Sziasztok!

Most egy kicsit csalódott vagyok.

Mostanában igyekszek gyakran frissíteni, és érdekes részeket hozni. Minden fejezetbe próbálok belecsempészni egy olyan részt, ami kicsit elgondolkodtatja az olvasókat.....
Vártam, hogy leírjátok, hogy milyen érzéseket kelt bennetek mindez, de NEM VAGYTOK TÚL AKTÍVAK! (ezt nem csak az én, de mások blogjára is értendő)
Értem én, hogy nyár van... szívesebben vagytok strandon, vagy buliztok a haverokkal... higgyétek el, én is inkább ezt tenném, és teszem is! de kerítek időt arra, hogy frissítsem az oldalt, kvázi nem összeférhetetlen a kettő. Örülnék, ha pár szóval ti is de véleményezzétek a munkámat. 
Nem kezdem el újból ecsetelni, hogy egy blog fenntartása nem kis energiába kerül, és hogy a szerkesztő megérdemel némi véleményt.... gondolom mindenkinek már a könyökén jön ki mindez.

Viszont, ha nem írtok, nem tudom a kedvetek szerint alakítani a történetet, és fejlődni se tudok! Semmi probléma, ha épp nem tetszett egy rész, vagy valami nem érthető.... nyugodtan írjátok meg ezt is! Nem arra megy ki a játék, hogy most az önbizalmamat csak az egekbe növelő véleményeket olvassak. Arra vagyok kíváncsi, hogy TI HOGY ÉRZITEK, MILYEN A TÖRTÉNET...

Lehet, hogy már bezártam volna az oldalt, de a napi nézettség mindig bőven 200 fölött van (amit nagyon köszönök).......Mindez azt mutatja, hogy látogatjátok a blogot! Jó, persze.. lehet vannak visszatérő vendégek, akik többször is rákeresnek az oldalra, de akkor is....
Vegyük úgy, hogy mondjuk 200 az oldalmegjelenítés, és ebből mindenki 3x megnyitja.... akkor is több mint 66 ember olvas! 
Ebből kicsit gyengének érzem, azt az 5 "tetsziket" (amit egyébként nem is kötelező megnyomni..... tehát, ha nem vagytok megelégedve a résszel, ott a másik lehetőség is!!) és EGYETLEN EGY hozzászólást! 
És akkor feltenném a kérdést... MI VAN A TÖBBI 60 emberrel??? Nekik mi a véleményük? 

Nem vagyok se jós, se Amália az EzoTV-ből, hogy kitaláljam a gondolataitokat.....

Így kicsit elgondolkodtató az egész dolog....

79. rész

Mosoly húzódott a számra, ahogy megpillantottam Őt. Lassan bebújtam mellé az ágyba, Ő pedig egészen közel bújt hozzám. A mellkasomat kezdte simogatni, miközben ajkai a nyakamat kényeztették.

                 - Viki. – toltam el gyengéden, bár fejben erősen szidtam magam miatta. – Most ne, jó?

                   - De unatkozom. Csináljuk valami izgiset. – könyökölt fel a mellkasomra. Szemében furcsa csillogást véltem felfedezni.

                   - Jó. Mondjuk, mit szólnál, ha aludnánk? – simítottam végig az arcát.

                - Ne már! Menjünk vissza bulizni, vagy sétáljunk a Balaton parton. Sőt, inkább maradjunk itt, és…. – hajolt közelebb, hogy újra birtokba vegye ajkaimat.

                - Akkor játszunk, kérdezz-feleleket.

                   - Az uncsi.

                - Inkább aludnál?

                 - Jó, játszunk. – dőlt vissza a mellkasomra.

                - Hány gyereket szeretnél? – tettem fel az első kérdést.

                 - Minimum egy tucatot, úgyhogy elkezdhetnénk tenni valamit az ügy érdekében. – nézett fel rám mosolyogva.

                   - Mondtam már, hogy aranyos vagy részegen? – adtam puszit a homlokára.

