89. rész




Viki szemszöge:
        - Ajh Szandra. Levegőre van szükségem, érted? – hajtottam le fejem fáradtan a konyhaasztalra.
   - Nyugodj meg, kérlek. Minden rendben lesz köztetek. – simított végig a hátamon.
      - Ezt te sem gondolhatod komolyan! – túrtam bele idegesen a hajamba. – Te mit szólnál, ha Tomika az éjszaka közepén csak úgy elmenne és valami kamu „nem tudtam aludni” kifogással indokolná az egészet? – fakadtam ki neki, mire szégyenlősen lehajtotta fejét. Nem válaszolt, de gesztusaiból pontosan tudtam, hogy egyetért velem.  – Na ugye. – sóhajtottam – Szerinted ki a csaj? – tettem fel félve a kérdést kisebb gondolkodás után, mely némi hallgatást eredményezett a beszélgetésben.
       - Nem mondod komolyan? – nézett rám kikerekedett szemekkel. – Figyelj, lehet, hogy hülyeséget csinált és szörnyen idiótán viselkedik mostanában. De szeret téged, ezt biztosan tudom, és sose lenne képes megcsalni. – mondta Szandra. – Most mi a baj? – utalt a szokásosnál is csendesebb reakciómra.
             - Semmi. Tudom, hogy szeret, ahogy én is őt, de mindig mindenki ezzel védekezik, még ő is. Néha már kezdem úgy érezni, hogy azt hiszi, egy szimpla „szeretlekkel” mindent meg tud oldani.
        - Miért, nem így van? – mosolygott rám.
             - De. – sóhajtottam. Lassan bele kéne törődnöm, hogy tényleg mindent el tud érni nálam pár kedves szóval. – Viszont mégis milyen kapcsolat vár így ránk? Attól, hogy szeretjük egymást, még nem fog jól működni semmi.
            - Esküszöm, neked valami súlyos baj van a kis fejecskédben. – borzolta össze nevetve a hajamat, ami némi vigyort eredményezett nálam is. – Most már beszéljétek meg, hogyan tovább, de komolyan! – szólt, majd elindult, hogy magamra hagyjon.
       - Bocs. – hallottam Szandra hangját, mire én is az ajtó felé fordultam.
          - Én bocs. – szabadkozott Krisztián az éppen neki futó lánynak. – Jó reggelt. – nézett rám tágra nyílt szemekkel.
        - Neked is. – viszonoztam a kedves gesztust, majd visszafordultam az asztal irányába.
      - Azt hiszem, megyek. – szólt Szandra. – Csak ügyesen. – mondta halkabban Krisztiánnak, bár még így is tisztán hallottam. – És ne merd még jobban megbántani, mert a kukában kötnek ki a CD-id, aztán, viszlát Will Young, bye-bye Hurts.
             - Leginkább az fájna a legjobban, ha őt magát elveszíteném, de igyekszem észben tartani fenyegető szavaidat. – válaszolta hasonló stílusban Krisztián. Titkos beszélgetésük hallatán akaratlanul is mosoly húzódott a számra. Pedig elhatároztam, hogy kemény leszek. A fenébe…
Hallottam, ahogy az ajtó bezárul. A szobát csend járta át. Csak Krisztián egyeletlen légzésének hangjai hallatszottak. Igyekeztem tudomást nem venni róla, de a szívem majd kiugrott a helyéről. Miért van rám ekkora hatással, már csak az, ha egy szobában vagyok vele? Eldöntöttem, hogy bármi is legyen, bármit is mondjon, nem török meg. Most, nem!
                   - Kicsim. – szólt. Tudtam, hogy most hosszú magyarázkodásba kezd, de nem voltam rá kíváncsi. Valószínűleg újabb kifogásokkal állna elém, amik megint csak távol állnak a valóságtól.
            - Ne! Ne is kezdj bele. Felesleges. – sóhajtottam.
        - Nem az! – lépett közelebb. – Semmi sem felesleges, ami hozzád köthető. Tudod, hogy szeretlek. – jött a szokásos szöveggel. Mégis mit vártam?
            - Igen? Akkor mi volt ez tegnap este? – álltam fel, hogy a lehető leghatározottabbnak tűnjek, amikor a szemébe nézek.
         - Én… - látszott rajta, hogy a megfelelő szavakat keresi, de egyszerűen még ő maga sem tudja, mit csináljon.
            - Látod, még mostanra sem sikerült egy hihető kifogást sem találnod. Hagyjuk inkább. – indultam az ajtó felé, de megragadva a karomat, húzott vissza.
              - Kicsim. – suttogta bűnbánó hangon, megbocsátásért esdekelve. Erősnek kell lenned, gyerünk Viki! De a fenébe is, miért vonzódom hozzád ennyire?
          - Azt hittem, legalább őszinte vagy velem… de látom, tévedtem. – szavaim hallatán szégyenkezve nézett rám, majd kezeimet kirántva szorításából magára hagytam.

