Yeeep!

tessék véleményezni emberek! itt ez a remek oldal.... http://storyoftheroses.blogspot.com/ ti meg nem írtok semmit?? így szegény szerkesztő be fogja zárni. és ugye azt nem akarjátok! aki pedig még nem olvasta az oldalt! tessék olvasni!! hajrá! :)

Yeeep!

Boldog Karácsonyt így utólag minden kedves olvasómnak. Kellemesen telt a Szenteste. Sok finomságot ettetek, ittatok? Remélem mindenki megkapta azt, amire vágyott.....mondjuk egy New Wave cd-t. :) Nálunk tegnap egész nap az pörgött. Nem éppen  a legünnepibb zene, de engem nem zavart.


Nem tudom, hogy új részt mikor fogok tudni hozni, de szeretnélek titeket megajándékozni valamivel. Igyekszem minél hamarabb frissíteni, és nagyon hosszú részt hozni. Most viszont, egy kis írásra sarkallak benneteket.
De addig is, itt az alkalom, hogy kérdezzetek. BÁRMIT. ami csak érdekel titeket, akár a történetről, rólam. tehát bármiféle kérdés is merült fel eddig bennetek, most tegyétek fel! MEGJEGYZÉSBEN írjátok meg, én pedig válaszolok rájuk a lehető legőszintébben.
De ha valaki úgy érzi, akár az eddigi részek alapján írhat egy nagy összefoglaló véleményt is. Hogy pl, mi tettszett eddig a történetben. Miből kéne több, miből kevesebb.

Tényleg örömmel válaszolok mindenre. Tehát... ÍRÁSRA FEL! :)

71. rész

Folytatás 8 vélemény után :D és köszönöm egylányálmai-nak a segítséget a képkeresésben :D

Nem hiába féltem én. Orsi rendesen leszidott. Legalább 10 percig, csak kiabálni tudott. Elhordott mindennek. Hogy mennyire felelőtlen vagyok, na meg persze gyerekes. Nem tudtam mivel védekezni, mivel én magam is beláttam így utólag, hogy nem volt a legbölcsebb ötlet meglógni, de mindig ez van. Sosem voltam az a „jókislány” akinek ha azt mondják, hogy itt leül 10 percre és csendbe marad, akkor úgy is csinál. Sőt, éppen ellenkezőleg. Direkt kerestem a bajt. Már csak azért sem fogadtam szót. És természetesen, senki kedvéért sem fogok változtatni rajta. Mikor végre Orsi kicsit lenyugodott, meg mertem szólalni.

        - Orsi. Nagyon sajnálom. Tudom, hogy hülyeség volt, és ígérem máskor háromszor, meggondolom, hogy mit teszek. De te is tudod nagyon jól, hogy ami nem tetszik, azt megmondom, és amit nem akarok, azt nem fogom megcsinálni. Tegnap pedig nagyon nem akaródzott ott maradni és hallgatni az unalmas beszélgetésüket. Főleg úgy, hogy feleslegesnek éreztem magam.

       - Ez akkor sem mentség. – szólt újra kicsit erőteljesebben Orsi.

      - Tisztában vagyok vele. Nem tudok logikus érveket mondani, hogy miért jöttem el a megbeszélés kellős közepén. Megtörtént. Már nem tudunk rajta változtatni. Viszont, tényleg igyekszem elvégezni a dolgom, és többször ilyen hülyeséget nem csinálni. De kérlek szépen, ne haragudj rám.

       - Szerencséd, hogy Kölyök barátnője vagy. – nézett rám szúrós szemekkel. Hatalmas kő esett el a szívemről. Megkönnyebbültem, hogy megbocsátott. Szinte szó szerint a nyakába ugrottam. Szegény, azt sem értette, hogy mi történik körülötte. Végül mosolyogva ő is átölelt.

      - Na, akkor ha ezt megbeszéltük, akár indulhatnánk is. Nem nézik jó szemmel, ha a fotós elkésik. – tért a lényegre Orsi.

      - Hozom a kulcsot, és indulhatunk is. – mosolygott Krisztián és bement a szobába. Megvártam, míg eltűnt az ajtó mögött. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy már tényleg nem hallhatja, hogy mit beszélünk, Orsi felé fordultam.

       - Orsi. Tényleg ne haragudj.

      - Mondtam, hogy semmi baj. De máskor ne forduljon elő.

         - De biztos? Most nincs itt Krisztián. Megmondhatod őszintén.

       - Viki, én őszinte vagyok. Nem értem miért kötöd ezt most Krisztiánhoz.

       - Tudom, hogy olyan neked, mintha a fiad lenne, és ő is pótanyaként tekint rád. Ebből kiindulva logikus, hogy nem fogsz haragudni a barátnőjére.

      - Hallod te ilyenkor magad? – nevetett. – Igen, lehet hogy Kölyökkel szoros a kapcsolatunk, de ez nem változtat semmit sem közöttünk. Nem fogok kedvesebb, vagy szigorúbb lenni veled Krisztián miatt. Nem szokásom kivételezni, csak azért, mert az illető közel áll hozzá vagy sem.

       - Értem. Én azt hittem, hogy….

          - Hogy? – mosolygott. – Figyelj Viki. Kedvellek, és ez nálam meglepő dolog. Krisztiánnak nem sok barátnője volt, akivel jóban lettem volna, és azt mondtam, hogy tényleg hozzá illik, és örülök, hogy együtt vannak. Téged pedig nagyon is csíplek. Megnevelted a Kölyköt. Jó hatással vagy rá. Tökéletesen kiegészítitek egymást. Örülök, hogy veled van, és ezt nem csak azért mondom, mert így illik. Már olyan vagy nekem, mintha a lányom lennél. Ezért is zavart, amit tettél.

            - Köszönöm. – öleltem meg.

           - Lemaradtam valamiről? – állt meg mellettünk Krisztián. Elég értetlen fejet vágott, amitől szinte egyből elkapott minket a nevetés. – Ha kiszórakoztátok magatokat, akár indulhatnánk is. – szólt oda sértődötten, és már a cipőjét húzta felfelé. Nehezen ugyan, de abba hagytuk a nevetést, és elindultunk. Orsi csak bekísért minket. Nem várta meg, míg Krisztián végez. Csak tudni akarta, hogy időben odaért, és hogy minden rendben lesz, de már sietett is el. Bencével kellett mennie egy tárgyalásra valami színházszereppel kapcsolatban

Érdekes volt látni, ahogy dolgozik. Persze a fotózás annyira nem kápráztatott el. Volt már szerencsém részt venni ilyenekben. Már a könyökömön jött ki az egész. De így külső szemlélőként nézve, érdekes volt. Krisztián mint egy igazi kis főnök utasította az embereket. Hiperaktivitásomnak köszönhetően, nem tudtam megülni egy helyben. Sétálgattam, nézelődtem, beszélgettem. Ha kellett, szívesen segítettem bárkinek. És itt nem csak arra kell gondolni, hogy a modelleknek. Nem! A stábnak is szívesen elintéztem bármit. Krisztián többször hátra nézett, és elmosolyodott mindezen.

          - Egy kis szünet. Ki kell cserélnem a lencsét. – mondta, majd elindult egy kis szoba felé. Természetes volt, hogy követtem. Bementem utána a szobába, és kulcsra zártam magam után az ajtót. Csendben mögé osontam, és hátulról öleltem át. Vártam, hogy megijedjen, de még csak meg sem rezzent.

           - Viki. – szólt rám mosolyogva. – Mit csinálsz?

          - Semmit. – dünnyögtem, és nyakát kezdtem csókolgatni. Kezem végigsiklott felsőtestén. Megkerültem, és óvatosan kivettem a kezéből a kamerát, és megcsókoltam. Egyre inkább kezdtük elveszíteni a fejünket. Kezemet nyaka köré fontam, és gyengéden a hajába túrtam, mire ő felnyögött. A combomba markolt, és felrakott az asztalra. Egyre követelőzőbbek lettünk. Lábamat dereka köré fontam. Kezem lassan csúszott le izmos vállairól a mellkasán keresztül egészen a nadrágjáig. Kezem, amikor elérte az övét, eltolt magától.

           - Viki. – szólt remegő hangon. – Ezt ne.

           - Te nem akarod?

       - Ne hülyéskedj. Persze, hogy akarom. Mindennél jobban, de nem itt.

 - Légy egy kicsit lazább. – suttogtam újra ajkaiba.

       - Nem erről van szó. Ez most fontos. Ha nem lenne az, gondolkodás nélkül belemennék, de nem akarom elszúrni. Észrevennék, hogy eltűntünk. – sóhajtott.

      - Tudom. – simogattam meg az arcát. – Menjünk vissza.

      - Köszönöm. – adott egy utolsó puszit, majd elindult az ajtó felé. Utána nyúltam, és a pólójánál fogva húztam magamhoz újra közel. Utoljára még megcsókoltam. Mosolyogva húzódott el. Segített leszállni az asztalról, és együtt kéz a kézben mentünk vissza.

A fotózás további része már nyugalomban telt. Leültem az egyik asztalra, és onnan néztem, ahogy dolgoznak. Nem akartam megzavarni semmit. Pedig olykor-olykor hatalmas késztetést éreztem, hogy nekivessem magam Krisztiánnak. Már nagyon nem bírtam megülni a seggemen, és ezt Krisztián is észrevette. Oda jött hozzám. Egészen közel.

         - Valami baj van? – ölelt át. – Miért ülsz itt?

      - Nem akarlak zavarni. – nevettem el magam.

          - Nem azért mondtam, hogy itt ülj és unatkozz. Nyugodtan csinálj, amit akarsz.