                - Én mindenhogy aranyos vagyok. – jelentette ki, mire hangosan nevetni kezdtem. – Most miért? Nem így van? – lökött gyengéden oldalba.

                 - De, persze hogy így van. – mosolyogtam rá. – És a mérhetetlen szerénységedet se felejtsük el!

                 - Szeretsz? – könyökölt újból a mellkasomra, és nagyokat pislogva nézett a szemembe.

                   - El sem hiszed, hogy mennyire. – suttogtam, majd apró puszit adtam a szájára és újra magamhoz öleltem.

                - És te szeretsz?

                 - Téged igen. – ásítozott. – De SP-t nem.

                   - Miért nem? – ráncoltam össze a homlokom.

                - Mert elszakít tőled. – suttogta már szinte félálomban.

Percekkel később már mélyen aludt a karjaim között. Én is fáradt voltam, de nem tudtam elaludni. Gondolatim a ma történtek körül pörögtek. Túl sok impulzus ért ahhoz, hogy el tudjak aludni anélkül, hogy bárkinek is elmondjam, mik nyomasztanak legbelül. Csak feküdtem a hatalmas franciaágyon, és a plafont bámultam. Az egész szobát mély sötétség lepte be. Csupán az utcai fények suhantak át néha-néha a plafonon. Egy mély sóhaj kíséretében lehámoztam magamról ölelő karjait, és felültem az ágyon. Az ajtó felé indultam, mely lágy nyikorgás mellett engedett szabadjára.

Majd egy pohár víz kíséretében leültem a nappaliban található kényelmes kanapéra. A mély csendet csupán az ablaknap verődő esőcseppek zavarták meg. A nyári hőség után felüdülés volt az éjszakai zápor hozta lehűlés.

Valamiért mindig szerettem a viharokat, legalábbis rövidtávon. A napokig tartó esőzés már olyan mély depressziós állapotba tudott lehúzni, ami nem csak nekem, de a környezetemnek is elég megterhelő volt.

A nyári zivatar talán az egyik legcsodásabb természeti jelenség. Mindezt csak fokozza az éjszaka adta sötétség és rejtelmesség, mely elnyeli az elveszett lelkeket. Imádtam a villámokat csodálni. Vakuk villogására emlékeztettek, melyek olykor-olykor felvillannak. Minden egyes villám, mintha madártávlatból fotózná a várost, és próbálná megörökíteni az aluljárók, utcák, terek csendjét. Az ablak felé néztem, melyen a vízcseppek úgy folytak le, mintha versenyeznének egymással. Hallottam soha meg nem szűnő kopogásukat, ahogy nekicsapódnak az üveghez.

Az ablakhoz sétáltam. Megfogtam az apró kart, és óvatosan elforgattam. Orromat megcsapta beáramló levegő friss illata.

Jól esett volna kimenni, és hagyni, hogy az eső lemossa rólam a ma történtek emlékeit. Hagyni, hogy ruhám teljesen magába szívja a hideg esőcseppeket, majd levetni az átázott ruhákat, kifacsarni, és a vízzel együtt a fájó érzéseket is szabadjára engedni….

                - Krisztián, te vagy az? Valami baj van? – érintette meg a vállam Orsi.

                  - Nincs semmi. – ráztam meg kicsit a fejem. Az ablaktól eltávolodva a kanapéra ültem, míg Orsi egy pohár innivalóért ment a konyhába. Mikor leült mellém, gondolkodás nélkül fejemet az ölébe helyeztem.

                  - Simizd a fejem. – kérleltem, mint gyermek az anyukáját. Tényleg olyan volt Ő nekem, mint a pótanyám. Bármit megbeszélhettem vele és mindig számíthattam rá. Igaz, néha veszekedünk, és egymás képébe mondjuk a nyers igazságot, de pár perc múlva mintha mi sem történt volna, bújok oltalmazó karjai közé. 

                   - Nem vagy egy kicsit nagy már ehhez? – nevette el magát. – Mi a baj? Mi történt a partyn? – kérdezett rá kendőzetlenül a lényegre.

                - Itt van Heni. Láttam. Visszatért.

