75. rész

A napok szörnyen lassan teltek, viszont felettébb nem voltak olyan unalmasak. Hogy el tudjunk szabadulni egy kicsit, Krisztián még több munkát vállalt. Megint csak beköszöntött az a korszak, ami a kiborulásom előtt volt jellemző, de nem tettem szóvá. Csendben vártam, hogy eljöjjön a hétvége és újra csak egymásra koncentráljunk. Az biztos, szerencséje, hogy kitalálta ezt az „utazzunk el együtt, és hozzunk rendbe mindent” tervet, egyébként már rég feladtam volna. Az elmúlt napok rohanásával hamar elérte volna, hogy összeszedjem a holmimat, és minél messzebbre menjek tőle. Az érzéseim viszont mit sem változtak iránta. Ugyanúgy szeretem őt, mint ezelőtt. Viszont, a még mindig fennálló időhiány és az egyre gyakrabban előforduló veszekedések megpecsételik a kapcsolatunkat. Az, hogy egy-egy veszekedésünk közben gondolkodás nélkül vágunk egymás fejéhez mindent, ugyancsak nem old meg semmit. Viszont megígértem neki, hogy adok még egy esélyt kettőnknek és én állom a szavam.

      - Bár meg sem ismertelek volna!

      - Ha valóban így érzed, ha ennyire utálsz, miért nem teszel valamit, hogy megszabadulj tőlem? – kiabálta a veszekedésünk végén, majd becsapva maga után az ajtót elment.

      - Utállak! – kiáltottam utána, bár tudtam, hogy már nem hallja. Forrt bennem a düh, így a kezemben lévő poharat egy jól célzott mozdulattal az ajtónak csaptam, mely apró szilánkokra törve hullott le a földre.

        - Legyetek szívesek nem most veszekedni. Egyesek még aludni próbálnak. – magyarázta Tomika álmos hangon.

         - Tudod, ha egyesek este aludnának, és nem mással foglalkoznának, nem lennének ilyen gondjai. – dünnyögtem alig hallhatóan, miközben az ajtóban lévő üvegdarabokat szedtem össze.

             - Figyelj, én nem a Kölyök vagyok, tehát valami normális hangnemben, ha megismételnéd…és legközelebb válogasd meg a szavaidat, rendben? – utasított rendre Tamás. Igazából meglepett. Még sose láttam ilyennek, még sose beszélt velem ilyen lekezelően, de mégsem haragudtam rá. Igaza volt, nem rá voltam dühös.

          - Elhiheted, vele sem szeretnék ilyen viszonyban lenni. – mondtam teljesen őszintén, majd megálltam a szilánkok összegyűjtésében, és csak meredtem az egyikre.

        - Akkor ne légy, ilyen egyszerű. Viki, nem kell mindig minden ellen harcolni, mindenben a rosszat látni. Szeretitek egymást, és mi lenne, ha ezt végre ki is mutatnátok?!

        - Szerinted, én élvezem ezt, az állandó vitatkozást? De egyedül kevés vagyok hozzá. Neki is akarni kéne, de… - furcsa érzés fogott el. Nem akartam kiadni mindazt, ami nyomaszt. Lehet mert szégyelltem, hogy ilyesmi eszembe juthatott. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Úgy éreztem jobb, ha erről még Tomika sem tud.

         - De? – kérdezett rá. – Viki, ha már belekezdtél fejezd is be.

          - Tomika, volt már olyan érzésed hogy,.... hogy…. – hátamat az ajtónak támasztva csúsztam le a földre. – Nem tudom, hogy magyarázzam el neked.

        - Segítek. Egyszerűen. – mosolygott rám bíztatóan, és leült mellém. Egy ideig gondolkoztam, hogy mégis hogyan mondjam el neki, hogy ő is megértse.