      - Értettem. – pattantam le az asztalról, és szalutálni kezdtem. El akartam menni, de a pólómnál foga visszahúzott magához, és megcsókolt. Mosolyogva húzódott el. Épp, hogy újra megakartam csókolni, amikor egyik munkatársa jött oda. A fénybeállításról kezdtek el beszélgetni. Hátulról átöleltem Krisztián, és úgy hallgattam őket. Nem sok mindent értettem belőle, de nem zavart. Abban a pillanatban, sokkal jobban lefoglalt Krisztián illata.

A fotózásnak nemsokára tényleg vége lett.

    - Na, és most mit szeretnél csinálni? – jött oda hozzám.

     - Nem tudom. Biztos fáradt vagy. Menjünk haza. – bújtam hozzá egészen közel.

 - Egyáltalán nem vagyok az. Csináljunk valamit. Mondjuk, menjünk el sétálni. Na?

      - Rendben. – egyeztem bele. Összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk. A táskát meg, azt, ami nem kellett, beraktuk a kocsiba és elindultunk.

A Duna felé vettük az irányt. Imádtam a folyó mentén sétálgatni. Megnyugtatott. Nem zavartattuk magunkat. Egymás kezét fogva, úgy, mint egy igazi pár sétáltunk egymás mellett. Nevetgéltünk, viccelődtünk. Jó volt végre nem foglakozni semmivel, és senkivel.

    - Egy jégkásást? – nézet rám csillogó szemekkel.

      - Benne vagyok.

      - Várj meg itt. Mindjárt hozom. – adott egy puszit a számra és futni kezdett az egyik közelben lévő stand felé. Felültem a járda, és a folyót elválasztó korlátra, és onnan figyeltem tovább. Néhány lány egyből kiszúrta őt. Fel is tartották egy darabig. Más esetben, már rég kiakadtam volna, hogy már megint nincs két perc nyugtunk, de most elnéztem neki ezt. Nem ő tehet róla, tudom. Hatalmas mosollyal az arcán jött vissza hozzám, és felült mellém a korlátra. Beszélgetni kezdtünk. Mindenről. Éreztem, hogy sántikál valamiben. Túl kedves volt. Nem csalódtam benne. Egyszer csak leugrott onnan, ahol ült, és az ölébe kapott. Nem értetem, hogy mit akar. De szerintem ő is így lehetett vele. Eszméletlen módon pörögni kezdett velem, míg nem annyira el nem szédült, hogy a földre rogyva esett rám.

     - Dőlök a nevetéstől. – humorizált.

    - Hát azt látom. – nevettem. Kicsit fentebb csúszott, és úgy helyezkedett, hogy szeme egy vonalban legyen az enyémmel.

        - Minden rendben? Nem ütötted meg magad?

            - Egy kicsit. De túlélem. – nevettem.

       - Gyere akkor. Visszaviszlek a kocsiig. – húzott fel a földről.

      - Biztos, hogy jó ötlet? Gyúrjál még egy kicsit, aztán talán beszélhetünk róla. – hangsúlyoztam ki a talán szót.

      - Igen is izmos vagyok. Jó?! Jövőre indulok budybuilder-nek. – mondta a lehető legnagyobb komolysággal.

        - Inkább hallgass. – nevettem.

         - Gyere. – húzott közel magához.

Addig erősködött, míg végül belementem a dologba. A hátára vett, és úgy vitt vissza az autóhoz. Hazaérve, annyi erőnk sem volt, hogy elmenjünk zuhanyozni. Gyorsan leöltöztünk, és bebujtunk az ágyba aludni.

70. rész

Bocsánat, hogy ilyen későn van. tényleg nagyon sajnálom! örömmel látom, hogy írtatok véleményt! akkor most nehezítsünk a dolgokon :D következő rész, csak 8 vélemény érkezése után! 

Jó érzés volt reggel úgy felkelni, hogy Krisztián ott volt mellettem. Egészen közel bújtam hozzá, és fejemet nyakába fúrtam. Illata megszédített. Egész nap el lettem volna ölelő karjaiban. Elfordítottam a fejem, hogy lássam az arcát. Meredten nézett a plafon felé, miközben az oldalamat simogatta. Úgy tűnt, elgondolkodott valamin. Nem tudom mért, de egyből egy régi emlék jutott eszembe. Egyik csúnya, talán a legnagyobb veszekedésünk is valami hasonló módon kezdődött.  Őszinte leszek. Féltem, hogy a múlt megismétli önmagát. Nem tudtam, vagy sokkal inkább nem mertem hozzá szólni. Mocorgásomnak köszönhetően, észrevette, hogy felébredtem. Mosolyogva nézett rám, és lehajolt, hogy hajamba pusziljon.

            - Jó reggelt. – suttogta.

       - Neked is. Valami baj van? – simogattam meg az arcát. – Olyan furcsa vagy megint.

       - Nincs semmi. Csak gondolkoztam. – mondta. Egy rövidke időre néma csend állt be közénk. De nem az a kínos csönd! Ez valami egészen más volt. Csak néztem rá kíváncsian, és az ő arckifejezéséből is hasonlót vettem ki. Mind a ketten vártuk, hogy a másik kezdjen el beszélni. Végül ő lépett. Ajkaival közeledni kezdett. A nappaliból Tomika hangja szűrődött át. Mielőtt Krisztián szája súrolta volna az enyémet, ujjamat ráraktam, így utasítva csendre.

        - Ezeknek elég jól telt az estéjük. Nézd már mekkora kupi van!

          - Tamás, hagyjad már szegényeket. Gyere inkább. – hallottam Szandrát.

Krisztiánnal egymásra néztünk, és dőltünk a röhögéstől.

         - Szeretlek. – nézett rám nagy szemekkel, miután sikerült végre egy kicsit megnyugodnia. Nem szóltam, csak elmosolyodtam rajta.

         - Segítek, ilyenkor azt szokás mondani, hogy én is téged. – nevetett.

        - Ha nem mondod, magamtól nem jövök rá.

        - Pont ezért szóltam. A szőkéknek lassan esik le a dolog.

            - Na köszönöm. Most diszkréten lehülyéztél. Ez szép, mondhatom. – kezdtem el játszani a sértődöttet.

         - A kisasszony nehogy már megharagudjon. Tudja jól, hogy nem úgy gondoltam. – kezdett el puszilgatni, hátha megenyhülök, de hiába. Tervem volt, és nem hagytam, hogy az érzések eltérítsenek a célomtól.

              - Nem Krisztián, ezzel most nem mész semmire. Ide most a művész úr kell, és az ő fenomenális zongora tehetsége. – mosolyogtam rá.

              - Mire akarsz már rávenni? – sóhajtott.

        - Nem egyértelmű? Játssz nekem.

                - Egy feltétellel. Ha énekelsz mellé.

       - Biztos, hogy nem! Felejtős! Ha engem énekelni hallasz, ott már régen nagyon nagy baj van!!

          - Akkor nem játszom. – sértődött meg ő is.

     - Ezzel csak egy baj van szépfiú. Ez most nem az a kör, ahol téged kell kiengesztelni. Tehát emeld fel a kis hátsódat, mert nem hallom a zongora hangját.

        - Kislány, állítsd le magad sürgősen, különben bajok lesznek. – nevetett.

        - Tudod, az a gáz, hogy nem félek tőled. – incselkedtem vele tovább.

      - Ha tőlem nem is, Orsitól igen.

          - Ne is mond. – sóhajtottam. – Ne tudd meg, ilyen fejmosást fogok kapni, ha megtudja, hogy ellógta a megbeszélésről. – húztam el a számat.

        - Azon nem csodálkoznék. Szabad ilyet csinálni? – kérdezte, és egy ügyes mozdulattal felém kerekedett. Éreztem, hogy nagyon akar valamit, de most nem fogja megkapni. Az elején még hagytam, hogy csókolgasson, simogasson. De az egyik óvatlan pillanatban, amikor nem figyelt, ügyesen kibújtam alóla. Csak pislogva nézett utánam, amikor a zongora felé kezdtem el lépkedni. Hátra fordultam, és fejemet kicsit balra döntve kezdtem rá nagyokat pislogni. Értette a célzást. Nyöszörögve ugyan, de kimászott az ágyból, és közeledni kezdet. Leült a hangszer elé, és az ölébe húzott.

             - Na, és mit játsszak? – csókolt bele a nyakamba.

      - Amit a művész úr akar. – mondtam. Vágott hozzá egy pofát ugyan, de elkezdett játszani. A szám gyönyörű volt. Egyszerű, de mégis csodálatos. Nagyon dallamos, és fülbemászó. Már gondolom, egy elkészült számát játszotta. Még dúdolni is kezdett hozzá. Elvarázsolt, szinte szó szerint levett vele a lábamról.

      - Na, hogy tetszett? – nézett rám mosolyogva a dal végén.

       - Gyönyörű volt. – suttogtam ajakaiba.

      - Akkor meg van bocsátva minden? – kérdezte. Keze a körém csavart takaró alá csúszott és a combomat kezdte simogatni.

   - Hát?! Azt hiszem, ide ez kevés volt. Szerintem csak SP, és az ő hangja tud kiengesztelni.

        - Ezt amúgy befejezhetnéd. Nem jó poén. – ráncolta össze a homlokát.

    - Jó. Bocsánat. Nem tudtam, hogy zavar téged.

       - Igen zavar, de még mennyire, hogy zavar. Nem értem miért kell folyton művész urazni, meg hasonlók. Tudod jól, hogy amikor itthon vagyok veled, SP képben sincs.  –förmedt rám.

      - Krisztián, tudom. Tényleg nem tudtam, hogy zavar. De ha jobban belegondolsz, azért ez nem pont úgy működik, ahogy te most elmondtad. Tisztában vagy vele, hogy ez nem egy átlagos munka. Nem arról van szó, hogy reggel 8tól este 8ige te vagy SP, aztán vége a munkaidőnek, és újra Krisztián vagy.