                  - Ezért vagy ennyire magad alatt? Mit mondott, ami így felkavart?

                - Semmit. Pont az, hogy semmit sem mondott, és mégis ilyen mélyen érintett. – suttogva mondtam el mindazt, amit eddig magamnak se mertem bevallani.

                 - Hogy érted ezt? – kezével még mindig a fejemet simogatta.

                   - Utálom! Utálom azért, amit tett velem. A padlóra kerültem, de ezt te is jól tudod. Ugyanakkor szerettem. Mérhetetlenül fontos volt nekem, talán még Vikinél is fontosabb. – mondtam ki szaggatottan ezeket a szavakat. Fájt mindezt bevallani, de ha egyszer így éreztem… - Minden nem múlik el nyomtalanul olyan könnyen.

                   - Szereted? – kérdezett egyenesen a közepébe Orsi.

                - Nem tudom, mit érzek iránta. Amikor megpillantottam, az első gondolatom az volt, hogy „de gyönyörű”, de ott van Viki, akit imádok.

                 - Most összezavartál teljesen. Akkor úgy kérdezem, hogy mit érzel most Heni iránt, és mit Viki iránt?

                  - Szeretem Vikit, nagyon is. Csodálva figyelem minden mozdulatát. Annyira gyengéd, és nőies, ugyanakkor valami gyermeki kislányság is rejtőzik benne. Imádom, ahogy hozzám bújik, ahogy egy fárasztó nap után hazaérve az Ő mosolyát látom. Heni mindezeknek a tökéletes ellentéte, de nem kell bemutatnom őt neked, szerintem. Mellette szabadabbnak érezhettem magam. Kevesebb volt a felelősség, önfeledtebb lehettem. Vele nem volt ilyen mély a kapcsolatom, mint Vikivel. Ha jobban belegondolok, nem is nevezhetem azt kapcsolatnak. Nem beszélgettünk, nem voltak gyengédebb, lelkizősebb napjaink. Az érzelmek vezéreltek minket, sőt, inkább a vágy volt az, ami irányította a hétköznapjainkat. Mikor megismertem, a testiségen alapult köztünk minden, és nem is léptünk igazán túl mindezen. De valamiért akkor is fontos lett nekem, és kicsit még most is az.

                 - Mit vársz most tőlem, hogy segítsek dönteni? Tudod jól, hogy nem szólok bele. Ezt neked kell elintézned. Viszont, ha rám hallgatsz, gyorsan döntesz. Nem jó ezt sokáig húzni.

                  - Nincs miről döntenem. Nekem Viki kell! – ültem fel a kanapén.

                 - Nem beszélek Viki ellen, mert be kell, valljam, nagyon megkedveltem. Megfogtad az Isten lábát vele, és nagy butaság lenne a részedről eldobni magadtól. Ugyanakkor átverni sem szabad, és az is fontos, hogy Te boldog legyél. – hangsúlyozta ki a Te szócskát. – Ha mégis úgy érzed, hogy Heni az, akire szükséged van, akkor ne hazudj se saját magadnak, se pedig Vikinek. Nem ezt érdemli!

                - Tudom, de most még össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mi legyen.

A hálószoba ajtaja nyikorgására egyenesen felkaptuk a fejünket. Viki volt az. Szemeit álmosan dörzsölgetve botladozott a kanapé felé, egyenesen az ölembe. Szorosan hozzám bújt, és mélyen belélegezte parfümöm illatát. 

                  - Mi a baj szépségem? Miért nem alszol? – simogattam meg kócos tincseit.

                  - Nélküled nem olyan jó. – nyöszörögte a nyakamba. Orsi mosolyogva nézett ránk. Ekkor értettem meg, mire is célzott pontosan. Bármennyit is veszekszünk, bármennyi teher is nyomja vállainkat, szeretjük egymást. A gondok, amik emésztenek pedig inkább köszönhetőek a kornak, és a hátrahagyott éveknek, mint a kapcsolatunknak.Az ilyen boldog, meghitt pillanatok pedig bárminél többet érnek.