         - Tehát, amikor elmész valahová, Dörmee-t pedig otthon hagyod, és mikor hazajössz, ő ugyanúgy vár téged. És tudod, hogy bármit csinálsz, bármi is történik aznap, ő várni fog, és mindig melletted lesz. Már szinte természetes, hogy van neked. Valahogy úgy érzem magam, mint Dörmee. Bármilyen hülyeséget is csinált, én mindig ott voltam mellette, és ott is leszek ezek után is. Támogatni fogom, bármiről legyen szó, de már nem érzem azt, hogy harcolna értem. Egyre inkább azt veszem észre, hogy úgy tekint rám, mint egy tárgyra, egy plüss macira, akivel ha van kedve, foglalkozik, ha nincs, akkor felteszi a polcra, és majd egyszer talán újra leveszi onnan.  Jaj, Tomika, mond, hogy érted, hogy mire akarok kilyukadni.

                  - Értem. Persze, hogy értem. De Viki, attól, hogy ez még így is van, én még szeretem azt a macit. Bármennyire is nem úgy tűnik néha, de bármit megtennék érte, és ezzel Kölyök is így van. Tudom, hogy ezt az időszakot nehéz átélni, de csak azért dolgozik ennyit, hogy el tudjatok menni, hogy egy kicsit kettesben tudjatok lenni. A sok munka pedig fáradtsággal, és feszültséggel jár.

                 - Ez így igaz, de attól még nem kéne olyanokat a fejemhez vágnia.

                   - Persze, hogy nem kéne, de olyankor már maga sem tudja, hogy mit beszél. Viszont, légy egy kicsit türelmesebb vele. Hidd el, vége ennek az időszaknak, és minden a régi lesz. – bíztatott Tamás. Nagyon jól estek a szavai, és végre valakinek kiönthettem a szívem, és lehet, hogy nem oldódott meg minden és lehet, hogy még mindig kétségek gyötörnek, de legalább kiadhattam magamból mindezt. – De ha most megbocsájtod, visszamennék aludni. Nagyon fáradt vagyok, de majd még beszélünk erről. Rendben? – nézett rám mosolyogva, miután feltápászkodott a földről. Nem szóltam semmit, csupán némán bólintottam, majd ő elindult vissza a szobába.

               - Tamás. – szóltam utána. – Köszönöm.

               - Igazán nincs mit. – mosolygott újra, majd eltűnt az ajtó mögött.

  

Egy ideig még csendben ültem, és gondolkoztam, majd jobbnak láttam, ha eltakarítom a még földön maradt szilánkokat, és veszek egy jó forró fürdőt. Nyugtatóan hatott, ahogy elmerültem a forró vízben. Teljesen ellazított, és felfrissítette az agyam, mindazok ellenére, hogy folyamatosan Krisztiánon gondolkoztam. Tomika szavai zengtek újra és újra a fülemben. „Nem kell mindig minden ellen harcolni, mindenben a rosszat látni”. Elgondolkodtam rajta, hogy tényleg minden, ami történt, csak az én hibám volt? Lehet, hogy én rontottam el valamit. ’Viki, ezt most hagyd abba. Nem az én lelkemen szárad!’ Kezdett elhűlni a víz, így kiszálltam. A nyári meleg még mindig elviselhetetlen volt, ezért csak egy melltartót, és egy bugyit vettem fel, de még így sem éreztem kényelmesen magam. Már későre járt, de Krisztián még mindig nem ért haza, ez pedig már meg sem lepett. Mondhatni, már hozzá szoktam, hogy még nem vagyok ébren, amikor elmegy, és már alszom, mikor megjön. Jobb lett volna nem megvárni őt, de nem tudtam elaludni. Egyre csak forgolódtam az ágyban. Egyszerűen, sehogy sem volt jó. Az ablak felé fordultam, és a csillagokat kezdtem nézni, mikor hallottam, hogy valaki kint becsapja az egyik autó ajtaját. Felkeltem, és kinéztem az ablakon. Nem tévedtem, ő volt az. Könyökömmel a párkányra támaszkodva hajoltam ki az ablakon. Az autónak dőlve telefonált, így esély sem volt arra, hogy észrevegyen. 

