93. rész

zene 

     - Biztos, hogy ezt akarod?

  - Orsi, kérlek! Már eldöntöttem. – hangomból határozottság áradt miközben hátradőltem a hotel kényelmes kanapéjában és belekortyoltam a még forró teámba. Bárhogy is telet az idő, nem tudtam túllépni Krisztiánon és azon, amit tett. A bulvársajtó tömve volt a róla szóló cikkekkel, miszerint habzsolja az életet és a budapesti éjszaka törzsvendégévé vált. Ha még nem lett volna elég az, hogy folyton folyvást belé botlom, még álmaimba is belopta magát. Mindegy volt, hogy rémálom vagy sem, minden este vendégem volt, amit általában vagy mérhetetlen ordítással vagy pedig sírással konstatáltam. Szükségem volt némi nyugalomra és hogy tőle a lehető legmesszebbre kerüljek, ezért megkértem Orsit intézze el nekem, hogy bizonytalan időre Angliába költözhessek.

     - Tudom. Tessék. – sóhajtott és átadta repülőjegyem. – Holnap reggel hatkor indul a géped.

   - Tökéletes! Köszönöm szépen.

    - Szívesen, de bár ne kellett volna pont egy ilyen dologban segítenem. – borult a nyakamba. – Mennem kell sajnos, de akkor este várunk. – utalt a többiek által szervezett búcsú bulira és távozott én pedig kezemben a jegyemmel folytattam a pakolást.

Egy idő után nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy végeztem. Egy dolgom volt még hátra, de bármi mást szívesebben elvállaltam volna, csak hogy elkerülhessem a számomra legnehezebb feladatot. Vissza kellett mennem abba a lakásba, ahol eddig mindennapjaimat éltem és mely mélyen magába szívta az elmúlt idő emlékeit. Mély levegőt véve nyúltam a sluckulcs után.

Tamás nyitott ajtót meglepettségét nem leplezve. Nem tudtam eldönteni, hogy csodálkozik vagy ideges, hogy visszajöttem.

    - Nyugi Tomi, csak a maradék cuccom miatt jöttem. – léptem be a lakásba.

     - Ja igen, elutazol.

  - Valami olyasmi. – zártam le a témát. A lakásban körülnézve semmi változást nem fedeztem fel. Minden ugyan úgy volt, mint amikor elmentem. Krisztián szobája felé pillantottam, ahonnan lágy zene szűrődött ki. Megtorpantam egy pillanatra, amit Tamás is észrevett.

   - Krisz is itthon van.

      - Már mindegy. – mosolyogtam rá gyengéden. A fürdőszoba előtt elhaladva nem tudtam nem felfigyelni a hangos vízcsobogásra. Már kezdtem volna betudni annak, hogy Szandra használja, de Tomika szavai kétséget keltetettek bennem.

    - Rohannom kell, de akkor este találkozunk. Lehet késünk kicsit, mert Szandra Siófokon van egy barátnőjével. Ígérem, ahogy megjönnek, már indulunk is.

   - Rendben. – nyomtam puszit az arcára. Mély levegőt vettem és lelkiekben próbáltam felkészülni az újbóli találkozásra.

A zongoránál ülve ujjai szüntelen a billentyűkön táncoltak. Egy szomorkás dal melódiái betöltötték a szoba csendjét. A magassarkúmban megbotolva sikerült ezt a megható pillanatot a lehető legjobb módon elrontani.

    - Máris végeztél? – fordult felém Krisztián. Tekintetéről lerítt, hogy nem rám számított. Szemem végigsiklott hiányos öltözetén. Nagyot nyelve próbáltam elfojtani a feltörni készülő ambivalens érzéseket.

       - Nem zavarok sokáig.

    - Öhm… csak nyugodtan. – idegesen megvakarta a homlokát és tollát felkapva kezdett el írogatni valamit noteszébe. Nehéz sóhajai betöltötték a szoba frusztrált csendjét. Hirtelen egyikőnk sem tudta, mit tegyen, vagy mondjon, így csendbe burkolózva csináltuk dolgunkat némán. – Tényleg elmész? – törte meg a csendet.

    - Tényleg. – bólintottam és pakoltam tovább.

        - Miért? – kérdezte. Hangja egyre közelebbről hallatszott.

   - Munkaajánlatot kaptam. Ennyi.

     - És mi a valóság? – simított végig derekamon mire válaszul akaratlanul is, de megremegtem.

    - Krisztián én nem hazudok, ellenben veled. – fordultam vele szembe.

  - Ugyan már! Lehet, hogy a többiek bedőlnek neked, én viszont tudom, hogy szó sincs semmiféle munkáról. Csak menekülni akarsz a problémák elől. – suttogta.

     - Igen, nem tudlak elviselni a közelemben. Most boldog vagy?

   - Még hogy nem tudsz elviselni. Pontosan tudom, hogy milyen hatással vagyok rád. Nézz magadra, szinte remegsz a karjaimban. – kezei a nyakam mentén cirógatták bőrömet. Ajkai éhesen vették birtokba enyéimet. Elgyöngülve adtam át magam az érintésnek, miközben agyam egyre jobban tiltakozott a különös, félelmetes érzés ellen, mely ott ébredezett remegő testemben és alaposan felkavart lelkemben. Tudtam, hogy helytelen, amit teszek, de nem tudtam parancsolni véremnek. Lassan erőt véve magamon kezem mellkasán megtámasztva toltam távolabb magamtól. – Viki. – suttogta rekedtes hangon és újra közel vont magához. Ujjaim akaratlanul is nedves hajába siklottak.

