábra, mire a csónak jócskán ingadozni kezdett.

            - Ülj le! Felborulunk! – visongatott nevetéstől fuldokló hangon.

Az egyik evezőlapátot a kezembe véve kezdtem magunkat tolni a vízen.

              - O, sole mio. – énekeltem fennhangon.  

               - Hagyd abba! – állt fel ő is nevetve. Az óvatlan mozdulat hatására a csónak megbillent, így előre dőltem, magammal borítva Vikit is. Kezemmel fejét próbáltam támasztani, hogy ne verje be.

            - Jól vagy? – kérdeztem aggódva, de hangos nevetéséből ítélve nagyon is jól volt. Csak néztem őt.. Gyönyörű!

Nem mozdultam, nem szálltam le róla. A percek óráknak tűntek, ahogy egymás szemébe nézve lassan elvesztünk az idő hálójában. Kezével arcomat érintette, és a hajamba túrt. Végül lágy csókban forrtunk össze. Levegőért kapkodva fejemet mellkasára téve, arcom nyakába fúrtam és mélyen belélegeztem édes illatát. Karjaival átölelt és a hátamat kezdte simogatni.

             - Imádlak. – suttogtam. Válaszul fejét megemelve a hajamba puszilt. – Bárcsak minden olyan egyszerű lenne, mint régen.

              - Pedig semmi sem változott az idő folyamán, csupán te komplikálod túl a dolgokat. – hangja lágy volt.

             - Ez nem igaz!

              - Dehogy nem. Az állandó megfelelési kényszer az, ami tönkre tesz. Nem kell mindig, mindenkinek a maximumot nyújtani. Nem kell, hogy állandóan a toppon légy. Nem kell, hogy minden nap a legtöbbet nyújtsd. – szavai hallatán sóhaj hagyta el a szám. – Krisztián! – szólt rám erőteljesen. – Te is csak ember vagy! Neked is lehetnek rossz napjaid. Nem kell még a vásárlás közben is a maximumra törekedni, a rajongókkal szembeni megfelelési vágyad miatt fogsz teljesen kimerülni.

            - Ilyen vagyok…

              - Tudom. – suttogta. – Nagyszerű tulajdonság, de aggódom érted! Értsd meg végre, hogy magaddal is törődnöd kellene. Látszik rajtad, hogy fáradt vagy. Mikor pihented ki magad utoljára? – kérdezte. Igaza volt, de nem vallhattam be neki… Az a fránya önérzet!

            - Szeretlek. – tereltem inkább a témát.

              - Én is. – suttogta. – Nagyon szép itt, de nem megyünk lassan? Nem vagyok túl melegen felöltözve.

              - De persze. – mosolyogtam, majd felültem, hogy kievezzek a partra. – Éhes vagyok. – jelentettem ki már az autóban.

            - Ilyenkor? – nevetett.

              - Megállunk valahol?

            - Persze, én meg pizsamában megyek be, ugye? Felejtős!

              - Ugyan már, nem veszik észre. Amúgy is, mindenben jól nézel ki.

Akaratom megint csak érvényesült. Egy étteremben kötöttünk ki, ahol egy hatalmas sajttál felett órát töltöttünk beszélgetéssel.

Hazafelé menet zuhogni kezdett az eső. A szélvédő sűrűn, megállíthatatlanul ostromolták a hűs esőcseppek. A kocsiban megint csak kellemes zene szólt. Kezem időnként megpihent keskeny combján. Halk hangja melegen simogatott, ajkain bíztatóan játszott a mosoly.

Először az előszobában, a tükör előtt öleltem át. Mögé állva, hátulról kulcsoltam kezem dereka köré. Hosszasan néztük egymást. Mosolyogva, szótlanul. Az esőtől vizes haja kócosan tapadt a bőrére, pont úgy, ahogy vékony átázott pizsamája a testéhez simult.

Teát főzött volna, hogy felmelegítsen bennünket, de szándékát elutasítottam. Időpocsékolásnak éreztem, minden egyes elvesztegetett percet.

Érzéki és lágy csókját visszafogott eleganciával fogadtam. Próbáltam jól nevelt és türelmes maradni. Igaz, mindössze fél percig. Annak a bizonyos percnek a másik felében már téptem is le magamról a pulcsit, hanyatt döntve őt az ágyban. Lassan, fokozatosan szabadított meg maradék ruhámtól. Meztelen testem fölé térdelve húzta le magáról pizsamájának vékony felsőjét. Izgató volt hanyatt fekve gyönyörködni benne, ahogy a ruha alól előkerül gyönge teste, melynek látványa és érintése minden alkalommal borzongással és nyugtalan várakozással tölt el.

Aznap éjjel másként szeretkeztünk, mint bármikor azelőtt. Már nem csak ösztönből öleltük, simogattuk egymást, hanem valami belülről fakadó, gyengéd szeretetből. S az érzés bennem minden egyes mozdulatával együtt egyre csak nőtt.

Elvesztem arcának minden egyes rezdülésében, ahogy teste megfeszül… Figyeltem, ahogy teljesen átadva magát a gyönyörnek elveszíti uralmát önmaga felett.

            - Milyen szép vagy. – súgtam erőtlenül, alig hallható hangon. Zavart mosoly érkezett válaszul.

Hozzásimultam, fejét mellkasomra hajtotta és fáradtan nyúlt el mellettem a sötét szobában. Üresnek éreztem magam. Nem voltak gondolataim. Helyüket hömpölygő érzések vették át, amik hol mosolyra, hol pedig sírós szomorúságra ösztönöztek.

Aznap éjszaka átlendültünk végre a határainkon, és úgy voltunk képesek adni és kapni, ahogy azelőtt még soha.

Fogalmam sem volt, mi járhat a fejében. Percek múlva, szinte észrevétlenül újra hatalmába kerített néhány nyugtalanító gondolat. Tomboltak bennem a miértek, hogy miért csak most és miért így, korlátok közé szorítva kellett újból egymásra találnunk.

Soha nem éreztem még ennyire közel magamhoz…