77. rész

Tudom, hogy ez rendkívül rövidre sikeredett, de "muszáj" volt felraknom, mert megígértem valakinek. Viszont már későre jár, és nagyon elfáradtam ma, így nem volt energiám, ennék többet kitalálni. A rész  folytatása, pontosabban a vége készen volt/van, csupán egy kis részletet kell beleírnom már.......

Orsi szavain eltűnődve, végül arra az elhatározásra jutottam, hogy teljes mértékben igaza van. Most egymással lehetünk egy kicsit, és nincs senki, aki megzavarhatna minket. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben indultam el Krisztián felé. Utáltam magam amiatt, hogy ekkora hatást tud rám gyakorolni, hogy pillanatok alatt minden önbecsülésem, önfejűségem és makacsságom a semmibe vész. Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy megváltoztam mellette. Régen biztos, hogy nem csináltam volna ezt, nem hoztam volna ilyen döntést, de most….. Ha róla van szó, valahogy sokkal gyengébb vagyok. Bekövetkezett, amitől mindig is a legjobban féltem, nem csak hogy teljesen belészerettem, de ráadásul mindez egy egészen más, egy új szintre emelkedett. Már bármit megtennék érte.

Lassan oda értem hozzá. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Jobb ötlet híján hátulról átöleltem, lábujjhegyre álltam, és államat a vállára tettem. Éreztem, ahogy összerezzen a karjaim között. Nem szólt semmit, csupán egy tőle megszokott arcreakcióval reagált.

                - Krisz… - a hangom szinte megremegett, ahogy kimondtam a nevét. Nagy bátorság kellett, hogy végre összeszedjem magam, erre félbeszakít.

                  - Ne itt mindenki előtt. Gyere. – hangja kimért volt, és érzelemmentes. Hogy őszinte legyek, ez nem segített sokat, és nem éreztem úgy, hogy bátrabb lennék. Csak lépkedtem utána, és az összekulcsolt kezünket bámultam magam előtt. Az érintése, az, ahogy megfogta a kezem és maga után húzott, cseppet sem ugyan azt az érzést keltették bennem, amit a szavai. Egy sátorhoz érve udvariasan előre engedett, majd miután ő is belépett, behúzta a sátor ajtaját. Kínos csend telepedett közénk. Már nem tudtam, hogy közeledni hozzá. Lassan, kimért lépésekkel odasétált hozzám. Ekkora már a feszültség olyan szintet súrolt bennem, amit nem tudtam tovább kezelni. Talán még őt is meglepte, olyan hírtelen borultam a karjai közé.

                - Mond, hogy nem haragszol. – szipogtam.

                - Ne butáskodj, dehogy haragszom. Tudom, hogy mindezt nem gondoltad komolyan, mert ugye nem?

                   - Sajnálom. –suttogtam könnyeimmel küszködve. – Vagyis, pont az, hogy nem sajnálom. Krisz, amit mondtam azt mindet úgy is gondoltam. Persze, ha tehetném, nem ebben a stílusban mondanám el, de az üzenet ugyan az lenne. Egyszerűen így érzek. – kerestem a tekintetét, de egyszerűen nem volt hajlandó a szembe nézni.

                - Jelen pillanatban nem tudok ennél többet nyújtani. Ha neked ez nem elég…… - sóhajtott mélyet. – Csak, hogy tudd, bennem semmi sem változott meg. Ugyan úgy érzek irántad, mint régen, sőt talán sokkal mélyebbek az érzéseim. Nagyon szeretlek, ugye tudod?

                  - Tudom, de érezni már nem érzem.

                - És, akkor most hogyan tovább? – nézett végre a szemembe. – Mindennek vége?

                  - Nem, dehogy is! Vagyis, én azt nem akarom. – bújtam vissza a karjai közé. – Krisz, én még mindig szeretlek. Túlságosan kötődöm még hozzád, nem lennék képes elszakadni tőled.

                         - Ahogy én sem. Úgy sajnálom az egészet. Nem tudtam, hogy így érzel. Viki, ha legközelebb ilyen van, mond el, kérlek. Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudhatom mindezt. – simította végig az arcomat.

                - Remélem, nem lesz legközelebb. – suttogtam.

                  - Ha rajtam múlik, biztos, hogy nem lesz.