   - Nem volt elég kielégítő éjszakád? – válaszul kérdőn nézett rám. – A kislány nem lehetett valami nagy tehetség, ha leléptél tőle a zuhany alól. – incselkedtem.

      - Jobb volt, mint veled.

    - Biztos ezért próbálkozol most nálam. – vigyorogtam önelégülten. – Valahogy velem sosem teltél be egy aktus után.

      - Mert veled legalább háromszor kell együtt lenni, hogy kielégüljön az ember.

    - Megtanulhatnád felismerni, mikor színleli egy nő az orgazmust. – a szópárbajt megnyerve, diadalittasan fordítottam neki hátat, hogy folytassam a pakolást. Karomat megragadva húzott vissza magához és vadul, bizonyítási vággyal telve csókolt meg. Nem lett volna szabad, de mégis élveztem minden egyes percét. Az elválás pillanata fájdalmasan a szívembe mart. Homlokát az enyémnek támasztva nézett mélyen a szemembe. Vártam, hogy megszólaljon végre, de nem tette. Csak állt levegőért kapkodva és erősen szorított magához.

      - Krisztián, engedj. Én csak el akarok menni, mielőtt ő végez. Kérlek, hagy ne kelljen, találkozom vele. – suttogtam rekedtesen a fürdőszobában tartózkodó lányra utalva. A táskámért nyúltam és az ajtó felé indultam. Nem kellett volna, de még visszafordultam egy utolsó pillantásra és végleg elhagytam a kis budapesti lakásom.

Jókedvűen, de némi fájdalommal a szívemben léptem be a szórakozóhely ajtaján. Barbi és Bence szinte azonnal kiszúr és a lavina elindult. Szépen lassan mindenki köszöntött és egyben elbúcsúzott tőlem. Szemem megakadt a falnál ácsorgó Krisztiánon. Szemlátomást nem volt egyedül. Be kellett vallanom, hogy a lány, kinek társaságát élvezte, igen is gyönyörű volt.

    - Viki, annyira fogsz hiányozni! – borult a nyakamba Szandra.

      - Igen. Te is nekem. – próbáltam gondolataimból száműzni az előbb látottakat. – Meg persze te is Tamás. – hajoltam közel hozzá, hogy puszival köszöntsem. Válla felett elnézve újabb lopott pillantást vetettem Krisztiánra.

     - Mondtam neki, hogy próbáljon meg viselkedni. – sóhajtott Tamás. – Nem igaz, hogy ezt csinálja.

      - Hagyd csak. – simítottam végig karján. – Nem számít. Menjünk, igyunk inkább valamit.

Koktélommal a kezemben fordultam a tánctér felé és némi féltékenységgel telve néztem végig a szerelmes párokon. Valószínűleg az egész estét eltöltöttem volna ott, ha valaki nem zavar meg.

        - Szabad ez a hely? – mutatott a mellett lévő üres székre Andris.

    - Persze. – mosolyogtam rá, majd csalódottan újból Krisztián felé pillantottam.

   - Miért foglalkozol még mindig vele?

     - Nem foglalkozom. – tiltakoztam, de be kellett látnom, feleslegesen. – Nem tudom. – sóhajtottam. – Én szerettem, tényleg szerettem. Szerintem ennél több magyarázat nem kell.

Hosszú beszélgetésbe elegyedtünk. Igazán jól éreztem magam vele és még engem is meglepett, hogy képes volt elvonni a figyelmem. Egyáltalán nem törődtem másokkal, vagy esetleg Krisztiánnal. A pillanatnak éltem és mosolyogtam, illetve önfeledten nevettem.

    - Táncolunk? – nyújtotta kezét felém Andris én pedig szívesen kaptam az alkalmon. Keze végigsiklott a hátamon és végül csípőmön pihent miközben egymáshoz simulva dülöngéltünk a zene ritmusára, még sem izzott fel bennem a tűz. Érintéseit baráti közeledésnek vettem és ugyan így viszonoztam is.

       - Szabad? – áll meg mellettünk Krisztián.

     - Ne tőlem kérdezd. – válaszolta Andris, majd kérdőn felém tekintettek.

       - Igyunk valamit. – néztem egyenesen táncpartneremre, mire válaszul egy lágy mosolyt kaptam. Krisztiánt faképnél hagyva fordítottam neki hátat és indultam az előttem haladó srác után. Éreztem, ahogy erős férfikezek bilincselik körbe vékony karom és rántanak vissza.

    - Mégis mi a fenét művelsz? – kérdezte indulatosan.

      - Nem tartozom magyarázattal senkinek, főleg nem neked. Szabad vagyok, és azt csinálok, amihez kedvem van. Pont úgy, ahogy te. – néztem dühösen a szemébe. – Eressz el. Ez már fáj! – rántottam ki kezeimet szorításából.

Ennyivel mégsem úsztam meg, bármennyire is szerettem volna. Egész este követett és figyelt, ezzel idegeimet pattanásig feszítve. Bencével beszélgettem, amikor egy barátjával leült a mögénk lévő üres asztalhoz és hangos társalgásba kezdtek. Ahogy hátra pillantottam tekintetünk találkozott.

    - Te mindenhol ott vagy? – fakadt ki belőle. Szemem forgatva fordultam vissza Bencéhez.

