91. rész

 zene

Krisztián szemszöge:

A felkelő nap sugarai, melyek áttörték a szoba félhomályát összeölelkezve találtak bennünket. Az álmából ébredő város zajai betöltötték a szobát. Tudatom lassan tisztulni látszott, ahogy Viki meztelen testének puha bársonyát éreztem bőrömön és hallottam halk szuszogását. Szemem még csukva volt, még nem akartam a valóságot. Agyamban még az éjszaka képei száguldoztak. Önkéntelenül is közelebb húztam őt magamhoz. Csak még egy kicsit had élvezzem ki…

A konyhából zajok szűrődtek át. A frissen főzött kávé illata ellenállhatatlanul csábított. Óvatosan kimásztam az ágyból és boxerem után nyúltam.

    - Hosszúkávé tejjel és két cukorral. – szóltam Szandrának, miközben szemeim álmosan dörzsölgettem.

        - Hiába gondolja úgy az úr, hogy étteremben van. Talán előbb kérem, vagy légyszives… Többre mennél vele.

   - Szandra! – szóltam talán erősebben, mint ahogy szerettem volna. – Kérlek.

      - Leszállhatnál végre a magas lóról. Az elmúlt hetekben rád se lehet ismerni. Az eddig is nagy arcod, még nagyobbra nőt. Lehetséges ez egyáltalán? – fordult Tamás felé, miután a kávét elém helyezte.

     - Hagyd inkább kicsim. Morcos kedvében van, pedig a karmolásokat elnézve rajta, azt hinné az ember, egy ilyen éjszaka után rosszkedvnek nyoma sincs.

        - Jó reggelt. – nyújtózkodott az ajtóban állva Viki. A látványtól padlót fogtam. Az általam tegnap viselt ing volt rajta, mely szabadon hagyta tökéletes, formás lábait. Közelebb sétált, kezeivel végigsimított a felsőtesztemen és édes csókot lehet nyakamra. Beleborzongtam érintésébe. Az ölembe ült és a bögrém után nyúlt.

   - A koffeinfüggők. – jegyezte meg gúnyosan Szandra – Belehalnátok, ha egyszer mondjuk, narancslevet innátok reggel? Nem pörgeti fel úgy a szívet és mellesleg sokkal több vitamint tartalmaz.

       - A reklámot a Kaliforniai Narancstenyésztők Egyesülete támogatta. – úgy látszik, a mai napon Szandrával nem igazán vagyunk egy hullámhosszon.

           - Tomika mi menjünk inkább. Krisz egója túl sok helyet foglal el a konyhában. – fogta meg Szandra Tamás kezét és elhagyták az említett helységet.

        - Inkább nem is akarom tudni. – csóválta fejét rosszallóan Viki. Kicsit megemelkedett az ölemben, hogy elérje az asztal közepére helyezett pirítósokkal teli tányért. Szememmel végigkövettem minden egyes mozdulatát. Tisztában voltam vele, hogy tudja, érzi, hogy nézem és azzal is tisztában voltam, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát emiatt. Tekintetem megakadt a vöröslő vágásnyomokon, melyek elborították csuklóját.

    - Ez én voltam? – kaptam idegesen keze után.

       - Nyugi. Semmi baj, majd eltakarom egy karkötővel vagy valamivel. – mosolyodott el lágyan.

     - Nem akarlak bántani. – suttogtam.

             - Tisztában vagyok vele. – simított végig az arcomon és apró csókot adott. – Ne ostorozd magad miatta. Kérlek.

Nem tudtam mit tenni. Lassan bólintottam, de legbelül még mindig egy utolsó mocsoknak éreztem magam, amiért folyton csak bántom Őt… Őt, akit a legjobban szeretek a világon.

        - Ugye ma semmi dolgod nincs? – pislogott rám kislányosan.

            - Nem. Szerintem ma szabad vagyok. – fontam kezeimet dereka köré.

      - Nagyszerű, mivel terveim vannak az úrral. – mosolygott sejtelmesen. Ajkaimmal óvatosan közelítettem felé. Lassan és lágyan csókoltam, mire ujjait a hajamba túrta.

