64. rész

Szerintem most szép hosszú részt hoztam! Tényleg örülnék, ha mindenki véleményezné! Akár chatbe, vagy akár megjegyzésként! Tudom, hogy sokan gondoljátok, hogy egy "Tetszik" elegendő lehet nekem, de nem az! Tényleg fontos lenne! *-* 

Bencével nagyon jól telt a délután. Pakolászni akartunk, de valahogy nem jött össze. Annyi kacatja van, és én mindegyiket tüzetesen megvizsgáltam. Mindegyiknél felmerült bennem az a bizonyos kérdés, ami minden kisgyerekben először felmerül, mikor valami újat és érdekeset tart a kezében.

„Ez honnan van?” fogalmazódott meg bennem mindig ugyanaz. Ő készségesen mesélte el szinte mindennek a történetét. Olyan aranyos volt. A nagy sztorizgatás közepette teljesen megfeledkeztünk az eredeti célunkról. Ültünk a szoba közepén a földön, egymással szembe, és beszélgettünk, míg egy DVD nem akadt a kezembe.

           - Vagyunk, akik vagyunk. – olvastam el hangosan a tokra írt címet. – Ez milyen film?

        - Horror. Állítólag nagyon durva.

       - Nézzük meg. – csillant fel a szemem.

       - Soha! Tomika adta, de még sose mertem berakni. Az elmondása szerint horroriztikus, és nem most fogom megnézni! – nevetett.

      - Gyere már! – húztam fel a földről.

Beraktam a filmet a lejátszóba, és letelepedtünk a Tv elé. Már esteledett, így megvolt a megfelelő hangulat is. A lámpát lekapcsoltuk, és egy agy tál popcornnal élveztük a filmet. Nem viccelt Tomika, amikor azt mondta, horroriztikus. Borzalmas volt. Nem az a véresen ijesztő film, sokkal inkább az az ijesztően ijesztő. A hangefektek, a képi világa túlon túl tökéletesen gondoskodott a hangulatról. Az idő elteltével egyre közelebb húzódtam Bencéhez. Már szinte teljesen egymáshoz bújva néztük végig a film második felét. Fejemet a mellkasára tettem, ő átkarolt és a hátamat simogatta. Orromat megcsapta parfümének bódító illata. Kellemes volt, de közben férfias. Megnyugtatott. Egyre mélyebbeket mélyegeztem belőle. Késő este volt, mire vége lett a filmnek.

             - Ez…jó volt… – bámultam magam elé meredten, miközben Bence kikapcsolta a tv-t. Még nagyon a film hatása alatt voltam, de ugyan ezt véltem felfedezni rajta is.

    - Öhm…igen. – mondta. Felé fordítottam a fejem, és két gyönyörű szempárral találtam szembe magam. Ajkunk pár centire volt egymástól. Ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz. A tisztes távolság, ami a film kezdetekor volt, eltűnt köztünk. Ott feküdtem a karjaiban, szorosan hozzábújva. Az illata teljesen körülölelt. Kezének puha bőrét éreztem oldalamon. Az utcáról autók zaja szűrődött be, és betöltötte a csendes kis szobát. Sötét volt…nagyon sötét. Csak feküdtünk mélyen egymás szemébe nézve. A villamos zakatoló, éles hangja zavart meg bennünket. Nem jöttünk zavarba, sokkal inkább hangos nevetésbe törtünk ki.

      - Jó éjszakát. – préseltem ki szavakat a számon.

          - Neked is.

Hasamat fogva a nevetéstől hagytam el a szobát. Összeszedtem a pizsamámat, és elmentem fürdeni. Egy nagy kád vizet engedtem, és rengeteg fürdőolajt öntöttem bele. A víz kellemesen meleg volt. A habok közzé merülve elgondolkoztam a ma történteken. Bence, vagy ahogy én előszeretettel hívom Bencus, nagyon aranyos volt. Biztos nem így képzelte el a napját, és valószínű, temérdek dolga lehetett, de mégis velem volt, és engem szórakoztatott. A filmnél is hagyta, hogy hozzábújjak. Kedves volt tőle…

Gondolataimba mélyedve, már csak azt vettem észre, hogy teljesen kihűlt a víz. Egy puha törülközőbe csavartam magam, és megtörölköztem. Felvettem a pizsamát, és bebújtam Krisztián meleg ágyába.

Már természetes volt, hogy ott alszom nála. Hiába volt meg a saját szobám. Azt főként csak „raktárnak” használtuk mindannyian. Be volt rendezve, de mindenki oda pakolta el azokat a holmikat, amik máshol nem fértek. Nagyon kevés időt töltöttem ott. Már a ruháim nagy része is átkerült Krisztiánhoz. Mellesleg az én régi szobám volt az a hely, ahol mindenki egy kicsit nyugton lehetett, ahol kicsit belemélyedhetett gondolataiba, amikor magányra vágyott. Én magam nem túl gyakran látogattam. Nem éreztem szükségét, de ha mégis rávettem önmagam, egész jó helynek bizonyult. Egy-egy durvább, sértőbb veszekedés után, nyugodtan, magunkban tökéletesen el tudtam ott rendezni mindent.

Feküdtem az ágyon, és a szoba mennyezetét bámultam. Lassan éjfélhez közeledett, de Krisztián még mindig nem ért haza. Már kezdtem azt hinni, baja esett, amikor nyílt az ajtó.

          - Szia. Még fent vagy? – mosolygott. Ledobta a telefonját, kulcsát, és az óráját a szekrényre, és leült az ágy szélére. Közelebb csúsztam hozzá. Szemével az arcomat vizsgálta, majd megsimogatta azt. Még közelebb húzódtam, így a takaró lecsúszott rólam. Tekintete végigsiklott a testemen. A combomhoz érve, keze ökölbe szorult. A vágásnyom ma kezdett még csak hegesedni. Könnyes szemmel meredt rá. Felültem az ágyon. Álla alá nyúltam, és fejét óvatosan magam felé fordítottam. Szemében hatalmas fájdalmat véltem felfedezni. Olyat, amit eddig még soha. Nem szóltam, hiszen magam sem tudtam, hogy mit mondjak. Szorosan átöleltem, és hagytam, hogy a szavaknál egy sokkal felsőbbrendű dolog hasson. Az érzelmek. Azok az érzelmek, amelyekre már nincs szó. Hiszen, egy „szimpla” szeretleknél, már jóval több volt köztünk. Nyugtatás képpen simogatni kezdtem a hátát. Még erősebben szorított magához. Keze lassan besiklott pizsamafeslőm alá. Ahogy ujjait megérezem bőrömön, testem megfeszült. Még nem álltam ár készen. Nem tudtam még magam túltenni a történteken.

       - Krisz, ne. – ellenkeztem remegő hangon, és eltoltam magamtól. – Még nem megy, sajnálom. – sütöttem le a szemeimet. Nem szólt semmit, csak újra átölelt.

A napok egyre csak múltak, és mi nemhogy közelebb kerültünk volna egymáshoz, egyre csak távolodtunk. Néha úgy éreztem, hatalmas szakadék keletkezett köztünk, mely egyre inkább csak mélyül és mélyül. Minden érzelmesebb gesztus eltűnt, mely kiemel egy szerelmet a szimpla barátságból. A semmibe vesztek a gyengéd érintések, simogatások. A csókok, melyek megédesítették az unalmas hétköznapokat a semmibe vesztek. Eltűnt minden szerelmes összebújás, de érzések semmit sem változtak bennünk. Hogy honnan tudom? A tekintetéből. Mikor rám néz, tekintete ellágyul, és minden elfojtott érintés, csók a felszínre tőr.

Bencével töltöttem e napok nagy részét. Segítettem neki pakolni, és közben beszélgettünk. Ellentétben Krisztiánnal, vele mélyül a kapcsolatom. Ha lehetséges, még fontosabb lett nekem. Szó sincs szerelemről, de azt sem mondhatom, hogy csupán egy barát. Olyan, mintha az öcsém lenne. Az öcsém, aki sokkal komolyabb, bölcsebb, mint a kis nővérkéje. Neki mindent elmondhattam. A Krisztiánnal való kétségeimet is bátran elmesélhettem neki.

    - Gyere kicsi lány. Ma nem fogunk a sötét szobában gubbasztani. Olyan szépen süt a nap. Öltözz, elmegyünk sétálni. – parancsolt rám. Csak pislogtam rá értetlenül. – Hallod?! Mozdulj már!

Felvettem egy pánt nélküli rövid ruhát, egy szandállal. Kerestem egy táskát, és már indultunk is. A WestEndig sétáltunk, majd beültünk egy cukrászdába sütizni. Sikerült egy eldugott sarkot kinézni, így senki sem vett minket észre, kivéve a pincérlányt. Ahogy felvette a rendelést, lerítt róla, hogy teljesen oda van Bencusért. Persze, Ő ezt észre sem vette, viszont, amikor a lány elsétált, diszkréten szépen végigmérte hátulról. Nem bírtam szó nélkül hagyni.

         - Tetszik neked? – mosolyogtam rá.

         - Hagyjál már! – mondta lányos zavarában. – Nekem ott van Barbi, és nagyon szeretem. – hangsúlyozta ki a „nagyon” szót.

       - Fogadjunk, hogy elérem, hogy megadja a számát. – csillant fel a szemem.

       - Miért kéne nekem a telefonszáma?

             - Bence, lazíts már! Csak játszunk egy kicsit.!

        - Nem. – ráncolta össze a homlokát.