   - Krisztián, te hülye vagy. Hogy engedhettél el egy ilyen csajt? – vonta kérdőre barátja.

     - Mármint rá gondolsz? – mutatott felém, mire én is újra szembefordultam vele és kérdőn pillantottam rájuk. – Elmondom neked az igazat. – nyúlt a pohár után és egy szuszra lehúzta a benne lévő maradék alkoholt, majd a pultosnak intve egy újabb kört rendelt. – Viki személyiségileg és viselkedésileg koravén. Semmi spontaneitás, semmi laza fiatalos életélvezet.

   - Valamiért mégis velem voltál egy félévig. – csattantam fel.

     - Kiscsibém nézz magadra. A vak is látja, hogy egy bombázó vagy és egyszerűen jól mutatsz mellettem. – vonta meg a vállát. – Meg a szex is jó volt. Egészségedre! – emelte poharát a magasba.

     - Krisztián elég lesz mára, nem gondolod? Menj inkább haza. Épp eleget ittál. – ráncoltam össze homlokom.

       - Ne parancsolgass! – csapott ököllel az asztalra, majd olyan hirtelen állt fel, hogy csaknem feldöntötte a széket.

    - Kérlek, menjünk haza. – simítottam végig a karján. Bármennyire is fájtak a szavai, aggódtam érte.

     - Csodálom, hogy milyen szépen tudsz hozzá szólni még mindig. – mosolygott rám a srác az asztal másik oldalán.

     - Többre jutok így vele. – mosolyogtam vissza majd Krisztiánnal az oldalamon távoztam. 

   - Krisztián jobban vagy? – kérdezem, mikor belépünk a lakásba.

       - Ó… igen jól nézel ki, Viki. – ajkára tette az ujját, és ravaszkásan mosolygott rám.

   - Azt hiszem, jobb volna lefeküdnöd. – húztam a szobája felé.

     - Veled. – vihogta és kéjes pillantást vetett rám, melyre én rosszallóan válaszoltam, de gyöngéden átkaroltam derekát, mert állni alig tudott, nemhogy menni. Végigbotorkáltunk a lakáson, mígnem el nem jutottunk a hálószobáig. Gyengéden meglöktem, mire lehuppant a matracra. Kezét-lábát széttárva, nevetve nézett rám és részegen, boldogan vigyorgott rám.

    - Ülj fel. Leveszem a zakódat.

   - Forog velem a világ.

    - Krisztián, ülj fel! – mondtam erőteljesebben.

    - Te határozottan szeretsz parancsolgatni. – mosolygott rám gúnyosan.

   - Igen. Úgyhogy csináld, amit mondok, és ülj fel. – álltam előtte csípőre tett kézzel. Kínlódva felkönyökölt, aztán tőle szokatlan sutasággal felült. Sikerült meglazítanom nyakkendőjét és határozottan leráncigáltam róla a fekete zakót, majd visszazuhant az ágyra. Kifűztem és levettem róla a cipőt, majd mikor felálltam, megértettem, miért nem ütköztem ellenállásba. Krisztián teljesen kiütötte magát. Mélyen aludt és halkan horkolt. Próbáltam csendesen elhagyni a szobát és óvatosan bezártam magam után az ajtót. Megkönnyebbülve hagytam el a lakást. A taxi a ház előtt várt és Budapest csendes utcáin végighaladva vitt a reptérre, ahol a szálloda által kiküldött csomagjaim vártak. Kifizettem a sofőrt és vissza nem nézve sétáltam egy új élet felé.

Vége.

92. rész

Közel 3 éve követhetitek nyomom Viki és Krisztián ügyes-bajos életét. Persze voltak kisebb nagyobb szünetek... Nem megyek bele a részletekre, mert most más, ennél fontosabb közölni valóm van!
Ladies and Gentlemen.......  lassan vége a történetnek! Bár gondolom sejtettétek.
Még szinte gyerekként kezdtem a történetet, és az idő folyamán változtam, felnőttem és ami a legfontosabb stílust váltottam. Mindezen változásokat nem tudom megmutatni ebben a történetben, hisz keretek közé vagyok szorítva. Viszont a szívemhez nőttek a szereplők!
Döntésem a következő. Viki és Krisztián továbbra is velem lesz. Lehet mondani, hogy ennek a sztorinak a folytatása következik, de igazából szerintem az egész önmagában is megállja majd a helyét, mindenféle előismeret nélkül is érhető lesz.
Illetve nyitok majd egy másik oldalt, ahol egy teljesen más fajta történetet olvashattok. Új stílusban, új cselekményszállal és ami a legfontosabb új szereplőkkel!
Ennyit a közeljövőről.
Jó szórakozást!
P.S.: Remélem az olvasóim megajándékoznak némi véleménnyel. Bármilyen formában!


zene

Krisztián szemszöge:

Gondokkal terhelve dőltem hátra kedvenc kávézóm bőrkanapéjában és hagytam, hogy a nikotin testem összes sejtjét átjárja. Órák óta foglaltam a helyet a fiatalok elől, akik csoportosan áramlottak be az ajtón, hogy némi társadalmi életet éljenek.

Hiába ültem és gondolkodtam, semmivel sem jutottam előrébb, sőt…. A kétségbeesettség még inkább eluralkodott rajtam és szürke fellegei vészjóslón tornyosultak fejem fölé.