A hálóban az egyik bőröndömet nehézkesen dobtam az ágyra, majd a szekrényhez léptem és válogatás nélkül vettem ki egy adag ruhát, majd fordultam vissza, hogy a bőröndbe tegyem.
       - Mit csinálsz? – kérdezte Krisztián, mikor belépett a szobába. Szemei kétségbeesve cikázta köztem és a hatalmas bőrönd között.
             - Szerinted, minek látszik? Csomagolok.
          - Vettem észre, de mégis hová mész? – kérdezte, de csak egy vállrándítással válaszoltam. – Elhiszem, hogy haragszol, de úgy gondolom annyit azért megérdemlek, hogy válaszolj nekem, ha kérdezlek. – fakadt ki belőle. Tekintete végigkövette, ahogy még egy adag ruhát csomagolok el. – Hagyd már azt a fenébe! – lépett közelebb és lecsukta a bőrönd tetejét. – Mi ez az egész? – suttogta, mikor felnéztem rá. Valahol itt tört meg a fene nagy határozottságom. Nem voltam képes tovább kínozni őt.
               - Krisz, figyelj. Annyi megválaszolatlan kérdés van bennem, annyi dolog, amit nem tudok hová tenni… Kell egy kis idő, hogy gondolkodjak. Haza megyek Debrecenbe egy időre és majd csak a jövő héten jövök vissza Pestre. Az otthoni levegő talán segít tisztábban mérlegelni a dolgokat. – magyaráztam lágy hangon – Mellesleg neked is ezt kéne tenned. Menj haza egy hétre. A család, a régi barátok, a soproni környezet, ez mind-mind csodákra képes, elhiheted.
         - Nekem munkám is van. Orsi felkötné magát, ha meghallaná ezt a hatalmas ötletedet.
            - Krisztián, emlékeztetnélek, hogy én is dolgozom. Orsi pedig nem kifogás. Ő is látja, hogy nem vagyok önmagad mostában. Szerintem szívesen elintézné neked.
           - Remek. – sóhajtott, majd elviharzott a szobából.
Szemeimet lecsukva lélegeztem mélyeket. Nem volt könnyű mindezt előadni neki úgy, hogy lehetőleg ne lássa, hogy belül darabokra hullok. Fájt, hogy ki kellett mondanom, de hiszem, hogy jó döntést hoztam. Beszéltem Orsival, az utazásommal kapcsolatban és Krisztiánt is megemlítettem. Ő is jó ötletnek tartotta, hogy hazamenjen egy időre. Tovább folytattam a pakolást is és lassan minden a bőröndbe került. A rajtam lévő barna kardigánt levettem és egy fekete bőrdzsekit vettem a fehér atlétára. Habár ősz volt, az időjárás, és az autómban lévő fűtés, még megengedte a lengébb öltözéket. A kardigánt a bőröndbe csomagoltam és lecsukva nehézkesen kigurítottam a nappaliba.
Krisztián az ablakon át bámulta Budapest örökké nyüzsgő utcáit. Mély levegőt véve lépkedtem közelebb hozzá.
           - Mindent bepakoltam. – mondtam, mire fejét fájdalmasan pont, hogy a másik irányba szegezte. – Beszéltem Orsival is. Azt mondta, nincs akadály, hogy te is hazamenj. – folytattam, bár nem váltott ki belőle más reakciót.  – Viszlát, Krisztián. – köszöntem el végül, majd a bőröndömet magam után húzva indultam el a kijárati ajtó felé.
          - Ennyi? Most.., most akkor vége? – hallottam Krisztián hangját. Lábaim megremegtek és nem voltam képes akárcsak még egy lépést tenni.
                - Nem tudom. – vallottam be őszintén és felé fordultam. – Nem tudom mi lesz holnap, vagy azután, de úgy érzem, most ezt kell tennem. Egy szóval nem mondom, hogy örökre szól, csak, hogy szükségem van 1-2 napra.
             - Akkor szünet? – közelített egyre felém.
        - Miért akarod ennyire definiálni, hogy mi is most ez köztünk?
           - Tudni akarom, hogy van-e még miért reménykednem. – lépett egy utolsót, ezzel minimálisra csökkentve a köztünk lévő távolságot.
          - Remélni mindig kell, Krisztián. Ezt tanuld meg. – mosolyodtam el, majd óvatosan közelebb hajolva adtam puszit arcára. – Komolyan örülnék, ha te is lemennél Sopronba erre az időre. Rád fér a pihenés. – simítottam végig szeme alatt futó karikákon, melyek fáradtságról árulkodtak.
               - Rendben. – bólintott. – Hiányozni fogsz.
          - Viszlát, Krisztián. – mosolyogtam rá bíztatóan, majd megfordultam és újabb kísérletet tettem a távozásra.
             - Várj! Szeretsz még?
         - Ne kérdezz olyat, amire pontosan tudod a választ. – kacsintottam majd végleg kisétáltam az ajtón és egyszer sem néztem vissza.