                       - Ne mond ki. Ne mond, hogy megígéred. Annyi mindenhez adtad már a szavadat feleslegesen. Ne legyen több ilyen, kérlek.

                - Rendben. – húzódott halvány mosoly a szájára. 

 FOLYTATÁS!!!

Ujjainkat összekulcsolva mentünk vissza a színpadhoz. Tudtam, hogy ezzel még nincs minden elintézve. Ráadásul később muszáj lesz beszélnünk, elvégre ezért is vagyunk itt. Féltem, hisz pár pillanat alatt minden veszekedésbe csaphat hát. Szerettem volna egy kis nyugalmat, egy kis békés időszakot. Jobban örültem volna, ha ezt a pár napot a szeretet, és a gyengédség hatja át, egy kis szórakozással. Élni akartam végre! Elmenekülni a gondok elől és bulizni végre, mindezt úgy, hogy van mellettem valaki. Egy társ, akivel tökéletesen kiegészítjük egymást.

                - Figyi. – fordított magával szembe ezzel kizökkentve gondolataimból. – El kéne mennem, átöltözni, mert nemsokára én következem. Itt maradsz addig? Kivéve, hacsak nem szeretnél velem jönni, és… öhm… megnyugtatni. – vázolta fel vonzó ajánlatát.

                 - A rajongók meg várjanak nyugodtan a nagy sztárra, igaz?

                   - Megértenék. – suttogta, miközben egyre közelebb hajolt hozzám.

                - Persze, és Orsival mi lesz? Meg fog ölni.

                  - Nem vagyok már gyerek, Orsi pedig nem parancsol nekem. Ha a barátnőmmel szeretnék lenni, akkor vele leszek. – válaszolta teljes komolysággal. Nagyon jól estek a szavai, még akkor is, ha tudtam, hogy mekkora szájhős tud lenni néha.

                - Ó, tényleg? Akkor ezt most neki is magyarázd el. Ott jön. – pillantottam el a válla felett. Rémülten húzódott el, és fordult hátra, mindhiába. Csak nevetni tudtam idétlen mozdulatain, megilletődött arckifejezésein.

                   - Gonosz! Ez nagyon nem volt vicces. – nézett rám szúrós szemmel.

                - Szerintem az volt! Látnod kellett volna magad.  – nevettem. Egyszerűen nem bírtam magamhoz térni. A látvány teljesen lesokkolt.

                 - Olyan gyerekes tudsz lenni néha. Szólj, ha befejezted ezt az idétlen röhögést, addig én átöltözöm. – hangján némi sértődöttséget véltem felfedezni, majd fogta magát és csak úgy elsétált mellettem. Meglepet a reakciója, de nem vettem a szívemre. Betudtam a koncert okozta feszültségnek.

Szereztem valami innivalót, és visszamentem a színpad mellé. Tomika hozta a szokásos formáját. Le sem lehetett volna lőni, annyira fel volt pörögve. Csak úgy szórta a poénokat. Krisztián gyors átöltözése viszont elégé elhúzódott. Nem igen igyekezett az öltözéssel, pedig én már nagyon vártam.

                - Na, minden rendben? Kibékültetek? – nézett rám mosolyogva Orsi. Aranyos volt, hogy így érdeklődött utánunk. Látszott rajta, hogy nagyon a szívén viseli Kölyök életét. Nem volt benne semmi rosszindulat, vagy hátsó szándék.

                  - Igen, kibékültünk, és ezt főként neked köszönhetem. Ha te nem biztatsz, még most is egymásra duzzognánk.

                - Örülök, hogy megoldódtak a gondjaitok, vagy legalábbis egy időre félre tudtátok rakni őket.

                 - Ühüm. – hümmögtem.

                   - Történt valami? Mi a baj? – ráncolta össze a homlokát.

                - Egy kicsit megint összevesztünk. – vallottam be szégyenlősen.

                  - Ajh, már megint min?

                - Nem is nevezném ezt veszekedésnek. Krisztián csupán megsértődött, és elvonult átöltözni.

                - Miért sértődött meg?

                   - Az az igazság, hogy nem voltam vele túl kedves. – hajtottam le a fejemet. – Rá akart venni, hogy kísérjem el, és…..öhm…… szóval az a lényeg, hogy játszotta itt a nagyfiút, hogy nem fél tőled, mire én megvicceltem azzal, hogy ott állsz mögötte. Ezen jól berágott, és megsértődve elvonult.  –vázoltam fel neki a jelenlegi állapotot.