   - Félsz, hogy veszítenél? Nem tudtam, hogy ennyire nyuszi vagy. – kezdtem el direkt cukkolni. Tudtam, hogy már csak a férfiúi becsülete miatt is, de bele fog menni a játékba. Igazam is lett. Szinte azonnal rávágta, hogy rendben. Felálltam, hogy beleültem az ölébe. Látványosan enyelegni kezdtünk. Mikor észrevettem, hogy a pincérlány a rendelésünkkel a kezében közelít, még jobban odatettem magam. Kezemet óvatosan a szájára nyomtam, és így imitáltam álcsókot. Mikor a lány lerakta a tányérokat, rosszallóan nézett rám. Nem csodálom, hisz én elméletileg SP-vel járok.

      - Azt mondtad, hogy szeretsz! Közben meg csapod itt a szelet a pincérlánynak? Ráadásul mindezt a szemem előtt? Láttam, hogy néztél rá. – játszottam a sértődött barátnő szerepét. Hogy még inkább hiteles legyen a dolog, lekevertem egy kisebb pofont is Bencének, majd ott hagytam. „Dühösen” sétáltam ki a cukrászdából, és leültem egy közelben lévő padra, ahonnan még tisztán láttam mindent. A lány leült Bencével szembe, megfogta a kezét, és vigasztalni kezdte. Pár perc múlva Bence hatalmas mosollyal a száján ált előttem.

        - Te nem vagy normális. – röhögött.

  - Most miért?

         - Ha holnap azzal lesz tele az újság, hogy velem csalod meg a Kölyköt, magyarázkodhatsz! – nevetett.

             - Nyugi már! Nem lesz semmi baj. Egyébként, megadta a számát?

     - Igen. – mosolygott gyerekesen, és előhúzott a zsebéből egy szalvétát.

         - Azt akkor ide is adhatod! Nem szeretném, hogy bármiféle fájdalmat okozz Barbinak. – mondtam, majd eltettem a szalvétát a táskámba. – Azt hiszem, most buktál el egy fogadást! – incselkedtem.

         - Jól van. – sóhajtott kedvesen. – Mit szeretnél?

          - Nézd meg velem a Hajnalhasadást!

      - Már azt hittem valami durvábbat fogsz kérni. – nevetett. – Menjünk.

A filmnézés nagyon jó hangulatban telt. Dobálóztunk popcornnal, képet csináltunk, amit Bence egyből elküldött Krisztiánnak Twitteren.

  @ederkrisztian kivel nézek egy megható, romantikus filmet a moziban?

  @brascbence HAHA Bence, csak álmodozz róla. Viki már foglalt!

  @kiralyviki össze ne vesszetek rajtam! xD

A film végeztével hazasétáltunk. Már sötét volt, mikor átléptük a bejárati ajtó küszöbét. Bence megint csak lefárasztott, mint szinte minden nap a héten. Egy gyors zuhany után alig vártam, hogy eldőljek az ágyban. Amint bebújtam, és megéreztem Krisztián illatát, egyből elaludtam. Már csak arra ébredtem, hogy megremeg az ágy, ahogy bebújik mellém.

       - Szia. – dünnyögtem álmosan.

      - Szia. – suttogta. Közelebb csúszott hozzám, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Keze először a takaró, majd a pizsamám alá tévedt.

      - Krisz, most ne. Álmos vagyok. – löktem el magamtól. Nem nyitottam ki a szemem, de szinte láttam magam előtt, hogy vág egy grimaszt a sóhajtásához, és elfordul tőlem. Az ágy másik oldalára feküdt, a lehető legtávolabb tőlem. Mostanában gyakran előfordul, hogy így alszunk. Fáradt voltam, de tudtam, ha most hagyom a dolgot, még jobban mélyül az a bizonyos szakadék. Nagy levegőt vettem, kinyitottam a szeme, és felé fordultam. Egész közel feküdtem hozzá, átöleltem, és arcon pusziltam.

      - Most haragszol?

       - Nem, dehogy is. – dünnyögte.

          - Krisztián, ne csináld már! Fáradt vagyok. Egész nap Bencével voltam, tudod hogy lefárasztott már megint?

        - Én is fáradt vagyok, elhiheted. – mondta, majd oldaláról, a hátára gördült. – Csak, tudod….mindegy. Hagyjuk a fenébe.

        - Most már légy szíves fejezd be.

          - Egész nap dolgozom, játszom a keményet. Nem könnyű nap, mint nap elfogadni, végighallgatni a különféle támadásokat. Mikor utánam kiabálnak az utcán, szembeköpnek. Hazajövök, és csak egy kis szeretetre vágyom, egy kis gyengédségre, hogy érezzem, én is fontos vagyok valakinek. Hogy létezik még az Éder Krisztián énem, és nem kebelezte be SP.  – mondta könnye szemmel.

        - Krisztián. – suttogtam, majd átöleltem. Fejét a nyakamba fúrta. Ahogy lehelete a bőrömet érte, megremegtem.

         - Hiányzol. Hiányzik a régi éned, az aki voltál.

              - Még midig ugyan az vagyok. – suttogtam.

      - Csak, én már ezt nem érzem. Már nem így látom.

Szavai visszhangoztak a fülemben. Végre megtört a jég, és talán újra minden a régi lehet köztünk…..

Yeeep!!

Tudom, kicsit eltűntem mostanság. Nem érzetem magam túl jól, a betegség is a hatalmába kerített. Szeretnék így utólag is bocsánatot kérni! Remélem nem haragszotok. Örömmel látom, hogy annak ellenére, hogy nem volt friss, látogatjátok az oldalt! "Hatalmasak vagytok, nagy pacsit nektek" :)

Már tegnap akartam hozni nektek részt, de rá kellett jöjjek, hogy az áramszolgáltatóm vagy SP

-t nem szereti, vagy a történetemet nem kedveli. Ez a két verzió van. Nem rég jött vissza az áram, és már újra kezdtem gépelni, a tegnap elveszett anyagot. Ne kérdezzétek, miért nem állítom be automatikus mentésre.....egyszerű, LUSTA vagyok.. xD

Tehát figyelem, nemsokára jön a következő rész!!! Remélem tetszeni fog, addig pedig mindenki hallgasson egy kis Maradnékot :D

63. rész

Véleményeket várom! Írjátok le, hogy tetszett a mai rész, illetve, hogy tetszik az design!



Nyűgösen kezdtem el mocorogni az ágyban. Fordultam egyet, azt remélve, hogy Krisztián arcával találom szembe magam. Csalódnom kellett. Már nem volt mellettem. Az ablakon beszűrődtek a nyári nap vakító sugarai. Felültem az ágyban, és mosolyogva néztem körbe a szobában. Mennyivel más hangulata van így, hogy nincs lehúzva a redőny. Kicsit élettel telibb, vidámabb lett az egész. Nem volt az a „Krisztiános” hangulata, amit egyébként imádok, de folyton elviselni elég nehéz. A falak világosabbak volta, nem tűnt olyan komornak. Sokkal inkább volt vidám, már amennyire egy barna fal vidám lehet. Fentebb húztam a takarót magamon, és mosolyogva fúrtam bele a fejem. Teljesen átvette már az illatát. Oldalra fordítottam a fejem, és észrevettem egy apró kék borítékot az éjjeliszekrényen. Oldalra dőltem az ágyban, hogy elérjem. Mosolyogva nyúltam érte.

Korán el kellett mennem, bocsi. Nem akartalak felkelteni, olyan édesen aludtál. Sajnálom, hogy nem lehetek melletted. Kárpótlásul, hallgasd meg a CD-n lévő dalt. Tudom, nem olyan, mintha ott lennék, de ezért remélem, tetszik. Neked írtam.                                                                                                                                                                                                                    Puszi,                                                                                          Minden kincsed U.i.: A tányért a zongora mellől, kérlek, takarítsd el. J

Értetlenül olvastam el újra, és újra a kis papír cetlit.

      - CD-t? – értetlenkedtem. – Hisz a boríték üres. – állapítottam meg miután megnéztem még egyszer. Egy ideig csak ültem az ágyban, és hatalmas mosollyal az arcomon próbáltam rájönni a levél lényegére, tartalmára. Tágra nyílt szemekkel meredtem Krisztián szinte kiolvashatatlan írásával teli papírt. Nem értettem túlságosan. Nem hagyott semmilyen CD-t, de ezt csupán arra fogtam, hogy biztos elfelejtette. Szemem megakadt az aláíráson. ˇMinden kincsed” Csak mosolyogni tudtam rajta. Tiszta bolond, de én így imádom. Nem tudom pontosan, mit akart elérni ezzel a kis levéllel, de egy biztos, mosolyt csalt az arcomra vele. Az utolsó mondatot meg inkább meg sem láttam. Nem igaz, hogy mindig tudja, hogyan rontson el egy meghitt, romantikus pillanatot.

Nyújtózkodtam egyet az ágyon, majd sóhajtva kimásztam belőle. Lassan sétáltam Krisz asztalához. Végignéztem rajta. Összegyűrt papír fecnik, kották hevertek mindenhol. Nagyon szúrta a szemet, de próbáltam nem erre koncentrálni. Nem akartam kilökni őket, mert ki tudja, lehet, meggondolja magát, és még felhasználja a rajta lévő dalt, dalrészletet. Szemmel kiszúrtam a tányért. Ahogy megemeltem, egy CD tok esett le alóla. Nem tudom, mit evett a Kölyök, de egy biztos, még a tányér alja is ragacsos volt tőle, így az alatta lévő tárgy még szép, hogy ráragadt. Lehajoltam, hogy felvegyem, és elnevettem magam, ahogy elolvastam a borítóra írt címet. 

„Minden kincs”

A kis mocsok! Nem is Ő lett volna, ha nem kezd el szórakozni velem. Sejthettem volna, hogy ezt fogja csinálni. Nem annak az egyszerű srácnak ismertem meg, aki egyből a lényegre tőr. Szeret kicsit játszani az emberrel. Kétértelműségével, és ködös fogalmazásával egyből felkelti az érdeklődést. Imádja, ha Ő irányíthat.

