90. rész


zene


Viki szemszöge:
     - Tamás! Nem láttad a kocsi kulcsom? – kiabáltam miközben a nappaliban mászkáltam fel és alá, hogy megtaláljam az említett tárgyat. – Hagyd, már meg van! – szóltam, mikor végre a kezembe akadt. Bár nem hinném, hogy nagyon megerőltetted magad, de kösz a semmit! - El fogok késni. –állapítottam meg az órámra nézve. Belebújtam a magas sarkúmba és egy napszemüveget a kezemben szorongatva indultam el. Az ajtón kilépve sikerült összeütköznöm valakivel. Kezeivel derekamat átölelve akadályozta meg, hogy elveszítsem egyensúlyomat. Közelségének köszönhetően ismerős parfümöt véltem felfedezni az illetőn. Az édes, rég nem érzett illat teljesen átjárt.
          - Szia. – hallottam Krisztián mély hangszínét.
         - Szia. – húzódtam távolabb, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
            - Hová ilyen sietősen?
       - Visagebe. Este jótékonysági bál és még Csabi meg akar velem beszélni valamit. – szavaimra csak egy féloldalas mosollyal válaszolt. Egy hét telt el azóta, hogy kimondtuk a szünetet a kapcsolatunkban és mindketten hazamentünk a családjainkhoz. Azóta ez volt az első találkozásunk. – Visszajöttél? – kérdeztem.
        - Hát, nagyon úgy néz ki. – mosolygott. A köztünk lévő távolság újra vészesen kicsire csökkent.
        - Kölyök! – ordított Tamás, mikor megpillantotta rég nem látott barátját. Hirtelen, szinte egyszerre fordultunk a színes ruhás, baseball sapkás srác felé. Krisztián vonakodva, de elengedett karjai szorításából. Tomika kapva az alkalmon baráti öleléssel köszöntötte Kriszt. Majd el felejtettem, az első számú szerelme… – Milyen volt Sopron? – kezdett faggatózni. Természetesen Krisztián azonnal belevágott az élménybeszámolóba. Látva, hogy milyen jól elvannak, igazán nem akartam elrontani a pillanatot, mellesleg késésben is voltam így köszönés nélkül lesétáltam a lépcsőházon keresztül az autómhoz.

Magabiztos léptekkel sétáltam végig a Visage mára már jól ismert folyosóján. Csabi irodájához érve megtorpantam, ugyan is hangok szűrődtek át a zárt ajtón. Óvatosan nyitottam be.
Csabi a fekete, bőrből készült karosszékében ülve az ablak felé fordulva beszélt.
          - Ne hisztizz. Mondtam, hogy elintézem.
        - Csabi, ez komoly. Ott akarok ma lenni… ott kell ma lennem. – hallottam Krisztián hangját kiszűrődni a kihangosított telefonból.
       - Jöhetsz, csak ezt most hagyd abba.
Elmosolyogtam Csabi reakcióján. Nos, igen. Krisztián meg az erőszakossága… mindig megkapja, amit akar. Csabi, ahogy megpillantott ujjával jelezte, hogy várjak egy kicsit. Aprót bólintottam és az ablakhoz sétáltam, miközben ők üzleti dolgokról telefonáltak.
Számtalanszor csodáltam már meg Budapest utcáit. Mindig, újra és újra magába szippant, és észrevétlenül bekebelez, ahogy látom az örökké pörgő nagyvárost a lábaim előtt heverni.
          - Viki! – lépett hozzám Csabi hatalmas mosollyal az arcán, hogy egy öleléssel köszöntsön.
        - Szia. – viszonoztam kedves gesztusát.
            - Milyen volt otthon, családi környezetben lenni? – érdeklődött, majd kezemet megfogva a stúdió felé kezdett húzni.
       - Pihentető volt és nagyon hamar eltelt ez az egy hét. – hazudtam. A napok csigalassúsággal teltek. Úgy éreztem minden egyes perc egy örökké valóságig tart, miközben én epekedve vártam, hogy újra Krisztiánt ölelhessem.