       - Ezzel nagyon is tisztában vagyok, nem kell emlékeztetned. – mondta már teljesen nyugodt hangnemben. – Pont ezért nem érzem viccesnek azokat a poénjaidat.

     - Ígérem, nem fogok többet ezzel szórakozni. – tettem a szívemre az egyik kezem, a másikat meg a magasba emeltem, és mindent a lehető legnagyobb komolysággal.

      - Tiszta bolond vagy. – rázta meg a fejét, és magához ölelt. Újra megéreztem kellemesen bódító illatát, amitől szinte mindig a padlót fogom. Szorosan bújtam hozzá, és nem akartam elengedni.

     - Nem lehetne, hogy ne menj el, és itt maradj? – nyöszörögtem.

   - Te is tudod, hogy nem így működik a dolog. És szerintem Orsi sem intézi most el nekem, főleg, mivel valószínűleg még mindig haragszik rád a tegnapi miatt.

      - Ne is mond. Előre félek.

    - Nem lesz semmi baj. Kicsit kiabál majd, aztán megnyugszik. Ismerem. Én is eljátszottam már ezt vele párszor. – nevetett.

        - Hát nagyon remélem. – sóhajtottam. – És egyébként sok dolgod van ma? Későn jössz?

  - Egy fotózásom lesz csak. Fogalmam sincs, hogy meddig fog tartani. Attól függ, hogy haladunk. De ha szeretnéd, kísérj el.

       - Nem szeretnélek hátráltatni.

  - Ha jól tudom, az az én jó szokásom. – puszilt meg. – Öltözz, és menjünk. Mindjárt itt lesz Orsi is. – tessékelt fel az öléből.

      - Jó, de nekem még zuhanyoznom is kéne. – kezdtem el nyafogni. – A művész úr nem akar csatlakozni hozzám? – pislogtam rá. Először fel sem fogtam, hogy mit mondtam már megint, majd szépen lassan leesett. – Bocsánat. Tudom, megígértem, hogy nem teszem. Sajnálom, megszokás.

      - Most az egyszer még elnézem neked, de csak mert meghívtál zuhanyozni! – húzott magához a derekamnál fogva.

      - Mert, mi lett volna, ha nem teszem? – incselkedtem vele, mire felkapott az ölébe, és a fürdőszoba felé kezdett vinni. Kapálóztam, hogy engedjen el, de hiába. Már csak a fürdőszobában rakott le, majd kulcsra zárta maga után az ajtót.

A zuhanyzás kicsit hosszabb időt vett el, mint amire számítottam. De mondjuk, mit vártam, ha Krisztián is ott volt? Ismerhetném már annyira, hogy tudjam, nem képes magán uralkodni. 

69. rész

Itt is van a mai második rész! Tudom, kicsit rövid lett, de nem akartam sokáig húzni a dolgot, és későn felrakni, viszont így hirtelen már nem tudtam mit kitalálni. :/ de azét remélem tetszik! Holnap viszont hosszabbat hozok akkor! de csak, ha megvan az 5 komment!! 


        - Kellett nekem ennyi mindent összevásárolnom. – dünnyögtem, miközben a sok szatyorral a kezemben szlalomoztam fel a házba. Megkönnyebbültem, amikor végre leraktam őket az asztalra. Kipakoltam a megvásárolt élelmiszert, és nekiláttam a főzésnek. Elég későre járt már, így igyekeznem kellett, de még így is belefért az időmbe minden. Amit kitaláltam vacsora nem volt túl bonyolult. A csirkeszeleteket kisütöttem, megcsináltam hozzá a gyümölcsös szószt, tehát mondhatni, nagyon gyorsan elkészültem. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem valami egyszerű, de azért sexy ruhát. Nem akartam egy nyálas romantikus estét, így a gyertya, a lágy zene lapátra került. Hagytam, hogy az egyszerűség, és a természetesség hasson Krisztiánra. Úgy is mindig azzal jön, hogy számára az a fontos. Hát, akkor most megkapja. Idő közben még felhívtam Szandrát is, hogy ha megoldható, akkor vagy ne jöjjenek haza, vagy pedig csak nagyon későn. Tudom, nem szép tőlem, hogy ezt kértem, de nem akartam, hogy bármi megzavarjon miket. Szerencsére ezt ő is megértette, így hamar belement a dologba.

Már negyed 9 múlt, és Krisztián még mindig sehol. ’Ennyit az Ő időérzékéről. Mindig tökéletesen eltalálja az időpontot.’ Már kezdtem feladni a dolgot, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó.

        - Viki! Bocsi, hogy késtem. Utálok Budapesten közlekedni, még ilyenkor is annyian vannak az utcákon. – kiabálta.

          - Semmi baj. – mosolyogtam rá a konyhaajtóból. Levette a cipőjét, és közeledni kezdett.

        - Na, mit nézünk meg? – kérdezte, és kezét a derekam köré csúsztatta.

             - Hát, igazából idő közben támadt egy sokkal jobb ötletem. Gyere. – fogtam meg a kezét, és behúztam a konyhába.

         - Imádlak! Már majd éhen haltam. – nevetett.

            - Akkor, tessék leülni. – mosolyogtam rá. Szedtem neki a kajából. Amikor leraktam elé a tányért, egy ügyes mozdulattal az ölébe húzott.

        - Remélem nem baj. – pislogott rám.

            - Semmi sem baj. – suttogtam ajkaiba, és megcsókoltam.

          - Ez nagyon finom. – mosolygott, miután megkóstolta az ételt. – Te nem eszel?

        - Én nem kérek köszönöm. – simogattam meg az arcát. Megvonta a vállát, majd tovább evett. Öröm volt nézni. Már nagyon régen nem vacsoráztunk együtt, de még programunk sem volt közös. Így még jobban örültem neki, hogy most itt van. Elégedetten dőlt hátra a széken, miután befejezte, és a hasát kezdte simogatni.

         - Jól laktál? – mosolyogtam rá, és felálltam az öléből.

              - Igen, de azt hiszem, jöhet a desszert. – húzott vissza, és egészen közel hajolt. Alig bírtam megállni, de nemet kellett neki mondanom. ’Azért ilyen könnyen nem adom meg magam!’ Gyengéden eltoltam magamtól, mire csak egy gonosz nézéssel reagált. Nem szóltam érte inkább egy szót sem. Összeszedtem a mosatlant, és beraktam a mosogatóba őket.

        - Gyere csak egy kicsit. – ölelt át hátulról, és maga felé fordított. Szinte azonnal az ajkaimra tapadt. Egyre hevesebben csókolt. Egy ügyes mozdulattal felrakott a konyhapultra. Kezével a pólómat kezdte egyre fentebb és fentebb csúsztatni, miközben nyakamat csókolgatta.

              - Krisz. – suttogtam remegő hangon.

             - Hm?? – dünnyögte.

         - Várj egy kicsit. – toltam el magamtól újra. Ahogy szemébe néztem, valamiféle csalódottságot véltem felfedezni. – Mit szólnál, ha egy üveg bór társaságában, a szobádban folytatnánk?

             - Én benne vagyok. – suttogta. Elvette az asztalról a borosüveget, meg két poharat, és elindult kifelé a szobából. A konyhapultról figyeltem őt. Direkt nem szóltam egy szót sem. Az ajtóban megtorpant. Gondolom, észrevette, hogy én nem óhajtok megmozdulni.

            - A hölgy nem óhajt velem tartani?

         - A hölgynek még van egy kis dolga a mosdóban, de mindjárt követi a művészurat.

          - Rendben. Azt hiszem, megengedem. De siess! – kacsintott rám, és kiment. Teljesen kész voltam tőle. Lehuppantam a pultról, és bementem a fürdőbe. Szerencsére már bekészítettem a múltkor vásárolt fehérneműt. Átöltöztem, és egy bugyiban és melltartóban mentem be hozzá a szobába. Bezártam magam után az ajtót, és fel fordultam. Az ágyon feküdt a borospohárral a kezében. Meg kell hagyni szép látványt nyújtott. Amint meglátott, szájtátva nézett végig rajtam. Lassan, kecsesen a géphez sétáltam, és valami zenét kapcsoltam. Mosolyogva fordultam vissza felé. Láttam, hogy nagyon szenved, pedig én még szívesen játszottam volna vele, de majd akkor máskor. Odasétáltam hozzá az ágyhoz. Még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel nézett rám.

         - Csukd be a szád. Belerepül a légy. – mosolyogtam, de szinte egyből ajkaimra tapadt, és maga alá gyűrt.

        - De jó vagy. – suttogta, mire én csak felnevettem.

Elképesztő volt újra érezni őt. A közelségét, csókjait. Ilyen hatással még talán senki sem volt rám. Lassan ott tartottam, hogy el sem tudom képzelni az életem nélküle. Szükségem volt rá. Nagyon is! Fontos lett nekem. Talán már túl fontos is. Csak egy mosoly, egy kedves szó, és egyből levesz a lábamról. Imádtam, úgy ahogy van. Imádtam, hogy néha bolondos kisfiú, néha megértő barát, de ha kell, egy igazi férfi is tud lenni. 

68. rész

Akkor itt az új rész! már tegnap lett volna, csak késő este raktam fel, de a blogspot megint alkotott. na, mindegy. ma még lesz egy! tehát..... izguljatok! 

Ahogy Kriszitánék elhajtottak, szépen lassan visszaslattyogtam a házba. Egy gyors zuhany után felöltöztem és a nyakamba vettem a várost. Határozott elképzelésem volt az estéről. Arról, hogy mit akarok, és hogyan akarom. Fogalmam sem volt, hogy fog reagálni, de egy biztos, tetszeni fog neki. Mielőtt nekiláttam volna a szükséges dolgok megszerzéséhez, be kellett mennem a stúdióba, hogy aláírjak pár szerződést, és megbeszéljük pár fontos dolgot a következő fotózásról.