78. rész

 - Sajnálom. – suttogta Krisztián. Mély és egyben lágy hangja simogatta a fülemet. Kezeit a derekam köré fonta, és apró puszit nyomott a nyakamra, amitől jóleső borzongás futott végig a hátamon.  – Tudod, hogy koncert előtt mindig ideges vagyok.

Válaszul lágyan elmosolyodtam. Kezemmel megsimogattam kialvatlanságtól nyúzott arcát, és puszit nyomtam homlokára.

                - Ígérem, nincs több veszekedés, megsértődés.

                  - Ne ígérj olyat…… - kezdtem bele szokásos mondanivalómba, de ő nem hagyta. Lassan maga felé fordított és puha ajkait azonnal az enyémekre csúsztatta.  Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki láthat meg.

Fájó szívvel, de a csók végén eltávolodtunk kicsit egymástól. Homlokát az enyémnek támasztotta, és így nézett rám. Tekintetével úgy fürkészte arcomat, mint aki attól fél, hogy soha többé nem nézhet majd rám. Szeme arcom különböző pontjai között cikázott, mintha annak minden egyes vonását mélyen az emlékezetébe akart volna vésni.

                  - Szeretlek. – formált szót ajkaival.

                - Én is. – válaszoltam hasonló stílusban egy apró molyos kíséretében.

                - Fúj. Csak nem egy nyálasan romantikus pillanatot sikerült éppen megzavarnunk? – fintorgott Tomika.

                - Hö?- préselt ki értelmesnek cseppet sem mondható kérdést Krisztián.

                  - Erre gondoltál? – érdeklődtem, majd újból Krisztián ajkait vettem birtokba. Krisztián csak megmosolyogta Tomika újabb reakcióját, melyet a látottak váltottak ki belőle.

                - Hagyd már őket. – szólt rá Szandra. – Szerintem aranyosak.

                    - Persze, amikor épp nem egymás szájában csüngenek. – ironizált Tamás. Krisztián igyekezett mindezt elengedni a füle mellett, de nem volt hozzá elég türelme. Kezét felemelve középső ujját engedte közelebbről megvizsgáltatni Tomikával.

                - Na, Kölyök elmész te a….. Tudod, hová tedd azt! – próbálta keményen lecsapni a magas labdát, tegyük hozzá, sikertelenül. A komolytalanságának köszönhetően, már most fuldoklott a röhögéstől.  Nem kínoztuk tovább szegénynek cseppet sem mondható Tomikát, pedig jól esett volna.

Krisztián mögém lépett, kezeit derekam köré fonta és így, összebújva figyeltük tovább Lola produkcióját. Meg kel l hagyni, nagyon profi volt, mind a hang, mind pedig a színpadi jelenlétet figyelembe véve.  A fiúk nem sokáig bírtak magukkal. Röpke 5 perc után teli torokból üvöltözték a dalokat együtt az énekesnővel. Mindezt erőteljes fütyölés, ujjongás és ugrálás kíséretében. Tiszta fesztivál feelinget varázsoltak oda pár perc alatt. Már csak a rövidnadrág, szandál, zokni trió hiányzott volna, és teljes az érzés. Szerencsére Lola ügyesen becsempészett néhány lassabb számot is a tracklistbe, ezzel tökéletes alkalmat adott, egy kis szerelmes összebújásra Krisztiánnal. Táncnak cseppet sem mondható ügyetlenkedésünk egy külső szemlélő számára vicces lehetett, de mi nagyon jól éreztük így magunkat. Kezei még mindig a derekam köré fonódtak, így teljesen belesimultam ölelésébe. Lassan dülöngéltünk jobbra-balra, miközben Krisz végig apró puszikkal látta el nyakamat.

Kicsit olyan érzést keltett mindez bennem, mint amikor tinédzserként éjjel kiszöktem az éppen aktuális együttes koncertjére a főtérre. A hangulat hatalmas volt, mindenki tombolt. A lassabb számoknál pedig az akkori szerelmemmel összebújva lassúztunk, már amennyire 2 kamasz tud lassúzni. Igaz, az még mondhatni gyerekszerelem volt, Krisztiánnal pedig már jóval komolyabb minden, de az érzés most mégis teljesen egyforma volt. Éljenek a tinédzserévek!