Már kezdtünk belemelegedni, de a telefonom csengése megzavart minket.

          - Esküszöm, egyszer szétverem. – motyogtam ajkaiba.

      - Örömmel segítek. Hozom a húsklopfolót. – vigyorgott Viki. – Menj, vedd fel. Addig én összepakolok.

         - Sietek vissza. – adtam egy utolsó csókot és már rohantam is a szobámba a telefonért. – Bárki is vagy, ajánlom, hogy fontos legyen. – fenyegetőztem a privátszám feliratot nézve.

    - Éder Krisztián. Tessék!

        - Milyen hivatalos ma valaki. – megálltam a szívem, ahogy meghallottam Heni hangját.

   - Mit akarsz?

      - Találkozzunk.

    - Kicsi szívem, nem fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz. Eszem ágában sincs többször találkozni veled. Nem érdekelsz és tudod mit? Fenyegetőzz nyugodtan tovább, hogy mindent kitálalsz Vikinek…

      - Krisz nyugi! Csak hallgass meg, kérlek. Ígérem, soha többet nem jelentkezem. Csak most, utoljára találkozzunk. A stúdió előtt várlak.

         - Rendben. – sóhajtottam. – Fél óra és ott vagyok. – adtam meg magam és bontottam a vonalat.

    - Ki volt az? – kérdezte Viki mikor már felöltözve visszamentem a konyhába. – Elmész?

       - Be kell szaladnom a stúdióba. Közbejött egy munka, de ígérem, hogy sietek, és amint végzek, jövök haza. Rendben?

       - Persze menj csak. – sóhajtott lemondóan. Közelebb léptem és magamhoz húztam. Meg akartam csókolni, de elfordította a fejét. – Siess haza. Az ágyban várlak. – sétált el mellettem.

Mindezek hallatán nagyot nyeltem. Legszívesebben maradtam volna és utána mentem volna, de sajnos most nem lehetett. Le kell zárnod Kölyök a dolgokat, végleg….

Heni már a stúdió előtt várt. Mikor meglátott, mosolyogva közelített felém. Két puszival köszöntünk egymásnak és bementünk az irodába.

    - Szóval miről lenne szó? – dőltem magabiztosan hátra a székemben. Próbáltam érzéketlen maradni és nem kimutatni, hogy mennyire mélyen érintenek a mostanában történtek.

          - Bunkó vagy. Megértelek, nem is vártam mást. – jegyezte meg csalódottan – Csak el szerettem volna búcsúzni. Elutazom.

     - Értem. Szóval, míg vissza nem jössz, nem lesz aki baszogasson és ezért kellek most én. Igaz?

      - Félreértesz Krisztián. Elmegyek, de végleg. Nem jövök vissza soha többet.

         - Mégis miért? Mért pont most döntöttél úgy, hogy felhagysz azzal, hogy tönkretedd az életem?

     - Semmi baj. Bánts csak nyugodtan, megérdemlem. Igazad volt! Krisztián én ez vagyok, - mutatott végig magán – én nem ilyen vagyok. Talán túlságosan is éltem, és elfelejtkeztem közben az olyan fontos dolgokról, mint a szeretet, a barátság, vagy a tisztelet. Azt hittem bármit megkaphatok, de nagyot tévedtem. Hittem benne, hogy ha visszakaplak, minden rendbe jön, és újra önmagam leszek. De megfeledkeztem egy fontos tényről! Arról, hogy te már tovább léptél és boldog vagy valaki más oldalán. Nekem is ezt kell tennem. Épp ezért utazom el.

        - Hová mész? – kérdeztem.

    - Máltára. Ott nincsenek ismerősök, senki sem tudja, ki vagyok…

        - Tiszta lappal kezdhetsz új életet. – fejeztem be gondolatmenetét.

