zene
-
Hol a francban voltál és egyáltalán miért nem szólsz, ha elmész? Halálra
aggódtam magam. – üvöltöttem Vikire. Szegény szóhoz sem jutott úgy
leteremtettem. – Ennyire hülye nem lehetsz!
Ott
állt előttem megszeppenve, könnyeivel küszködve. Annyira aranyos volt… Be
kellett látnom, nem is rá haragudtam igazából. Inkább a tudat, hogy lehet
végleg elhagyott, váltott ki belőlem ilyen indulatot. Mindig is féltem, hogy
elveszítem, de még ennyire közel, sosem éreztem magam ahhoz a bizonyos
határhoz. Kiborított a gondolat, hogy nem láthatom többé.
Szó
szerint, menekültem a karjaiba. Nem bírtam tovább elviselni a köztünk lévő
távolságot, mely egyre nagyobbnak tűnt. Zihálva préseltem gyönge testét az
enyémhez, miközben fejem nyakába fúrva, lélegeztem be édes illatát.
- Sajnálom. – fakadtam ki – Én csak…
megijesztett a tény, hogy eltűntél.
- Aggódtál, vagy inkább féltél, hogy elhagylak? – kérdezte. Üveges
tekintettel meredt egy pontra, így elnézve a vállam fölött. Ekkor vettem csak
észre ridegségét. Még csak át sem ölelt. Csak meredten állt, karjaim szorítása alatt.
Mit mondhatnék? Hogy igen?! Hogy rohadtul
megijesztettél, és megijesztesz most is?
- Mindkettő. Felkeltem és nem voltál
sehol. Ezt nem tudtam mire vélni. – suttogtam félve. Választ vártam, de csupán
egy fejbiccentéssel jelezte, hogy megértette. – Valami baj van?
- Én is ezt kérdezem hetek óta. – nézett végre egyenesen a szemembe.
Tekintetéből csalódottság és fájdalom tükröződött.
- Sajnálom. Nem könnyű mellettem,
elismerem. Csodálom, hogy eddig kitartottál. Senki sem volt még képes ennyi
ideig elviselni maga mellett. Vannak hibáim... Türelmetlen vagyok, önfejű,
makacs, önző és indulatos. Sokszor meggondolatlanul cselekszem. Nem vagyok
képes beismerni, ha hibázok. És még sorolhatnám a rossz tulajdonságaimat. Azt
hiszem, sose érnénk a lista végére… Egyetlen egy dolog az, ami mégis mellettem
szól, amitől úgy érzem, jobb ember vagyok, ami kicsit javít a torz
önarcképemen… Méghozzá az, hogy szeretlek és bármit megtennék érted. A tudat,
hogy ha csak egy kicsit is, de viszont érzed ugyanezt, hogy talán én is fontos
vagyok neked, az, ami támaszt nyújt a nehéz napokban. Ettől úgy érzem, érdemes
reggel felkelnem. Ha nem lennél, talán már rég elvesztem volna…
- Minden rendben? – nyitott be
Tamás. Remek! Könyörgően pillantottam
Vikire, majd újra Tomikára.
- Persze. Nincs semmi baj. –
válaszolta, de még csak Tamás felé sem nézett.
- Oké! – nyújtotta el barátom
mondandóját. – Nem akartok jönni activity-zni? Ketten nem valami izgalmas
játék. Ráadásul Szandi nyavalyog, mert folyton elverem.
- Nem is! – hallatszott be a szobába Szandra éles hangja.
- Mindjárt megyünk. – mondta Viki.
Nem
tudtam mire vélni a stílusát. Furcsán merev volt, és rideg. Idegesen vártam a
történéseket, miután Tamás maga után bezárva az ajtót, elhagyta a szobát.
- Szerencséd, hogy az érzéseim jóval
erősebbek annál, mint amit a józan eszem diktál. – ölelt át.
- Szeretlek. – suttogtam fejem hajába túrva.
- Tudom.
Tudom?! Ennyi? Semmi „én is” vagy
ilyesmi?
- Nem akarok játszani. –
nyavalyogtam, mikor kezemet az övével összekulcsolva az ajtó felé vezetett.
- Ne légy már ennyire antiszociális.
- Nem vagyok az! – tiltakoztam – De
nem akarok rajtad osztozkodni. – szorítottam karjaim közé.
- Csak a tiéd vagyok! – kacsintott
széles mosollyal az arcán.