Kinyitottam az átlátszó tetejű tokot. Óvatosan kivettem a CD-t és beraktam a lejátszóba. Ahogy felcsendült a dal, már akkor a hatalma alá kerített. Eldőltem az ágyon, és a plafont bámulva hallgattam végig.

Valami súgja lépj tovább, Nem tudom a holnap miért hoz mást, A tegnap a múlté, elveszett, Nem szeretném, hogy lásd. Valamit vártam régen már, Akarom tudni, miért lett más, A szavak, az ízek, mi ketten, Nem szeretném, hogy lásd. Nem volt más, mint bárki, De mégis megláttam benne, Ő volt az első szerelem. Tizennyolc évesen Valaki még vár, De minek nézzek vissza, ha nincs már itt, Az, akié volt, Tudod, minden dal, minden kincs. Minden kincs Valaki voltam egyszer rég, Leszek is valaki egyszer még, Nincsenek mércék, szabályok, Hisz minden csak így szép. Csak te vagy a régi, mi ketten, Az emléked mélyen a szívemben, Nem akarok újat, nem kell már, Nem lényeg ki lettem. Nem volt más, mint bárki, De mégis megláttam benne, Ő volt az első szerelem. Tizennyolc évesen Valaki még vár, De minek nézzek vissza, ha nincs már itt, Az, akié volt, Tudod, minden dal, minden kincs. Minden kincs

Belekönnyeztem a dalba. Annyira őszintének tűnt. Csak remélni tudtam, hogy tényleg így gondolja. Benne volt minden, ami az elmúlt napokban történt. Csak az érti meg igazán a dalt, aki tudja, hogy miken ment át, miközben írta. Csak az képes a sorok mögé olvasni, aki tisztában van az érzéseivel. Az asztalhoz sétáltam, és miközben újra elindítottam, a kották közt kezdtem kutakodni. Megtaláltam egyet, amin már a teljes szöveg rajta volt. Miközben hallgattam, szemmel a lapra írottakat követtem. Nagyon érzelmes számra sikeredett az biztos. Megnéztem a többi papírt is. Érdekes volt látni, hogyan készült el a dal. Mennyi piszkozat született az írás közben.

Mosolyogva léptem ki a szobából. A konyhába mentem, hogy töltsek egy kis kávét. Semmi szükségem nem volt rá, de már megszoktam.

        - Mi ez a hírtelen jó kedv? – kérdezte Bence.

         - Egyszerűen csak boldog vagyok. Talán én nem lehetek az? Mindig szomorkodnom kéne, meg depisnek lennem? Semmi okom rá. – szürcsöltem bele a bögrébe.

       - Csak furcsa. – vonta meg a vállát. – Krisztián nincs már itthon, és azt hittem, ezen kicsit elszomorodsz. – csak megvontam a vállam, és újból bele szürcsöltem a kávémba.

           - Egyébként Szandra? – ráncoltam össze a homlokom.

               - Tomikával elment koncertre, vagy interjúra. Mindegy, az a lényeg, hogy vele van.

       - Jellemző. – ráztam meg a fejem mosolyogva.

      - Na, most már tényleg áruld el, hogy mi ez a fene nagy boldogság. – kíváncsiskodott tovább.

         - Az titok. Viszont, most felhívom Kriszt. – nyújtottam ki a nyelvem, majd elsétáltam Bence mellett.

A szobámba siettem, és a mobilom után nyúltam. Pár csöngés után fel is vette.

       - Szia. – szólt bele. Hangján éreztem, hogy mosolyog. – Felébredtél?

              - Ühüm. – hümmögtem. – És képzeld! Találtam egy papír fecnit a szekrényen, valami gagyi írással. – kezdtem el húzni az agyát.

       - Ó, igen. Ez nagyon érdekes. Nem tudtam, hogy másnak is bejárása van a szobámba.

           - Hát, eddig én sem. – nevettem. – Viszont elég furcsa ízlése van. Valami ronda baba kék papírra írta.

        - Nem is ronda! – szólta el magát.

      - Egyébként nagyon szépen köszönöm.

       - És, megtaláltad a CD-t?

           - Te most szórakozol velem? Tudod mennyi ideig agyaltam rajta, hogy mit is akarsz pontosan?

     - De a végére csak rájöttél. – mosolygott.

       - Igen, de ha nem kérsz meg, hogy vigyem ki a tányért, csak megemlíted, tuti nem jövök rá. – nevettem

         - És milyen? Hogy tetszett?

 - Nagyon szép. Nagyon szépen köszönöm. Ne is tudom, mit mondjak. Még mindig a hatása alatt vagyok.

      - Akkor tetszett. Ennek örülök. Nagyon sajnálom, de most le kell tennem. Nem nézik jó szemmel, hogy munka közben telefonálgatok.

    - Rendben. Bocsi, nem akartalak zavarni.

        - Te, sosem! Szeretlek.

      - Én is. Szia

     - Szia. – mondta, majd letette a telefont.

  - Szóval akkor ezért voltál annyira boldog? – kérdezte Bence, miközben felemelte a levelet, és a CD-t

       - Nem ér, más holmija köz kutakodni! – kaptam ki a kezéből.

   - Igen? – nézett rám kérdően. Sejtettem, hogy baj lesz. Közeledni kezdett, mire én hátrálni. Lábammal az ágy szélének ütköztem. Míg lenéztem, hogy mi az, kapott az alkalmon. Az ölébe vett, és az ágyra dobott. Felém mászott, és eszméletlen módon csikizni kezdett.

      - Bence, hagyd abba! – sikítoztam.

         - Mond, ki! – szólt rám.

     - Mondanám én, ha tudnám, mit kell. – már-már könnyeimmel küszködtem.

         - Na, ez egy jó kérdés. – húzta el a száját, majd lemászott rólam. Megkönnyebbülve ültem fel az ágyon.

          - Mit csinálsz ma? – kérdeztem. – Egy hétig itthon kell ülnöm, és pihennem. Halálra fogom unni magam. Reméltem, te valami izgiset csinálsz.

       - Pakolásznom kéne. Rengeteg holmim van, és jövő héten költöznék, de még el sem kezdtem dobozolni őket. – dörzsölte meg a fejét.

        - Szívesen segítek. – mosolyogtam. – De, azért tudod, hogy nem muszáj úgy rohannod. Addig maradsz még, amíg akarsz. Sőt, elköltöznöd sem kell.

      - Tudom. – mosolygott.

62. rész

Többen panaszkodtatok, hogy rövidek a részek, így most igyekeztem hosszabbat hozni!

A véleményeknek még mindig nagyon örülök!! 

  - Látom szent a béke. – mosolygott Bence.

        - Hát, fogjuk rá. – válaszolta szerényen Krisztián. Ránéztem, megsimogattam arcát, és adtam rá egy puszit. Bencére emeletem a tekintetem. Aranyosan pislogott ránk.

  - Nem vagy éhes? Csináljak valami reggelit? – kérdeztem tőle.

        - És tőlem ezt meg sem kérdezed? – játszotta a sértődöttet Krisz.

    - Megérdemled? – kérdeztem teljes rossz szándék nélkül. Egy kicsit húzni akartam az agyát, de lehet elvetettem a sulykot. Csalódottan felelte, hogy „jogos”. Nagyon sajnáltam érte, hiszen látszik rajta, hogy tényleg nagyon bántják a történtek. Nem tud rajta túllépni, ahogy én sem. Valahogy, úgy érzetem, sokkal nehezebben fog menni neki a felejtés. Ez igazán rosszul esett, és meg akartam könnyíteni a dolgát, de nem ment. Egyelőre nem, de idővel, talán könnyebb lesz.

       - Mit szeretnél, mit készítsek? – kérdeztem Bencétől.

        - Virslit. – mosolygott gyermekien. Pont úgy, ahogy Krisztián szokott. Most tűnt csak fel, hogy mennyi hasonlóság van köztük, annak ellenére, hogy közel 4 évvel fiatalabb. Korához képest, jóval érettebb, és komolyabb. Pontosan tudja, mit, hogyan szeretne a jövőben.

       - És te? – simogattam meg Krisz arcát.

     - Nekem is jó lesz a virsli. – mosolygott, majd homlokon puszilt.

            - Én lecsót kérek. – kiabált a szobájából Tomika.

    - Tamás, én is sok mindent szeretnék. – szóltam vissza. Nem válaszolt, de pár percen belül már mögöttünk állt.

        - Tudtam én, hogy hiányzom. Bármilyen gyengéd is Krisztián, én kellek neked. – mondta. Komoly akarta maradni, de nem igazán ment neki. Majd elnevette magát.

       - Menj a fenébe Tomika. – nevetett Krisz. – Bocsi, de ez a nő már foglalt. Majd én gondoskodok Viki szükségleteiről, nem kellesz hozzá te.

        - Fogadjunk, hogy nem így van? – csillant fel Tomika szeme.

            - Most fejezzétek ezt be. – nevettem. – Sajnálom Tamás, de nekem Krisz az igazi. Amúgy is mi lesz Szandrával, ha én igent mondok?

         - Elbírok én mindkettőtökkel. – kacsintott rám.

           - Most már tényleg elég legyen. Felnőhetnétek végre. – nevettem. Kihámoztam magam Krisztián karjaiból és elmentem reggelit készíteni.

                - Ahogy odaraktam a virslit főni, Krisztián ölelő karjait éreztem derekamon.

        - Nem tudtam elképzelni, hogy mi hiányzik. Vártam, mikor jössz. – simogattam meg a karját mosolyogva. Már teljesen hozzászoktam, hogy bármit is csinálok, pár percen belül ott terem, de nem hogy segítene, még hátráltat a munkában. A folytonos ölelgetése, puszilgatása nélkül, már nem is bírnám sokáig.