Nagyjából semmit sem érzettem abból, amit magyaráztak. Gondolataimat sokkal jobban lekötötték a Krisztiánnal tervezett esti program. Nagyon régen nem vártam már így bármit is. Még jó pár óra választott el tőle, de már azon törtem a fejem, hogy mennyire jó lesz. A megbeszélés egyre csak unalmasabb lett. A főnök csak beszélt, és beszélt. Fel sem tűnt neki, hogy egyáltalán nem is figyelek rá. Egy előttem lévő lapra rajzolgattam. Sokkal jobban lefoglalt. A papír Krisztián nevével volt tele írva. ’Akár csak egy szerelemes tini.’ A gondolat megmosolyogtatott. Feloldozásként ért, amikor meghallottam a telefonom csengőhangját. Barbi neve villogott a képernyőn.

             - Elnézést. Ezt, muszáj felvennem. – szabadkoztam, majd felálltam az asztaltól és kimentem.

         - A legjobbkor. Életet mentettél. Ne tudd meg milyen unalmas itt minden.

          - Akkor lépj le. Most! A csajokkal elmegyünk ebédelni. Lógj meg, és gyere velünk.

         - Tudod, hogy nem így működik. Szinte lehetetlen, hogy elengedjenek.

           - Te mit nem értesz azon, hogy lógj meg? Nem azt mondtam, hogy kérezkedj el. Fogod magad, és eljössz.

      - Persze. Orsi meg nyugodtan öljön meg érte, ugye? – nevettem.

             - Majd a drága kis szerelmed lerendezi. Ha meg mégsem, majd mi megvédünk. – nevetett ő is. – A szokásos helyen várunk. Aztán ügyes légy. – köszönt el, és letette a telefont.

’Ez tiszta hülye’ De végül is igaza volt. Semmi kedvem nem volt visszamenni és játszani tovább a jó kislányt, közben meg halálra unni magam. Volt bennem némi félelem Orsi miatt, de most ez érdekelt a legkevésbé.

      - Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Fontos elintézni valóm támadt. – hadartam el, miközben összeszedtem a cuccaimat. Még a főnök is csak pislogni tudott.

         - Viki. Viki! – kiabáltak utánam, de mint aki meg sem hallotta, lépkedtem ki az épületből. Az ajtóban álló biztonságőrt megajándékoztam egy mosollyal, mitől szinte a mennyekben érezhette magát. Kimondottan jó érzékem volt az ilyesmihez. Pontosan tudtam, hogy kire hogy kell néznem, ahhoz, hogy a lábaim előtt heverjen. Elégedetten öltem be az autómba. Nem attól voltam odáig, hogy a dagadt biztonságőr megbámult. Sokkal inkább élveztem azt, hogy valami őröltséget csinálok már megint, hogy nincsenek gátak, amik visszatartanának. Még akkor is, ha tudtam, hogy nem pont így van minden. Orsitól egy kiadós fejmosást fogok kapni, ha megtudja.

Az étteremhez érve, a lányok már az egyik asztál ülve, beszélgettek. Ujjaimmal beletúrtam hosszú szőke hajamba, és hátrafésültem a szemembe lógó tincseket. Ahogy elsétáltam az asztalok között, magamon éreztem az emberek tekintetét. A férfiak elismerően, már-már nyálcsorgató bámulása megmosolyogtatott. Lazán, de mégis kecsesen huppantam le az egyik szabad székre a lányok mellett.

          - Csak nem sikerült ellógni? – húzta fel az egyik szemöldökét Barbi.

              - Itt vagyok, vagy nem? – utánoztam arckifejezését. Az egyik asztalon lévő pohár után nyúltam. Lassan szürcsöltem bele.  – Mi a franc? Narancslé? – néztem Barbira értetlenül.

   - Öhm…igen. – nyúlt a pohara után. Nem értettem a dolgot, de inkább ráhagytam. Láttam rajta, hogy zavarban van, ezért inkább nem faggattam tovább. A pincér kihozta a rendelésünket. Amikor lerakta elém a tányért, felnéztem rá, és egy mosoly kíséretében mondtam egy köszönömöt elég mézes-mázos hangon.

         - Látom újra a régi vagy. Ez az a Viki, akit mi ismerünk, és szeretünk.

           - Ha most engem akarok kibeszélni, el kell, hogy szomorítsalak titeket. Erre nem vagyok vevő. Tehát felejtős.

Szavaim hatásosak lehettek, mivel leszálltak a témáról. Ebéd közben nagyon jól elbeszélgettünk. Már nagyon hiányzott mindez. Amikor gátlások nélkül kibeszélünk, mindenkit, nem törődve senkivel, és semmivel. Csak ülni, és mocskolódni másokról. Lehet, hogy nem nézik ki belőlem egyesek, de van egy ilyen oldalam is. És nem csak velük, a barátnőimmel tudok így elleni, Krisztiánnal is előfordult, hogy egy-egy hosszú éjszakán ilyen témákat is érintettünk.

       - És. Mi van Krisztiánnal?

            - Dolgozik. Gondolom én. – vontam meg a vállam.

     - Hagyjátok már békén szegényt. Nem látjátok, hogy mennyire maga alatt van?

      - Te most rólam beszélsz? – ráncoltam össze a homlokom. – Nincs semmi bajom. Nagyon jól vagyok. Nem tudom, miről beszélsz.

     - Gondolom, hiányzik Krisztián ágyban nyújtott szolgáltatásai. – kuncogott. – Vigyázz, ne hogy valaki lecsapja a kezedről.

         - Álmaidban drága. Este találkozunk, és hagy ne részletezzem, hogy mit tervezek. – mosolyogtam kacéran.

   - Jól van kislány. Nyugi van.

     - Mindegy. Nekem most úgy is mennem kell. Még ne kell szereznem pár fontos dolgot. Barbi, segítesz?

      - Persze. – mosolygott. – De mi az a pár fontos dolog? Előre szólok, sexshopba nem megyek.

       - A fenébe, akkor a bilincset egyedül kell megvennem. – nevettem. – Amúgy nem. – ráztam meg mosolyogva a fejem. – Emlékeztek? Ettük múltkor azt a gyümölcsös húst. Na, olyat szeretnék készíteni vacsorára, meg valami jó bor is kéne hozzá.

     - Húha! Valaki nagyon készül. – gúnyolódtak, de elengedtem a fülem mellett. Megvontam a vállam, és felálltam az asztaltól. Barbi követett, és kimentünk az étteremből. A kocsi hátsó ülésére dobáltuk a táskákat, és elindultunk. Az egyik közeli Spárba mentünk. Barbival a sorok között sétálgattunk. Furcsán viselkedett, de hamar összeállt a kép, és rájöttem, hogy mi baja is van. ’Vajon tényleg az van, amire én gondolok? A jelek egyértelműek, tehát…’ Elég sokáig agyaltam ezen. Csak toltam a kosarat Barbi után, miközben ő dobálta bele a szerinte fontos hozzávalókat.

        - Nagyobb, vagy a kisebb csomag kell? – kérdezte. – Hahó! Figyelsz te rám?

       - Persze. – hazudtam. Fogalmam sem volt, hogy mit kérdezett. Automatikusan a zacskó után nyúltam, és beledobtam a nagyobbikat a kosárba. – Bence tudja már? – csúszott ki a számon, éppen amire gondoltam.

       - Mit? – fordult vissza a polc felé.

       - Szerinted mit? Hogy terhes vagy. – mondtam ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Barbi kezéből kicsúszott a konzerves doboz. Rendesen ledöbbent a hallottakon.

      - Honnan veszed? – suttogta.

       - Nem vagyok se hülye, sem pedig vak. Másrészről pedig, ismerlek.

         - És ebből vontad le a következtetést? Ezért ez vicces.

       - Akkor magyarázom. A narancslevet csak vodkával iszod, de ugye mivel nem ihatsz alkoholt, natur fogyasztottad. Az étteremben alig tudtad eldönteni, hogy most sósat, édeset, vagy savanyút egyél, tehát kívánós vagy. Ezen kívül pedig, bocsánat, de pocsékul nézel ki. Sápadt vagy, és fáradt.

           - Akkor sem vagyok terhes jó? – támadt nekem.

       - Jól van, nyugi. Nem akartalak megbántani, csak én úgy vettem észre.

           - Bocsánat, csak tudod, félek. Én is észrevettem mindezt. Ráadásul késik is, és nem tudom, hogy mit tegyek. Még nem állok készek az anyaságra, de Bence sem elég érett, hogy apuka legyen.

              - Miért nem mész el orvoshoz? Vagy vegyél tesztet.

          - Nem merek. – suttogta.

               - Jobb megtudni az igazat. Előbb vagy utóbb, úgy is kiderül, és jobb előbb.

Végül csak meggyőztem, és vettünk két tesztet. Azt mondta, hogy orvoshoz csak akkor megy el, ha a teszt pozitív lesz. Bepakoltuk a zacskókat a kocsiba és hazavittem Barbit.

        - Sok sikert. Én szurkolok. – mosolyogtam rá bíztatóan. Nagy sóhajtás közepette kiszállt az autóból. Ahogy elhajtottam, a visszapillantó tükörből még láttam, ahogy megvárja, hogy elhagyom az utcát.