          - Nagyszerű. – mosolygott. Egy ruhákkal teleaggatott állvány felé mutatott, hogy válasszak. Valószínű hosszas nézelődésbe kezdtem volna, de alig, hogy közelebb léptem a ruhákhoz, Csabi is ott termett mellettem. – Én személy szerint ezt gondoltam neked. – nyújtott felém egy hosszú, fekete pánt nélküli estélyit. – Persze, ha te valami másra gondoltál…
        - Dehogy is! Ez gyönyörű. – áradoztam. – Köszönöm.
   - Ugyan már. Viszont most rohanok. Még annyi mindent el kell intéznem a ma este kapcsán.
      - Menj csak nyugodtan. – mosolyogtam biztatás képpen.
    - Hétre mindenféle képpen legyél itt. El ne késs! Számítok rád! – kiáltott vissza az ajtóból.
Kipakoltam az autóba a ruhát és elindultam Budapest forgalmas utcáin. A délutáni csúcsforgalomnak hála, az egyébként félórás út most másfél órásra sikeredett.

     - Várj! Segítek! – vette ki a kezemből Krisztián a ruhát és a szobáig vitte és felakasztotta – Anyám, ez de nehéz. – mosolyra késztetett nyavalygásával. – Most tényleg kinevetsz? Engem? Aki segít cipekedni neked, még akkor is, ha beleszakad?
       - Éder Krisztián! Te sosem változol! – csóváltam meg rosszallóan a fejemet. – Valld be, hogy a ruhámra vagy kíváncsi, hogy megtalálj este.
     - Kivételesen nyertél. Szóval? – lépett közelebb a ruhához, hogy jobban szemügyre tudja venni.
        - El a kezekkel! – toltam távolabb. – Nem hiába álarcosbál. Majd ha felismersz…
 - Játszani akarsz? – húzódott gonosz mosoly ajkaira. Hirtelen megszüntette a köztünk lévő távolságot és testével a falhoz szorított. – Ezt a szempárt ezer közül is megismerném. Elárulnak az ajkaid, a nyakad és az illatod. – lélegzett mélyet, hogy tüdejét ellepje parfümöm édeskés aromája. Egy ideig elidőzött nyakam vonalának mentén, majd egy újabb ördögi mosollyal az arcán szemmagasságba került velem. – Ha felismerlek, este az enyém leszel. De úgy, ahogy én akarom! – mondta vészjóslóan. Kacsintott, majd közelebb hajolt, de mégsem csókolt meg. – Majd este, Édes. – suttogta. Szorításából lassan engedett és távozni készült. Mire magamhoz tértem annyira, hogy vissza tudjak vágni, ő már az ajtóban járt.
    - És ha én nyerek? – próbáltam határozott lenni, de hangom még mindig meg-megremegett.
       - Jogos. – pillantott vissza rám. – Mit szeretnél?
     - Válaszokat. – közöltem teljes komolysággal. Kérésem magát, Krisztiánt is meglepte. Minden bizonnyal, nem pont erre számított. Zavart mosollyal az arcán bólintott és kisétált a szobából.


Az idei jótékonysági bál igencsak nagyszabásúra sikeredett. A celebvilág és modellszakma apraja-nagyja mellett számos divatcég képviselői és neves fotográfusok is meghívást kaptak a rendezvényre. Ámulatba ejtő ruhaköltemények, melyeken a népszerű divattervezők nagyjai is hónapokon át dolgoztak, továbbá frissen vasalt ingek és fekete öltönyök jellemezték az estét. Az emberek bájosan csevegtek egymással, a termet mégis feszültség járta át.
    - Tipikus Viktória. – csóválta meg fejét egy másik modell a cégtől. – Amikor végre szórakozni lehetne, te egy sarokban gubbasztasz.
    - Fanni, tudod, hogy ki nem állhatom azt, ami itt folyik.
        - Furcsa szerintem csupán jól érzik magukat az emberek. – nézett körbe a termen és mosolyogva helyet foglalt mellettem.
     - Ha te ezt annak nevezed… Mindenki kedvesen mosolyog, hátha előrébb jut, közben valójában mindennek elhordják egymást a másik háta mögött. Rengeteg ember, aki a pénzével villog, és azt nézi, mikor és hogy tehet keresztbe a másiknak. Szín tiszta színjáték!
      - Üdvözöllek a felsőbb tízezerben. – emelte poharát drága barátnőm és egyszerre megitta a benne lévő méregdrága pezsgőt. – Elég volt mára ennyi negatív energia. Álarcot feltenni és tessék mosolyogni.