        - Kérlek szépen, Bencén kívül ne mond el senkinek a tegnapit. Így is elég kínos, hogy ő már tudja. – suttogta fülembe.

    - Persze, hogy nem mondom. – szembe fordultam vele, és megsimogattam arcát. – Bence is csak azért tudja, mert tegnap a történtek után, muszáj volt kiadnom magamból azt, ami bántott.

        - Semmi baj, megértem. – mosolygott rám.

        - Amúgy, hogy-hogy nem öltöztél még fel? Nem dolgoznod kéne? Nincs semmi koncerted, interjúd? Nem kell retusálnod, vagy a CD-vel foglalkoznod?

        - Ne akard már, hogy elmenjek. Ennyire azért nem kell szeretned. – nevette el magát.

        - Tudod, hogy nem azért mondtam. Örülök, hogy itthon vagy, csak különös. Általában mindig annyi dolgod van.

       - Ma is lett volna mit csinálni, csak a történtek után megkértem Orsit, hogy intézze el, hogy ma ne kelljen semmivel se foglalkoznom.

               - És ezt csak miattam? – pislogtam rá nagyokat.

     - Ühüm. – bólintott. – A következő hétre pedig neked sincs semmi dolgod. Orsival jobbnak láttuk, ha pihensz egy kicsit.

       - És akkor itthon unatkozzak egyedül? – nyafogtam.

        - Nem fogsz unatkozni, nyugi.

Megjöttek a többiek és nekiálltunk enni. Ahogy megbeszéltük Krisszel, nem hoztuk fel a témát, de érezték Tomikáék, hogy valami nincs rendben. Kicsit hűvösebbek, távolságtartóbbak voltunk egymással Krisztián meg én. Érezhető volt, hogy valami történt köztünk, pedig próbáltuk megjátszani, hogy minden rendben.

Egy ideig a fiúk elviccelődtek, beszólogattak egymásnak, majd megfagyott a beszélgetés, és kínos csend állt be.

             - Ha már így együtt vagyunk, szeretnék bejelenteni valamit. Elköltözöm. – mondta ki Bence. Próbálta oldani a feszültséget, és beszélgetést kezdeményezni, de lehet, hogy nem a legjobb módszert választotta erre. Meg sem tudtunk szólalni, olyan váratlanul ért minket.

     - Mikor, és miért? – értetlenkedett Szandra.

           - Amint összepakoltam a cuccom. Szerintem, úgy egy, max két hét múlva. Barbival közösen fogunk bérelni egy albérletet. Úgy gondoltuk, eljutott odáig a kapcsolatunk, hogy

Összeköltözzünk.

          - Gratulálok. – ugrottam a nyakába.

      - Haver, megfogtad az isten lábát azzal a kislánnyal. – mosolygott Tomika. – Feltétlenül kellesz egy búcsú bulit tartani a Pinkben. – vetette fel az ötletét. Nem is ő lett volna, ha nem egyből a bulira gondol. Már kezdtem azt hinni, hogy csak ez körül forognak a gondolatai, pedig ez biztos nem így van. Épp úgy, mint Krisztián, Ő is teljes mértékben el van havazva. Annyi csupán a különbség, hogy számára nincs annyi felkérés, hogy elfáradjon, ellenben Krisztiánnal. Mindig életvidám, és pörgős. Ha buli van, biztos ott találjuk. Nem tud megülni a fenekén 5 percig sem. Állandóan menni kell, és szórakozni, persze mindezt ésszel csinálja.

Egy ideig elbeszélgettünk, majd mindenki indult a dolgára. Tamásnak volt délután 2 fellépése és persze Szandrát is vitte magával. Mióta együtt vannak, mindent együtt is csinálnak. Kíváncsi leszek, hogy mi lesz, ha vége a nyárnak, és beindul az iskola. Már nem viheti magával akárhová. Valószínűleg semmi sem lesz. Ügyesek, és meg fogják oldani a dolgot, de az biztos, hogy nehéz lesz nekik.

Bence is lement próbára, így Krisztiánnal egyedül maradtunk.

         - Mit szeretnél csinálni ma? – ölelt meg hátulról.

                - Menjünk el vásárolni.

      - Most tényleg azért maradtam itthon, hogy veled vásárolgassak? Ne már! – nyafogott.

 - Légy szíves. – pislogtam rá.

       - Rendben. – sóhajtott. – De sokkal tartozol még ezért nekem.

         - Hahahah. – nevettem gúnyosan. – Már megint hű de vicces kedvében van valaki.

    - Ugye?! – kérdezte gyerekesen.

       

Egy gyors zuhany után felöltöztünk, felhúztuk a cipőnket. Krisztián a kocsi kulcsot kezdte el keresni, de időben leállítottam.

    - Ne hogy már autóval menjünk. – kezdtem el húzni a kijárat felé. – A lábad nem csak azért van, hogy supra cipőt húzhass rá.

        - És akkor még én vagyok vicces kedvemben? – nevetett.

      - Ühüm, de akkor is gyalog megyünk. – mosolyogtam.

Kézen fogva sétáltunk a városban. Rengeteg üzletben jártunk, és elég szépen be is vásároltunk. Főleg Krisztián. Leesett az állam, amikor egy újabb szatyorral a kezében lépett ki az egyik cipőboltból.

      - Ezt nézd. – lelkesedett. Kivett egy szinte majdnem fehér, de azért kék cipőt a dobozból. Persze, hogy a baba kék mániája az már megint. Imádja ezt a színt, és képes beleszeretni bármibe, aminek már csak a színe hasonló.

       - Ezt meg kell osztanom. – mondta, majd zsebében kezdett kutakodni. A telefonját kereste, de az, szerencsétlenségére, az én táskámban pihent.

        - Csak nem ezt keresi az úr? – lóbáltam a szeme előtt az iPhonet.

            - Add azt ide, légy szíves. – kérlelt.

    - Persze, aztán egész délután Twitterezni fogsz. Szó sem lehet róla. – mosolyogtam.

       - Akkor csak egy képet csinálj. Amúgy is, mi az, hogy nem adod ide? Tudtommal az, az enyém. – nevetett.

        - Csak volt. Egy képről, viszont lehet szó, de előre szólok, nem lesz olcsó mulatság.

               - Ki vele, mit szeretnél? – nevetett.

             - Egy puszit az én kicsi szívem csücskétől. Méghozzá, ide. – pislogtam rá, miközben ujjammal megérintettem ajkamat. – De csak egy apró puszit, nem többet.

      - Renden. – mosolygott sunyin, majd közeledni kezdett. A csoki fagyival, amit éppen evett jól összekente a száját. Hátrálni kezdtem, de elkapott. Tudtam, hogy össze fog kenni, és így is lett. Az arcom minden pontjára csokis puszit lehelt.

        - Elég lesz már! – toltam el nevetve.

        - Fhu, de jól nézel ki. – mondta, miközben majd megszakadt a nevetéstől.

      - Majd akkor legyen ilyen jó kedved, ha nem látod többet a telefonod. – fenyegetőztem, de én is nevettem. Nem nézhettek hülyének minket a járókellők. Úgy viselkedtünk, mint két szerelmes kamasz.

         - Ha adok egy zsepit, megbocsátasz? – kérdezte, majd újra a zsebében matatott.

               - Éder Krisztián, már sok van a számládon. – nevettem. Végül csak megkapta a telefont, és elkészítette azt a képet, míg én a csokit törölgettem le az arcomról. Nagy örömmel, és győzedelmes arccal töltötte fel a képet, amikor beültünk enni az egyik étterembe.

Kár volt neki odaadni az iPhonet, erre hamar rájöttem. Egyből függőségbe esett, és netezni kezdett. Mindenhová feltöltötte az cipőjét, Twittere, Facebookra. Hogy lehet valaki ennyi megszállott?

         - Ez nagyon nem ér! – kiáltottam el magam, amikor megláttam, hogy a privát profiljára az én, általa összecsokizott fényképemet is feltöltötte.

        - Most miért? Olyan aranyos. – pislogott.

           - Szerencséd, hogy csak ide raktad fel.

                - Akkor inkább ne nézd meg a Twitterem. – kuncogott.

         - Mond, hogy nem. – nyafogtam, és egyből a Twittert kezdtem el olvasni.

    - El ne hidd már. Nem posztoltam, megnyugodhatsz.

        - Kis szemét. – sziszegtem. – Ezt még visszakapod.

       - Állok elébe.

Mire kihozták a rendelésünket szép kis terv körvonalazódott a fejembe. Amikor éppen neki állt enni, elkiáltottam magam.

        - Mosolyt! – és már fényképeztem is. Alap, hogy egyből posztoltam mindenhova.

@ederkrisztian pózer! J

@kiralyviki most mi bajod van vele? :o Valaki magyarázza el neki, hogy igen is jól nézek ki rajta!

Egyből jöttek is a válaszok, hogy ne zaklassam a Kölyköt. Örüljek inkább, hogy ilyen jó pasi a barátom. Krisz elégedetten dőlt hátra a székben, de nem hagytam magam.

@ederkrisztian cseppet sem mű… :$

@kiralyviki cseppet sem kéne beszólni ;)

@ederkrisztian cseppet sem érdekel… :p

@kiralyviki mi ez a „cseppet se” dolog.. amúgy ne hagyd, hogy @ederkrisztian zaklasson. Elég gáz fejed van a képen haver :DD

@fluor_tomi te beszélsz?