67. rész

Talán egy kicsit hosszabb, mint a múltkori rész. Sajnálom, de a folytatás még nem érett meg bennem igazán, de azért remélem tetszeni fog, és kapok rá véleményt. :)

Reggel hatalmas fejfájással ébredtem. Lassan, magamat megkímélve ültem fel az ágyon. A szobában szétnézve senkit sem találtam.  Krisztián megint csak lelépett. Nagyon zavart a dolog, de inkább nem futottam üres köröket. Ha szóvá teszem, sem tud elszabadulni a munkájától, veszekedni meg nem szerettem volna vele. Nyöszörögve ugyan, de kibújtam az ágyból, és egy jó adag kávéért, és valami fájdalomcsillapítóért indultam. Már a konyhaajtóban felfigyeltem Krisztián éneklésére. Éneklésére?? Sokkal inkább kiabálására, nyögdécselésére. Mindenre hasonlított, csak éneklésre nem. Az ajtófélfának dőlve figyeltem. Nagyon jól elszórakoztam rajta. Kornyikálása mellett, valami reggelit készített, de volt egy olyan érzésem, hogy megint ehetetlen lesz. Szemem végigsiklott meztelen felsőtestén.

Közeledni kezdtem felé. Háta mögé érve átöleltem, és apró puszit nyomtam csupasz hátára. Az érzéstől a hideg futkosott a hátán.

        - Mi jót csinálsz? – kérdeztem, és az edényben lévő ételt kezdtem vizsgálgatni.

               - Zongorázom. – nevetett. – Szerinted? Minek látszik?

        - Jól van na. – durcáskodtam. – Amúgy is beteg vagyok. Nem ér kinevetni egy beteg embert.

      - A másnaposság mióta betegség?

        - Úgy van, szívjad még a vérem. Ahelyett, hogy adnál valami fájdalomcsillapítót, még kötekedsz. Mondhatom, ez szép.

            - Ne hogy megharagudj rám. Egyébként az asztalon megtalálod a kávét, és a gyógyszert kikészítve. – fordult felém mosolyogva.

          - Köszönöm, isten vagy. – lábujjhegyre emelkedtem, és megpusziltam. Leültem az asztalhoz, és bevettem a már előre kikészített gyógyszert. Már a kávé nagy részét is megittam, mikor Krisztián egy nagy tányér tojást tett le elém.

             - Köszönöm, de most nem kérek. – húztam el a számat.

                 - Minden rendben? Elég nyúzott vagy. – ült le a mellett lévő székre, és az ölébe húzott. Fejemet mellkasába fúrtam, és szemeimet lecsukva mélyen belélegeztem illatát.

           - Máskor szólj rám légyszi, hogy ha Tomika meghív egy italra, akkor azt ne fogadjam el. Rá sem bírok nézni az italra.

           - Nagyon helyes! – nevetett Krisztián. – Ha te nem kéred, akkor én megenném. Mindjárt itt van Orsi, és nem tudom, mikor jutok újra étel közelébe. – húzta el a száját.

        - Nyugodtan. Parancsolj. – tettem elé a tányért. Ő szinte azonnal neki kezdett, és jóízűen falatozta a saját főztjét.

          - Egyél nyugodtan, nekem beszélnem kell Bencével. – mondtam, mire ő csak teli szájjal hümmögött egyet. Megsimogattam az arcát, és felálltam az öléből.

Hatalmas mosollyal az arcomon lépkedtem Bence szobája felé. Az sem érdekelt, hogy a fejem majd széthasad, annyira boldog voltam. Végre rendeződni látszik a dolog Krisztián és köztem.

Amint benyitottam a szobába az előbbi mosoly egyből lefagyott az arcomról. A szoba teljesen üres volt. Bence egy apró táskával a kezében állt a szobaközepén. Már teljesen összepakolt.

        - Máris elmész? – kérdeztem csalódottan.

           - Igen. Már mindent elrendeztem. Itt az ideje.

           - Muszáj ilyen hamar? – néztem rá kétségbeesetten. – Hiányozni fogsz.

          - Te is nekem. – ölelt meg. – De attól, hogy elköltözöm, még ugyan úgy találkozni fogunk. Viki, olyan vagy már mintha a nővérem lennél. Bármi történjen, én mindig ott leszek veled.

                - Köszönök mindent. Rengeteget segítettél Krisztiánnal kapcsolatban. Nagyon hálás vagyok érte.

           - Bence maradt még reggeli, ha kérsz. – jött be Krisztián. Arckifejezése hasonló volt az enyémhez. Őt is lesokkolta, hogy Bence elköltözik. Persze, tudtuk ezt, de igazán csak akkor, abban a helyzetben fogtuk fel.  – Máris elmész haver?

        - Nagyon úgy tűnik. – mosolygott.

         - Ugye tudod, hogy ide bármikor visszajöhetsz. – szipogtam.

               - Persze, hogy tudom. – mosolygott. Elég nyálasnak tűnhettünk, de akkor is fájt őt elengedni. – Sajnálom, de mennem kell. Barbi már vár rám. – mosolygott. Adott egy puszit a homlokomra, Krisztiánnal lepacsizott, és elment. Nem köszönt el. Ez kettőnk között nem szokás. Nem mondjuk egymásnak, hogy „viszlát”, hiszen úgy is találkozunk még. Ha másért nem is, de legalább ezt az egy szót kimondani. Bencével együtt valami életkedv is távozott a szobából. Krisztiánhoz bújtam szorosan, mire nyugtatóan simogatni kezdte a hátam.

            - Ne sírj, még találkoztok. Nem ment el örökre. – vígasztalt Krisztián.

        - Tudom, ezt mondta Ő is, de akkor is. Minden meg fog így változni.

              - Az lehet, de a kettőtök viszonya megmarad. Olyanok vagytok, mint két testvér, akik sosem vitáznak és ezen, semmi sem változtat.

         - Igazad van. – szipogtam.

              - Na látod. – mosolygott. Fejemet lassan megemeltem. Tekintetünk találkozott. Ajkaink pár centire voltak egymástól. Állam alá nyúlt, másik kezét pedig derekam köré fonta, így vonva engem még közelebb magához. Már épp hogy éreztem édes ajkait a számon, mikor telefonja csengésének hangos zaja vart meg minket.

              - Orsi az. – nézett fel az Iphone-járól. – Mennem kell.

                  - Értem. – mondtam kicsit csalódott hangon. – De ugye korán haza érsz?!

                  - Igyekszem. – puszilta meg a homlokom. Majd kiment a szobából, követtem.

          - De mégis mikor érsz haza? – kérdeztem. Már a cipőjét húzta felfelé, de megállt egy pillanatra, és felnézett rám.

            - Nem tudom. 6 esetleg 7 órakor.

                 - Akkor 8kor várlak. – mosolyogtam, mire ő értetlenül nézett rám.

        - Az előbb mondtam, hogy 7 óra. Figyelsz re rám?

            - Krisztián, ismerlek. Ha te 7-et mondasz, 8 óra lesz abból. – nevettem.

               - Most erre inkább nem mondok semmit. – mosolygott. – Amúgy mit tervezel? Miért is vársz este? – ölelte át a derekamat.

       - Gondoltam megnézhetnénk egy filmet. – hazudtam. Igazából eszem ágában nem volt DVD-zni vele. Egészen mást terveztem estére, de az meglepetés lesz neki.

            - Hm… értem. – suttogta ajakima. Váltottunk egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókot, és lekísértem Krisztiánt. 

66. rész

Nem tudtam elaludni, pedig nagyon is álmos voltam, de Krisztián nélkül nem ment. Eddig sem voltam nyugodtan, amikor nem volt mellettem, és ez most sem változott. Attól, hogy most nem vagyunk annyira jóban, még fontos a számomra, még szükségem van a közelségére. Lehet, hogy mára már egymástól eltávolodva alszunk, de az érzés ettől még nem tűnt el. Feküdtem a sötét szobában az ablak felé fordulva, de nem bírtam sokáig. Ledobtam magamról a takarót, és kimásztam az ágyból. Az ajtó hangos nyikorgás közepette nyílt ki. Sehol sem találtam őt. Már nagyjából ez egész házban kerestem, mikor eszembe jutott az én régi szobám. Az ajtó elé érve megtorpantam. Remegő kezekkel ugyan, de óvatosan benyitottam. Az ágy szélén ült az ablak felé fordulva, nekem háttal, így nem látott meg. Csendben becsuktam magam mögött az ajtót, és közeledni kezdtem az ágy felé. Óvatosan felmásztam rá, és közel kúsztam hozzá. Lábaimat dereka köré fontam, és így öleltem át szorosan. Fejemet vállára tettem, és apró puszit adtam a nyakára. Nem szóltunk egymáshoz. Ültünk a csendben, és néztünk ki az ablakon. Látszott rajta, hogy valami nyomja a lelkét, de nem akartam erőltetni a dolgot. Fontosabbnak véltem, hogy érezze, én ott vagyok mellette, és számíthat rám. Azt akartam, hogy magától nyíljon meg és mondja el a problémákat. Hosszú időbe tellett, de csak megenyhült.

       - Te mit keresel itt? – kérdezte. Hangján valamiféle szomorúságot véltem felfedezni.

            - Tudod, hogy nem tudok nélküled aludni. – suttogtam, majd újra megpusziltam.

        - Hiányzol. – fordult felém. – Nagyon hiányzol. Hiányzik, ami régen volt köztünk. Az, hogy mindent meg tudtunk beszélni, hogy mindig ott voltunk egymásnak, ha valamilyen támaszra volt szüksége a másiknak. Hiányzik a feltétel nélküli bizalom, a gyengédség. Eddig minden veszekedésünk után el tudtuk felejteni a dolgot. Most miért nem megy? Mégis mi történt? Mi változott meg? – nézett rám már-már könnyes szemekkel.

             - Nem tudom, de talán az a baj, hogy ekkora veszekedésünk még sosem volt. – suttogtam. Szavaim hallatán még jobban elszomorodott. – Még rendbe hozhatunk mindent, de ahhoz te is kellesz. Egyedül nem tudom megoldani a problémákat.