Az az 1 hét

Később már nem voltam benne olyan biztos, hogy annyira jó ötlet volt ez az egész. Hiányzott Krisztián. Eddig még sosem töltöttünk egymástól távol ennyi időt. Belegondolva, hírtelen fellángolás volt tőlem ez az ötlet, és cseppet sem gondoltam át. Beszélni sem beszéltünk egymással. Tomika említette, hogy haza ment Sopronba, de ez mégis csak édes kevés volt. Én persze nem hívtam fel, már csak női büszkeségemből kiindulva. Viszont ő sem keresett. Egy telefonhívás, egy SMS sem érkezett, de még egy közösségi oldalas poszt sem adott utalást arra, hogy hiányzom neki. Rá kellett jöjjek, hogy milyen gyerekesen is viselkedtem. Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy elengedjem.

Krisztián szemszöge:

Miután láttam kisétálni azon az ajtón, úgy éreztem jobb, ha én megyek. Elvégre nem lennék képes napról napra úgy felkelni a közös ágyunkból, hogy tudjam, nincs mellettem. A szekrényből egy utazótáskába dobáltam néhány holmit, felkaptam a Macbook-omat és mondhatni, indulásra készen álltam. Küldtem egy rövid üzenetet Orsinak, hogy haza megyek. Ezt is azért, csak hogy tudja, miképp döntöttem. A kocsiból még felhívtam aput, hogy elindultam Sopron felé. Nem várt meglepetésként érte az otthoniakat a hír, hogy csak így, minden szó nélkül megyek, sőt még egy egész hétre ott is maradok. Természetesen egyből elindultak a találgatások, amikor említettem, hogy egyedül utazom.
Fáradt voltam, hisz nem sokat aludtam az éjszaka. Ez volt az egyik oka, hogy megálltam egy benzinkúton, amint elhagytam a fővárost. A másik indoka, hogy sose szerettem az autómban dohányozni, most pedig igen is szükségem volt egy szál cigire.
Bent rendeltem egy kávét és leültem az egyik fotelba a sarokban. Barátságos kis zuga volt ez az amúgy unalmas benzinkútnak. A fekete bőrgarnitúra és a középen elhelyezett dohányzóasztal, melyen újságok és üres papír fecnik hevertek egyáltalán nem illet az épület hangulatához. Sokkal inkább lett volna elfogadható egy kávézóhelységben…
A fotelben kényelmesen hátradőlve gyújtottam rá. A benzinkút kivételesen elégé kihalt volt, így nem kellet félnem, hogy bárki is meglát. Bár úgy sem érdekelne… A pincér lány hamar meghozta a kávémat és egy pohár vizet hozzá. Hátsóját kihívóan hátratolva hajolt le, hogy lerakja a rendelésemet az alacsony asztalra, ezzel szemérmetlenül belátást engedve szoknyája alá. Máskor valószínű egy csábos mosollyal és valami macsó szöveggel reagáltam volna, de most egy szimpla bólintással nyugtáztam a látottakat és köszöntem meg az italt.