 Nagy nehezen megettük, amit rendeltünk, majd hazamentünk. Otthon elpakoltam a sok ruhát, amit összevásároltam. Krisztián közben a srácokkal hülyéskedett. Mivel én nagyon fáradt voltam, elmentem zuhanyozni, és lefeküdtem aludni. Valamikor, pár óra múlva Krisztián is követett engem….

Yeeep!!

Örömmel látom, hogy kezdtek véleményezni! Ez nagyon jól esik. Remélem, attól, hogy most írok, és megdicsérlek titeket, nem fog visszaesni a kommentek száma.

Most azt szeretném kérni tőletek, hogy mondjatok véleményt. Mit gondoltok Vikiről? Hogy képzelitek el az írásom alapján? Egy kedves, aranyos kislány, vagy esetleg vad csábító? Egy igazi szőke, nyávogós plázacicának vélitek, vagy egy komoly nőnek? Szerintetek illik Krisztiánhoz?

Kérlek titeket írjatok megjegyzést róla!

Puszi,
Viky

61. rész

Még mindig szeretném, ha írnátok véleményt! Úgy látszik, ha minden rész elé írok, akkor felbátorodtok, mert ennyi "Tetszik"-et, meg hozzászólást még nem igen kaptam:D Köszöntem!




Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem. Mintha légkalapáccsal ütötték volna a fejemet. Krisztiánra néztem, aki békésen aludt mellettem. A fájdalomtól nehezen ugyan, de közelebb csúsztam hozzá. Fejemet a mellkasára tettem, majd egy kicsit megemeltem, hogy elérjem a nyakát. Parfümének erős illata megcsapta az orromat. Egyébként imádom az illatát, de most valahogy csak még rosszabbul lettem tőle. Nem kínoztam magam inkább tovább. Nagy nehezen felültem, felvetem egy köntöst és a fürdőszobába mentem. Szükségem volt valami gyógyszerre. Mivel, ott semmit sem találtam, a konyhába próbálkoztam tovább. Kinyitottam a szerényt, és egyből meg is pillantottam egy doboz Advilt. Töltöttem egy bögre kávét, és felültem a konyhapultra.

Krisztián szemszöge:

Fáradtan nyitottam ki szemeimet. Kezemet a mellettem lévő párnára tetem. Tapogatózni kezdtem, de semmi. Hatalmas lendülettel ültem fel, és ijedten néztem szét a szobában, de Vikinek nyoma sem volt. Már a legrosszabbra kezdtem gondolni.

            - Mi van, ha az a rohadék újra….. – e szavakat nem mondtam ki, de még a gondolataimban sem tudtam befejezni a mondatot. Kiugrottam az ágyból, és a keresésére indultam. Bejártam az egész házat, miközben a nevét kiabáltam. Nem érdekelt, hogy a többiek még alszanak.

      - Viki! – nyitottam be idegesen a konyhába. Mikor megláttam, hatalmas kő esett le a szívemről. Odasétáltam hozzá, egész közel, és megöleltem.

Viki szemszöge:

A fejem majd széthasadt, ráadásul Krisztián neki állt kiabálni. Egyszer csak megjelent az ajtóban. Idegesnek tűnt, de amikor meglátott, mosoly húzódott szájára. Közelebb jött, és átölelt. Olyan erősen szorított magához, hogy szinte majdnem megfulladtam, de jól esett ennyire közel tudni magamhoz.

       - Többet ne rémissz így rám. – suttogta. Mindezek hallatán elmosolyodtam. Aranyos volt, hogy így féltett.

    - Csak gyógyszerért jöttem.

      - Minden rendben? Mi a baj? Sápadtnak tűnsz. – mondta, miután elhúzódott, és szemével az arcomat vizsgálta.

     - Nagyon fáj a fejem. – nyöszörögtem, és visszahúztam magamhoz. Fejemet nyakába temettem, és mélyen belélegeztem illatát.

       - Kicsim. – simogatta meg a hajamat. – Gyere, menjünk vissza aludni. – majd a karjába vett.

         - Csak azt ne. – nyafogtam. – Már teljesen kialudtam magam. Lehet a fejem is ezért fáj.

         - És akkor mit akar csinálni a szép hölgy? – kérdezte kedvesen.

      - Mondjuk, nézzünk Tv-t, légyszi. – pislogtam rá ellenállhatatlanul

    - Rendben. – nevetett.

        - Ha szépen megkérlek, kihozod a takarót? Én elmennék addig a mosdóba. – nem szólt semmit, csak rám mosolygott, majd letett az öléből.

Pár perccel később, mikor visszamentem, a kanapéból már komplett ágyat hozott össze. Gyorsan lehuppantam, és nyakig betakaróztam.

       - Mit nézünk?

        - Az a baj, hogy fogalmam sincs. – nevetett. – Nem számítottam rá, hogy most filmezni akarsz, így nem szolgálhatok semmi újjal.

         - Akkor marad a kábel tv. – integettem vidáman a távirányítóval. Villantott egy újabb féloldalas mosolyt, és közeledni kezdett. Istenem, az a mosoly. Se perc alatt le tud vele venni a lábamról. Megemeltem a takarót, Ő pedig bebújt mellém, és az ölébe húzott. Bekapcsolta a tv. Az egyik csatornán a Simson család ment. Természetesen, megragadtunk rajta, és azt kezdtük el nézni. Olyanok voltunk, mint két gyerek, akik reggel mesét néz. Mondjuk, ez teljes egészében igaz is volt ránk, hisz azért néha, mind a ketten elég gyerekesek tudunk lenni. Egy tábla csokit tett az ölembe, és a hajamba puszilt.

    - Zsír a buli. – nevettem, mire Ő felvonta szemöldökét, és értetlenül nézett rám. – Most mi van? Ezt SP-től tanultam. Ismered? Jó fej srác, csak kicsit lökött, viszont istenien néz ki. – kezdtem el húzni az agyát.

       - Most, hogy így mondod, hallottam már róla. Azt mondják elég gáz.

      - Nekem akkor is bejön. – suttogtam ajkaiba. Légzése felgyorsult, egyre hevesebben kezdte szedni a levegőt. Az állam alá nyúlt, és meg akart csókolni, de elfordítottam a fejemet, így arcon puszilt. Nem arról van szó, vágytam rá, a csókjára, de a tegnap történtek miatt, nem tudtam közel engedni magamhoz. Szememet lesütöttem, nem voltam képes a szemébe nézni. Szégyelltem magam miatta.

       - Még mindig nagyon fáj? – kérdezte. Láttam rajta, hogy nagyon bántja a dolog, és hogy teljes szívéből sajnálja.

       - Nem, dehogy. Szerintem már tökre szép. Megnézed? – de választ nem is várva felugrottam az öléből. Kikötöttem a köntöst, így egy rövidebb pólóban és egy franciabuggyiban álltam előtte, ugyan is tegnap este a pizsama alsó már lekerült rólam. Csak meredt rám a nagy kék szemeivel, közben pedig sunyin mosolygott. Nem hitte, hogy megmutatom, vagy talán nem számított rá….. nem tudom.

      - Csukd be a szád, bele repül egy légy. – kuncogtam, miközben visszavettem a köntöst.

        - Várj, nem láttam rendesen. Mutasd meg még egyszer. – nyúlt a köntös alja után, hogy szétnyissa, de nem engedtem neki. Nevetve bújtam vissza az ölébe.

    - Ez aranyos volt, de te is tudod, hogy nem arra céloztam. – mondta kicsit komolyabban.

       - Tudom. – sóhajtottam. – Krisz, szeretlek, és ezt te is nagyon jól tudod. Szinte mindent megbocsátottam, de van amit azért még neked sem tudok elnézni.

      - Akkor most mindennek vége?

         - Szerinted, ha így lenne, most itt feküdnék a karjaidban? Nem feltétlenül erre céloztam az előbb, de ne akard tudni, hogy mi az, ami már nálam is túl megy minden határon.

       - Köszönöm. Már azt sem érdemlem meg, hogy szóba állj velem. – mondta teljesen összetörve.

       - Ne mondj ilyet, kérlek. Nem a te hibád. Amúgy sem fájt, a tudat viszont, hogy képes voltál rá, mély sebet ütött.

          - Sajnálom. Tudod, hogy nem lennék képes bántani. – nézett rám könnyes szemmel.

      - Eddig elhittem, viszont most már…..- hajtottam le a fejemet. – Mindegy is. Felejtsük el, de értsd meg, kérlek, hogy elvesztetem a bizalmamat. Egy ideig, míg helyre nem rakom a dolgokat, nem tudlak közel engedni magamhoz.

     - Várok, ameddig csak kell. – suttogta.

Hello!

Sajnálom, de ma nem lesz rész. :/ Megírtam, de nem érzem valami erősnek.... de kárpótlásként, holnap vagy duplát hozok külön, vagy pedig egyben.. még nem tudom..:D majd meglátom, de az a lényeg, hogy
HOLNAP DUPLA RÉSZ!!

60. rész

Még mindig nagyon szeretném, ha írnátok véleményt! Itt az megfelelő alkalom! 

Krisztián szemszöge:

Mióta visszajöttünk Viki nagyon furcsán viselkedik. Érthető is lenne, hisz kemény dolgokat élt át, de még is úgy érzem, valamit titkol előlem. Rohadt Máté. Szerencséje, hogy nincs Vikinek semmi baja, különben biztos, hogy kapna egy kiadós verést.

      - Vajon mi történhetett kettőjük között? Mi van ha….? Nem, az nem lehet. – ilyen, és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Mérhetetlenül nagy haragot éreztem. Nem tudtam, nem akartam kimondani a tényt, ami lehet megtörtént. Nem bírnám elviselni, ha Vikinek bármiféle fájdalmat okozott volna. A szívverésem már csak a puszta gondolattól felgyorsult. Gyorsan vettem a levegőt. Kezemmel az ágy szélére támaszkodtam, és úgy ültem azon tovább. Az ajtó nyikorgására emeltem fel fejemet. Ő volt az. Félénken, és egyben tündérien kukucskált be a szobába.