Heni kiiktatva, rendben. Hiszek neki, nem fog visszajönni soha többet, de akkor is… hogyan tovább? El kell mondanom Vikinek, így tisztességes. Nem építhetem további kapcsolatunkat hazugságokra. További kapcsolat? Mégis miről beszélek? Ha ez kiderül, biztosan nem akar többet látni. Talán nem kéne szólnom semmit, hisz Heni elmegy, így a lebukási esély is nullára redukálódik. Pontosan! Heni továbblép, Vikinek meg nem kell megtudnia semmit. Megkérem a kezét úgy, ahogy terveztem és igyekszem majd boldoggá tenni.

Mégsem hazudhatok neki egy életen át! Egyszerűen ennél jobbat érdemel… nálam jobbat érdemel. Olyan emberre van szüksége, aki nem veri át, aki nem okoz neki folyton folyvást fájdalmat. De a gondolat is taszít, hogy valaki más van mellette, valaki más érinti úgy, ahogy én teszem.

    - Egyél valamit. – tett le elém egy süteménnyel borított tányért a már jól ismert pincérlány, és tovább is haladt az asztalomon. Egy mosoly kíséretében kissé utána néztem, majd az órámra pillantottam. Délután 4 is elmúlt már pedig azt mondtam Vikinek, hogy sietek.

Apropó Viki! Egész nap még csak nem is keresett. Se egy hívás, vagy egy üzenet. Semmi.

   - Kicsim, megjöttem! – kiáltottam, ahogy beléptem a bejárati ajtón, de választ nem kaptam. – Viki, hol vagy? – szóltam erélyesebben és elindultam befelé a lakásban. A nappaliban ült nekem háttal. – Szia. – suttogtam.

Ismételten válaszra sem méltatott. Felállt lassan és a kanapét megkerülve gondterhelt tekintettel pillantott rám.

    - Beszélnünk kell. – mondta lassan és tagoltan a nyomatékosítás kedvéért. – Most. – tette hozzá.

        - Itt vagyok. Mond, mi a baj? – ráncoltam össze a homlokom. Sejtettem, hogy mi is fog történni, de titkon imádkoztam, hogy ne legyen igazam.

Néztem, ahogy könnyed, kecses léptekkel az asztalhoz sétál, és egy dobozt emel kezei közé. Lassan felnyitotta tetejét és egy baseball sapkát húzott elő.

      - Emlékszel még erre? – kérdezte mire én csak kérdőn néztem rá. –A megismerkedésünk elején azt hittem, csak meg akarsz dugni és miért is gondoltam volna mást, hisz férfi vagy és az akkori életstílusod sem javított a helyzeten.

        - Hogy jön ez most ide? – ráncoltam össze a homlokom, de csendre intett és folytatta.

      - Te voltál az, aki végig hitegettél, hogy én több vagyok ennél és komolyan gondolod velem, illetve, hogy képes vagy miattam megváltozni. Hittem neked és az első este után Pixánál kérésemre ruhát adtál köztük ezt a sapkát is. Én hülye, elhittem minden szavadat, de tudhattam volna, hogy sosem változol. Mindez csak üres ígéret volt. A legrosszabb viszont, hogy nem ez volt az egyetlen hazugság kapcsolatunk során. Az ilyen esetek szép lassan lyukat képzett köztünk, mint az olló a sapka anyagán. – magyarázta és egy határozott mozdulattal átszúrta a sapkát.

           - Az volt a kedvencem. – sóhajtottam

       - Még mindig nem fejeztem be. – dobta félre a sapkát majd újra a dobozba nyúlt, de most egy CD-t vett ki belőle. – És ez? Egyik veszekedésünk után írtad és az igen kreatív feladványod megoldásaként találtam rá. Még hogy „Minden kincs”. – idézte az általam jól ismert dal szövegét. – Újabb üres szavakba ütközünk. Hihetetlen vagy. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy pályát tévesztettél. Színésznek kellene állnod, szóval erre semmi szükség. – törte ketté egy határozott mozdulattal a gyönge, fényes lemezt, darait pedig lábam elé hajította. Újra a dobozba nyúlt és képek kerültek elő belőle. – Ezek is csak semmitmondó színezett papírlapok. Egy kis tűz, vagy egy óvatlan mozdulat és tönkremennek. – szakította félbe az összest és a földre szórta a közös emlékeket.

             - Szóval tudod. – próbáltam nyugodt maradni miközben legbelül rettegtem.

      - Meddig akartál még hazudni? El akartad mondani egyáltalán az igazat? – túrt hosszú szőke hajába idegesen. – Tudod mit, inkább ne is válaszolj. Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra és kifogásaidra. Tűnj el, hagyj békén! Látni sem akarlak. – kiabálta egyre hisztérikusabban.

          - Hallgass meg, kérlek. Nem az van, amire gondolsz. – fogtam meg a karját ezzel megakadályozva, hogy elmenjen.

      - Ne hazudj Krisztián. Csak most az egyszer ne. Láttam, érted? A két szememmel láttam, ahogy Henit… - nem tudta kimondani, de értettem mit akar. Mérhetetlen fájdalom tükröződött az arcáról.

            - Mi az, hogy láttad? – suttogtam.

        - Most menj el, kérlek. – rántotta ki karját szorításomból és a szobába rohant az ajtót becsapva maga után.

   - Viki kérlek!

       – Értsd meg, most nem akarlak látni. Ez túl sok még nekem. Hagyj magamra, légy szíves. – szólt immáron az ajtó mögül, én pedig mi mást tehettem volna… Teljesítettem kívánságát és elmentem.