- Sehogy sem szeretnélek megosztani másokkal. Még így sem.
- Nem várhatod el, hogy egy szobába
bezárva éljek életem végéig társaság nélkül.
- Tudom. De az enyém vagy! Ezt ne
feledd! – hajoltam egészen közel ajkaihoz.
- A tiéd. – suttogta.
Az
activity jó hangulatban telt. Mindig is szerettük magunkat produkálni a
Tamással, így nem esett nehezünkre a játék. Jó érzéssel töltött el, ahogy Vikit
vidámnak, felszabadultnak láttam.
- Csalás! – kiáltott fel Tomika.
- Tanulj meg veszíteni. – nevettem, majd
önelégült mosollyal az arcomon ültem le a kanapéra.
- Én jövök. – húzott Szandra a
kártyákból.
Viki
lassan karjaimba bújva osztotta meg velem takaróját. – Látod. Ezt a Krisztiánt
szeretem én. – suttogta és puszit nyomott az arcomra. Végre! Szeret!
Bármennyire
is szerettem volna elaludni, megint csak nem ment. Napok óta azt érzem, hogy a
bennem lévő érzések lassan szétfeszítenek. Szerettem volna beszélni valakivel,
de senki sem értett volna meg. Pedig egyre inkább úgy éreztem, muszáj kiadnom
magamból mindent. Nem tudom, meddig tudok
még hazudni. Viki mocorogni kezdett mellettem. Elharapott, érthetetlen
szavakat nyöszörögve temette arcát a nyakamba. Talán neki kéne elmondani. Bárcsak megtehetném!
Azt
hiszem, sosem éreztem még magam ilyen közel a kitárulkozáshoz. Nem sokon múlt,
hogy fel nem ébresztettem és szánalomra méltó, megtört emberként be nem
vallottam mindent. Levegőre van
szükségem!
Mire
észbe kaptam a kocsimban ültem és céltalanul jártam Budapest utcáit. Nem tudtam
hová menjek, vagy mit csináljak, de nem maradhattam tovább otthon. El kellett
menekülnöm kicsit, hogy mentsem a látszatra tökéletesnek tűnő, de valójában elcseszett
éltemet és vele együtt párkapcsolatomat.
Egy
jól ismert ház előtt álltam meg. Régen naponta megfordultam ezen a környéken,
de aztán mindennek vége lett. Tudatosan kezdtem el kerülni a város ezen részét.
Inkább választottam a hosszabb utat, a dugókat, minthogy újra beforduljak ebbe
az utcába. És most mégis itt álltam. Tiszta
idióta vagy! Belső hangom szitkozódása ellenére becsengettem.
- Krisztián? – nyitott ajtót Heni
szemit álmosan dörzsölgetve. Valószínűleg aludt. Mégis mire vártál, mi mást csinál az éjszaka közepén?
- Beszélnünk kell.
- Menj haza! – próbálta rám zárni az ajtót, de nem hagytam magam.
- Nem! Annyiszor használtál már ki,
annyi alkalommal tetted már tönkre az életemet és küldtél padlóra… Tartozol
annyival, hogy meghallgatsz. Nem fordulhatok senki máshoz.
- Gyere be. – sóhajtott.
A
kanapéra ültünk. Várakozón pillantott rám, de nm tudtam belekezdeni.
Pontosabban nem tudtam hol kezdeni…
- Tiszta idióta vagyok. – álltam fel
idegesen. Mégis mit keresek itt? Mit
vártam? Hogy majd minden rendbe jön, vagy hogy könnyebb lesz, ha beszélek róla?
Egy nagy frászt!
- Krisz, ülj le és fejezd be, ha már
belekezdtél. – húzott vissza le mellé. – Hallgatlak.
Jobb
ötlet híján, sóhajtva mélyen a kabátom zsebébe nyúltam, és egy ékszeres dobozt
vettem elő. Az asztalra téve hagytam, hogy a díszes tárgy beszéljen helyettem.
Le se
tagadhatta volna, mennyire meglepte. Percekig csak ledöbbenve meredt az asztal
felé.
- Neki szántam. – hangom súlyos
fájdalommal telten csengett – De jöttél te, és újra sikerült tönkretenned az
életem. Miért kellett? Miért?
- Pont annyira hibás vagy te is,
mint én. Ha jól emlékszem, te jöttél át aznap este.
