60. rész

Még mindig nagyon szeretném, ha írnátok véleményt! Itt az megfelelő alkalom! 

Krisztián szemszöge:

Mióta visszajöttünk Viki nagyon furcsán viselkedik. Érthető is lenne, hisz kemény dolgokat élt át, de még is úgy érzem, valamit titkol előlem. Rohadt Máté. Szerencséje, hogy nincs Vikinek semmi baja, különben biztos, hogy kapna egy kiadós verést.

      - Vajon mi történhetett kettőjük között? Mi van ha….? Nem, az nem lehet. – ilyen, és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Mérhetetlenül nagy haragot éreztem. Nem tudtam, nem akartam kimondani a tényt, ami lehet megtörtént. Nem bírnám elviselni, ha Vikinek bármiféle fájdalmat okozott volna. A szívverésem már csak a puszta gondolattól felgyorsult. Gyorsan vettem a levegőt. Kezemmel az ágy szélére támaszkodtam, és úgy ültem azon tovább. Az ajtó nyikorgására emeltem fel fejemet. Ő volt az. Félénken, és egyben tündérien kukucskált be a szobába.

Viki szemszöge:

Félve ugyan, de benyitottam Krisztiánhoz. Az ágya szélén ült, magába roskadva. Megijesztett. Ennyire komornak, és elkeseredettnek talán még sosem láttam. Teljesen kinyitottam az ajtót, de megtorpantam. Nem tudtam, odamenjek-e hozzá. Rám emelte két szép kék szemét, és elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá, és közeledni kezdtem. Lassan, centiméterről centiméterre csökkent a köztünk lévő távolság. Leültem mellé az ágyra. A hangulat fagyos volt, a kés megállt volna a levegőben. Egyikőnk sem tudta, hogy mit mondjon, megszólaljon-e egyáltalán. Csak öltünk egymás mellett zavartan. Ezt a kínos csendet Ő törte meg.

      - Minden rendben? – mosolygott bizonytalanul rám.

      - Ühüm. – bólintottam. Átölelt, és közelebb húzott magához.

         - Nem tudom, mit csináltam volna, ha bármi bajod esik. – sóhajtott. – Örülhet az a szemétláda, hogy volt annyi ideje, hogy elmeneküljön. Ha ott találom, én nem is tudom, mit tettem volna vele. Tényleg, egyébként hogy menekült el?

       - Krisz, hagyjuk ezt most. – suttogtam lehajtott fejjel. Az állam álla nyúlt, és lassan megemelte fejem. Tekintetem találkozott az övével. Arcára gyermeki mosoly ült. Óvatosan közeledett felém, míg nem megcsókolt. Lágyan, szenvedélyesen.

         - Úgy örülök, hogy nem történt semmi. Mert, ugye nem történt. – nézett a szembe a csók végén. Nagyot nyeltem, és csak megráztam a fejemet. Óvatosan hátra döntött az ágyon, és felém csúszott. Kezemet nyaka köré fontam, és a hajába túrtam. Gyengéden húzta le rólam a pólót. Végig nézett rajtam, és elégedetten mosolygott. Nyakamat kezdte csókolgatni, majd lassan halad egyre lejjebb. Már hasamnál járt, amikor erősen combomba markolt. A lábamon lévő seb megfeszült. Kellemetlen érzés járta át a teste. Felszisszentem.

        - Ha valamit nem csinálok jól, szólj. – suttogta újra ajkaimba. Kezével végigsimította arcom, majd újra megcsókolt. Lábamat csípője köré fontam, így vonva testét magamhoz még közelebb. Mikor újra combomhoz ért, és annak belső oldalán simította végig puha kezeit, megérezte a sebet. Ahogy hozzáért, akaratlanul is, de felszisszentem, újra.

          - Ez mi? – ráncolta össze homlokát.

             - Semmi. – suttogtam, majd megpróbáltam újra megcsókolni, de eltolt magától. Lecsúszott az ágyon, és combom belső oldalát kezdte vizsgálni. Szeme a sebem, és a szemem között cikázott.

         - Azt mondtad nem történt semmi! Azt, hogy nem bántott! – dühöngött.

            - Mert ez az igazság! Tényleg nem ért hozzám.

      - Nem értem miért kell hazudni. Elmondhatnád, hogy mi is történt valójában.

        - Elmondtam azt, ami fontos.

           - Ó, igen?! Mert ez nem fontos ugye? – mutatott az lábamra.

 - Most nem értem mi bajod van. – kezdtem én is dühös lenni. – Mindjárt már az lesz a baj, hogy elmentem boltba, mert ha itthon maradok, nem rabolnak el!

      - Most, hogy így mondod.

       - Az eszedbe sem jut, hogy ha talán nem rázol le, és beszélünk, most nem lenne miről veszekednünk?

                - Még mond azt, hogy az én hibám. – csattant fel.

      - Hát, nem is az enyém. – vágtam rá flegmán. A következő pillanatban már csak a kezét éreztem az arcomon. Nem kellett sok idő, szinte reflexből visszaütöttem. Még egy utolsó dühös pillantást vetetem rám, majd kiviharzott a szobából. Csak pislogtam magam elé csalódottan. Nem fájt a pofon. Nem volt erős, sőt. Az övéhez képest, én nagyon erőset ütöttem. Igyekeztem minden erőm beleadni. Inkább a gondolat fájt, hogy képes volt rá. Mindig azzal jött, hogy Ő sosem lenne képes fájdalmat okozni, és megbántani, ehhez képest szinte folyton ezt csinálja. Épp hogy vége egy veszekedésnek, és kibékülünk, szinte egyből egy újabbat gerjesztünk. Fölkaptam a földről a pólót, gyorsan belebújtam, majd Krisztián után indultam. Kinyitottam az ajtót, és Bence állt előttem. Értetlenül nézett rám. Nem szóltam semmit, csak megöleltem, szorosan. Fejemet mellkasába fúrtam. Ő is átölelt, és hátamat kezdte simogatni.