      - Pontosan. Csak nem szeretnék úgy elmenni, hogy nem zárom le magam mögött a zűrös dolgokat. Ott csak tovább kísértenének az emlékek. Krisztián, én nem szeretném, ha haraggal válnánk el. Tudom, nem volt szép, amit tettem, de kérlek… - mondta elfúló hangon, könnyeivel küszködve.

     - Ssss, semmi baj. – öleltem át szorosan. – Nem haragszom. – Nem feltétlenül mondtam igazat, de rossz volt látni, hogy ennyire emészti magát. Szerettem volna, ha továbblép, és ehhez muszáj felszabadulnia minden teher alól.

Lábai megrogytak. Még erősebben szorítottam magamhoz miközben én magam is az asztalnak támaszkodtam. Egy ideig nyugtatgattam. Hosszú idő után most láttam benne hosszú idő óta először azt a törékeny lelket, akit régen szerettem. Tudtam, ha újra önmagára talál, képes lesz a boldogságra.

        - Irigylem Vikit. – suttogta halkan. – Azt, ahogy nézel rá, ahogy hozzá szólsz, ahogy beszélsz róla, ahogy érzel iránta… Irigylem, mert én sosem voltam képes ilyen mély érzelmeket kiváltani belőled.

      - Szerettelek. – vallottam be őszintén.

         - De nem úgy, mint őt.

    - Sajnálom.

Talán Heni elesettsége miatt, talán az újra felszínre kerülő emlékek miatt, vagy az egész elcseszett szituáció miatt, de késztetést éreztem, hogy megcsókoljam. Még egyszer. Utoljára. Óvatosan álla alá nyúltam. Fejét lassan magam felé fordítottam. Ajkait gyengéden birtokba véve adtam utat vágyamnak. Nem ellenkezett, sőt… Kezdtünk egyre jobban egymásba feledkezni és lassan elveszteni józan eszünket.

       - Szeretkezz velem. Csak egyszer. Utoljára. – suttogta. Kezeim combjára siklottak. Beléjük markolva emeltem fel az asztalra és furakodtam lábai közé, mindezzel néma választ adva kérésére. – Szeretkezz velem, úgy ahogy Vikivel tennéd. Érezni akarom, hogy szeretsz, még ha a valóságban nincs is így… Tudni szeretném, milyen neki, milyen, amikor valaki annyira szeret, hogy az életét adná érted.

               - Lehetetlent kérsz tőlem. – suttogtam miközben nyakát csókolgattam. Heni türelmetlensége megnyilvánulni látszott, ahogy kezem megragadva lassan vezette végig testén egészen nadrágja szegéjéig. Fejét hátrahajtva felsóhajtott. A látvány mégjobban fokozta bennem a vágyat, meg igen… vágytam rá… akartam… akartam, hogy az enyém legyen. Csókok közepette megszabadítottuk egymást minden felesleges ruhadarabtól.

 Amint ujjaim kényeztetni kezdték, elvált ajkaimtól és hangos nyögések törtek fel belőle. Az akkor elhagyatott stúdió akusztikája tökéletes visszhangzást eredményezett, melytől idegrendszeremben az utolsó hajszálvékony húr is elszakadt…

Határozott mozdulattal hatoltam belé, minek hála teste megfeszült és éreztem, ahogy több millió apró kis darabra hull karjaimban. Kínzóan lassan kezdtem benne mozogni, hogy vágyait újra felkorbácsoljam.

Tekintetem a plafonnak emeltem. A 90-es évek hangulatát keltő lámpa égője narancssárgássá festette szemhéjam belsejét. Egy pillanatra megelevenedett előttem Viki angyalian édes mosolya.

   - Ne! – suttogtam.

     - Nem jó? – hajolt közelebb Heni.

   - De. – suttogtam és újból lassan mozogattam a csípőm.

Heni felnyögött és csípőjével rásegített, hogy minél beljebb kerülhessek. Lehunyt szemmel élveztem a szeretkezést és az egyre hevesebb tempó miatt Heni által okozott marásnyomok szinte lüktető égését a hátamon.

A gond csak az volt, hogy valaki mást képzeltem Heni helyére. Vagy talán ez pont, hogy nem gond…