                 - Mi? Ebből most semmit sem értek.

                  - Mindegy, hagyjuk inkább. Köszönöm, hogy segíteni próbálsz, kedves tőled. – mosolyogtam rá bíztatóan.

Később Orsinak is dolga akadt, Tomikáék pedig nagyon belemélyültek a beszélgetésbe, így jobbnak láttam, ha nem zavarom őket. Épp Lola énekelt a színpadon, én pedig egyedül oldalról figyeltem a koncertet. Megfordult a fejemben, hogy megkeresem Krisztiánt, de fogalmam sem volt, hogy merre lehet. Túl sok idő telt már el, így valószínű, hogy már nem találnám meg a sátorban. Amúgy is, ok nélkül sértődött meg. Persze, nem kellett volna úgy viselkednem, de régen értette és szerette a viccet. Mára mindez már elmúlt. Megváltozott.

76. rész

Reggel Krisztián apró csókjaira ébredtem. Be kell valljam, nagyon jó érzés volt, hogy végre ott van mellettem. Hosszú idő óta talán ez az első olyan reggel, amikor még itthon van.

     - Jó reggelt. – köszöntött széles mosollyal az arcán. Én is eldünnyögtem egy halk jó reggeltet, majd közelebb bújva hozzá, fejemet a nyakába fúrtam. – Eszem ágában sincs megzavarni a hölgyet, de nem óhajt elengedni, és kimászni az ágyból?

    - Nem. – szorítottam magamhoz még közelebb.

     - Aranyos vagy, de mindjárt megfojtasz.

     - Nem baj.

    - Nem baj? – nevetett fel gyermeki ártatlansággal.

   - Jól van na, tudom, hogy ha elengedlek elmész. – nyafogtam.

Nem szólt semmit, csupán a már névjegyévé vált gyerekes nevetését hallottam.  Általában engem is megmosolyogtat, ahogy jóízűen nevet valamin, de most kimondottan idegesített vele. Nem volt valami jó hangulatom. Mondhatni bal lábbal keltem fel, így a kelleténél egy kicsit erőteljesebben reagáltam a dologra.

                - Igazán hálás lennék, ha a fiatalember befejezné végre az idétlen röhögést és rám figyelne. 

                 - Most miért vagy ilyen nyűgös már megint?

                - Semmi. – sóhajtottam. – Menj inkább. Minél hamarabb elmész, annál hamarabb végzel, és annál hamarabb indulhatunk.

                - Kicsim, bírd még ki egy kicsit. – simogatta meg a hajam.

                 - Mindegy. Csak siess haza, légyszi.

                    - Igyekszem.

Krisztián hamar elkészült. Orsi már kora reggel az ajtóban állt, hogy elvigye őt és Tomikát. Nekem semmi kedvem sem volt felkelni, de a kávém nem repült be magától a szobába, pedig nagyon szuggeráltam. Végül erőt vettem magamon és kicsoszogtam a konyhába. Szandra épp a reggelijével ügyködött. Az ajtóból figyeltem, ahogy a konyhában sürög-forog, akár csak egy háziasszony. Most vettem csak észre, hogy mennyire felnőtt ez idő alatt. Mikor felköltözött szinte még gyerek volt, mára pedig kész nő lett belőle. Gyönyörű és mellesleg rendkívül okos nő. Büszke lehet Tomika, hogy egy ilyen lány van mellette. Mindemellett Szandra is szerencsésnek mondhatja magát Tamás miatt. Tökéletes kapcsolat az övéké. Gyakran irigykedem rájuk, hisz olyan jól megvannak. Soha nem veszekednek, mindig szint a béke. Ezzel szemben Krisztiánnal állandó veszekedés, zsörtölődés, pufogás az életünk. Tomikáék láthatóan nyugisabb életet élnek, mint mi, pedig az ő életük sem egyszerű. Tamás is rendszeresen koncertezik, próbál és Szandrának is sok dolga van. Ők viszont tudnak egymásra időt szánni. Minden adandó időt kihasználnak, hogy együtt lehessenek egy kicsit. Ha kell, Szandra az éjszaka közepén elkíséri Tomikát koncertre, hogy legalább annyival is több időt tölthessenek el egymás társaságában. Tomika pedig a fontosabb munkákat előtérbe helyezve, az apróságokat lemondja. Ebből is látszik, hogy mennyi áldozatot hajlandóak meghozni egymásért.