     - Bár ilyen egyszerű lenne. – sóhajtottam.
        - Gondolj azokra a gyerekekre, akiken a bál bevételéből segít az ügynökség. Elvégre igen nemes célt képviselsz. – noszogatott Fanni a bejárat felé, hogy köszöntsük a még most érkezőket. A mai este folyamán egyetlen feladata volt az összes „visage angyalnak”, ahogy a Csabi mondaná, mégpedig az, hogy köszöntsék és bájosan csevegjenek a vendégekkel. Hosszú estének nézünk elébe.

Drága autók araszoltak végig a bejárathoz vezető felhajtón, mely fölött halvány rózsaszín lámpások lógtak, melyek a kora esti fényben igazán varázslatosnak tűntek. Amíg kedvesen köszöntöttem az embereket egy ismerős Mito ért közelebb a felhajtón. Az ajtó kinyílt és kiszállt ő. Nagyon jól nézett ki… fekete szmoking, fekete nyakkendő és az a tekintet, ahogy rám nézett. Szemét még igézőbbé tette egyszerű fekete maszkja, mely miatt mindössze szépen ívelt száját láttam arcából.
Felém indult. A tálcáról leemelt egy pohár pezsgőt és mosolyogva köszönt.
           - Lélegzetelállítóan néznek ki a hölgyek. – bókolt, majd a terem felé indult.
Nem ismert fel. Nyugtáztam csalódottan. Lassan minden vendég megérkezett, így Fannival mi is csatlakoztunk a bent lévőkhöz, ahol Csabi a beszéde elmondásával küszködött, mely végül tapsviharba fulladt.

Beszélgetésbe elegyedtem pár vendéggel, de szemem szüntelen Krisztiánt keresve csak a termet fürkészte, de elnézve a fekete szmokingokkal megtelt helységen, reménytelennek tűnt a helyzet. Mintha tűt keresnék a szénakazalban. Mindeközben fehér öltönyös felszolgálók könnyedén cikáztak az egyre csak növekvő tömegben pezsgős üvegeikkel és töltötték újra tele a vendégek poharait. Szemem megakadt a terem másik sarkában lévő kisebb csoporton. Elegáns estélyibe öltözött hölgyek rajongtak körbe egy pasast. Jobban szemügyre véve Krisztián volt az… Tipikus! Nem bírja elviselni, ha valami nem róla szól! Szívem megszakadt, ahogy láttam, hogy szemrebbenés nélkül flörtölt a csajokkal. Rosszul esett, nagyon is…
Elvégre nem szakítottunk… Elvégre azt mondta, engem akar… Elvégre engem kéne megkeresnie!
Álarcom alatt könnyeimmel küszködve törtem utat a tömegben a kijárat irányába. A kint lévő friss, de hűvös levegőt mélyen beszívva nyomtam el a bennem feltörni készülő sikolyt. Sétálni indultam, remélve, hogy segít megnyugodnom egy kicsit.
Egy sötétzöld szőnyeg futott végig a gyepen a ház oldala mellett, mely egyenesen egy lenyűgöző, parkszerű területhez vezetett. Egy kisebb fehér kerti pavilonhoz közeledtem, melyről a papírlámpások kisebb változatai lógtak. Alacsony kerítés vette körül, egyik oldalán bejárattal.
     - Csodálatos, akár csak te. – szólt egy mély hang a hátam mögött. Hátra pillantottam. Ő volt az, mégis mit sem törődve vele, a pavilon alá léptem. Nem adta fel és követett. – Táncolunk? – kérdezte, de választ nem várva húzott magához. – Egész idáig kerestelek.
      - Valószínűleg összekever valaki mással. – jegyeztem meg, miközben a teremből kiszűrődő lágy zene ütemére lassúztunk.
          - Nem hinném. Pontosan tudom, kivel táncolok. Az este leggyönyörűbb teremtményével. – bókolt tovább.
       - Ugyan már. – sóhajtottam, miközben eltolva őt magamtól, távolabb léptem.
           - Viki…
    - Krisztián, nem! Elég! Miért nem mész vissza? Ahogy elnéztem, nagyon is jó társaságod volt odabent.