        - Mi a baj? – kérdezte pár perc elteltével.

           - Összevesztünk Krisztiánnal. Megint. – sóhajtottam. – Nem hitt nekem. Nem bízott meg bennem. – szipogtam.

      - Lassabban. Semmit sem értek. Nyugodj meg egy kicsit, és mesélj el mindent az elejétől. – javasolta, és letört egy könnycseppet. Megfogadtam tanácsát. Két mély levegő után belevágtam, és mindent elmondtam neki.

            - Nem hiszem el. Képes volt megütni? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

       - Meg kell találnom, beszélnem kell vele. – szipogtam.

       - Elment. Nem tudom hová, ne kérdezd. Épp, hogy a cipőjét felhúzta. Egy szál atlétában távozott, és erősen becsapta maga mögött az ajtót.

           - Most mindennek vége? – néztem rá kétségbeesetten.

       - Ne mond ezt. – mosolygott. – Ezt szinte minden héten eljátsszátok. Kiszellőzteti a fejét, rájön, hogy mekkora hülyeséget csinált, és bocsánatot kér.

        - De…..

        - Semmi de! Így lesz, hidd el. Neked viszont most pihenned kéne. Ma már így sok stressz ért. Aludj egy kicsit. Holnapra minden rendbe jön. – mondta. Adott egy puszit a homlokomra, és felállt.

          - Bence! – szóltam utána. – Köszönöm.

        - Nincs mit. – válaszolta kedvesen, és bezárta maga után az ajtót.

Egy ideig csak forgolódtam az ágyban. Párnáját erősen magamhoz szorítva feküdtem. Teljesen átvetet már Krisz illatát. Megnyugtatott. Lehunytam a szemet, és csak felejteni akartam, de nem ment.

Krisztián szemszöge:

Hideg volt kint, de nem érdekel. Ideges voltam, sőt, egyenesen őrjöngtem. Nem Vikire voltam dühös, sokkal inkább Mátéra, és magamra. Nem akartam elhinni azt, amit tettem. Hogy emelhettem kezet rá? Szeretem, de elvesztettem a fejem. Mérges voltam, mert nem mondta el az igazat. Akarom mondani, semmit sem mondott el. Bocsánatot kell kérnem tőle!

Visszaindultam. Szörnyen későre járt, mire hazaértem. Lassan nyitottam be a szobába. Csendben aludt. Befeküdtem mellé az ágyba, és csak csendben figyeltem. A párnámat szorongatta, és mosolygott. Még így is, azok után, ami történt. Meg akartam érinteni, megsimogatni, de akkor felébredt volna.

Viki szemszöge:

Végre sikerült lehunynom a szemem. Nem mondanám, hogy jól aludtam. Többször felpattant a szemem. Egyik alkalommal megpillantottam magam mellett Krisztiánt. Félve néztem rá, mire elmosolyodott.

         - Sajnálom. Igazából, nem rád voltam mérges. Sokkal inkább Mátéra, és magamra. Igazad volt, ha meghallgatlak, talán most minden rendben lenne. - Kezét megemelte, hogy megsimogasson, de elhúzódtam.

        - Félsz tőlem? – szegezte nekem a kérdést.

          - Nem. – ráztam meg a fejemet.

      - Meg érdemlem. – sütötte le a tekintetét. – Viszont akkor is tudnom kell, mi történt.

Nyeltem egy hatalmasat, és bele kezdtem. Elmondtam mindent.

          - De még mindig nem értem. Miért nem jelenteted fel?

               - Így egyszerűbb volt. Nem fog visszajönni, és zaklatni minket, ebben biztos vagyok. Így hamarabb vége van az egész rémálomnak. Ha feljelentem, és elkapják, egy ideig még járhatok a bíróságra. Minden egyes alkalommal éljem át, újra, és újra?! Köszi, de én ebből nem kérek.

           - Értem. Vagyis azt hiszem. – bólintott. Elmosolyodtam. Még mindig egymással szembe feküdtünk, úgy, mint amikor felébredtem. A szemem már majd leragadt. Küzdenem kellett, hogy ne aludjak el.

           - Látom fáradt vagy. Aludj nyugodtan. – mondta, és kiszállt az ágyból.

       - Köszönöm. – suttogtam csukott szemmel. – Itt maradsz?

          - Szeretnéd? – kérdezte. Nem szóltam, nem nyitottam ki a szemem. Csak bólintottam. Éreztem, láttam magam előtt, ahogy elmosolyodik. Leöltözött, és visszafeküdt mellém. Közel bújtam hozzá. Fejem a mellkasára tettem, és felnéztem rá, ő pedig l e nézett rám. Ajkai az enyémhez közeledtek, de elfordítottam a fejem. Nem tudom miért. Szégyelltem magam érte.

          - Semmi baj. – mosolygott. – Megértem.

Ezen szavak hallatán nagy kő esett le szívemről. Visszafordultam felé, és arcon pusziltam.