       - Én itt vagyok, és segítek. Annál, ami most van köztünk talán minden jobb. Még az is, ha veszekszünk.

           - Krisztián, ha tényleg így gondolod, akkor a mai esethez hasonlóknak nem szabad előfordulni.

            - Most miről beszélsz? – ráncolta össze a homlokát.

           - Tudod jól. Elmentünk bulizni, és 2 perc után lepasszoltál.

               - Ez nem pontosan így volt.

                - De hogy nem! – kezdtem hangosabban beszélni. – Nagyon jól elszórakoztál másokkal, mindeközben elvártad, hogy én egyedül üljek egy széken.

      - Ha jól gondolom, nem unatkoztál Tomikával. Elég szépen sikerült leinni magatokat. – kezdett ő is kiabálni.

               - Éder Krisztián…… - kezdtem volna bele, de nem tudtam folytatni. Eluralkodott rajtam egy érzés, ami nem hagyta, hogy tovább szítsam a tüzet kettőn között. Pár perc néma csend állt be közénk. Ő sem értette, hogy most mi is történik. Fejemet lehajtva próbáltam kerülni a szemkontaktust. Sóhajtott egyet, állam alá nyúlt, és lassan felemelte a fejemet. Két gyönyörűen kék szempárral találtam szembe magam.

        - Miért veszekszünk folyton? Miért nem tudunk csak egyszer az életben valamit nyugodtan megbeszélni? – fakadt ki belőlem.

               - Nem mindig a tökéletes kapcsolat a jól működő kapcsolat. Néha, egy vitákban gazdagabb sokkal tovább tart, mint egy olyan, ahol állandó béke van.

        - Állandó béke? – nevettem fel könnyes szemmel. – Nálunk már csak az nagy dolog, ha 1 nap eltelik úgy, hogy minden rendben lenne.

             - Legalább nem unatkozunk. – nevetett fel ő is. – Ne sírj, kérlek. Rendben?

       - Ühüm. – hümmögtem.

      - Mindjárt jobban tetszik. – mosolygott, és apró puszit adott szám szélére. Valószínűleg egyáltalán nem oda tervezte. Az idő megállt, ahogy ajki az enyémet súrolták. Végre megtörtént az, melyre hetek óta vártunk mind a ketten. Nyelve vágyakozva tőrt, utat az enyémhez. Levegő után kapkodva távolodtunk el végül egymástól. Végre megtört a jég, kettőnk között, és talán újra minden a régi kerékvágásba kerül, vagy talán ez is csak egy újabb téves gondolat, mint a múltkor?

           - Jó éjszakát. – suttogta, majd felállt az ágyról.

      - Most tényleg itt hagysz? Azt hittem, rendbe akarjuk hozni a dolgokat. – nyúltam a keze után.

         - Nem csak akarjuk, rendbe is fogjuk. Egy szóval nem mondtam, hogy ne gyere velem. Tudtommal, nálam szoktunk aludni. – mosolygott. Akaratlanul ugyan, de én is felnevettem. Kezét nyújtotta felém, amit én készségesen elfogadtam. Kéz a kézben sétáltunk át a másik szobába. 

Yeeep!!

Ma akartam hozni új részt, de semmi kedvem sincs gépelni. elkezdtem, de minden más jobban leköt, mint ez... ígérem, holnap befejezem, és olvashatjátok!! Addig egy kis részlet a következő részből :D

"Lábaimat dereka köré fontam, és így öleltem át szorosan."
"Hiányzol. Hiányzik ami köztünk volt régen."
"Krisztián, ehhez mind a ketten kellünk... egyedül, bármennyire is akarom, nem tudom megoldani."
"Hiányozni fogsz."
"Jó látni, hogy visszatértél. Ez az a Viki, akit mi ismerünk, és szeretünk."

65. rész

Fáradtan nyújtózkodtam el és feltűnően túl sok helyem volt az ágyon. Tapogatózni kezdtem, bár tudtam, hogy semmi esélyem. Krisztián már megint korán elment, és ezen már meg sem lepődtem. Végre azt hittem, újra minden a régi lehet, erre most kiderül, hogy talán még sem.  Nem vágytam sokra, csak hogy a kapcsolatunk kicsit olyan legyen, mint régen. Régen, amikor még minden rendben volt kötünk. Tudtam, hogy az én hibám. Miattam tartunk ott, ahol tartunk. Rajta is láttam, hogy megviselik a történtek. Sokat dolgozik, szinte a munkába menekül. Ugyan úgy kellemetlenül érzi magát, a közelemben, mint én az övében. Szó szerint, kerüljük inkább egymás társaságát. Gondolataimba mélyedve, már majdnem visszaaludtam, de valakinek ez nem tetszett. A szomszéd szobából hangos zene szűrődött be. Egyértelműen Tomika a bűnös. Csak ő tud ilyen korán, ilyen hangosan, ilyen típusú zenét hallgatni. Fejemet a párnába nyomtam, de még így is hallottam a zenét. Dühöngve hagytam el a szobát. Egyenesen Tomika ajtajához mentem, és hangosan kopogni kezdtem rajta.

               - Tamás a fenébe már! Vedd halkabbra! – kiabáltam a lehető leghangosabban, de még így is alig tudtam ár üvölteni a zene hangját. Mivel válasz nem jött, be a akartam nyitni a szobába, de az ajtó kulcsra volt zárva. Még erősebben kezdtem döbögni.

         - Tamás, nyisd ki azonnal!

Kiabálásom meghozta eredményét. A zene lehalkult. Cipő kopogását hallottam, mely egyre csak közeledett. A kulcs elfordult a zárban, és lassan kinyílt az ajtó. A látvány, ami fogadott, letaglózott. Ott állt tőlem pár centire. Édese mosolygott rám. Szemeit testemen éreztem, amitől egyre kellemtelenebbül kezdtem lenni.

         - Te még itthon vagy? – nyögtem ki nagy nehezen.

              - Hát, nagyon úgy néz ki. – mosolygott rám, mire én visszamosolyogtam. Csak álltunk az ajtóban, mint két kiskamasz, akik életükben először szerelmesek. A levegő már izzott körülöttünk, a rengetek ki nem mutatott érzelemtől. Közeledni sem mertünk, de közben távolodni sem akarunk egymástól. Szenvedésünknek Tomika vetett véget.

        - Ez már nevetséges! Mint két gyáva gyerek. Vagy menjetek szobára, vagy pedig oldjátok meg valahogy, de ezt így még nézni is rossz.

             - Tomika, örülnénk, ha nem szólnál bele. – dünnyögte Krisztián, de közben még mindig mélyen a szemembe nézett. – Majd mi ezt megoldjuk.

       - Persze, látom, milyen jól megy. Terv a következő. Este buli, és nincs nyavalygás ellene. Jöttök, és pont. – mondta határozottan. Reagálni sem mertünk rá, így inkább hagytuk.

Az este hamar eljött. Mire észbe kaptam, már 8 óra volt.

          - Ideje lenne elkezdeni készülni. – állapítottam meg magamban. Egy hatalmas sóhajtás közepette kibújtam az ágyból, és elmentem letusolni. Féltem az estétől, de rettentően vártam már, hogy végre együtt legyünk egy kicsit Krisztiánnal. Felvetettem egy csinos, rövid ruhát egy kellően magas sarkú cipővel. A hajamat besütöttem és feldobtam egy laza sminket is.

       - Kész vagy már? – hallottam Tomika hangját. Még utoljára belenéztem a tökőrbe, és megigazítottam magamon a ruhát. Meg kell hagyni, tökéletesen állt. Elégedett voltam magammal. Az ajtó felé sétáltam. Lassan lenyomtam a kilincset, és kinyitottam. A fiúk meglepetten néztek végig rajtam. Már kezdtem azt hinni, hogy nagyon gázosan nézek ki, de rájöttem, talán pont ellenkezőleg.

              - Nagyon jól nézel ki. – mosolygott rám Krisztián.

                 - Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. – mosolyogtam. Nagyon zavarban voltam, de Ő is! Hívtunk 1 taxit, és amikor megérkezett elindultunk. Mivel csak mi négyen, Tomika, Szandra, Krisztián és Én mentünk, kényelemesen elfértünk a taxiban.

Természetesen most is a Pinkbe mentünk.

A buli jól indult, de közel sem folytatódott ilyen jól. Krisztián találkozott valami régi haverokkal, és eltűnt velük. Szandra is vele tartott. Szomorúan sétáltam a bárpulthoz. Kértem egy koktélt, és helyet foglaltam. Hatalmasat csalódtam most Krisztiánban. Azt hittem, végre együtt lehetünk, úgy, mint régen. Itt a tökéletes alkalom, erre ezt csinálja. Mielőtt teljesen kiidegeltem volna magam, Tomika ült le mellém.

          - Mi a baj kicsi lány?

                - Semmi. – húztam el a számat, és belekortyoltam az italomba.

            - Ez nem volt túl meggyőző.

      - Krisztián miért csinálja ezt? Komolyan, néha már teljesen azt hiszem, hogy már nem is fontos neki, hogy mi van velünk. Már nem akar küzdeni a kapcsolatunkért.

           - Viki, úgy érzem, ide ez az ital kevés lesz. – mosolygott rám. Igaza volt. Most valami erősebbre lett volna szükségem. Hamar kért is nekünk valami durvábbat, majd még egyet, még egyet és még egyet. Iszogatás közben, szépen el is beszélgettünk, persze a végére már mind a ketten taccson voltunk.

