Súgd meg 1.fejezet

 „Idővel megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel…

és hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy…

Megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret…

Elfogadod a zuhanást, emelt fővel és nyitott szemmel…

Megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet…

A holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele úton…

és idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet…

Megtanulod, hogy ha csak azért maradsz valakivel, mert gazdag jövőt ígér, előbb-utóbb visszatérsz a múltba…

Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni…

Idővel megtanulod, hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt, akit meg akartál sérteni…

Megtanulod, hogy mindenki mondhatja „sajnálom”, de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak…

Megtanulod, hogy lehetsz boldog új barátokkal, de eljön az idő, amikor hiányozni kezd a régi…

Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető…

Megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté…

Idővel megtanulod, hogy ha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánatkéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha szükséged van, hogy barát szeretnél lenni…

egy sír fölött haszontalan…

Megtanulod ezt mind, de csak idővel…”

                                                                                                Jorge Luis Borges

Viktória hátrapillantott a szikrázó Dunára. A sárga taxi, mellyel érkezett, bömbölve hajtott el a Visage székháza előtt, harsogóan hirdetve a lány visszatértét az országba, ahonnan 3 évvel ezelőtt távozott. Cipője ceruza vékonyságú sarkának kopogása a lépcsőház csempével burkolt padlóján vakuk csattogására emlékeztette Vikit. Érezte az alkalmazottak tekintetét, ahogy irodáik ablakából bámulnak rá. Megrázta hosszú, immáron barnára festett haját, fejét pedig oldalra billentette, hogy rajongói a legelőnyösebb szögből láthassák. Szinte hallani vélte az izgatott kérdéseket: Hol voltál? Hogyhogy visszajöttél?

A lány legszívesebben passzolta volna a kérdéseket, de azért nem bánta, hogy ennyi idő után is spekulációk tárgyát képezi. A régi ismerősök bizonyára durván meg lesznek lepődve, amikor viszontlátják. Egyikükkel sem beszélt az elmúlt egy év alatt, és miután egy hűvös téli reggelen maga mögött hagyta a várost, nem jött vissza többször két alkalomnál: amikor megszületett Barbara és Bence kislánya, illetve az esküvőjük napja alkalmából. A kapcsolattartási hiány persze nem csak az ő lelkén száradt. Kezdetben még rendszeresen keresték, de az érdeklődés az idő folyamán megfogyatkozott. De most hogy újra itt van, hajlandó volt megbocsájtani és felejteni, feltéve persze, ha barátai és legfőképpen Krisztián nem fukarkodik a sűrű bocsánatkérésekkel és egy tisztességes dózisú seggnyalással.

Az iroda felé menet Viki orrát megcsapta Csabi kókusz illatú hajhabjának és Salvador parfümjének egyvelege, ami tovább keveredett sárga Pall Mall cigarettájának állott bűzével. Mosolyogva képzelte el, mi fog történni: belibeg az újonnan felújított irodába, ledobja magát egy székre, ahogy azt kell a stúdióban végigszenvedett hosszú, unalmas fotózás után. Norbi szája bizonyára tátva marad, és hiába igyekszik majd valami laza dumával előhozakodni, bele fog fulladnia a saját szavaiba. Csabi először elképedve figyeli, majd felocsúdva ezután következik az elengedhetetlen visongás, mintha két bébi malac sipákolna, miközben sovány végtagjaikat egymás nyaka köré fonják. Legalábbis ő így képzelte.

Feltolta arany keretes napszemüvegét, megigazította laza koptatott bőrtáskáját, hátradobta csillogó barna haját a válla mögé, és becsapta az iroda ajtaját. Tadam!

A csend döbbent változatára számított, nem pedig a hol-a-fenében-van-mindenki változatra. A lány felmérte a terepet. Ott volt a szikrázó Duna, melyre tökéletes kilátás nyílt a nagy szárnyas ablakokból, Csabi kék-fehér tengerpartot ábrázoló metszete a szemközti falra felfüggesztve, Norbi asztalánál heverő üres Cola lightos dobozok halomban és a csikkekkel teli hamutartó az ablakpárkányon. De a két férfi sehol.