Viki szemszöge:

Abban a reményben tettem be a lábamat a stúdióba, hogy meglepem Krisztiánt, hiszen úgy látszott egész napos elfoglaltsága támadt. Ehelyett viszont pont neki sikerült engem meglepnie és életem egyik legnagyobb csalódását kiviteleznie. Lassan nyitottam be az irodába és csak álltam ott ledöbbenve, várva azt, hogy valaki felrázzon és közölje, csak álmodom. De nem így volt. Ordítottam volna a fájdalomtól, ami belülről feszített, de mégsem jött ki egy hang sem a torkomon. Könnyekkel megtelt szemmel csendben hagytam magam mögött mindent és mindenkit. Tudtam, már rég sejtettem, hogy nem őszinte velem, hisz viselkedése egyre különösebb lett az elmúlt hónapokban. Hosszú órákra eltűnt és mikor visszajött valami furcsa idegesség keringte körül minden mozdulatát. Mindezek ellenére próbáltam nem ezzel foglalkozni és elhitetni vele, hogy minden rendben van, de ezzel önmagamnak is hazudtam. Igaz a mondás miszerint, amit nem tudsz, nem fáj! Ahhoz, hogy valós érzéseim tudatosuljanak bennem szükség volt arra, hogy a saját két szememmel lássam.

Hazaérve megkönnyebbülés fogott el, hogy nincs otthon senki. Nem tudtam volna mit mondani a többieknek… A szobában körülnézve mindenről ő jutott eszembe és a közös életünk. A dolgok viszont átértékelődtek bennem. A tettei már nem voltak meghatározóak, szavait már nem hittem el és ami a legfontosabb, a felé támasztott bizalmam is megdőlt.

Nem tudtam, mi lesz ezután, hogy képes leszek-e itt maradni, vagy egy időre búcsút kell mondjak Budapestnek.

Egy dolog viszont biztos voltam: Szeretem, de sosem fogok tudni neki megbocsájtani!

Miután elküldtem Krisztiánt, összepakoltam pár ruhát és a táskámat megfogva én is elmentem. Nem szeretettem volna bárkinek is magyarázkodni, vagy érezni a szánalmukat így egy szállodába mentem. Természetesen mindenki agyonaggódta magát miattam így folyton kerestek. Kedvesen közöltem mindenkivel, hogy jól vagyok és csak egy kis magányra vágyom.

Napok teltek el úgy, hogy én ki sem mozdultam a 4 fal közül. Krisztián naponta többször is hívott és szinte minden alkalmat megragadott, hogy sajnálatát közölje illetve, hogy a valószínűleg jó előre kitalált mentségeivel megbocsájtásra bírjon. Sosem hallgattam meg. Nem voltam kíváncsi semmire, ami vele kapcsolatos vagy hozzá köthető. Időközben persze mindenki informálódott a történtekről, így próbálták a témát nem felhozva hogylétem felöl érdeklődni és ez engem a halálba kergetett. Nincs is annál rosszabb, mint amikor az emberek megjátsszák magukat.

Röhejes volt, ahogy 1-1 beszélgetés során kerülték Krisztián nevét és azt, amit tett… Sokszor legszívesebben elordítottam volna magam, hogy „Igen! Megcsalt! Mond ki, a picsába is!”

         - Na, jó, elég volt ebből! Nem élhetsz örökké bezárkózva! Már így is annyi időt gubbasztottál benn a szobában egyedül, hogy lassan újra kell szocializálódnod, annyira elszoksz a társaságtól! - szűrődtek át Szandra szavai a telefon hangszóróján. Minden nap megpróbált valahogy társaságra bírni, persze eredménytelenül. - Ma este csajos bulis és muszáj jönnöd!

     - Szandra tudod, hogy semmi kedvem hozzá. – sóhajtottam a telefonba.

         - Ne kezd megint, mert most nemleges választ nem fogadok el! – erőszakoskodott – Kérlek szépen! Csak egy kis időre gyere el velünk. Csak egyetlen egy ital erejéig, míg kicsit kikapcsolsz. Ha nem érzed magad jól, eljössz. Kérlek!

    - De csak egy ital! – adtam be a derekamat.

       - Na, végre! Szuper! – örvendezett – Pontban 8kor a Jam Pubban! Ne késs!

  - Értettem. – mosolyogtam el lágyan Szandra elutasítást nem tűrő személyiségén.

Estére meggyőztem magam, hogy jót fog tenni, ha egy kis időt a csajokkal töltök. Már majdhogynem a buli hangulatától izgatottan szálltam be a taxiba.

     - Viki, várj! – kiáltott egy hang. Értetlenül néztem körbe, hogy nekem szóltak vagy én értettem valamit félre, és ekkor megláttam Őt, ahogy felém szalad. Dühösen ültem be a kocsiba és csaptam be az ajtót. – Csak egy perc, kérlek! – állt meg a jármű mellett levegő után kapkodva.

      - Mit akarsz? – húztam le résnyire az ablakot. – Tudod jól, hogy nem foglak meghallgatni. Eddig sem tettem, most miért tenném?

               - Tisztában vagyok vele. – bólintott. – Csak át szeretném ezt adni. Dobd a kukába, tépd szét, vagy égesd el! Nem érdekel, csak előbb olvasd el, kérlek.

Átadta a borítékot és elment én pedig a meglepetéstől ledermedve ültem a hátsó ülésen.