       - Szóval ez a baj. – sóhajtott. Fejem csalódottan megrázva fordítottam neki hátat. – Miért csinálod ezt? – suttogta hátulról szorosan magához ölelve a fülembe. – Egész este erre vártál. Kellek neked és vágysz rám, ne is tagadd. – csókolt bele a nyakamba.
         - Utálom, amikor a macsó szerepét játszod. – dünnyögtem miközben maga felé fordított. Ajka lassan vette birtokba enyémet, miközben ruhám hosszával mit sem törődve az ölébe vett és a kerítés korlátjára ültetett.
     - Nem játszom. Ilyen vagyok! – dünnyögte két csók között. Keze ruhám fűzőjével babrált. Miután belátta, hogy próbálkozása eredménytelen, bokámtól indulva simított végig a lábamon, miközben szoknyám egyre fentebb és fentebb csúsztatta.
              - Megláthatnak. – suttogtam ajkába, de mégis nadrágja övével kezdtem játszani. Keze combomról hírtelen fenekemre siklott és erősen belemarkolt és így húzott maga felé, miközben csípőjét előre tolta. Fejem hátra vetve elfojtott sóhaj hagyta el a számat. Krisztián kapva az alkalmon, szabaddá vált nyakam kezdte csókolni.
      - Viki, már mindenhol kerestelek. Mindjárt kezdődik az aukció. – szólt egy női hang a távolból.
          - Egy perc. – válaszoltam és próbáltam elnyomni az újra feltörni készülő sikolyomat. Krisztián szemét módon, újra fenekembe markolt, amivel nem igazán segített az amúgy is kínos helyzeten.
     - Csabi ki fog nyírni, ugye tudod?
       - Menj már! – szóltam erőteljesebben és számat újabb sóhaj hagyta el. Sajnáltam szegényt, de lássuk be, nem a legjobb pillanatban keresett meg.
         - Imádom, amikor dühös vagy. – suttogta Krisztián remegő hangon és növelte a tempót.
     - Utállak. – nyögtem ajkaiba.
       - Ez nem igaz! Nem szép dolog hazudni, kisasszony! – harapott bele alsó ajkamba. Nem is kellett több. Testem ívben megfeszült, majd erőtlenül borult Krisztián karjai közé. Lassított és kósza hajszálaimat arcomból kisimítva szorított magához erőteljesen. – Jól vagy?
    - Jól szórakozol? – utaltam az esti viselkedésére és az egész elcseszett helyzetre, amiben voltunk.
       - Ami azt illeti nagyon is! – nyögte ajkaimba. – Iszonyatosan hiányzott már ez.
Lassan kibontottam magam szorításából és kezem mellkasára téve távolabb toltam. Próbáltam lábaimon megállni miközben ruhám igazgattam.
    - Most mi van? – húzott magához újra közel, de kezeit, mit sem törődve leráztam magamról és az épület felé indultam. – Nem hagyhatsz most itt! Én még nem végeztem! – kiabálta utánam.
       - Pech. – fordultam felé mosolyogva. – Biztos találsz valakit, aki készségesen segít rajtad.
     - Most szívatsz?
       - Lehet. Az aukción találkozunk, ha ügyes vagy, még okozhatok neked pár örömteli percet. – kacsintottam, majd önelégült vigyorral indultam újra a terem felé. Ezt a játékot ketten játsszák!
Féloldalasan feltűzött frizurám Krisztián akciójának hála, teljesen szétment. Jobbnak láttam, ha a maradék hullámcsatot is kivéve inkább leengedve hagyom. Hajam igazgatva léptem be a terem ajtaján, majd indultam el a színpad felé.
          - Inkább nem is akarom tudni, az a fő, hogy itt vagy végre. – tolt maga előtt felfelé a színpadra Csabi.
    - Uraim, következzék az este fénypontja! – játszotta a ceremóniamester szerepét és igyekezett túlharsogni a tömeg moraját egyik nagyszerű fotósunk és persze egyik legjobb barátom a cégtől, Norbi. – Eljött a pillanat, melyet személy szerint én a legjobban vártam, de remélem, többen osztoznak érzésemmel. Ez a tíz igen bájos hölgy vállalta, hogy annak adja az első táncot, aki a legtöbbet kínálja érte. Persze mindezt a jó ügy érdekében! Ugyan is a bál, illetve a tánc teljes bevételét a Heim Pál Gyermekkorháznak ajánljuk fel.