     - Fiúk, mit szólnátok, ha… - lépett be az ajtón hatalmas borítékokkal a kezében egy szőke hajú lány. Arca gyönyörű volt és valami angyali ártatlanság sugárzott szemeiből, fehér porcelánbőre pedig csak fokozta a látványt. Tartása tökéletes volt. Pont úgy járt-kelt a csempézett padlón, mintha csak a kifutón lenne. Igaz, már évek óta nem űzi eme nemes szakmát, de olyan nagy tapasztalatra tett szert Viki a Visagenél, hogy ennyi idő elteltével is megérzi, ha valaki vérprofi a területen. – Te meg mi a francot keresel itt? – kérdezte leplezetlen felháborodással a szőke szépség.

    - Nem tanultál némi modort és illemet? – vágott vissza Viki, de választ nem várva az ajtó felé sietett az idő közben visszatérő férfiak elé. – Édeseim! – tárta szét karjait, hogy méltón köszönthesse régi ismerőseit.

       - Drágám! – fogadta az ölelést Csabi. – Hallottunk pletykákat, hogy visszatértél, de nem vettük komolyan. Annyi minden terjeng rólad.

   - Viki, elképesztően gyönyörű vagy még mindig! – csókolta arcon Norbi rég nem látott modelljét. – Minek köszönhetjük a látogatást? Csak nem hiányzik a mi kis családunk? – A két férfi mindig is sajnálta, hogy a cég egyik legnagyobb tehetségét veszítette el három éve. Viki ugyanis új életet kezdve, búcsút intett második legnagyobb szerelmének is és az üzleti világ falait kezdte el döntögetni.

    - Gondoltam megleplek titeket. Meg persze őszintén megvallva, érdekelt, merre fejlődik tovább a cég. De ha manapság mindenki ilyen kedves és illemtudó, mint a szöszi mögöttem, nem sok jóra számíthattok. – biccentett fejével az őt elképedve bámuló lány felé, aki úgy tűnt kezdi elveszíteni a józan eszét. Éles hangon sipítozásba kezdett, hogy megvédje magát.

        - Elég volt Niki. – szólt rá erőteljesen Csabi. – Mára végeztünk. Haza mehetsz.

A lány megrázta fejét és próbálta összeszedni maradék önérzetét és elegánsan távozni. Napszemüvege lecsúszott homlokára, és pontosan landolt hetyke kis orrnyergén. Magán érezte Viki átható tekintetét. Azóta nyomasztja a vele való találkozás, mióta meghallotta az első pletykát a lány visszatértéről, de remélte csupán hamis hírek kaptak szárnyra. A lehető legrosszabb pillanatban bukkant fel újra, hisz ezzel szépen keresztbe tett neki Krisztiánnál. Niki azt hitte, jó úton halad, hogy végleg magáénak tudhassa a férfit, pedig valójában az iránta való érdeklődés alábbfagyott az után a pillanat után, hogy először szétette a lábát.

      - Nézd el neki. Szinte szó szerint megszállottja lett Krisznek, olyannyira, hogy észre sem veszi, hogy igazából egyetlen egy területen foglalkoztatja őt. – dőlt hátra elégedetten karosszékében Norbi.

    - Nem kell bemutatnod Krisztiánt. Ismerem. Nagyon is jó. – húzódott apró mosoly Viki szájára. – Csak azt hittem, ennél jobb az ízlése.

Nikolett mindezt még az ajtóban állva hallotta. Rühellte Vikit, pedig még csak nem is ismerte. Most mégis inkább egyfajta félelem telepedett meg a lány gyomrában. Az ablak felé pillantott. A Duna békésen hömpölygött tovább, felszínén pedig szikrázott a reggeli nap fénye. A parton magányosan álldogáló néhány fa lombjai között táncot járt a változás szele. Ez csak valami rossz előérzet, vagy Király Viktória tényleg egy… büdös nagy ribanc?

Ez szar!

Eldobtam az újságot és tovább várakoztam a modern épület bársonyszékében. Megváltást jelentett a légkondicionáló a nyári forróság közepette. Kihúzott háttal, egyenesen ültem, lábaimat pedig kecsesen egymásra helyeztem. Unalmamban elővettem a kistáskámból a tükrömet, hogy egy pillantást vethessek sminkemre. Ujjaimmal óvatosan hajamba túrtam, megigazítva a tökéletesre besütött fürtjeimet. Nagy kivágással rendelkező egyszínű, ámde elegáns felsőmet lejjebb húztam, hogy dekoltázsomra jobb rálátást engedjek.

