62. rész

Többen panaszkodtatok, hogy rövidek a részek, így most igyekeztem hosszabbat hozni!

A véleményeknek még mindig nagyon örülök!! 

  - Látom szent a béke. – mosolygott Bence.

        - Hát, fogjuk rá. – válaszolta szerényen Krisztián. Ránéztem, megsimogattam arcát, és adtam rá egy puszit. Bencére emeletem a tekintetem. Aranyosan pislogott ránk.

  - Nem vagy éhes? Csináljak valami reggelit? – kérdeztem tőle.

        - És tőlem ezt meg sem kérdezed? – játszotta a sértődöttet Krisz.

    - Megérdemled? – kérdeztem teljes rossz szándék nélkül. Egy kicsit húzni akartam az agyát, de lehet elvetettem a sulykot. Csalódottan felelte, hogy „jogos”. Nagyon sajnáltam érte, hiszen látszik rajta, hogy tényleg nagyon bántják a történtek. Nem tud rajta túllépni, ahogy én sem. Valahogy, úgy érzetem, sokkal nehezebben fog menni neki a felejtés. Ez igazán rosszul esett, és meg akartam könnyíteni a dolgát, de nem ment. Egyelőre nem, de idővel, talán könnyebb lesz.

       - Mit szeretnél, mit készítsek? – kérdeztem Bencétől.

        - Virslit. – mosolygott gyermekien. Pont úgy, ahogy Krisztián szokott. Most tűnt csak fel, hogy mennyi hasonlóság van köztük, annak ellenére, hogy közel 4 évvel fiatalabb. Korához képest, jóval érettebb, és komolyabb. Pontosan tudja, mit, hogyan szeretne a jövőben.

       - És te? – simogattam meg Krisz arcát.

     - Nekem is jó lesz a virsli. – mosolygott, majd homlokon puszilt.

            - Én lecsót kérek. – kiabált a szobájából Tomika.

    - Tamás, én is sok mindent szeretnék. – szóltam vissza. Nem válaszolt, de pár percen belül már mögöttünk állt.

        - Tudtam én, hogy hiányzom. Bármilyen gyengéd is Krisztián, én kellek neked. – mondta. Komoly akarta maradni, de nem igazán ment neki. Majd elnevette magát.

       - Menj a fenébe Tomika. – nevetett Krisz. – Bocsi, de ez a nő már foglalt. Majd én gondoskodok Viki szükségleteiről, nem kellesz hozzá te.

        - Fogadjunk, hogy nem így van? – csillant fel Tomika szeme.

            - Most fejezzétek ezt be. – nevettem. – Sajnálom Tamás, de nekem Krisz az igazi. Amúgy is mi lesz Szandrával, ha én igent mondok?

         - Elbírok én mindkettőtökkel. – kacsintott rám.

           - Most már tényleg elég legyen. Felnőhetnétek végre. – nevettem. Kihámoztam magam Krisztián karjaiból és elmentem reggelit készíteni.

                - Ahogy odaraktam a virslit főni, Krisztián ölelő karjait éreztem derekamon.

        - Nem tudtam elképzelni, hogy mi hiányzik. Vártam, mikor jössz. – simogattam meg a karját mosolyogva. Már teljesen hozzászoktam, hogy bármit is csinálok, pár percen belül ott terem, de nem hogy segítene, még hátráltat a munkában. A folytonos ölelgetése, puszilgatása nélkül, már nem is bírnám sokáig.

        - Kérlek szépen, Bencén kívül ne mond el senkinek a tegnapit. Így is elég kínos, hogy ő már tudja. – suttogta fülembe.

    - Persze, hogy nem mondom. – szembe fordultam vele, és megsimogattam arcát. – Bence is csak azért tudja, mert tegnap a történtek után, muszáj volt kiadnom magamból azt, ami bántott.

        - Semmi baj, megértem. – mosolygott rám.

        - Amúgy, hogy-hogy nem öltöztél még fel? Nem dolgoznod kéne? Nincs semmi koncerted, interjúd? Nem kell retusálnod, vagy a CD-vel foglalkoznod?

        - Ne akard már, hogy elmenjek. Ennyire azért nem kell szeretned. – nevette el magát.

        - Tudod, hogy nem azért mondtam. Örülök, hogy itthon vagy, csak különös. Általában mindig annyi dolgod van.

       - Ma is lett volna mit csinálni, csak a történtek után megkértem Orsit, hogy intézze el, hogy ma ne kelljen semmivel se foglalkoznom.