Az első tánc… ha jól gondolom ez nálam már nem játszik. A bejárat felé pillantottam. Krisztián önelégült vigyorral az arcán az ajtófélfának támaszkodva hallgatta egykori mestere szavait. Előbbi akciónknak még a legapróbb nyoma sem látszott rajta.
       - És most uraim, jöjjenek csak közelebb és vegyék jobban szemügyre a csinos hölgyeket.
Jézusom! Mintha a rabszolgapiacon lennék!
     - A jelmezbál hagyományait tiszteletben tartva, természetesen, megőrizzük a titkot, hogy kit rejt az állarc. Csupán keresztneveket használunk. Lássuk elsőként az igen elbűvölő Rékát… - kezdődött meg az aukció. Én voltam utolsó, így még nem éreztem igazán a szituáció megalázó mivoltát. Viszont, hogy őszinte legyek, elégé idegesített Krisztián megszűnni nem akaró vigyora és irigylésre méltó nyugodtsága, mellyel még mindig a bejáratnál támaszkodott.
            - És most engedjék meg, hogy bemutassam a szépséges Viktóriát! – került rám a sor. Krisztiánra pillantottam, akiből úgy látszott semmiféle reakciót nem váltott ki dolog. Még csak licitálni sem licitált rám. Először csupán kérdő pillantást vetettem rá, majd miután már úgy tűnt elkelek, tekintetemmel lábai előtt heverve könyörögtem megváltásért. Mindhiába. – Először, másodszor… Elkelt! – mondta ki a végső döntést Norbi. Az álarcos idegen közelebb lépett, megfogta kezem és lesegített a színpadról. Jókedvűen vigyorgott rám, megcsókolta kezem, aztán belém karolt és a táncparkett felé kísért. Egy régi dallam teljesen betöltötte a termet. Táncolni kezdtünk, de gondolataim Krisztián körül forogtak. Szemétség volt tőle. Nincs joga büntetni, hisz ő kezdte a játékot!
      - Nincs jó kedve. Ki bántotta meg ennyire? – érdeklődött táncpartnerem.
          - Nem magára tartozik. – vetettem oda, gondolkodás nélkül, majd szinte egyből sűrű bocsánatkérésbe kezdtem. – Elnézést. Nem akartam megbántani. Nem úgy gondoltam.
    - Semmi baj, igaza van.
       - Nem! Nincs jogom így beszélni senkivel. – sóhajtottam.
    - A barátja miatt van most ennyire maga alatt?
      - Nincs barátom, vagyis elméletileg van, gyakorlatilag már nem tudom hányadán is állunk. Még csak licitálni sem licitált rám. – saját magam is megleptem őszinteségemmel.
         - Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de ha tényleg így van, hatalmas idióta az ön barátja.
       - Igen, az! – mosolyogtam meg szavait.
     - Elnézést, szabad? – zavart meg minket Krisztián.
        - Ha nem sikerült volna megértened, az első tánc azé, aki a legtöbbet kínálja. – mondtam cseppet sem barátságos hangnemben.
      - Semmi baj. – szólt barátságosan titokzatos táncpartnerem. – Parancsoljon. – engedett át Krisztiánnak.
        - De… - néztem rá kérdőn.
    - Köszönöm a táncot. Egy élmény volt! – csókolta meg újból a kezem, majd elegánsan távozott.
      - Akkora egy seggfej vagy! – suttogtam Krisztiánnak.
   - Csak nem bejött neked a srác? – nézett mosolyogva a szemembe.
     - És ha igen? Ő legalább áldoz jótékonyságra! – faképnél szerettem volna hagyni, de karomat megragadva visszatartott.
    - Az én pénzemen! – suttogta.
      - Hogy mi? – néztem szemébe kérdőn.
     - Egy percig se hidd, hogy hagyom, hogy bárki másé legyél. A srác egy ismerősöm és mellesleg tartozott nekem. – vigyorgott újból önelégülten.
       - Rohadt okosnak képzeled magad, igaz? Mire megy ki a játék?