Viki szemszöge:

Félve ugyan, de benyitottam Krisztiánhoz. Az ágya szélén ült, magába roskadva. Megijesztett. Ennyire komornak, és elkeseredettnek talán még sosem láttam. Teljesen kinyitottam az ajtót, de megtorpantam. Nem tudtam, odamenjek-e hozzá. Rám emelte két szép kék szemét, és elmosolyodott. Visszamosolyogtam rá, és közeledni kezdtem. Lassan, centiméterről centiméterre csökkent a köztünk lévő távolság. Leültem mellé az ágyra. A hangulat fagyos volt, a kés megállt volna a levegőben. Egyikőnk sem tudta, hogy mit mondjon, megszólaljon-e egyáltalán. Csak öltünk egymás mellett zavartan. Ezt a kínos csendet Ő törte meg.

      - Minden rendben? – mosolygott bizonytalanul rám.

      - Ühüm. – bólintottam. Átölelt, és közelebb húzott magához.

         - Nem tudom, mit csináltam volna, ha bármi bajod esik. – sóhajtott. – Örülhet az a szemétláda, hogy volt annyi ideje, hogy elmeneküljön. Ha ott találom, én nem is tudom, mit tettem volna vele. Tényleg, egyébként hogy menekült el?

       - Krisz, hagyjuk ezt most. – suttogtam lehajtott fejjel. Az állam álla nyúlt, és lassan megemelte fejem. Tekintetem találkozott az övével. Arcára gyermeki mosoly ült. Óvatosan közeledett felém, míg nem megcsókolt. Lágyan, szenvedélyesen.

         - Úgy örülök, hogy nem történt semmi. Mert, ugye nem történt. – nézett a szembe a csók végén. Nagyot nyeltem, és csak megráztam a fejemet. Óvatosan hátra döntött az ágyon, és felém csúszott. Kezemet nyaka köré fontam, és a hajába túrtam. Gyengéden húzta le rólam a pólót. Végig nézett rajtam, és elégedetten mosolygott. Nyakamat kezdte csókolgatni, majd lassan halad egyre lejjebb. Már hasamnál járt, amikor erősen combomba markolt. A lábamon lévő seb megfeszült. Kellemetlen érzés járta át a teste. Felszisszentem.

        - Ha valamit nem csinálok jól, szólj. – suttogta újra ajkaimba. Kezével végigsimította arcom, majd újra megcsókolt. Lábamat csípője köré fontam, így vonva testét magamhoz még közelebb. Mikor újra combomhoz ért, és annak belső oldalán simította végig puha kezeit, megérezte a sebet. Ahogy hozzáért, akaratlanul is, de felszisszentem, újra.

          - Ez mi? – ráncolta össze homlokát.

             - Semmi. – suttogtam, majd megpróbáltam újra megcsókolni, de eltolt magától. Lecsúszott az ágyon, és combom belső oldalát kezdte vizsgálni. Szeme a sebem, és a szemem között cikázott.

         - Azt mondtad nem történt semmi! Azt, hogy nem bántott! – dühöngött.

            - Mert ez az igazság! Tényleg nem ért hozzám.

      - Nem értem miért kell hazudni. Elmondhatnád, hogy mi is történt valójában.

        - Elmondtam azt, ami fontos.

           - Ó, igen?! Mert ez nem fontos ugye? – mutatott az lábamra.

 - Most nem értem mi bajod van. – kezdtem én is dühös lenni. – Mindjárt már az lesz a baj, hogy elmentem boltba, mert ha itthon maradok, nem rabolnak el!

      - Most, hogy így mondod.

       - Az eszedbe sem jut, hogy ha talán nem rázol le, és beszélünk, most nem lenne miről veszekednünk?

                - Még mond azt, hogy az én hibám. – csattant fel.

      - Hát, nem is az enyém. – vágtam rá flegmán. A következő pillanatban már csak a kezét éreztem az arcomon. Nem kellett sok idő, szinte reflexből visszaütöttem. Még egy utolsó dühös pillantást vetetem rám, majd kiviharzott a szobából. Csak pislogtam magam elé csalódottan. Nem fájt a pofon. Nem volt erős, sőt. Az övéhez képest, én nagyon erőset ütöttem. Igyekeztem minden erőm beleadni. Inkább a gondolat fájt, hogy képes volt rá. Mindig azzal jött, hogy Ő sosem lenne képes fájdalmat okozni, és megbántani, ehhez képest szinte folyton ezt csinálja. Épp hogy vége egy veszekedésnek, és kibékülünk, szinte egyből egy újabbat gerjesztünk. Fölkaptam a földről a pólót, gyorsan belebújtam, majd Krisztián után indultam. Kinyitottam az ajtót, és Bence állt előttem. Értetlenül nézett rám. Nem szóltam semmit, csak megöleltem, szorosan. Fejemet mellkasába fúrtam. Ő is átölelt, és hátamat kezdte simogatni.

        - Mi a baj? – kérdezte pár perc elteltével.

           - Összevesztünk Krisztiánnal. Megint. – sóhajtottam. – Nem hitt nekem. Nem bízott meg bennem. – szipogtam.

      - Lassabban. Semmit sem értek. Nyugodj meg egy kicsit, és mesélj el mindent az elejétől. – javasolta, és letört egy könnycseppet. Megfogadtam tanácsát. Két mély levegő után belevágtam, és mindent elmondtam neki.

            - Nem hiszem el. Képes volt megütni? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

       - Meg kell találnom, beszélnem kell vele. – szipogtam.

       - Elment. Nem tudom hová, ne kérdezd. Épp, hogy a cipőjét felhúzta. Egy szál atlétában távozott, és erősen becsapta maga mögött az ajtót.

           - Most mindennek vége? – néztem rá kétségbeesetten.

       - Ne mond ezt. – mosolygott. – Ezt szinte minden héten eljátsszátok. Kiszellőzteti a fejét, rájön, hogy mekkora hülyeséget csinált, és bocsánatot kér.

        - De…..

        - Semmi de! Így lesz, hidd el. Neked viszont most pihenned kéne. Ma már így sok stressz ért. Aludj egy kicsit. Holnapra minden rendbe jön. – mondta. Adott egy puszit a homlokomra, és felállt.

          - Bence! – szóltam utána. – Köszönöm.

        - Nincs mit. – válaszolta kedvesen, és bezárta maga után az ajtót.

Egy ideig csak forgolódtam az ágyban. Párnáját erősen magamhoz szorítva feküdtem. Teljesen átvetet már Krisz illatát. Megnyugtatott. Lehunytam a szemet, és csak felejteni akartam, de nem ment.

Krisztián szemszöge:

Hideg volt kint, de nem érdekel. Ideges voltam, sőt, egyenesen őrjöngtem. Nem Vikire voltam dühös, sokkal inkább Mátéra, és magamra. Nem akartam elhinni azt, amit tettem. Hogy emelhettem kezet rá? Szeretem, de elvesztettem a fejem. Mérges voltam, mert nem mondta el az igazat. Akarom mondani, semmit sem mondott el. Bocsánatot kell kérnem tőle!

Visszaindultam. Szörnyen későre járt, mire hazaértem. Lassan nyitottam be a szobába. Csendben aludt. Befeküdtem mellé az ágyba, és csak csendben figyeltem. A párnámat szorongatta, és mosolygott. Még így is, azok után, ami történt. Meg akartam érinteni, megsimogatni, de akkor felébredt volna.

Viki szemszöge:

Végre sikerült lehunynom a szemem. Nem mondanám, hogy jól aludtam. Többször felpattant a szemem. Egyik alkalommal megpillantottam magam mellett Krisztiánt. Félve néztem rá, mire elmosolyodott.

         - Sajnálom. Igazából, nem rád voltam mérges. Sokkal inkább Mátéra, és magamra. Igazad volt, ha meghallgatlak, talán most minden rendben lenne. - Kezét megemelte, hogy megsimogasson, de elhúzódtam.

        - Félsz tőlem? – szegezte nekem a kérdést.

          - Nem. – ráztam meg a fejemet.

      - Meg érdemlem. – sütötte le a tekintetét. – Viszont akkor is tudnom kell, mi történt.

Nyeltem egy hatalmasat, és bele kezdtem. Elmondtam mindent.

          - De még mindig nem értem. Miért nem jelenteted fel?

               - Így egyszerűbb volt. Nem fog visszajönni, és zaklatni minket, ebben biztos vagyok. Így hamarabb vége van az egész rémálomnak. Ha feljelentem, és elkapják, egy ideig még járhatok a bíróságra. Minden egyes alkalommal éljem át, újra, és újra?! Köszi, de én ebből nem kérek.

           - Értem. Vagyis azt hiszem. – bólintott. Elmosolyodtam. Még mindig egymással szembe feküdtünk, úgy, mint amikor felébredtem. A szemem már majd leragadt. Küzdenem kellett, hogy ne aludjak el.

           - Látom fáradt vagy. Aludj nyugodtan. – mondta, és kiszállt az ágyból.

       - Köszönöm. – suttogtam csukott szemmel. – Itt maradsz?

          - Szeretnéd? – kérdezte. Nem szóltam, nem nyitottam ki a szemem. Csak bólintottam. Éreztem, láttam magam előtt, ahogy elmosolyodik. Leöltözött, és visszafeküdt mellém. Közel bújtam hozzá. Fejem a mellkasára tettem, és felnéztem rá, ő pedig l e nézett rám. Ajkai az enyémhez közeledtek, de elfordítottam a fejem. Nem tudom miért. Szégyelltem magam érte.