Majd elérkezett a várva vált pillanat. Felcsendült Krisztián intro-ja, és a táncosok máris a színpadon teremtek. Hangos „YeeBoo” kiáltását követően már el is kezdte műsorát a Nevem SP-vel. A koncert alatt többször hergelte a közönséget a már névjegyévé vált „Nem hallom, zsír a buli?” kiáltásával. Öröm volt nézni. Látszott rajta, hogy élvezi azt, amit csinál. A közönség pedig akkora mértékű szeretetet, rajongást küldött felé, ami ép ember számára talán felfoghatatlan. Valószínűleg Ő maga sem érti, hogy válthat ki ilyen reakciót bárkiből, de tetszik neki. Bebizonyosodott, hogy ez az élete.  A közönség, színpad, az, hogy oda feláll, és énekel, mindezt úgy, hogy közben ő is jól érzi magát. Talán az, hogy ekkora sikerek mellett is meg tudott maradni, mint ember, és nem szállt el magától, teszi őt még inkább szerethetőbbé, tisztelhetőbbé.

A koncert végén fáradtan, de mégis túlpörögve jött le a színpadról egyenesen a fotósok és újságírók hadába. Mindenféléről kérdezgették. Szegény, azt se tudta, hova kapja a fejét, és kinek válaszoljon. Távolról figyeltem, ahogy riportot ad, majd miután végzett lassan közeledni kezdtem felé.

                - Már azt hittem, ide se jössz.

                   - Olyannak ismersz? Elsőnek én akartam gratulálni, de a média megelőzött.

                - Kölyök, na, megyünk bulizni? – jött oda teljes extázisba esve Tomika.

                - Nem hiszem. Inkább Vikivel kettesben töltenénk az estét, meg amúgy is így nem mehetnék. Egy forró zuhany nem ártana előtte. – kereste a kifogásokat. Tudtam, hogy a szíve mélyén szeretne elmenni és szórakozni egy kicsit, de mivel már így is annyi minden változott a nyaralásunkkal kapcsolatban, hogy nem mer újabb hírtelen döntést hozni.

                    - Ne csináld már! Majd romantikáztok máskor, de ilyen after party nem lesz egy ideig.

                - Igaza van Tomikának. Menjünk, és bulizzunk egy nagyot, na, mit szólsz?

                  - Biztos, hogy ezt akarod? Nem baj?

                - Igen, biztos.

                  - Rendben, de előtte még akkor lezuhanyozom, meg átöltözöm. Ti menjetek csak, mi majd utánatok megyünk. – nézett a srácokra, mire ők helyeslően bólogattak.

Mikor visszamentünk a szállásra, Krisztián keresett valami ruhát, majd egyből a fürdőszobába zárkózott. Míg ő zuhanyozott, kicsit én is átöltöztem. Kilépve a hálószobából, Vele szembe találtam magam. Az ingjével bajlódott, ami megint csak mosolyt csalt az arcomra, a mai nap nem elsőként. Elismerően nézett végig rajtam, szemében némi csillogást véltem felfedezni. Lassan odasétáltam hozzá, és a gombok után nyúltam, amik már jócskán kifogtak rajta. Kezeim és szemem is elidőzött mellkasán. Túlzottan nem igyekeztem, hogy minél hamarabb felérjek a nyakához.

                - Köszönöm. - mosolygott le rám.

                   - Csak pár gomb, ne köszönd. – próbáltam leplezni, hogy mennyire zavarba sikerült hoznia.

                - Nem csak azt, hanem mindent. – szavai hallatán görcsbeszorult a gyomrom, és furcsa érzés kerített hatalmába. Legszívesebben szorosan hozzábújva eresztettem volna szabadon könnyeimet, de inkább erőt vettem magamon.