     - A címet hölgyem. – szólt a sofőr, de kérdését meg sem hallva szálltam ki a taxiból és zárkóztam be újra a szobámba. Órákon át ültem a kanapéban és meredtem a dohányzóasztalon lévő fehér lapra. Egyik felem hallani sem akart róla, hisz tudta, hogy csak még nagyobb fájdalommal járna, ha kinyitnám. Lelkem másik fele, valószínűleg dominánsabb fele, a borítékot darabokra tépve vette volna kezébe a benne lévő levelet, abban reménykedve, hogy választ kap azokra a kérdésekre, melyeket még magamnak sem mertem feltenni.

    - Viki nem vagy normális. – sóhajtottam és a boríték után nyúltam.

Neked!

Mostanában sokat ácsorgom az ablakban. Nézem a várost. Nézem a parkolót, ahol kiszállsz a kocsiból, és lelki szemeim előtt látom, ahogy mindez újra megtörténik. Látom magam, ahogy utánad szólok,  hogy egy puszit azért adhatnál. Megteszed. Kapkodós, elbénázott, "na, jó, de most már mennem kell" csók.

Szinte értéktelen….

Mindez miért? Mert nem vigyáztam rád eléggé. Egy óvatlan pillanatban, felelőtlenségemből eredően hírtelen minden megváltozott és többé nem néztél a szemembe. Egy ideje érezhetted, hogy máshol járok gondolatban, s hogy fizikailag is szeretnék valahol máshol, tőled a lehető legtávolabb lenni. Tudom, tettemre nincs mentség.

Azóta is folyton folyvást a szobámban ülök. Naponta küzdöm meg az érzéssel, hogy, eléd álljak és elutasítást nem tűrve, hallgatásra késztesselek, de még mindig nincs bennem elég erő, hogy megtegyem. Pedig a megoldás, amit azóta is keresek, hogy valamilyen módon visszakapjam a bizalmadat, talán ott vár rám…

Furcsa mennyire él még bennem szinte minden pillanat, minden mondat, minden mozdulat, minden érintés. Szeretem felidézni őket. A kezed próbálkozásait a testemen, a szád érintését, s a hangodat, ahogyan azt súgod a fülembe, hogy megőrjítelek.

Hibám minden pillanatát magamba fogadom, figyelem, próbálom elfogadni és megértetni, hogy miért… miért tettem. Kérdésekkel ébredek és alszom el, és naponta milliószor gondolom át minden egyes percét..
Szerettelek!

Sokat gondolkodtam rajta miért, és mit szerettem benned annyira. Kerestem a válaszokat, mi az, ami ilyen mértékig képes volt összetartani bennünket, de nem találtam értelmes magyarázatot. Egyikünk sem különleges, talán csak elég érzékenyek vagyunk, hogy könnyedén egymásra tudjunk hangolódni és ettől olyan csodálatos ez az egész. Már nem zavar, hogy nem értem. Nem kell mindig mindent megérteni. Vannak dolgok, amiket csak elfogadni, csak befogadni kell.
Tudom, hogy az életben kell valaki, aki, ha hibázol, ha butaságot mondasz, vagy teszel, azonnal észhez térít. Ez voltál nekem Te!

Megsértődhettem és elrohanhattam, de ezzel csak saját magam csaptam be. Ez sokak számára nyűgöt, és terhet jelentene… Szóval szeretném megköszönni, hogy itt voltál velem. Nagyon fontos voltál nekem. Már-már felfoghatatlan mértékig fontos.

Önámítás volt?

Ugyan!

De ha mégis, akkor sem érdekel! Szerettem azt, aki vagy, és azt, akivé én váltam általad. Egy nagy halom szeretettel és érzelemmel kísért bölcsesség, amit Tőled kaptam.

Mi mást mondhatnék:

                                                                      Köszönöm Neked!

K.

Könnyes szemmel meredtem magam elé. Bármennyire is nem akartam beszélni vele, ezt a levelet nem hagyhattam szó nélkül. A telefonom után nyúltam..

„Sajnálom. Ezt valószínűleg sosem fogom tudni megbocsájtani. A történtek ellenére mégis szívből remélem, hogy megtalálod a hozzád illő lányt, és boldog leszel. Néha férfias érzéketlenséggel támadsz a társadra ugyan, a sértett egód hangján, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy megrémítsen és elüldözzön bárkit is. Légy boldog. V”

91. rész

 zene

Krisztián szemszöge:

A felkelő nap sugarai, melyek áttörték a szoba félhomályát összeölelkezve találtak bennünket. Az álmából ébredő város zajai betöltötték a szobát. Tudatom lassan tisztulni látszott, ahogy Viki meztelen testének puha bársonyát éreztem bőrömön és hallottam halk szuszogását. Szemem még csukva volt, még nem akartam a valóságot. Agyamban még az éjszaka képei száguldoztak. Önkéntelenül is közelebb húztam őt magamhoz. Csak még egy kicsit had élvezzem ki…

A konyhából zajok szűrődtek át. A frissen főzött kávé illata ellenállhatatlanul csábított. Óvatosan kimásztam az ágyból és boxerem után nyúltam.

    - Hosszúkávé tejjel és két cukorral. – szóltam Szandrának, miközben szemeim álmosan dörzsölgettem.

        - Hiába gondolja úgy az úr, hogy étteremben van. Talán előbb kérem, vagy légyszives… Többre mennél vele.

   - Szandra! – szóltam talán erősebben, mint ahogy szerettem volna. – Kérlek.