A mai napra gondoltam, mikor beleszívtam az első szál cigibe. Reggel sikerült véletlenül kihallgatnom Szandrával folytatott beszélgetését. Nem akartam, de egyszerűen nem tudtam nem figyelembe venni a dolgot. Sokkolt szavaival, melyek arról árulkodtak, hogy azt érzi, teljesen rátelepszem. Egyáltalán nem igaz! Egyszerűen csak félek, hogy elveszítem őt… Be kell látnom viszont, tényleg megváltoztam. A folytonos bizonytalanság, és az állandó lelkiismeret-furdalás felmarcangolt.
Mikor rákérdeztem, hogy szeret-e még, nem válaszolt konkréten, de tudtam, hogy igen. Legalább az érzései nem változtak meg az irányomban. Bántott, amiket mondott, de még jobban bántott, hogy nem velem beszélte meg. Ez csak kettőnkre tartozott volna, viszont most egyáltalán nem vagyok abban a helyzetben, hogy én sértődjek meg.
        Olyan hülye vagyok! Van egy szuper barátnőm, aki képes szemet hunyni a hibáim felett és ahelyett, hogy megbecsülném őt, kockára teszek mindent. Amikor magányos voltam, azért nyafogtam, hogy újra szerelmes akarok lenni, amikor pedig mindenem megvan, eldobom magamtól. Eddig a lányok, akik fontosak voltak nekem, mindig csak átvertek és most pont én vagyok az, aki ugyan ezt teszem. Pedig nekem ő a legfontosabb nő az életemben!
Gondolataimba olyan szinten sikerült elmélyednem, hogy a környezetem teljesen kizárva alkotói fázisba estem. Eddig mindig magamba roskadva, a szobám sötétjébe bújva, zongorám és gitárom társaságában születtek a legjobb dalaim. A fejemben kavarogtak a gondolatok. Zavaros volt minden mondat, ami megfogalmazódott bennem. Mégis úgy éreztem le kell jegyeznem a lehető legtöbbet belőlük. Az dohányzóasztalhoz húzódtam és a papírdarabokra kezdtem firkálni. A legtöbbjük egy-egy kusza gondolat volt, melyek nem akartak összefüggő szöveggé állni. Néha felrémlettek boldog pillanatok és élmények, melyeket még együtt éltünk át. Pontosan emlékeztem csókjai édes ízére, és szája sarkában lévő apró barázdákra melyeket mosolya eredményez. 



Órákat töltöttem azon a benzinkúton és csak alkottam. Teljesen idiótának nézettek, de most ez érdekelt a legkevésbé. Az otthon töltött idő hamar eltelt. Anyuék egy ideig kérdezősködtek, hogy miért csak egyedül jöttem és hogy mi van Vikivel, de miután közel 100-adjára kérdezték meg én pedig 100-adjára sem válaszoltam, leszálltak a témáról, aminek én persze csak örülni tudtam. Minden nap megfordult a fejemben, hogy felhívom, de végül elvetettem az ötletet. Világosan a tudatomra adta, hogy egy ideig nem akar rólam hallani és bármennyire is nem tetszik, muszáj elfogadnom a döntését.