                 - Indulhatunk? – kérdeztem, mire válaszul csak bólintott. A taxi idő közben már a ház előtt parkolt. Beszálltunk, és már indultunk is. Party Time!

 F O L Y T A T Á S!

 

Krisztián szemszöge:

A buli elég merészre sikeredett. Tomika már az első perc után elrabolta Vikit, azzal a nyomós indokkal, hogy meg kell kóstolnia egy koktélt, mert, ahogy ő fogalmazott „nagyon állat”. Bencével és Orsival beszélgettem. Látszott rajtuk, hogy nem sok kedvük van itt bulizni, később meg több száz kilométert utazni, hogy hazaérjenek. Természetesnek tűnt, hogy felajánlottam, hogy aludjanak nálunk.

                 - A ház, úgy is hatalmas. Simán elférünk benne. – próbáltam meggyőzni őket. Nem is kellett sokáig erőlködnöm. Hamar beadták a derekukat, ami nagyban köszönhető Tomikának, és az általa elfogyasztott tömérdek mennyiségű alkohol hatásának.

                - Meg vagy! – esett a nyakamba Viki. Alig bírt megállni a lábán, és iszonyatosan jó kedve volt. A Tamás által felfedezett koktél tényleg elég erős lehetett, mivel Vikit szinte teljesen kiütötte.  Ügyetlenkedésén csak nevetni tudtam. Nagyon aranyos volt így.

                  - Nagyon ügyes vagy. – mosolyogtam.

                     - Mindig is tudtam. – jelentette ki hatalmas büszkeséggel.

                - Kicsim, nem ittál egy kicsit sokat?

                  - Áááá, csak egy icike-picikét. Táncoljunk! – húzott a táncparkett felé, nem sok sikerrel. Kis híján orra esett, így erősen kellett tartanom a karjaimban.

                - Menjünk inkább haza. A kishölgy már épp elégé kibulizta magát. – simítottam ki a szeméből a hajszálakat.

                   - A-a. – rázta ellenkezően a fejét. – Még csak most kezdtem el.

                - Pedig én úgy gondoltam, otthon folytathatnánk, és csinálhatnánk egy kis privát partyt. Csak ketten. – próbáltam hatni rá.

                  - De én táncolni akarok! – erősködött. Kezemet megragadta, és a kijárattól ellenkező irányba, Tomikáékhoz kezdett húzni.

                  - Kölyök, ennek így nem lesz jó vége. Menjünk. – kérleltek a srácok, de valami, sokkal inkább valaki kötötte le a figyelmemet.

Pár méterre tőlünk, a tömegben egy ismerőst véltem felfedezni. Ámulva figyeltem, ahogy a zene ritmusára lágyan ringatja a csípőjét. Minden egyes mozdulatára megcsillant a köldökében lévő apró kő, amit régen úgy imádtam. A derekán szintén egy lánc tekergett, mely csak még jobban kiemelte vékony, és tökéletes csípőjét. Egy rövid topp volt rajta, ami alig, hogy takart valamit. Pont az, amit azon a bizonyos estén is viselt. Sosem zártuk le a dolgokat. Rengeteg elvarratlan száll maradt, melyeket az évek segítettek háttérbe szorítani, de tisztázni, magunk mögött hagyni nem. Hogy őszinte legyek soha nem is akartam megbeszélni vele. Menekültem az emlékek elől. Az akkori lakásomban hagyott cuccaihoz hasonlóan egy dobozba zártam, de kidobni sosem voltam képes.

                - Krisz, figyelsz? – érintette meg a vállamat Bence. – Haver, minden rendben?

                       - Persze. Menjetek, majd én is mindjárt megyek.

                - Krisztián. Örülök, hogy látlak. – szólított meg lágy hangján, mikor észrevett. Szinte suhant a padlón, oly kecsesen lépkedett. Cseppet se volt hozzá méltó. Ismertem már annyira, hogy tudjam mindez, csak a látszat. Szereti játszani, az elérhetetlen kifinomult nőt, miközben valójában egy büdös ribanc nagyobb tiszteletet érdemel, mint ő.