      - Leszállhatnál végre a magas lóról. Az elmúlt hetekben rád se lehet ismerni. Az eddig is nagy arcod, még nagyobbra nőt. Lehetséges ez egyáltalán? – fordult Tamás felé, miután a kávét elém helyezte.

     - Hagyd inkább kicsim. Morcos kedvében van, pedig a karmolásokat elnézve rajta, azt hinné az ember, egy ilyen éjszaka után rosszkedvnek nyoma sincs.

        - Jó reggelt. – nyújtózkodott az ajtóban állva Viki. A látványtól padlót fogtam. Az általam tegnap viselt ing volt rajta, mely szabadon hagyta tökéletes, formás lábait. Közelebb sétált, kezeivel végigsimított a felsőtesztemen és édes csókot lehet nyakamra. Beleborzongtam érintésébe. Az ölembe ült és a bögrém után nyúlt.

   - A koffeinfüggők. – jegyezte meg gúnyosan Szandra – Belehalnátok, ha egyszer mondjuk, narancslevet innátok reggel? Nem pörgeti fel úgy a szívet és mellesleg sokkal több vitamint tartalmaz.

       - A reklámot a Kaliforniai Narancstenyésztők Egyesülete támogatta. – úgy látszik, a mai napon Szandrával nem igazán vagyunk egy hullámhosszon.

           - Tomika mi menjünk inkább. Krisz egója túl sok helyet foglal el a konyhában. – fogta meg Szandra Tamás kezét és elhagyták az említett helységet.

        - Inkább nem is akarom tudni. – csóválta fejét rosszallóan Viki. Kicsit megemelkedett az ölemben, hogy elérje az asztal közepére helyezett pirítósokkal teli tányért. Szememmel végigkövettem minden egyes mozdulatát. Tisztában voltam vele, hogy tudja, érzi, hogy nézem és azzal is tisztában voltam, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát emiatt. Tekintetem megakadt a vöröslő vágásnyomokon, melyek elborították csuklóját.

    - Ez én voltam? – kaptam idegesen keze után.

       - Nyugi. Semmi baj, majd eltakarom egy karkötővel vagy valamivel. – mosolyodott el lágyan.

     - Nem akarlak bántani. – suttogtam.

             - Tisztában vagyok vele. – simított végig az arcomon és apró csókot adott. – Ne ostorozd magad miatta. Kérlek.

Nem tudtam mit tenni. Lassan bólintottam, de legbelül még mindig egy utolsó mocsoknak éreztem magam, amiért folyton csak bántom Őt… Őt, akit a legjobban szeretek a világon.

        - Ugye ma semmi dolgod nincs? – pislogott rám kislányosan.

            - Nem. Szerintem ma szabad vagyok. – fontam kezeimet dereka köré.

      - Nagyszerű, mivel terveim vannak az úrral. – mosolygott sejtelmesen. Ajkaimmal óvatosan közelítettem felé. Lassan és lágyan csókoltam, mire ujjait a hajamba túrta.

Már kezdtünk belemelegedni, de a telefonom csengése megzavart minket.

          - Esküszöm, egyszer szétverem. – motyogtam ajkaiba.

      - Örömmel segítek. Hozom a húsklopfolót. – vigyorgott Viki. – Menj, vedd fel. Addig én összepakolok.

         - Sietek vissza. – adtam egy utolsó csókot és már rohantam is a szobámba a telefonért. – Bárki is vagy, ajánlom, hogy fontos legyen. – fenyegetőztem a privátszám feliratot nézve.

    - Éder Krisztián. Tessék!

        - Milyen hivatalos ma valaki. – megálltam a szívem, ahogy meghallottam Heni hangját.

   - Mit akarsz?

      - Találkozzunk.

    - Kicsi szívem, nem fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz. Eszem ágában sincs többször találkozni veled. Nem érdekelsz és tudod mit? Fenyegetőzz nyugodtan tovább, hogy mindent kitálalsz Vikinek…

      - Krisz nyugi! Csak hallgass meg, kérlek. Ígérem, soha többet nem jelentkezem. Csak most, utoljára találkozzunk. A stúdió előtt várlak.

         - Rendben. – sóhajtottam. – Fél óra és ott vagyok. – adtam meg magam és bontottam a vonalat.

    - Ki volt az? – kérdezte Viki mikor már felöltözve visszamentem a konyhába. – Elmész?

       - Be kell szaladnom a stúdióba. Közbejött egy munka, de ígérem, hogy sietek, és amint végzek, jövök haza. Rendben?

       - Persze menj csak. – sóhajtott lemondóan. Közelebb léptem és magamhoz húztam. Meg akartam csókolni, de elfordította a fejét. – Siess haza. Az ágyban várlak. – sétált el mellettem.

Mindezek hallatán nagyot nyeltem. Legszívesebben maradtam volna és utána mentem volna, de sajnos most nem lehetett. Le kell zárnod Kölyök a dolgokat, végleg….

Heni már a stúdió előtt várt. Mikor meglátott, mosolyogva közelített felém. Két puszival köszöntünk egymásnak és bementünk az irodába.

    - Szóval miről lenne szó? – dőltem magabiztosan hátra a székemben. Próbáltam érzéketlen maradni és nem kimutatni, hogy mennyire mélyen érintenek a mostanában történtek.

          - Bunkó vagy. Megértelek, nem is vártam mást. – jegyezte meg csalódottan – Csak el szerettem volna búcsúzni. Elutazom.