          - Semmi baj. – mosolygott. – Megértem.

Ezen szavak hallatán nagy kő esett le szívemről. Visszafordultam felé, és arcon pusziltam. 

Yeeep!!

Nem sokára átlépjük a 10.000 látogatót! Jöhetne a szokásos szöveg, hogy nem hittem volna, meg hogy nagyon szépen köszönöm...ezt most képzeljétek ide! Nem szeretnék monoton, sablonos lenni, így most nem köszönöm meg! Majd, ha átléptük xD

Csak azért írok, mert mostanság megint megcsappant a vélemények száma! Egy lány álmai...Vikicaaa..és Adreee_ rendszeresen írnak és ennek nagyon nagyon örülök! Vannak még, akik néha, néha küldenek egy Jó volt, mikor lesz friss?...nagyon zsír.. szöveget, de valljuk be, ezzel nem sokra megyek. :/

Ti is örülnétek, ha fejlődnék, és egyre jobb lenne a történet! Úgy érzem, hogy megakadtam egy szinten, és nem tudom megugrani! hónapok óta nem fejlődök sehová, sőt inkább még visszafelé esek. De ahhoz, hogy jobb legyen az írásom, ti is kelletek! Valami féle visszajelzés, kritika, hogy mi jó, és miben kéne változnom!
Légy szíves írjátok meg a gondolataitokat! Mert pl egy "nem tetszikből" még nem jövök rá, hogy mi a hiba!
Teljesen őszintén írjatok megjegyzést! Kaptam én már nagyon fúrva kritikát, és még itt vagyok, és írok! Biztos, hogy nem esek 3 napos mély depresszióba miatta! mindenkinek meg van a saját véleménye, és örülnék ha megosztanátok velem! Akármilyen is legyen az a vélemény!!

Lehet, hogy nem érzitek, és nem tudjátok, de rengetek munka van egy egy részben! Órákon át gubbasztok a gép előtt, hogy ti tudjatok olvasni, és tetsszen nektek! Úgy érzem, megérdemlem, hogy kapjak visszajelzést. Ha én órákat töltök el miattatok, akkor talán ti is szánhatnátok 10, sőt csak 5 percet rám, és írhatnátok valami féle megjegyzést!

Puszi,
Viky

59. rész

 Kérnék szépen mindenkit, hogy véleményezze a történetet! Vannak, akik rendszerint írnak, és ennek nagyon örülök! Nagyon aranyosak, hogy mindig veszik a fáradtságot, és hozzászólnak. Igazán fontos nekem a véleményetek!!

Nagyot nyeltem, és gyorsan újra tárcsáztam, de már nem vették fel. Idegesen dobtam le a telefonom.

   - Mi történt? – értetlenkedett Tomika.

    - Az a szemét! Ha bármi baja lesz Vikinek, nem tudom, mit csinálok vele. – túrtam bele idegesen a hajamba.

     - Elmondanád végre, hogy mi a fene történt? – emelte fel a hangját. Őrjöngve meséltem el neki azt, amit tudtam. Kikelve magamból, ordítoztam, káromkodtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy bántani fogja.

        - Kölyök, ülj el. – tolt le az ágyra. – Nagy levegő, nyugodj le egy kicsit. Attól, hogy most idegeskedsz, nem jutunk előrébb! Gondold át a dolgokat. Ha készen állsz, itt a telefon. Hívd fel a rendőrséget. – mondta. Bambán meredtem a mobilomra. Nem tudtam, mit tegyek. Tomika hangja elhalkult. Tudtam, hogy még beszél, de már nem figyeltem rá. Csak Ő járt a fejemben. Kétségbeesetten néztem fel rá.

      - Nem akarom elveszíteni. Ha csak egy ujjal is hozzáér….

         - Ilyenre még csak ne is gondolj! Nem lesz semmi baj, hidd el. Viszont, lépnünk kel, de nagyon gyorsan. Beszélj a rendőrökkel.

Remegő kezekkel nyúltam a telefon után.

Viki szemszöge:

A külváros felé tartottunk. Mátéra néztem. Még sosem láttam ilyennek. A szemében valami furcsa tűz égett, nem tudom megmagyarázni mi volt, de megrémített. Nem tudtam, hogy most mi lesz. Egy raktár épületnél állt meg az autó. Máté felém fordult.

    - Szállj ki! – parancsolta meg. Nem mertem ellenkezni. Remegő kezekkel nyúltam az ajtó után. Ő is kiszállt, és megragadta a karom. Erősen ráncigálni kezdett a bejárat felé.

Sötét volt, és büdös. a padló nedves volt.

      - És most mit akarsz tenni? – kérdeztem, de nem válaszolt. Úgy tett, mint aki meg sem hallotta. – Kérdeztem valamit. – emeltem fel a hangomat.

     - Az egyenlőre ne érdekeljen.

     - Fogadni mernék rá, hogy még te magad sem tudod. Egyáltalán miért is raboltál el?

        - Mondtam, hogy szakíts vele, nem tetted.

    - Miért is tetem volna? Ha vele vége lett volna, még akkor sem kezdeném újra veled. Egyszer bőven elég volt, még egyszer nem követem el ezt a hibát.

       - Ha az enyém nem lehetsz, akkor másé se. – tolt neki erősen a falnak. Kezével erősen szorította a torkomat, és egy késsel játszott az arcom előtt.

    - Nagyon jól tudod, hogy úgy is le fogsz bukni. Szerinted Krisztián semmibe hagyja a dolgot? Ne légy hülye, engedj el. – mondtam remegő hangon.

      - Vigyázz, ne hogy valami baja essék, a hercegednek – szorított egyet a nyakamon.

        - Most azt hiszed, megijedtem? Nagyon jól tudom, hogy nem lennél képes bántani. Engem nem.

        - Ne légy ennyire elszállva magadtól.

         - Talán nem így van? Gyáva vagy! Nézd meg, itt állsz pár centire tőlem, és nem mersz lépni. Magad sem tudod eldönteni, hogy mit tegyél. – mondtam flegmán. Nem tudom mi ütött belém, miért lettem ilyen bátor. Tisztában voltam, vele, hogy nem bánthat. Direkt ideegesítettem, hogy végre ő is rájöjjön, mekkora hülyeséget csinált.

       - Ezt fejezd be. – kezdett dühös lenni.

      - Mert, mi lesz? – kérdezem, de nem válaszolt. Keze lecsúszott a lábamig. A kés hideg volt, ahogy a bőrömet érte. Combom belső oldalán végighúzta a kés élét. Elég mély sebet ejtett rajta. Felszisszentem.

         - Na, még mindig nagy a szád? Várj csak, míg meglátod, mit művelek a drágalátos Krisztiánoddal. – mondta, majd rátámadt ajkaimra. Védekezni sem volt időm. A szavai újra és újra a fülembe csengtek. A nyakamat kezdte csókolgatni, mikor végre meg tudtam szólalni.

         - És ha mégis meggondolom magam?

        - Tessék? – nézett rám kérdően.

   - Szakítok vele. – próbáltam erős lenni, hogy ne lássa a fájdalmat, amit legbelül éreztem.

          - Miért higgyek neked? Már volt rá lehetőséged, és nem tudtad megtenni.

 - Akkor menjünk el. Kezdjünk új életet vidéken. Csak ketten, együtt. - mondtam könnyeimmel küszködve. – Emlékszel? Pont úgy, ahogy régen elképzelted.

      - Te sem gondolod komolyan. – állt tőlem távolabb. Arcára döbbenet ült ki.

          - Halál komolyan mondom. Elmegyek veled, egyetlen egy feltétellel. Krisztiánt hagyd békén. Ne bántsd, kérlek.

       - Ennyire szereted?

         - Igen, és ha ez kel ahhoz, hogy megvédjem.

   - Szerencsés, hogy te vagy a barátnője. Nem hiszem, hogy sokan feláldoznák a saját boldogságukat, a másikért.

          - Ha valakit nagyon szeretsz, mindent megteszel, hogy neki a lehető legjobb legyen. Ha kell, akkor el is engeded, és hagyod, hogy élje tovább az életét nélküled. Máté, kérlek. Ha egy kicsi is szeretsz még, hagyod, hogy boldog legyek.

      - Igen is szeretlek!

      - Nem, már csak megszokásból ragaszkodsz hozzám. Te sem lennél boldog újra velem. Nem bírnád elviselni azt, hogy hiába vagyok veled, közben mást szeretek.

         - Igazad van. – suttogta. – De már túl késő. Már biztos úton van a rendőrség. Hamar kiderítik, hogy ide hoztalak. A raktár az én nevemen van.

    - Menj! - dobtam oda neki a kulcsot. – Még van időd elmenekülni.

           - Köszönöm. – suttogta. – Nagyon sajnálom, én…én…nem akartam…

     - Tudom. – öleltem meg. – Nem haragszom. Ez most nagyszerű alkalom, hogy új életet kezdj. Találj valami tisztességes munkát, és ne félj, egyszer te is megtalálod azt, aki annyira szeret, mint ahogy te őt.

          - Köszönöm. – suttogta.

     - Menj, mielőtt túl késő.

Alig, hogy elment Máté, hangos sziréna hangja hallatszott a távolban. Pár percen belül meg is érkeztek a rendőrök. Krisztián is velük volt. Ahogy megláttam, a nyakába ugrottam. Szorosan öleltem magamhoz, és mélyen belélegeztem illatát. Gyengéden ölelt át, és óvatosan megsimogatta a hátamat. Pár percig így álltunk, majd egy kicsit eltolt magától.

-          Jól vagy? Nem bántotta?  Hol van az a rohadék? – nézett körbe idegesen.

-           Elment. – szipogtam.