Miután átesett az álszent mosolygáson, közelebb hajolva 2 puszival köszöntött. Mélyen belélegeztem parfümének illatát. Még mindig ugyan azt a drága parfümöt használta, mint régen. Ahogy elhúzódott alkalmam nyílt jobban szemügyre venni. Formás nyakának ellenállhatatlanságát csak fokozta, a hosszú lánc, melynek végén egy óriási medál lógott.

                   - Micsoda véletlen. – ironizáltam.

                - De jól nézel ki. Még mindig jól áll a fekete. – simított végig kezével a mellkasomon.

                 - Mit akarsz? Miért jöttél vissza?

                - Látom a drága menedzsered nem változott semmit, még mindig kihagy a fontos döntésekből. Orsi nem említette, hogy kerestelek. Fotózásról lenne szó.

                   - Én mondtam vissza az ajánlatot. Semmi kedvem veled együtt dolgozni, vagy akárcsak egy légtérben lenni veled.

                - Láttam, hogy nézted, ahogy táncoltam. Valld be Krisz, tetszett. – suttogta pár centire az arcomtól.

                  - Nem bukom ribancokra. – toltam el magamtól. – Viszlát, Heni, bár remélem, soha többé nem találkozunk. – adtam meg a végső döfést, és kiviharoztam a szórakozóhelyről. A bejárattól kicsit odébb, a többiek épp Vikit próbálták rávenni, hogy szálljon be, de ő hallani se akart erről.

                - Itt a kulcs. Menjetek csak, mindjárt hívok egy taxit. – adtam Ati kezébe egy méretes kulcscsomót. Míg a srácok beültek, Viki egy falnak dőlve duzzogott.

                - Most mi a baj? Mi rosszat csináltam már megint?

                  - Na, mi van? Csak nem eszedbe jutottam? – nézett pont az ellenkező irányba, hogy még véletlenül se kelljen szembenéznie velem. Lábai már alig tartották, lassan lecsúszott, és leült a földre.

Nos, igen, az alkohol hatása.

Jobbnak láttam, ha szótlan maradok. Így inkább leültem mellé, és csendben vártam, hogy befusson a taxi.

                - Miért vagy itt? Menj vissza nyugodtan, hisz úgyis tök mindegy.  – szólalt meg, de még mindig nem nézett rám. Üveges tekintettel bámult az utca túloldalára.

                  - Nem, nem tök mindegy. Legalábbis nekem nem.

                - Láttam, hogy nézted. Szinte csorgott a nyálad. Gusztustalan volt.

                   - Ha tudnád, hogy kiről van szó, talán nem így gondolkodnál. Semmit sem akarok Henitől.

                - Az a Heni, az exed? Gratulálok, sokkal jobb. – gúnyolódott, majd erőt véve magán felállt, és elindult. Magas sarkúban alapból se lehet könnyű járni, hát, még ha az ember kissé illuminált állapotban van.

                - Eresszel el. – próbált kiszabadulni a karjaim közül mindhiába. Közben a taxi is megérkezett. Vikit az ölembe véve indultam el az autó irányába. Már nem ellenkezett, sokkal inkább bújt hozzám.  – Krisz, én túl sokat ittam. – suttogta teljesen elgyengülve.

                - Tudom. – szavai megmosolyogtattak.

Csendben utaztunk egészen a házunkig, mikor odaértünk mégis nevetve szálltunk ki a taxiból.

                 - El fogsz ejteni. – visítozott a karomban.

                  - Halkabban már! Ne ébresszük fel az egész utcát. – nevettem.

Az ajtóhoz érve meggyűlt a bajom annak kinyitásával. Szerencsétlenkedésemmel valakit felébreszthettem, mert az ajtó egyszer csak kinyílt. Belépve Orsival találtam szembe magam, aki rosszallóan nézett ránk. Viki csak nevetni tudott még mindig. Bevittem a szobánkba, és lettem az ágyra. Reméltem, hogy végre pihenhetek, de Viki nem így gondolta. 

Míg én leöltöztem, Ő az ajkaiba harapva figyelt az ágyról....