58. rész

Tudom, nem túl hosszú, de ha meg az egészet felrakom, túlságosan is nagy méretű lenne. Most utálni fogtok érte, de sajnálom. Itt volt értelme, hogy elválasszam. Viszont, lehet találgatni, hogy mi fog történni HOLNAP! Igen, holnap folytatás!! Viszont várom mindenkitől az ötleteket!

- Mióta felkeltünk olyan furcsa vagy. Történt valami? – kérdezte Szandra. Már az ebéden is túl voltunk, és éppen mosogattunk. A fiúk visszavonultak a szobába, mivel dolgoznak valamin. Szandra látta rajtam, hogy őrlődöm. Magam sem tudtam, hogy mit fogok csinálni azzal az SMS-sel.

     - Semmi. – ráztam meg a fejemet.

 - És szerinted olyan hülye vagyok, hogy ezt elhiszem? Na, ki vele. – mosolygott rám. Tudtam, hogy addig nem hagy békén, míg el nem mesélem neki. Ismer már annyira, hogy tudja, mikor van valami bajom. Megmutattam neki az üzenetet, és elmeséltem neki mindent. Nem kellett sokat mondani, hiszen ő is egyből rájött, hogy mi is van valójában.

   - Mit teszel? Szakítasz vele? – kérdezte, miközben még mindig a telefonom képernyőjére mered.

      - Nem tudom. Szeretem, és belehalnék, ha szakítanom kéne vele. Viszont, ha nem teszem, és bármi baja esik, azt soha sem bocsátom meg magamnak.

        - Akkor mond el neki. Együtt megoldjátok. – mosolygott rám kedvesen.

     - Aha, mert a múltkor is milyen értelmesen el tudták intézni a dolgot. Nincs kedvem még egyszer úgy látni Krisztiánt, azt a rémálmot újra átélni, amit aznap éjjel átéltem.

         - Te tudod. Úgy is azt fogod tenni, amit te jónak látsz. – vonta meg a vállát. – Én a helyedbe elmondanám. Legalább ennyit megérdemel. – majd felállt, és kisétált a konyhából.

Igaza volt, teljes mértékben. Talán ez a legjobb megoldás. Őszintének kell vele lennem. Nem tudom, hogy mi lesz, hogy lesz. Csak bízni tudtam benne, hogy nem lesz semmi baj. Nagy levegőt vettem, és felálltam.

     - Krisztián! Krisz! – kezdtem el szólítgatni, miközben a szobája felé tartottam. Az ajtója előtt belebotlottam. Kilépett a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót. Pár centi választott el minket egymástól. Hatalmas mosollyal az arcán nézett le rám. Kék szemeibe nézve egy pillanatra elbizonytalanodtam, aztán mégis erőt vettem magamon.

       - Igen? Mit szeretnél kicsim? – simogatta meg az arcomat.

         - Beszélnünk kéne. – néztem rá bátortalanul.

       - Nem ér rá estig? Tomikával nagyon benne vagyunk valamiben. – nyafogott.

       - Jó – sóhajtottam. – menj.

       - Köszönöm szépen. Istennő vagy. – válaszolta, majd hátat fordított. Amint kezét a kilincsre tette, utána szóltam.

       - Krisztián! – mondtam. Mosolyogva fordult vissza.  Könnyes szemmel néztem rá, közelebb jött és átölelt. Nem bírtam tovább, sírni kezdtem.

          - Viki, mi a baj? – simogatta meg gyengéden a hátamat.

        - Semmi. – szipogtam. – Csak azt akartam, hogy tudd, bármi is történne, én nagyon szeretlek, és mindig is szeretni foglak. – szipogtam.

      - Megijesztesz. Gyere, menjük be Tamás szobájába, és mond el, hogy mi a baj. – tolt el egy kicsit magától.

         - Neked nem vissza kéne menned? – mondtam, miközben letöröltem könnyeimet.

       - Tamás meg vár. – mosolygott. – Menjünk?

Mielőtt még válaszolni tudtam volna, nyílt az ajtó Krisztián mögött. Tamás volt az.

   - Jössz már Kölyök? … Ó, bocsánat. – szabadkozott, miután meglátott minket.

        - Semmi baj. Mindjárt megyek, csak valamit meg beszélünk Vikivel, és már ott is vagyok.

     - Nem ér rá, egy kicsit később? – nyafogott ő is, akár csak Krisz.

         - Várjál már 10 percet! – dünnyögött Krisztián.

    - Menjél csak. – erőltettem mosolyt az arcomra. – Majd este megbeszéljük. Addig még ráér.

         - Biztos?

     - Menj már! – kezdtem el tolni Tomika felé.

               - Nem jössz segíteni? Mint kiderült, van érzéked a retusáláshoz. – nevetett.

    - Nem. Elmegyek inkább boltba. Nincs itthon semmi kaja.

     - Rendben. – suttogta ajkaimba, majd megcsókolt.

A vásárlás igazából, csak egy jó ürügy volt ahhoz, hogy átgondoljam a dolgokat. Még mindig nem jöttem rá, hogy mi a tökéletes döntés. Már csak abban láttam esélyt, ha elmondok neki mindent. Eszméletlenül féltettem őt. Tisztában voltam Máté piszkos trükkjeivel, és ezektől óvtam a leginkább. Hisz, ha szimplán egymásnak esnek, nem kell félteni Kriszt. Már nem gyerek, meg tudja magát védeni. Viszont, nagyon hírtelen haragú, és könnyen belesétálhat Máté egyik csapdájába.

Az utcán sétáltam, amikor egy kéz elkapott és egy autóba rántott be.

-         Azonnal engedj el! Normális vagy? – kiabáltam Mátéra.

        - Mondtam, hogy szakíts vele. Nem tetted, akkor most számolj a következménykel.

     - Honnan tudod, hogy nem szakítottam vele? – válaszoltam flegmán, mire ő egy csomag képet dobott az ölembe. Krisztiánnal ketten voltunk rajta vidáman, boldogan. Nem hittem el, amit láttam. Életünk szinte minden egyes pillanata meg volt örökítve.

      - Te követtetsz minket?

    - Semmi közöd hozzá, jó? – mondta, és a gázra taposott. Idegesen a táskámban kezdtem turkálni. Ügyletem, hogy ne nagyon vegye észre. Krisz számát, mát fejből tudtam. Lassan, bepötyögtem, és megnyomta a hívás gombot.

   - Mondjad, kicsim. – hallatszott hangja. Sosem, hittem, hogy ennyire hangos a telefonom. –Viki, ott vagy? – kezdett ideges lenni. Máté lelassított, megállt, és kikapta a táskát az ölemből.

Krisztián szemszöge:

Tomikával retusáltuk a képeit. Zavart, hogy nem tudtuk megbeszélni Vikivel a dolgot. Nagyon bántotta valami. Már egy ideje elment a boltba, gondoltam kicsit sétál még, és kiszellőzteti a fejét. Míg ezen gondolkoztam, megcsörrent a telefonom. Ő volt az.

   - Mondjad, kicsim. – mosolyogtam, de nem jött válasz. - Viki, ott vagy? – kérdeztem hangosabban, de megint semmi. Ideges lettem. Egyből a legrosszabbra gondoltam. – Viki, a kurva életbe szólalj már meg! – kiabáltam a telefonba.

      - Nyugi haver, jó kezeken van a barátnőd. – mondta elégedett hangon egy férfi. Megismertem, Máté volt az.

        - Mit csináltál vele? Ne merészelj egy újjal is hozzányúlni! – fenyegetőztem.

        - Egyenlőre semmit. – nevetett ördögien, majd kinyomta a telefont.