      - Te kezdted. Kellett neked, ott hagyni egyedül…
    - Természetesen ez is az én hibám, mint számos más dolog is. Csupán azt felejtetted el, hogy te kezdted az egészet a „ha felismerlek” hülyeségeddel, aztán basztál rá, hogy mi van velem, merre vagyok…
      - Ugyan, kérlek! Már mikor megérkeztem kiszúrtalak a bejáratnál. Nem akartam ilyen hamar elrontani a mókát. Tudtam, hogy figyelsz és láttam, hogy idegesít, hogy másokkal beszéltem. Kíváncsi voltam, meddig bírod.
              - Barom. – próbáltam ott hagyni, de újból visszahúzott. Ahogy maga felé fordított ajkait az enyémen éreztem. Kezem mellkasán megtámasztva toltam el magamtól.
     - Lassabban, drága. Megegyeztünk!
        - Megkaptad, amit akartál odakint!
     - Abban csak neked volt örömöd! Amúgy is, ha jól emlékszem, arról volt szó, hogy ahogy én akarom… Honnan tudod, hogy én úgy akartam? – mondta teljes komolysággal az arcán. Pillantása hűvös volt és rideg.
         - Rád se ismerek! Ki vagy te valójában?
    - Majd meglátod drága! Majd meglátod…

A kocsiban néma csendben utaztunk. Be kell, hogy valljam, megrémített a viselkedésével. Megváltozott az elmúlt egy hétben és csak remélni tudtam, maradt még valamennyi a régi énjéből.
Leparkolt a már mindkettőnk számára jól ismert lakás előtt és készségesen nyitott ajtót nekem. Újabb szerelmes pillantás, gyöngéd csók… Az őrületbe kergetsz a kettősségeddel!
      - Ne félj! Tudod, hogy sosem bántanálak. – suttogta miközben szeme arcomat fürkészte, majd jobb kezével épp hogy érintve bőröm, végigsimított rajta.
           - Már nem vagyok benne biztos. – vallottam be őszintén.
    - Ismersz! Mindennél jobban szeretlek!
        - Félek. Nem tudom, mire számítsak. – pusziltam meg – Essünk túl rajta, kérlek.
     - Lehet, inkább nem kéne. Így is sok minden ért ma.
    - Nem! Nyertél! Megegyeztünk!
       - De…
     - Nincs de! Nyertél… Te nyertél. – suttogtam csalódottan, teljesen megsemmisülve. Fájt, hogy ő nyert, hisz így nem kapok választ a bennem lévő kérdésekre, de ezt el kell fogadnom. Végigfektetett az ágyon és a csípőmre ült. Szavaim hallatán ajka megremegett. Egy percig habozott, hogy lépjen, vagy hagyja mára az egészet. Végül az ágy melletti fiókhoz nyúlt és egy fényes ezüstös bilincset emelt ki belőle. Kérdő pillantással fordult felém, mire én beleegyezően bólintottam. Elvégre nyert. Megegyeztünk, és ha ezt akarja…
Kezeimet fejem fölé emelve csuklóm az ágytámlán végigfutó vékony cső köré bilincselte. A megalázottság érzésén túllendülve kezdetben jó volt. Majd egy bizonyos pont után zavarni kezdett a kiszolgáltatott helyzet, illetve az el nem múló érintés utáni vágy. Késztetést éreztem, hogy körmeimet hátába mélyesszem, hogy ujjaimat hajába túrjam... Rántottam egyet a bilincsen remélve, hogy kinyílik, de csak még jobban csuklómra szorult és mélyen a bőrömbe vágott.
        - Krisz, engedj el, kérlek! – nyöszörögtem, de nem foglalkozott vele. – Krisz! – szóltam erőteljesebben, megint csak mindhiába. – Krisztián! – üvöltöttem, mire teste megfeszült, az enyémet pedig mérhetetlen fájdalom járta át. Fejét nyakamba temetve rogyott rám. – A karom. – szóltam erőtlenül.
        - Azonnal.
Ahogy megéreztem lazulni a bilincs szorítását csuklómon, szemembe könnyek szöktek. A mai nap történései és a most átélt pillanatok… valahogy ki kellett magamból adnom az érzéseket.
     - Viki! – suttogta. Állam alá nyúlva arcomat maga felé fordította. – Basszus! Nem akartam! Úgy sajnálom! Én nem akartam fájdalmat okozni! Én… Jobb, ha most megyek. – suttogta.