              - Szerintem. – mosolygott rám. – Menj oda hozzá, táncoljatok, csókold meg, és irány haza, és….. – nem kellett sokáig győzködnie. Talán a már elfogyasztott alkohol hatása miatt, de szörnyen magabiztosnak érzetem magam. Kiszúrtam őt az egyik asztalnál. Odasétáltam, és a nyakkendőjénél fogva húztam fel táncolni. A távolság egyre csökkent közöttünk. Testünk összesimult, és egy ütemre mozgott. Kezemmel hajába túrtam, és a nyakát kezdtem cirógatni. Ő sem bírt tovább magával, és a combomat kezdte simogatni. Keze egyre fentebb és fentebb csúszott, ezzel együtt ruhámat is egyre fentebb tolva.

              - Menjünk haza. – suttogtam fülébe. Elhúzódott, megfogta a kezem, és elkezdett kihúzni a tömegből. Szerencsénkre épp állt egy taxi a club előtt. Beszálltunk és bemondtuk a címet. Úgy tűnt, csendben és nyugodtan utazzuk végig az utat. Már amennyire nyugodtan lehet ilyenkor lenni. Nem bírtam tovább. Rettentően unatkoztam. Egy hírtelen és jól irányzott mozdulattal az ölébe ültem, és csókolni kezdtem ahol csak értem. A száját, az arcát, a nyakát. Keze fenekemre csúszott, és még közelebb vont magához. Lassan kezdtem kigombolni az ingjét, amikor az autó megállt. A sofőr hátra nézett, mire Krisztián eltolt magától. Kiszálltunk, megigazítottam a már megint felcsúszott ruhámat. Krisztián kifizette a sofőrt, és elindultunk fel. Az ajtó előtt, újra próbálkozni kezdtem. Krisztián nagy nehezen kinyitotta az bejárati ajtót, így a lakásban folytattuk mindazt, amit az előbb elkezdtünk.

               - Ez nem kéne. Részeg vagy. – suttogta bele csókunkba. Nem törődtem vele. Kezem a nadrágja korcához csúszott. – Viki. – szólt erőteljesebben.

                   - Te is akarod. Érzem. – suttogtam.

              - Persze, hogy akarom. Nem erről van szó, de nem így! Részeg vagy, és nem fogok visszaélni a helyzettel. Reggelre lehet, megbánnád.

                - Ilyen nincs! – kezdtem el idegeskedni. Már majdnem ott tartottam, hogy most kiosztom, amikor felkapott a vállára, és egyenesen a fürdőbe vitt. Beálltunk a zuhany alá, és csak vártam. Nem tudtam mire gondolni, hogy mit is akar csinálni, de arra, amit kaptam, nem számítottam. Hírtelen jéghideg víz folyt végig testemen.

         - Normális vagy? – kiabáltam.

                - Hidd el jót tesz. – mondta. Kezében a zuhanyrózsával, újra a hideg víz alá akart nyomni, de megfogtam a kezét.

          - Akkor legalább én hagy – kérleltem, mire bólintott egyet, és átadta a rózsát. Eszem ágában sem volt újra érezni azt a szörnyű hideget. Felé fordítottam a vízsugarat, és őr spriccoltam le. Érezze, csak milyen szar érzés.

          - Ne már, az ingem! Ez nem 200 Ft volt. – dünnyögte, és kikapta a kezemből a zuhanyrózsát. 

               - Akkor vegyük le. – suttogtam, és elkezdtem kigombolni annak gombjait. Szemébe nézve egyből elbizonytalanodtam. Szúrós szemekkel nézett rám. – Értem. Abba hagyom. Essünk túl rajta. – sóhajtottam. A víz hőfoka továbbra sem változott. Ugyan olyan hideg volt. Krisztián igyekezett gyorsan lezuhanyoztatni, majd becsavart egy törölközőbe, és kiemelt a kabinból. Karján megfeszültek az izmok. Akaratlanul is, de észrevettem.

               - De izmos valaki. – simítottam végig rajta, mire csak elmosolyodott.

         - Még mindig részeg vagy. – rázta meg a fejét. Bevitt a szobába, és óvatosan letett. – Vegyük le ezt a vizes ruhát, mert megfázol.

Ezen szavak hallatán, piszkos kis fantáziám beindult, és sunyin mosolyogni kezdtem. Ezt Ő is észre vette.

              - Ne örülj ennyire. Olyanról nem volt szó. – nevetett.

                   - Ez az én szerencsém. – húztam el a számat.

         - Hidd el, reggel ezt még megköszönöd. Ha most megtesszük, holnapra megbánnád.

          - Hidd el nem. – suttogtam közel az ajkaihoz.

            - Viki, ezt ne. – tolt el magától. – Így is nehéz megállnom. Inkább megyek. Jó éjszakát.

           - Nem alszol velem? – pislogtam rá értetlenül.

              - Jobb, ha most nem. – mosolygott. Befeküdtem az ágyba, ő pedig betakart. Leült az ágy szélére, és az arcomat kezdte vizsgálni. Adott egy utolsó puszit a homlokomra, és kiment a szobából. 

64. rész

Szerintem most szép hosszú részt hoztam! Tényleg örülnék, ha mindenki véleményezné! Akár chatbe, vagy akár megjegyzésként! Tudom, hogy sokan gondoljátok, hogy egy "Tetszik" elegendő lehet nekem, de nem az! Tényleg fontos lenne! *-* 

Bencével nagyon jól telt a délután. Pakolászni akartunk, de valahogy nem jött össze. Annyi kacatja van, és én mindegyiket tüzetesen megvizsgáltam. Mindegyiknél felmerült bennem az a bizonyos kérdés, ami minden kisgyerekben először felmerül, mikor valami újat és érdekeset tart a kezében.

„Ez honnan van?” fogalmazódott meg bennem mindig ugyanaz. Ő készségesen mesélte el szinte mindennek a történetét. Olyan aranyos volt. A nagy sztorizgatás közepette teljesen megfeledkeztünk az eredeti célunkról. Ültünk a szoba közepén a földön, egymással szembe, és beszélgettünk, míg egy DVD nem akadt a kezembe.

           - Vagyunk, akik vagyunk. – olvastam el hangosan a tokra írt címet. – Ez milyen film?

        - Horror. Állítólag nagyon durva.

       - Nézzük meg. – csillant fel a szemem.

       - Soha! Tomika adta, de még sose mertem berakni. Az elmondása szerint horroriztikus, és nem most fogom megnézni! – nevetett.

      - Gyere már! – húztam fel a földről.

Beraktam a filmet a lejátszóba, és letelepedtünk a Tv elé. Már esteledett, így megvolt a megfelelő hangulat is. A lámpát lekapcsoltuk, és egy agy tál popcornnal élveztük a filmet. Nem viccelt Tomika, amikor azt mondta, horroriztikus. Borzalmas volt. Nem az a véresen ijesztő film, sokkal inkább az az ijesztően ijesztő. A hangefektek, a képi világa túlon túl tökéletesen gondoskodott a hangulatról. Az idő elteltével egyre közelebb húzódtam Bencéhez. Már szinte teljesen egymáshoz bújva néztük végig a film második felét. Fejemet a mellkasára tettem, ő átkarolt és a hátamat simogatta. Orromat megcsapta parfümének bódító illata. Kellemes volt, de közben férfias. Megnyugtatott. Egyre mélyebbeket mélyegeztem belőle. Késő este volt, mire vége lett a filmnek.

             - Ez…jó volt… – bámultam magam elé meredten, miközben Bence kikapcsolta a tv-t. Még nagyon a film hatása alatt voltam, de ugyan ezt véltem felfedezni rajta is.

    - Öhm…igen. – mondta. Felé fordítottam a fejem, és két gyönyörű szempárral találtam szembe magam. Ajkunk pár centire volt egymástól. Ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz. A tisztes távolság, ami a film kezdetekor volt, eltűnt köztünk. Ott feküdtem a karjaiban, szorosan hozzábújva. Az illata teljesen körülölelt. Kezének puha bőrét éreztem oldalamon. Az utcáról autók zaja szűrődött be, és betöltötte a csendes kis szobát. Sötét volt…nagyon sötét. Csak feküdtünk mélyen egymás szemébe nézve. A villamos zakatoló, éles hangja zavart meg bennünket. Nem jöttünk zavarba, sokkal inkább hangos nevetésbe törtünk ki.

      - Jó éjszakát. – préseltem ki szavakat a számon.

          - Neked is.

Hasamat fogva a nevetéstől hagytam el a szobát. Összeszedtem a pizsamámat, és elmentem fürdeni. Egy nagy kád vizet engedtem, és rengeteg fürdőolajt öntöttem bele. A víz kellemesen meleg volt. A habok közzé merülve elgondolkoztam a ma történteken. Bence, vagy ahogy én előszeretettel hívom Bencus, nagyon aranyos volt. Biztos nem így képzelte el a napját, és valószínű, temérdek dolga lehetett, de mégis velem volt, és engem szórakoztatott. A filmnél is hagyta, hogy hozzábújjak. Kedves volt tőle…

Gondolataimba mélyedve, már csak azt vettem észre, hogy teljesen kihűlt a víz. Egy puha törülközőbe csavartam magam, és megtörölköztem. Felvettem a pizsamát, és bebújtam Krisztián meleg ágyába.

Már természetes volt, hogy ott alszom nála. Hiába volt meg a saját szobám. Azt főként csak „raktárnak” használtuk mindannyian. Be volt rendezve, de mindenki oda pakolta el azokat a holmikat, amik máshol nem fértek. Nagyon kevés időt töltöttem ott. Már a ruháim nagy része is átkerült Krisztiánhoz. Mellesleg az én régi szobám volt az a hely, ahol mindenki egy kicsit nyugton lehetett, ahol kicsit belemélyedhetett gondolataiba, amikor magányra vágyott. Én magam nem túl gyakran látogattam. Nem éreztem szükségét, de ha mégis rávettem önmagam, egész jó helynek bizonyult. Egy-egy durvább, sértőbb veszekedés után, nyugodtan, magunkban tökéletesen el tudtam ott rendezni mindent.

