67. rész

Talán egy kicsit hosszabb, mint a múltkori rész. Sajnálom, de a folytatás még nem érett meg bennem igazán, de azért remélem tetszeni fog, és kapok rá véleményt. :)

Reggel hatalmas fejfájással ébredtem. Lassan, magamat megkímélve ültem fel az ágyon. A szobában szétnézve senkit sem találtam.  Krisztián megint csak lelépett. Nagyon zavart a dolog, de inkább nem futottam üres köröket. Ha szóvá teszem, sem tud elszabadulni a munkájától, veszekedni meg nem szerettem volna vele. Nyöszörögve ugyan, de kibújtam az ágyból, és egy jó adag kávéért, és valami fájdalomcsillapítóért indultam. Már a konyhaajtóban felfigyeltem Krisztián éneklésére. Éneklésére?? Sokkal inkább kiabálására, nyögdécselésére. Mindenre hasonlított, csak éneklésre nem. Az ajtófélfának dőlve figyeltem. Nagyon jól elszórakoztam rajta. Kornyikálása mellett, valami reggelit készített, de volt egy olyan érzésem, hogy megint ehetetlen lesz. Szemem végigsiklott meztelen felsőtestén.

Közeledni kezdtem felé. Háta mögé érve átöleltem, és apró puszit nyomtam csupasz hátára. Az érzéstől a hideg futkosott a hátán.

        - Mi jót csinálsz? – kérdeztem, és az edényben lévő ételt kezdtem vizsgálgatni.

               - Zongorázom. – nevetett. – Szerinted? Minek látszik?

        - Jól van na. – durcáskodtam. – Amúgy is beteg vagyok. Nem ér kinevetni egy beteg embert.

      - A másnaposság mióta betegség?

        - Úgy van, szívjad még a vérem. Ahelyett, hogy adnál valami fájdalomcsillapítót, még kötekedsz. Mondhatom, ez szép.

            - Ne hogy megharagudj rám. Egyébként az asztalon megtalálod a kávét, és a gyógyszert kikészítve. – fordult felém mosolyogva.

          - Köszönöm, isten vagy. – lábujjhegyre emelkedtem, és megpusziltam. Leültem az asztalhoz, és bevettem a már előre kikészített gyógyszert. Már a kávé nagy részét is megittam, mikor Krisztián egy nagy tányér tojást tett le elém.

             - Köszönöm, de most nem kérek. – húztam el a számat.

                 - Minden rendben? Elég nyúzott vagy. – ült le a mellett lévő székre, és az ölébe húzott. Fejemet mellkasába fúrtam, és szemeimet lecsukva mélyen belélegeztem illatát.

           - Máskor szólj rám légyszi, hogy ha Tomika meghív egy italra, akkor azt ne fogadjam el. Rá sem bírok nézni az italra.

           - Nagyon helyes! – nevetett Krisztián. – Ha te nem kéred, akkor én megenném. Mindjárt itt van Orsi, és nem tudom, mikor jutok újra étel közelébe. – húzta el a száját.

        - Nyugodtan. Parancsolj. – tettem elé a tányért. Ő szinte azonnal neki kezdett, és jóízűen falatozta a saját főztjét.

          - Egyél nyugodtan, nekem beszélnem kell Bencével. – mondtam, mire ő csak teli szájjal hümmögött egyet. Megsimogattam az arcát, és felálltam az öléből.

Hatalmas mosollyal az arcomon lépkedtem Bence szobája felé. Az sem érdekelt, hogy a fejem majd széthasad, annyira boldog voltam. Végre rendeződni látszik a dolog Krisztián és köztem.

Amint benyitottam a szobába az előbbi mosoly egyből lefagyott az arcomról. A szoba teljesen üres volt. Bence egy apró táskával a kezében állt a szobaközepén. Már teljesen összepakolt.

        - Máris elmész? – kérdeztem csalódottan.

           - Igen. Már mindent elrendeztem. Itt az ideje.

           - Muszáj ilyen hamar? – néztem rá kétségbeesetten. – Hiányozni fogsz.

          - Te is nekem. – ölelt meg. – De attól, hogy elköltözöm, még ugyan úgy találkozni fogunk. Viki, olyan vagy már mintha a nővérem lennél. Bármi történjen, én mindig ott leszek veled.

                - Köszönök mindent. Rengeteget segítettél Krisztiánnal kapcsolatban. Nagyon hálás vagyok érte.

           - Bence maradt még reggeli, ha kérsz. – jött be Krisztián. Arckifejezése hasonló volt az enyémhez. Őt is lesokkolta, hogy Bence elköltözik. Persze, tudtuk ezt, de igazán csak akkor, abban a helyzetben fogtuk fel.  – Máris elmész haver?

        - Nagyon úgy tűnik. – mosolygott.

         - Ugye tudod, hogy ide bármikor visszajöhetsz. – szipogtam.

               - Persze, hogy tudom. – mosolygott. Elég nyálasnak tűnhettünk, de akkor is fájt őt elengedni. – Sajnálom, de mennem kell. Barbi már vár rám. – mosolygott. Adott egy puszit a homlokomra, Krisztiánnal lepacsizott, és elment. Nem köszönt el. Ez kettőnk között nem szokás. Nem mondjuk egymásnak, hogy „viszlát”, hiszen úgy is találkozunk még. Ha másért nem is, de legalább ezt az egy szót kimondani. Bencével együtt valami életkedv is távozott a szobából. Krisztiánhoz bújtam szorosan, mire nyugtatóan simogatni kezdte a hátam.

            - Ne sírj, még találkoztok. Nem ment el örökre. – vígasztalt Krisztián.

        - Tudom, ezt mondta Ő is, de akkor is. Minden meg fog így változni.

              - Az lehet, de a kettőtök viszonya megmarad. Olyanok vagytok, mint két testvér, akik sosem vitáznak és ezen, semmi sem változtat.

         - Igazad van. – szipogtam.

              - Na látod. – mosolygott. Fejemet lassan megemeltem. Tekintetünk találkozott. Ajkaink pár centire voltak egymástól. Állam alá nyúlt, másik kezét pedig derekam köré fonta, így vonva engem még közelebb magához. Már épp hogy éreztem édes ajkait a számon, mikor telefonja csengésének hangos zaja vart meg minket.

              - Orsi az. – nézett fel az Iphone-járól. – Mennem kell.

                  - Értem. – mondtam kicsit csalódott hangon. – De ugye korán haza érsz?!

                  - Igyekszem. – puszilta meg a homlokom. Majd kiment a szobából, követtem.

          - De mégis mikor érsz haza? – kérdeztem. Már a cipőjét húzta felfelé, de megállt egy pillanatra, és felnézett rám.

            - Nem tudom. 6 esetleg 7 órakor.

                 - Akkor 8kor várlak. – mosolyogtam, mire ő értetlenül nézett rám.

        - Az előbb mondtam, hogy 7 óra. Figyelsz re rám?

            - Krisztián, ismerlek. Ha te 7-et mondasz, 8 óra lesz abból. – nevettem.

               - Most erre inkább nem mondok semmit. – mosolygott. – Amúgy mit tervezel? Miért is vársz este? – ölelte át a derekamat.

       - Gondoltam megnézhetnénk egy filmet. – hazudtam. Igazából eszem ágában nem volt DVD-zni vele. Egészen mást terveztem estére, de az meglepetés lesz neki.

            - Hm… értem. – suttogta ajakima. Váltottunk egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókot, és lekísértem Krisztiánt.