Hosszú várakozás után végre kitárult a folyosó végén lévő üvegajtó. Főnököm elégedetten rázott kezet újdonsült partnerével, majd határozott léptekkel felém közelített.

   - Mehetünk Viktória?

     - Azt hittem hamarabb megkötitek a szerződést. Nem akart megegyezni vagy mi történt?

   - Ha így lett volna, nem lennénk most itt. Csak szerencsétlen pasasnak nem volt olyan csodálatos személyi asszisztense, mint nekem.

A sötétvörös szőnyeggel borított folyosó túlsó végébe indultunk. Sándor még odaintett a férfinek és a mellette álló szemüveges, kócos hajú, szerencsétlen asszisztensének és beszálltunk a liftbe. Megnyomta a földszint gombot a lift ajtaja pedig bezárult. Háttal a falnak dőlve vártam, hogy végre megszabaduljak a mai nap kínjaitól és megfeledkezzek a munkáról. Sándor jelentőségteljesen végignézett rajtam. Borostás arcára mosoly húzódott.

     - Egy vacsora? Megünnepelhetnénk a legújabb sikeres üzletet. – vetette fel az ötletet.

       - Sándor, már mondtam, nem keverem az üzletet a magánélettel. Mellesleg nem bukom az apukám típusú férfiakra. – utasítottam el az újabb próbálkozását. Elhatározott célja volt az ágyába csábítani, de eddig nem jött össze neki és természetesen soha nem is fog. Szerettem őt, de pont annyira, ahogy egy alkalmazott szereti főnökét és egy cseppet se jobban. Értette a humort és a provokálásomat, meg persze sok mindent el is nézett nekem. Olykor még olyan dolgokat is, amin más ember, nem biztos, hogy szemet huny. A munkában viszont maximálisan teljesítettem. Igyekeztem mindig naprakész és felkészült lenni, és ezt nagyon is díjazta.

      - Levente is jönne. – próbálkozott kecsegtetőbb ajánlattal.

   - Akkor futok össze a kicsi fiaddal, amikor csak akarok, ezt te is jól tudod. – vigyorogtam rá szemtelenül. Szerettem volna még tovább húzni az agyát, de telefonom ezt nem engedélyezte. – Igen? Tessék? – szóltam bele a készülékbe és mutatóujjam a magasba emelve intettem Sándornak, hogy várjon egy pillanatot.

    - Az a hír járja, hogy valaki újra a városban rontja a levegőt és nekünk még csak nem is szólt erről. – hallatszott egy mély férfihang a vonal túloldalán.

      - Milyen jól értesült vagy Tamás.

   - Meddig maradsz vagy csak egy újabb ritkán előforduló látogatásról van szó?

     - Reményeim szerint hosszabb időről van szó. – pillantottam Sándorra, aki helyeslően bólintott. Kilépve az utcára autójához kísért és udvariasan ajtót nyitott nekem. Beszállva végignéztem, ahogy a frissen borotvált őszülő hajó férfi megkerülve a járművet elhelyezkedik a kormány mögött. Volt benne valami elegancia, ahogy kisimította gesztenyebarna és sötétkék csíkos nyakkendőjét.

  - Akkor ezt meg kell ünnepelni. Ma este? – érdeklődött Tamás.

     - Már elígérkeztem. Sajnálom.

   - Akkor holnap! Házibuli nálunk. Ott legyél ám! – szólt sietősen és bontotta a vonalat.

 - Hol tartottunk? – fordultam Sándor felé a kocsiban, de nem válaszolt. Szemei szüntelen a forgalmat vizslatták és próbált a vezetésre koncentrálni.

  - Holnap délben az Oktogonnál várlak. Olasz étterem, megtalálod. – szólt határozottan, miután kiszálltam a járműből.

   - Felfogtam. – integettem bájosan, majd megvártam, míg elhajt és elindultam a lakásom irányába. Gondolataim az éjszaka körül forogtak. Rögtönzött baráti társaságommal elhatároztuk, hogy bevetjük magunkat Budapest éjszakájába és végre bulizunk egy jót. Nekem személy szerint viszont más elképzelésem volt, mint úgy általában mindig. Nem terveztem egyedül hazajönni, és hogy célba érhessek, pontosan tudtam, hogy első lépés a tökéletes, sexi, dögös és persze kihívó ruha kiválasztása.