Feküdtem az ágyon, és a szoba mennyezetét bámultam. Lassan éjfélhez közeledett, de Krisztián még mindig nem ért haza. Már kezdtem azt hinni, baja esett, amikor nyílt az ajtó.

          - Szia. Még fent vagy? – mosolygott. Ledobta a telefonját, kulcsát, és az óráját a szekrényre, és leült az ágy szélére. Közelebb csúsztam hozzá. Szemével az arcomat vizsgálta, majd megsimogatta azt. Még közelebb húzódtam, így a takaró lecsúszott rólam. Tekintete végigsiklott a testemen. A combomhoz érve, keze ökölbe szorult. A vágásnyom ma kezdett még csak hegesedni. Könnyes szemmel meredt rá. Felültem az ágyon. Álla alá nyúltam, és fejét óvatosan magam felé fordítottam. Szemében hatalmas fájdalmat véltem felfedezni. Olyat, amit eddig még soha. Nem szóltam, hiszen magam sem tudtam, hogy mit mondjak. Szorosan átöleltem, és hagytam, hogy a szavaknál egy sokkal felsőbbrendű dolog hasson. Az érzelmek. Azok az érzelmek, amelyekre már nincs szó. Hiszen, egy „szimpla” szeretleknél, már jóval több volt köztünk. Nyugtatás képpen simogatni kezdtem a hátát. Még erősebben szorított magához. Keze lassan besiklott pizsamafeslőm alá. Ahogy ujjait megérezem bőrömön, testem megfeszült. Még nem álltam ár készen. Nem tudtam még magam túltenni a történteken.

       - Krisz, ne. – ellenkeztem remegő hangon, és eltoltam magamtól. – Még nem megy, sajnálom. – sütöttem le a szemeimet. Nem szólt semmit, csak újra átölelt.

A napok egyre csak múltak, és mi nemhogy közelebb kerültünk volna egymáshoz, egyre csak távolodtunk. Néha úgy éreztem, hatalmas szakadék keletkezett köztünk, mely egyre inkább csak mélyül és mélyül. Minden érzelmesebb gesztus eltűnt, mely kiemel egy szerelmet a szimpla barátságból. A semmibe vesztek a gyengéd érintések, simogatások. A csókok, melyek megédesítették az unalmas hétköznapokat a semmibe vesztek. Eltűnt minden szerelmes összebújás, de érzések semmit sem változtak bennünk. Hogy honnan tudom? A tekintetéből. Mikor rám néz, tekintete ellágyul, és minden elfojtott érintés, csók a felszínre tőr.

Bencével töltöttem e napok nagy részét. Segítettem neki pakolni, és közben beszélgettünk. Ellentétben Krisztiánnal, vele mélyül a kapcsolatom. Ha lehetséges, még fontosabb lett nekem. Szó sincs szerelemről, de azt sem mondhatom, hogy csupán egy barát. Olyan, mintha az öcsém lenne. Az öcsém, aki sokkal komolyabb, bölcsebb, mint a kis nővérkéje. Neki mindent elmondhattam. A Krisztiánnal való kétségeimet is bátran elmesélhettem neki.

    - Gyere kicsi lány. Ma nem fogunk a sötét szobában gubbasztani. Olyan szépen süt a nap. Öltözz, elmegyünk sétálni. – parancsolt rám. Csak pislogtam rá értetlenül. – Hallod?! Mozdulj már!

Felvettem egy pánt nélküli rövid ruhát, egy szandállal. Kerestem egy táskát, és már indultunk is. A WestEndig sétáltunk, majd beültünk egy cukrászdába sütizni. Sikerült egy eldugott sarkot kinézni, így senki sem vett minket észre, kivéve a pincérlányt. Ahogy felvette a rendelést, lerítt róla, hogy teljesen oda van Bencusért. Persze, Ő ezt észre sem vette, viszont, amikor a lány elsétált, diszkréten szépen végigmérte hátulról. Nem bírtam szó nélkül hagyni.

         - Tetszik neked? – mosolyogtam rá.

         - Hagyjál már! – mondta lányos zavarában. – Nekem ott van Barbi, és nagyon szeretem. – hangsúlyozta ki a „nagyon” szót.

       - Fogadjunk, hogy elérem, hogy megadja a számát. – csillant fel a szemem.

       - Miért kéne nekem a telefonszáma?

             - Bence, lazíts már! Csak játszunk egy kicsit.!

        - Nem. – ráncolta össze a homlokát.

   - Félsz, hogy veszítenél? Nem tudtam, hogy ennyire nyuszi vagy. – kezdtem el direkt cukkolni. Tudtam, hogy már csak a férfiúi becsülete miatt is, de bele fog menni a játékba. Igazam is lett. Szinte azonnal rávágta, hogy rendben. Felálltam, hogy beleültem az ölébe. Látványosan enyelegni kezdtünk. Mikor észrevettem, hogy a pincérlány a rendelésünkkel a kezében közelít, még jobban odatettem magam. Kezemet óvatosan a szájára nyomtam, és így imitáltam álcsókot. Mikor a lány lerakta a tányérokat, rosszallóan nézett rám. Nem csodálom, hisz én elméletileg SP-vel járok.

      - Azt mondtad, hogy szeretsz! Közben meg csapod itt a szelet a pincérlánynak? Ráadásul mindezt a szemem előtt? Láttam, hogy néztél rá. – játszottam a sértődött barátnő szerepét. Hogy még inkább hiteles legyen a dolog, lekevertem egy kisebb pofont is Bencének, majd ott hagytam. „Dühösen” sétáltam ki a cukrászdából, és leültem egy közelben lévő padra, ahonnan még tisztán láttam mindent. A lány leült Bencével szembe, megfogta a kezét, és vigasztalni kezdte. Pár perc múlva Bence hatalmas mosollyal a száján ált előttem.

        - Te nem vagy normális. – röhögött.

  - Most miért?

         - Ha holnap azzal lesz tele az újság, hogy velem csalod meg a Kölyköt, magyarázkodhatsz! – nevetett.

             - Nyugi már! Nem lesz semmi baj. Egyébként, megadta a számát?

     - Igen. – mosolygott gyerekesen, és előhúzott a zsebéből egy szalvétát.

         - Azt akkor ide is adhatod! Nem szeretném, hogy bármiféle fájdalmat okozz Barbinak. – mondtam, majd eltettem a szalvétát a táskámba. – Azt hiszem, most buktál el egy fogadást! – incselkedtem.

         - Jól van. – sóhajtott kedvesen. – Mit szeretnél?

          - Nézd meg velem a Hajnalhasadást!

      - Már azt hittem valami durvábbat fogsz kérni. – nevetett. – Menjünk.

A filmnézés nagyon jó hangulatban telt. Dobálóztunk popcornnal, képet csináltunk, amit Bence egyből elküldött Krisztiánnak Twitteren.

  @ederkrisztian kivel nézek egy megható, romantikus filmet a moziban?

  @brascbence HAHA Bence, csak álmodozz róla. Viki már foglalt!

  @kiralyviki össze ne vesszetek rajtam! xD

A film végeztével hazasétáltunk. Már sötét volt, mikor átléptük a bejárati ajtó küszöbét. Bence megint csak lefárasztott, mint szinte minden nap a héten. Egy gyors zuhany után alig vártam, hogy eldőljek az ágyban. Amint bebújtam, és megéreztem Krisztián illatát, egyből elaludtam. Már csak arra ébredtem, hogy megremeg az ágy, ahogy bebújik mellém.

       - Szia. – dünnyögtem álmosan.

      - Szia. – suttogta. Közelebb csúszott hozzám, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Keze először a takaró, majd a pizsamám alá tévedt.

      - Krisz, most ne. Álmos vagyok. – löktem el magamtól. Nem nyitottam ki a szemem, de szinte láttam magam előtt, hogy vág egy grimaszt a sóhajtásához, és elfordul tőlem. Az ágy másik oldalára feküdt, a lehető legtávolabb tőlem. Mostanában gyakran előfordul, hogy így alszunk. Fáradt voltam, de tudtam, ha most hagyom a dolgot, még jobban mélyül az a bizonyos szakadék. Nagy levegőt vettem, kinyitottam a szeme, és felé fordultam. Egész közel feküdtem hozzá, átöleltem, és arcon pusziltam.

      - Most haragszol?

       - Nem, dehogy is. – dünnyögte.

          - Krisztián, ne csináld már! Fáradt vagyok. Egész nap Bencével voltam, tudod hogy lefárasztott már megint?

        - Én is fáradt vagyok, elhiheted. – mondta, majd oldaláról, a hátára gördült. – Csak, tudod….mindegy. Hagyjuk a fenébe.

        - Most már légy szíves fejezd be.

          - Egész nap dolgozom, játszom a keményet. Nem könnyű nap, mint nap elfogadni, végighallgatni a különféle támadásokat. Mikor utánam kiabálnak az utcán, szembeköpnek. Hazajövök, és csak egy kis szeretetre vágyom, egy kis gyengédségre, hogy érezzem, én is fontos vagyok valakinek. Hogy létezik még az Éder Krisztián énem, és nem kebelezte be SP.  – mondta könnye szemmel.

        - Krisztián. – suttogtam, majd átöleltem. Fejét a nyakamba fúrta. Ahogy lehelete a bőrömet érte, megremegtem.

         - Hiányzol. Hiányzik a régi éned, az aki voltál.

              - Még midig ugyan az vagyok. – suttogtam.

      - Csak, én már ezt nem érzem. Már nem így látom.

Szavai visszhangoztak a fülemben. Végre megtört a jég, és talán újra minden a régi lehet köztünk…..