        - Ne! – bújtam karjai közé. – Kérlek, ne hagyj egyedül. – könyörögtem könnyeimmel küszködve. – Én csak válaszokat akartam kettőnkkel kapcsolatban!
           - Shhh! Tudom! Ne sírj, kérlek. – ölelt át szorosan. – Itt vagyok, csak ne sírj.
Mikor már kezdtem megnyugodni szólt csak újra hozzám.
   - Nagyon rossz volt? – kérdezte félve.
     - Nem, csak a bilincs szorított. – hazudtam. – Mindjárt jövök. – szipogtam és óvatosan felültem, majd pedig leszálltam az ágyról. Alig tettem pár lépést, megszédültem és lábaim összerogytak alattam. Valószínűleg a földre zuhanok, ha Krisztián nem kap el.
     - Jól vagy? – kérdezte aggódva.
      - Csupán megszédültem. Minden rendben.
         - Sajnálom. – suttogta és látszott rajta, hogy őszintén aggódik értem.
     - Nem a te hibád. Ma még nem ettem semmit. Valószínűleg ez a baj. – tereltem a témát.
    - Ezen most azonnal segítünk. – emelt az ölébe és indult el velem a konyha irányába. – Mit szeretnél? – kérdezte a hűtőben kutatva miután letette egy székre.
     - Semmit. Krisz, jól vagyok! – bizonygattam.
        - Az emberek nem szédülnek meg csak úgy, és az sem normális, hogy nem eszel rendesen. Szükséged van energiára. – magyarázta – Meg is van! Ez ízelni fog. – tett le elém egy alufóliával lefedett tányért. – Anya küldte, csak neked! – mosolygott, majd az alufóliát letépve tolt elém egy hatalmas torta szeletet.
    - Imádom anyukádat. Biztosan nagyon finom, de most tényleg nem kérek. – simítottam végig az arcán.
       - Csak pár falatot, a kedvemért! – kérlelt. Villámmal az édességet kezdtem turkálni. Egyáltalán nem kívántam. A történtektől teljesen elment az étvágyam, de nagy nehezen lenyomtam egy keveset a torkomon. – Mire szerettél volna választ kapni? – kérdezte félénken. Fejem megrázva jeleztem, hogy már mindegy és inkább még egy adag torta lenyelésével kezdtem küszködni. – Kérlek! Úgy érzem, tartozom ennyivel! Szeretném valahogy jóvátenni az előbbit.
           - Hogy jutottunk idáig? Mégis hogy süllyedtünk ennyire mélyre? Mégis mi történt velünk? – suttogtam. Legalább míg beszélek, nem kell ennem.
    - Hónapok óta ezen agyalunk, csak a kérdés van mindig máshogy megfogalmazva.
        - Te boldog vagy, mert én egyáltalán nem. A hangulat, ami a nap 24 órájában körülvesz minket, teljesen leszív. Jól mondtad, egy ideje ez megy, de vajon rendbe hozható még?
     - Mióta ezen dolgozunk és mégis csak még rosszabb lett minden. – vallotta be őszintén.
         - Nem állok készen arra, hogy elengedjelek. – suttogtam miközben karjai közé fészkeltem magam.
    - Ahogy én sem.
             - Lehet túl gyorsan történt minden. Lehet elsiettük a dolgokat. Tudod, annyi mindent máshogy csinálnék, ha tehetném. Nem hisztiznék annyit, nem féltékenykednék, és ami a legfontosabb sokkal megértőbb próbálnék lenni.
         - Ez az! – nézett rám lelkesen Krisztián. – Ha nem tudjuk rendbe hozni, kezdjük újra! A legeslegelejéről, a nulláról kéne indulni. Mindent, ami eddig történt elfelejteni. – csak mosolyogni tudtam szavain. Meg sem fordult a fejemben, hogy mindezt komolyan is gondolja. – Ne nevess! Komolyan mondom. Képes lennél felejteni és előröl kezdeni?
             - Igen, bár ez nem olyan egyszerű, mint ahogy elgondolod, de ez az egy esélyünk maradt már csak. Legyen! – egyeztem bele, és lágy csókot leheltem ajkaira. Kezeim mellkasán indultak felfedező útra.
        - Biztos, hogy akarod? – suttogta remegő hangon.
            - Shh! Csak csináld…