Számomra a bulizás már rég nem csupán az önfeledt szórakozásról szólt. Az idő megváltoztatott és már nem kerestem a szerelmet, sokkal inkább érdekelt, hogy valakivel néhány kellemesebb pillanatot tölthessek. Igaz, ami igaz, manapság nem volt lehetőségem túl gyakran kiélvezni az ilyenfajta szabadságot.

Nórával és Lilivel az oldalamon magabiztosan vonultam be a szórakozóhely neonfénnyel megvilágított térségébe.

   - Igyunk valamit. – mosolygott rám a két lány. Nem tagadás nem voltunk puszipajtások, sőt még azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy egyáltalán nem szívleltük egymást. Az érzésnek nem volt konkrét, kiváltó oka, csupán így alakult.

Tűsarkú cipőinkben a pulthoz vonultunk és mosolyogva kikértünk italainkat. Belekortyoltam. Az alkohol jólesően égette nyelőcsövemet. A két lányt ellenállhatatlanul vonzotta a táncparkett és a ritmusos zene bűvöletében csábítóan riszálni kezdték magukat. Én viszont helyet foglaltam és kitartóan vártam.

       - Szia, cica! – suttogta egy ismerős hang.

    - Levente! – fordultam meg egy önelégült mosoly kíséretében. – Ilyen hamar túlléptél a szakításon? Jól viseled.

    - Ismersz. Jobb szeretek élvezetesebb körülmények közepette vigasztalódni. – pimasz mosolya hatalmába kerített.

  - Persze, te is olyan vagy, mint minden pasi. Mindig van tartalék, de ez esetben már én rólam van szó.

Tenyere lassan végigsiklott a hátamon és a fenekembe markolt. Gyengéd, de határozott mozdulattal közelebb húzott magához.

    - Biztos vagy ebben? – suttogta rekedtes hangon.

      - Két nap és kibékültök. Levente ne kezdj olyanba, amit másnak kell befejeznie.

   - Tudom, hogy akarod. – csókolt bele nyakamba és a fenébe is igaza volt…

Nem épp így terveztem az éjjelt, de valószínűleg nála jobbat úgysem találtam volna. Miután elkezdtem Sándornak dolgozni, kiderült, hogy van egy édes pici fiacskája, Levente. Csak, mint utólag kiderült, nem is annyira pici és nem annyira ártatlan, mint azt a drága apuka gondolta. Elég hamar egymásba gabalyodtunk, de persze érzelmekről sosem volt szó köztünk. Az idő során kitapasztalt, hogy mit, hogyan szeretek és éppen ezért könnyű dolga volt. Ha durván akartam, durván csinálta, ha gyengéden, akkor úgy.

  - Hová szöksz? – fonta karjait hasam köré.

     - Apáddal ebédelek. – feleltem. – Szóval engedj, mert ha elkések, biztosan érdekelni fogja, hogy mi történt, ezt pedig te nem szeretnéd, ugye? – a hatás kedvéért még egy puszit is adtam a szájára. – Jó legyél, és ha elmész, rendesen zárd be az ajtót! – vigyorogtam Leventére.

A taxi már a ház előtt várt én pedig szomorúan konstatáltam, hogy míg nem szerzek egy autót, kénytelen vagyok elviselni, hogy valaki ide-oda furikázzon velem a városban.

Sándor előtt helyet foglalva egy gyors köszönés után a kávé után nyúltam. Egy gyors korty után már nyitottam is az elém csúsztatott mappát és a partnerek által fölvázolt terveket vizslattam. Egyik pocsékabb volt, mint a másik és természetesen ezt nyíltan főnököm szemébe mondtam.

   - Ha ezekből egyre is rábólintasz, milliókat vesztesz.

    - Én is így gondoltam. – mosolygott elégedetten. – Ennyit akartam. Mára elengedlek.

  - Csak nem fáradt vagy drága Sándor? – mosolyogtam rá jólesően. – Mennél hazafele aludni, jól sejtem?

   - Talán szeretnél velem jönni?

Felnevettem. Sosem adod fel?