               - És ezt csak miattam? – pislogtam rá nagyokat.

     - Ühüm. – bólintott. – A következő hétre pedig neked sincs semmi dolgod. Orsival jobbnak láttuk, ha pihensz egy kicsit.

       - És akkor itthon unatkozzak egyedül? – nyafogtam.

        - Nem fogsz unatkozni, nyugi.

Megjöttek a többiek és nekiálltunk enni. Ahogy megbeszéltük Krisszel, nem hoztuk fel a témát, de érezték Tomikáék, hogy valami nincs rendben. Kicsit hűvösebbek, távolságtartóbbak voltunk egymással Krisztián meg én. Érezhető volt, hogy valami történt köztünk, pedig próbáltuk megjátszani, hogy minden rendben.

Egy ideig a fiúk elviccelődtek, beszólogattak egymásnak, majd megfagyott a beszélgetés, és kínos csend állt be.

             - Ha már így együtt vagyunk, szeretnék bejelenteni valamit. Elköltözöm. – mondta ki Bence. Próbálta oldani a feszültséget, és beszélgetést kezdeményezni, de lehet, hogy nem a legjobb módszert választotta erre. Meg sem tudtunk szólalni, olyan váratlanul ért minket.

     - Mikor, és miért? – értetlenkedett Szandra.

           - Amint összepakoltam a cuccom. Szerintem, úgy egy, max két hét múlva. Barbival közösen fogunk bérelni egy albérletet. Úgy gondoltuk, eljutott odáig a kapcsolatunk, hogy

Összeköltözzünk.

          - Gratulálok. – ugrottam a nyakába.

      - Haver, megfogtad az isten lábát azzal a kislánnyal. – mosolygott Tomika. – Feltétlenül kellesz egy búcsú bulit tartani a Pinkben. – vetette fel az ötletét. Nem is ő lett volna, ha nem egyből a bulira gondol. Már kezdtem azt hinni, hogy csak ez körül forognak a gondolatai, pedig ez biztos nem így van. Épp úgy, mint Krisztián, Ő is teljes mértékben el van havazva. Annyi csupán a különbség, hogy számára nincs annyi felkérés, hogy elfáradjon, ellenben Krisztiánnal. Mindig életvidám, és pörgős. Ha buli van, biztos ott találjuk. Nem tud megülni a fenekén 5 percig sem. Állandóan menni kell, és szórakozni, persze mindezt ésszel csinálja.

Egy ideig elbeszélgettünk, majd mindenki indult a dolgára. Tamásnak volt délután 2 fellépése és persze Szandrát is vitte magával. Mióta együtt vannak, mindent együtt is csinálnak. Kíváncsi leszek, hogy mi lesz, ha vége a nyárnak, és beindul az iskola. Már nem viheti magával akárhová. Valószínűleg semmi sem lesz. Ügyesek, és meg fogják oldani a dolgot, de az biztos, hogy nehéz lesz nekik.

Bence is lement próbára, így Krisztiánnal egyedül maradtunk.

         - Mit szeretnél csinálni ma? – ölelt meg hátulról.

                - Menjünk el vásárolni.

      - Most tényleg azért maradtam itthon, hogy veled vásárolgassak? Ne már! – nyafogott.

 - Légy szíves. – pislogtam rá.

       - Rendben. – sóhajtott. – De sokkal tartozol még ezért nekem.

         - Hahahah. – nevettem gúnyosan. – Már megint hű de vicces kedvében van valaki.

    - Ugye?! – kérdezte gyerekesen.

       

Egy gyors zuhany után felöltöztünk, felhúztuk a cipőnket. Krisztián a kocsi kulcsot kezdte el keresni, de időben leállítottam.

    - Ne hogy már autóval menjünk. – kezdtem el húzni a kijárat felé. – A lábad nem csak azért van, hogy supra cipőt húzhass rá.

        - És akkor még én vagyok vicces kedvemben? – nevetett.

      - Ühüm, de akkor is gyalog megyünk. – mosolyogtam.

Kézen fogva sétáltunk a városban. Rengeteg üzletben jártunk, és elég szépen be is vásároltunk. Főleg Krisztián. Leesett az állam, amikor egy újabb szatyorral a kezében lépett ki az egyik cipőboltból.

      - Ezt nézd. – lelkesedett. Kivett egy szinte majdnem fehér, de azért kék cipőt a dobozból. Persze, hogy a baba kék mániája az már megint. Imádja ezt a színt, és képes beleszeretni bármibe, aminek már csak a színe hasonló.