- Hányszor fogsz még kihasználni,
feldúlni az életemet? Már egyszer padlóra tettél. Újra kellett kezdenem
mindent. Fel tudod ezt fogni? Nem sokon múlt, hogy nem siklott ki végleg az
életem… Ha nem lett volna mellettem a családom, Orsi, és a barátaim… Nem tudom,
mi lenne velem most. És mindezt neked köszönhetem! Gratulálok. Sikerült újból
elcseszned mindent.
- Könnyű engem hibáztatni, igaz? Úgy
sem számít, ugye? Elvégre én senki sem vagyok… nem érzek… nem vagyok képes
szeretni… - nézett rám könnyes szemekkel.
- Ezt úgy mondod, mintha sajnálnád,
ami velünk történt.
- Mert sajnálom is.
- Te tehetsz róla. Csak magadnak
köszönheted.
- A fenébe is tudom! Ne emlékeztess
rá folyton. Fiatal voltam és még nem volt fontos számomra az, amit nyújtottál.
Nem pont arra vágytam, amire te. Én csak… élni akartam és élvezni az életet, de
megfojtottál ilyen téren. Most mégis szeretném újra átélni mindezt.
- Van rá lehetőséged. Gyönyörű vagy! Bárkit
megkaphatsz, és még nagyon meg sem kell magad erőltetned érte.
- Csak téged nem…
- Heni. – sóhajtottam – Tudod, amikor
megtudtam, hogy nem voltam elég neked én… - mélyet lélegezve, próbáltam úrrá
lenni felszínre tört érzéseimen – A fájdalom mindent felemésztett bennem.
Nem
éreztem mást, csak ürességet. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha ezt a hatalmas
űrt, bárki be fogja tudni tölteni… De sikerült tovább lépnem. Neked is ezt kéne
tenned. Éld az életed, úgy, mint én. Keress valakit, aki igazán szeret.
- Te voltál az egyetlen, aki valaha
látott bennem valamit. Aki képes volt elfogadni, és még így is szeretni…
- Ugyan már. Nem vagy egy szörnyeteg.
Gyere, mondok valamit. – húztam magamhoz közelebb – Tudod, én is abba a kedves,
aranyos lányba szerettem bele, aki régen voltál. Nézz magadra, ez nem te vagy!
- Hülyeség. – forgatta szemeit.
- Azért csak gondolkozz el rajta!
Már
hajnalodott mikor hazaértem. Fáradtan rúgtam le a cipőmet, majd mentem
egyenesen a szobámba. Igyekeztem a lehető leghalkabban ledobálni magamról a
ruhát, nehogy felébresszem őt. Az ágy megsüppedt alattam, ahogy lefeküdtem. Viki
nekem háttal, az oldalán feküdve aludt. Közelebb csúsztam, hogy átöleljem, de
nem engedte.
- Merre jártál? – kérdezte.
- Megijesztettél. – suttogtam – Azt hittem alszol.
- Válaszolj.
- Nem tudtam aludni.
- Remek. – válaszolt gúnyosan.
- Kicsim… - próbáltam újból közeledni,
mondanom sem kell, mindhiába.
- Ne! Most… most ne. Ne érj hozzám.
Kővé
dermedve meredtem magam elé. Elcsesztem! Úgy
tűnt, a tökéletesnek tűnő kis világom készül most porba hullani. Az amúgy is
elég ingatag váramat, amit hosszú évek alatt sikerült felépítenem, már csak egy
oszlop mentette meg attól, hogy végleg összedőljön.
Pont mint a Jenga-torony… Ugye ez az a játék, mikor
felépítünk különböző faelemekből egy tornyot, és a játékosoknak egyesével úgy
kell ebből a toronyból kiemelniük egy-egy ilyen építőelemet, hogy az építmény
le ne dőljön. Az életem leginkább erre a bizonyos játékra hasonlított, azzal a
különbséggel, hogy az enyém most megremegett és én az utolsó tartó elemhez, az
imént nyúltam hozzá… Már csak várni kell,
hogy darabokra hulljon.- Aludnod kéne. - suttogta órákkal később, amikor felém fordult. Nem szóltam semmit. Ugyan úgy, mozdulatlanul feküdtem azóta, hogy hazajöttem. - Gyere. - suttogta és közel húzott magához. Fejem nyakába temetve próbáltam minden egyes pillanatot az emlékezetembe vésni. Lehet soha többé nem ölelhetem...