Becsuktam a szemem, és átadtam magam az esti hűvös szellő adta kellemes érzésnek. Megpróbáltam kizárni mindent, és csak a csillagokra koncentrálni. Ahogy felnéztem rájuk, minden olyan egyszerűbbnek tűnt. Lehet, hogy hülyén hangzik, de úgy éreztem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem lenne semmi gondom. Krisztián hangja is egyre halkabb lett, végül már nem is hallottam, hogy mit beszél. Csak néztem fel az égre, és hagytam, hogy a gondolataim szabadon szálljanak. Régen nem csináltam ezt. Valamiért mindig is imádtam ebből az ablakból bámészkodni.  Függetlenül attól, hogy nappal van, vagy éjszaka. Órákat tölthettem el így, mert egyszer csak azt vettem ész, hogy Krisztián nedves keze a vállamat érinti. Szemeimet lecsukva mélyen belélegeztem parfümének férfias illatát. Felkönyököltem az ablakból, és kiegyenesedtem, de nem fordultam szembe vele. Éreztem, hogy mögém állt, és kezeit a derekam köré fonta. Szinte teljesen belesimultam az ölelésébe. Hátamat a mellkasának döntve próbáltam még közelebb kerülni hozzá. Óvatosan közelebb hajolt, és apró puszit lehelt az arcomra.

           - Krisz. – fordultam vele szembe, de nem bújtam ki a karjai közül. – Úgy sajnálom. – néztem mélyen a szembe. Nem szólt semmit, csak elmosolyodott, és még egy puszit adott, de most már a homlokomra.

             - Semmi baj. – suttogta.

            - Nem akarok folyton veszekedni. Alig várom, hogy végre reggel legyen. El akarok menni innen minél hamarabb.

            - Viki. – sóhajtott egyet, és hátrébb lépett egy kicsit. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de csak 2-3 óra körül tudunk elindulni. Délelőttre még van egy sajtótájékoztatóm.

           - Mi? De megígérted, hogy már reggel kimegyünk.

             - Tudom, de már nem mondhattam le, és amúgy is, így még lesz időm nyugodtam összepakolni a holmim.

             - Azt már én megcsináltam, és reméltem, hogy már holnap nem mész sehová, és nincs semmi dolgod.

            - Viki, kérlek, légy egy kicsit megértőbb.

             - Szerintem, én elég megértő szoktam lenni. – sóhajtottam. Karjait óvatosan lehámoztam magamról, és kibújtam az öleléséből.

              - Hé, lassabban. – húzott vissza magához. – Most nagyon utálsz?

             - Ühüm. – hümmögtem, miközben szorosan bújtam vissza az ölelésébe.

              - Van valami, amivel talán megbocsájtanál nekem? Mit szólnál egy forró fürdőhöz. Tudom, hogy szereted. – suttogta.

              - Már fürödtem, és ha jól érzem, te is túl vagy már rajta.

                - Mit számít az? – simított végig a vállamon.

             - Már nincs hozzá kedvem. Inkább aludnék, ha lehet.

             - Értem. – mondta. Csalódottságát egy mosollyal próbálta leplezni. – Gyere. – suttogta, majd a karjaiba vett. Egyenesen az ágyig vitt, és óvatosan ráfektetett, majd bebújt mellém.

              - Szeretlek. – bújtam nagyon közel hozzá, és fejemet a nyakába fúrtam.

           - Én is, és tényleg sajnálom. Tudod, hogy fontos vagy nekem, nagyon fontos. De ez most nagy előre lépést jelenthet a karrieremben. Meg kell értened. Megígérem, sietek ahogy csak tudok. - mondta, miközben mindvégig a hátamat simogatta. - Már alszol? - kérdezte, de nem válaszoltam rá. Szemeimet lecsukva alvást színleltem. Egy ideig még éreztem, hogy ahogy keze az oldalamon siklik, majd egyre csak lassult, végül megállt, Krisztián légzése pedig egyenletes szuszogássá lassult. Én nem tudtam ilyen könnyen elaludni. Csak néztem őt, ahogy alszik...