       - Ezt meg kell osztanom. – mondta, majd zsebében kezdett kutakodni. A telefonját kereste, de az, szerencsétlenségére, az én táskámban pihent.

        - Csak nem ezt keresi az úr? – lóbáltam a szeme előtt az iPhonet.

            - Add azt ide, légy szíves. – kérlelt.

    - Persze, aztán egész délután Twitterezni fogsz. Szó sem lehet róla. – mosolyogtam.

       - Akkor csak egy képet csinálj. Amúgy is, mi az, hogy nem adod ide? Tudtommal az, az enyém. – nevetett.

        - Csak volt. Egy képről, viszont lehet szó, de előre szólok, nem lesz olcsó mulatság.

               - Ki vele, mit szeretnél? – nevetett.

             - Egy puszit az én kicsi szívem csücskétől. Méghozzá, ide. – pislogtam rá, miközben ujjammal megérintettem ajkamat. – De csak egy apró puszit, nem többet.

      - Renden. – mosolygott sunyin, majd közeledni kezdett. A csoki fagyival, amit éppen evett jól összekente a száját. Hátrálni kezdtem, de elkapott. Tudtam, hogy össze fog kenni, és így is lett. Az arcom minden pontjára csokis puszit lehelt.

        - Elég lesz már! – toltam el nevetve.

        - Fhu, de jól nézel ki. – mondta, miközben majd megszakadt a nevetéstől.

      - Majd akkor legyen ilyen jó kedved, ha nem látod többet a telefonod. – fenyegetőztem, de én is nevettem. Nem nézhettek hülyének minket a járókellők. Úgy viselkedtünk, mint két szerelmes kamasz.

         - Ha adok egy zsepit, megbocsátasz? – kérdezte, majd újra a zsebében matatott.

               - Éder Krisztián, már sok van a számládon. – nevettem. Végül csak megkapta a telefont, és elkészítette azt a képet, míg én a csokit törölgettem le az arcomról. Nagy örömmel, és győzedelmes arccal töltötte fel a képet, amikor beültünk enni az egyik étterembe.

Kár volt neki odaadni az iPhonet, erre hamar rájöttem. Egyből függőségbe esett, és netezni kezdett. Mindenhová feltöltötte az cipőjét, Twittere, Facebookra. Hogy lehet valaki ennyi megszállott?

         - Ez nagyon nem ér! – kiáltottam el magam, amikor megláttam, hogy a privát profiljára az én, általa összecsokizott fényképemet is feltöltötte.

        - Most miért? Olyan aranyos. – pislogott.

           - Szerencséd, hogy csak ide raktad fel.

                - Akkor inkább ne nézd meg a Twitterem. – kuncogott.

         - Mond, hogy nem. – nyafogtam, és egyből a Twittert kezdtem el olvasni.

    - El ne hidd már. Nem posztoltam, megnyugodhatsz.

        - Kis szemét. – sziszegtem. – Ezt még visszakapod.

       - Állok elébe.

Mire kihozták a rendelésünket szép kis terv körvonalazódott a fejembe. Amikor éppen neki állt enni, elkiáltottam magam.

        - Mosolyt! – és már fényképeztem is. Alap, hogy egyből posztoltam mindenhova.

@ederkrisztian pózer! J

@kiralyviki most mi bajod van vele? :o Valaki magyarázza el neki, hogy igen is jól nézek ki rajta!

Egyből jöttek is a válaszok, hogy ne zaklassam a Kölyköt. Örüljek inkább, hogy ilyen jó pasi a barátom. Krisz elégedetten dőlt hátra a székben, de nem hagytam magam.

@ederkrisztian cseppet sem mű… :$

@kiralyviki cseppet sem kéne beszólni ;)

@ederkrisztian cseppet sem érdekel… :p

@kiralyviki mi ez a „cseppet se” dolog.. amúgy ne hagyd, hogy @ederkrisztian zaklasson. Elég gáz fejed van a képen haver :DD

@fluor_tomi te beszélsz?

 Nagy nehezen megettük, amit rendeltünk, majd hazamentünk. Otthon elpakoltam a sok ruhát, amit összevásároltam. Krisztián közben a srácokkal hülyéskedett. Mivel én nagyon fáradt voltam, elmentem zuhanyozni, és lefeküdtem aludni. Valamikor, pár óra múlva Krisztián is követett engem….