A rendőrök feltettek pár kérdést. Kérték, hogy meséljem el, mi történt. Többek között megkérdezték, hogy kívánok-e feljelentést tenni Máté ellen. Nem tudom, hogy jól cselekedtem-e, de nemmel válaszoltam. Egy ideig biztos nem látom, aztán, ha mégis felbukkanna…

-  Miért nem jelentetted fel? – kérdezte Krisztián idegesen. Már hazafelé tartottunk. Nem tudtam rá mit válaszolni.

   - Krisztián, ne beszéljünk erről, kérlek. Fáradt vagyok. – tértem ki a kérdés elől. Nem szólt semmit, csak sóhajtotta egyet, majd újra a vezetésre koncentrált. Gondolataimat magam mögött hagyva bámultam ki az ablakon. Csak felejteni akartam, és túl lenni mindenen.

Mikor hazaértünk, mindenki lelkesen fogadott. Nagyon örültek, hogy nincs semmi bajom. Kedvesek voltak, és nagyon aranyosak, hogy így aggódtak értem. leültünk egy kicsit beszélgetni a nappaliba. Szorosan Krisztiánhoz bújva ültem le a kanapéra. Próbáltak faggatózni, de én nem árultam el semmit. Mikor már elegem lett az állandó kérdezgetésekből elmentem zuhanyozni.

Jólesett, ahogy a meleg víz átmelegítette kihűlt testemet. Nekidőltem a csempének, és lassan csúsztam le a padlóig. Nem akartam elhinni, azt, ami ma történt. Miért pont velünk? Miért nem lehetünk boldogok? Miért jön közbe mindig valami? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Annyi pozitívumot láttam az egészben, hogy végre vége. Máté kilép az életünkből, és nyugtunk lesz.

Mikor már úgy éreztem, elég volt, kiszálltam a zuhany alól. Tükörben láttam, hogy nyakam néhány foltban belilult, de a combomon lévő vágásnyom sokkal jobban zavart. Nagyon csúnya volt, jóval csúnyább, mint a nyakam. Megtörölköztem egy puha törölközőbe, és felvettem valami pizsamát, ami eltakarja azt. A hajamat összefogtam, majd kimentem Krisztiánhoz.

58. rész

Tudom, nem túl hosszú, de ha meg az egészet felrakom, túlságosan is nagy méretű lenne. Most utálni fogtok érte, de sajnálom. Itt volt értelme, hogy elválasszam. Viszont, lehet találgatni, hogy mi fog történni HOLNAP! Igen, holnap folytatás!! Viszont várom mindenkitől az ötleteket!

- Mióta felkeltünk olyan furcsa vagy. Történt valami? – kérdezte Szandra. Már az ebéden is túl voltunk, és éppen mosogattunk. A fiúk visszavonultak a szobába, mivel dolgoznak valamin. Szandra látta rajtam, hogy őrlődöm. Magam sem tudtam, hogy mit fogok csinálni azzal az SMS-sel.

     - Semmi. – ráztam meg a fejemet.

 - És szerinted olyan hülye vagyok, hogy ezt elhiszem? Na, ki vele. – mosolygott rám. Tudtam, hogy addig nem hagy békén, míg el nem mesélem neki. Ismer már annyira, hogy tudja, mikor van valami bajom. Megmutattam neki az üzenetet, és elmeséltem neki mindent. Nem kellett sokat mondani, hiszen ő is egyből rájött, hogy mi is van valójában.

   - Mit teszel? Szakítasz vele? – kérdezte, miközben még mindig a telefonom képernyőjére mered.

      - Nem tudom. Szeretem, és belehalnék, ha szakítanom kéne vele. Viszont, ha nem teszem, és bármi baja esik, azt soha sem bocsátom meg magamnak.

        - Akkor mond el neki. Együtt megoldjátok. – mosolygott rám kedvesen.

     - Aha, mert a múltkor is milyen értelmesen el tudták intézni a dolgot. Nincs kedvem még egyszer úgy látni Krisztiánt, azt a rémálmot újra átélni, amit aznap éjjel átéltem.

         - Te tudod. Úgy is azt fogod tenni, amit te jónak látsz. – vonta meg a vállát. – Én a helyedbe elmondanám. Legalább ennyit megérdemel. – majd felállt, és kisétált a konyhából.

Igaza volt, teljes mértékben. Talán ez a legjobb megoldás. Őszintének kell vele lennem. Nem tudom, hogy mi lesz, hogy lesz. Csak bízni tudtam benne, hogy nem lesz semmi baj. Nagy levegőt vettem, és felálltam.

     - Krisztián! Krisz! – kezdtem el szólítgatni, miközben a szobája felé tartottam. Az ajtója előtt belebotlottam. Kilépett a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót. Pár centi választott el minket egymástól. Hatalmas mosollyal az arcán nézett le rám. Kék szemeibe nézve egy pillanatra elbizonytalanodtam, aztán mégis erőt vettem magamon.

       - Igen? Mit szeretnél kicsim? – simogatta meg az arcomat.

         - Beszélnünk kéne. – néztem rá bátortalanul.

       - Nem ér rá estig? Tomikával nagyon benne vagyunk valamiben. – nyafogott.

       - Jó – sóhajtottam. – menj.

       - Köszönöm szépen. Istennő vagy. – válaszolta, majd hátat fordított. Amint kezét a kilincsre tette, utána szóltam.

       - Krisztián! – mondtam. Mosolyogva fordult vissza.  Könnyes szemmel néztem rá, közelebb jött és átölelt. Nem bírtam tovább, sírni kezdtem.

          - Viki, mi a baj? – simogatta meg gyengéden a hátamat.

        - Semmi. – szipogtam. – Csak azt akartam, hogy tudd, bármi is történne, én nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak. – szipogtam.

      - Megijesztesz. Gyere, menjük be Tamás szobájába, és mond el, hogy mi a baj. – tolt el egy kicsit magától.

         - Neked nem vissza kéne menned? – mondtam, miközben letöröltem könnyeimet.

       - Tamás meg vár. – mosolygott. – Menjünk?

Mielőtt még válaszolni tudtam volna, nyílt az ajtó Krisztián mögött. Tamás volt az.

   - Jössz már Kölyök? … Ó, bocsánat. – szabadkozott, miután meglátott minket.

        - Semmi baj. Mindjárt megyek, csak valamit meg beszélünk Vikivel, és már ott is vagyok.

     - Nem ér rá, egy kicsit később? – nyafogott ő is, akár csak Krisz.

         - Várjál már 10 percet! – dünnyögött Krisztián.

    - Menjél csak. – erőltettem mosolyt az arcomra. – Majd este megbeszéljük. Addig még ráér.

         - Biztos?

     - Menj már! – kezdtem el tolni Tomika felé.

               - Nem jössz segíteni? Mint kiderült, van érzéked a retusáláshoz. – nevetett.

    - Nem. Elmegyek inkább boltba. Nincs itthon semmi kaja.

     - Rendben. – suttogta ajkaimba, majd megcsókolt.

A vásárlás igazából, csak egy jó ürügy volt ahhoz, hogy átgondoljam a dolgokat. Még mindig nem jöttem rá, hogy mi a tökéletes döntés. Már csak abban láttam esélyt, ha elmondok neki mindent. Eszméletlenül féltettem őt. Tisztában voltam Máté piszkos trükkjeivel, és ezektől óvtam a leginkább. Hisz, ha szimplán egymásnak esnek, nem kell félteni Kriszt. Már nem gyerek, meg tudja magát védeni. Viszont, nagyon hírtelen haragú, és könnyen belesétálhat Máté egyik csapdájába.

Az utcán sétáltam, amikor egy kéz elkapott és egy autóba rántott be.

-         Azonnal engedj el! Normális vagy? – kiabáltam Mátéra.

        - Mondtam, hogy szakíts vele. Nem tetted, akkor most számolj a következménykel.

     - Honnan tudod, hogy nem szakítottam vele? – válaszoltam flegmán, mire ő egy csomag képet dobott az ölembe. Krisztiánnal ketten voltunk rajta vidáman, boldogan. Nem hittem el, amit láttam. Életünk szinte minden egyes pillanata meg volt örökítve.

      - Te követtetsz minket?

    - Semmi közöd hozzá, jó? – mondta, és a gázra taposott. Idegesen a táskámban kezdtem turkálni. Ügyletem, hogy ne nagyon vegye észre. Krisz számát, mát fejből tudtam. Lassan, bepötyögtem, és megnyomta a hívás gombot.

   - Mondjad, kicsim. – hallatszott hangja. Sosem, hittem, hogy ennyire hangos a telefonom. –Viki, ott vagy? – kezdett ideges lenni. Máté lelassított, megállt, és kikapta a táskát az ölemből.

Krisztián szemszöge:

Tomikával retusáltuk a képeit. Zavart, hogy nem tudtuk megbeszélni Vikivel a dolgot. Nagyon bántotta valami. Már egy ideje elment a boltba, gondoltam kicsit sétál még, és kiszellőzteti a fejét. Míg ezen gondolkoztam, megcsörrent a telefonom. Ő volt az.

   - Mondjad, kicsim. – mosolyogtam, de nem jött válasz. - Viki, ott vagy? – kérdeztem hangosabban, de megint semmi. Ideges lettem. Egyből a legrosszabbra gondoltam. – Viki, a kurva életbe szólalj már meg! – kiabáltam a telefonba.

      - Nyugi haver, jó kezeken van a barátnőd. – mondta elégedett hangon egy férfi. Megismertem, Máté volt az.

        - Mit csináltál vele? Ne merészelj egy újjal is hozzányúlni! – fenyegetőztem.

        - Egyenlőre semmit. – nevetett ördögien, majd kinyomta a telefont.