     - Értem. Szóval, míg vissza nem jössz, nem lesz aki baszogasson és ezért kellek most én. Igaz?

      - Félreértesz Krisztián. Elmegyek, de végleg. Nem jövök vissza soha többet.

         - Mégis miért? Mért pont most döntöttél úgy, hogy felhagysz azzal, hogy tönkretedd az életem?

     - Semmi baj. Bánts csak nyugodtan, megérdemlem. Igazad volt! Krisztián én ez vagyok, - mutatott végig magán – én nem ilyen vagyok. Talán túlságosan is éltem, és elfelejtkeztem közben az olyan fontos dolgokról, mint a szeretet, a barátság, vagy a tisztelet. Azt hittem bármit megkaphatok, de nagyot tévedtem. Hittem benne, hogy ha visszakaplak, minden rendbe jön, és újra önmagam leszek. De megfeledkeztem egy fontos tényről! Arról, hogy te már tovább léptél és boldog vagy valaki más oldalán. Nekem is ezt kell tennem. Épp ezért utazom el.

        - Hová mész? – kérdeztem.

    - Máltára. Ott nincsenek ismerősök, senki sem tudja, ki vagyok…

        - Tiszta lappal kezdhetsz új életet. – fejeztem be gondolatmenetét.

      - Pontosan. Csak nem szeretnék úgy elmenni, hogy nem zárom le magam mögött a zűrös dolgokat. Ott csak tovább kísértenének az emlékek. Krisztián, én nem szeretném, ha haraggal válnánk el. Tudom, nem volt szép, amit tettem, de kérlek… - mondta elfúló hangon, könnyeivel küszködve.

     - Ssss, semmi baj. – öleltem át szorosan. – Nem haragszom. – Nem feltétlenül mondtam igazat, de rossz volt látni, hogy ennyire emészti magát. Szerettem volna, ha továbblép, és ehhez muszáj felszabadulnia minden teher alól.

Lábai megrogytak. Még erősebben szorítottam magamhoz miközben én magam is az asztalnak támaszkodtam. Egy ideig nyugtatgattam. Hosszú idő után most láttam benne hosszú idő óta először azt a törékeny lelket, akit régen szerettem. Tudtam, ha újra önmagára talál, képes lesz a boldogságra.

        - Irigylem Vikit. – suttogta halkan. – Azt, ahogy nézel rá, ahogy hozzá szólsz, ahogy beszélsz róla, ahogy érzel iránta… Irigylem, mert én sosem voltam képes ilyen mély érzelmeket kiváltani belőled.

      - Szerettelek. – vallottam be őszintén.

         - De nem úgy, mint őt.

    - Sajnálom.

Talán Heni elesettsége miatt, talán az újra felszínre kerülő emlékek miatt, vagy az egész elcseszett szituáció miatt, de késztetést éreztem, hogy megcsókoljam. Még egyszer. Utoljára. Óvatosan álla alá nyúltam. Fejét lassan magam felé fordítottam. Ajkait gyengéden birtokba véve adtam utat vágyamnak. Nem ellenkezett, sőt… Kezdtünk egyre jobban egymásba feledkezni és lassan elveszteni józan eszünket.

       - Szeretkezz velem. Csak egyszer. Utoljára. – suttogta. Kezeim combjára siklottak. Beléjük markolva emeltem fel az asztalra és furakodtam lábai közé, mindezzel néma választ adva kérésére. – Szeretkezz velem, úgy ahogy Vikivel tennéd. Érezni akarom, hogy szeretsz, még ha a valóságban nincs is így… Tudni szeretném, milyen neki, milyen, amikor valaki annyira szeret, hogy az életét adná érted.

               - Lehetetlent kérsz tőlem. – suttogtam miközben nyakát csókolgattam. Heni türelmetlensége megnyilvánulni látszott, ahogy kezem megragadva lassan vezette végig testén egészen nadrágja szegéjéig. Fejét hátrahajtva felsóhajtott. A látvány mégjobban fokozta bennem a vágyat, meg igen… vágytam rá… akartam… akartam, hogy az enyém legyen. Csókok közepette megszabadítottuk egymást minden felesleges ruhadarabtól.

 Amint ujjaim kényeztetni kezdték, elvált ajkaimtól és hangos nyögések törtek fel belőle. Az akkor elhagyatott stúdió akusztikája tökéletes visszhangzást eredményezett, melytől idegrendszeremben az utolsó hajszálvékony húr is elszakadt…

Határozott mozdulattal hatoltam belé, minek hála teste megfeszült és éreztem, ahogy több millió apró kis darabra hull karjaimban. Kínzóan lassan kezdtem benne mozogni, hogy vágyait újra felkorbácsoljam.

Tekintetem a plafonnak emeltem. A 90-es évek hangulatát keltő lámpa égője narancssárgássá festette szemhéjam belsejét. Egy pillanatra megelevenedett előttem Viki angyalian édes mosolya.

   - Ne! – suttogtam.

     - Nem jó? – hajolt közelebb Heni.

   - De. – suttogtam és újból lassan mozogattam a csípőm.

Heni felnyögött és csípőjével rásegített, hogy minél beljebb kerülhessek. Lehunyt szemmel élveztem a szeretkezést és az egyre hevesebb tempó miatt Heni által okozott marásnyomok szinte lüktető égését a hátamon.

A gond csak az volt, hogy valaki mást képzeltem Heni helyére. Vagy talán ez pont, hogy nem gond…