                - Hahó! Viki! – zökkentett ki gondolatmenetemből. – Mi lenne, ha bejönnél, vagy kényelmes ott az ajtóban?

                  - Bocsi. Kicsit elkalandoztam. – erőltettem mosolyt az arcomra, és az egyik székhez sétáltam, hogy leüljek.

                - Azt látom. Mostanában gyakran előfordul veled. Viki, ugye tudod, hogy velem bármit megbeszélhetsz.

                    - Persze, hogy tudom, és nagyon hálás vagyok érte.

                - Akkor? Viki, hadd ne kelljen már mindent úgy kihúzni belőled.

                  - Tényleg semmi, csak mostanában Krisztiánnal kicsit feszültebbek vagyunk, mint általában. Idő kérdése és minden a régi lesz.

                   - Biztos? – ráncolta össze a homlokát.

                - Persze. Mit szólnál, ha inkább elmennénk vásárolni, vagy bármi, amihez kedved van.

                 - Te fizetsz?

                - Igen. – nevettem fel.

                - Akkor indulhatunk.

Az idő mintha szárnyakra kapott volna, miközben mi a boltokat jártuk. Igaz, én nem sok mindent vettem, de Szandra jelentős mennyiségű új ruhára tett szert. Jó volt kicsit kiszabadulni a mókuskerékből, és elengedni magam. Még akkor is, ha csak vásárlásról volt szó. Nem kellett törődnöm azzal, hogy éppen ki lát meg, nem volt benne semmiféle olyan stressz, amit Krisztián mellett gyakran érzek. Szandra pedig természetesen hozta a formáját. Egyik boltból a másikba rohantunk. Igazán fel volt pörögve. Nagy nehezen meg tudtam győzni, hogy eleget vásárolt már, és hogy fáradt vagyok ezért jó lenne, ha végre hazamennénk. Vettünk még valami kaját, és már indultunk is haza.

Ahogy leparkoltam, Szandra szinte rohant befelé az új ruháival.

                - És én még megdicsértelek, hogy mennyire megkomolyodtál és felnőttes lettél az elmúlt időben. – kiabáltam utána, de már nem hallotta meg. Kivettem a maradék cuccot az autóból és elindultam utána. Alig hogy az ajtóhoz értem, Szandra már rohant is kifelé.

                  - Bocsi, ha nem gáz én most lépnék. Találkozom pár csajjal. – szabadkozott.

                - Persze, menj csak. – mosolyogtam.

                  - De majd még beszélünk a dologról. Tudod, hogy úgy sem hagyom annyiban és addig nem nyugszom, míg be nem számolsz nekem.

                - Menjél inkább. – löktem oldalba és bementem a lakásba.

Épp a kaját pakoltam el, amit vettünk, amikor ismerős kéz fonta körbe az oldalamat.

                - Jézus. A szívbajt hozod rám.

                - Bocsi. – suttogta miközben még közelebb húzott magához.

                 - Hogy sikerült ilyen hamar elszabadulnod? – érdeklődtem, miközben szembefordultam vele.

                - Sikerült mindent megbeszélni, így hamarabb eljöhettem. – válaszolt. Fejét újból a nyakamba fúrta, mire én megpusziltam.

                 - Éhes vagy?

                 - Tudod, hogy mindig az vagyok. – nevetett fel.

Mikor elé raktam a tányért, ő egyből belehúzott az ölébe.

                - Így sokkal jobb. – puszilt meg.

Csendben néztem, ahogy evett, de inkább nevezném csak tányérban turkálásnak, amit csinált. Látszott rajta, hogy valami bántja. Ugyan nem kérdeztem rá konkrétan, de próbáltam kiszedni belőle, hogy mi nyomassza. Viszont nem nagyon reagált semmire. Néha dünnyögött valamit az orra alatt, de nem tudtam tisztán kivenni, hogy mit.

                - Krisztián, mi a baj?

                 - Semmi. –rázta meg a fejét.

                  - Ne nézz, már kérlek ennyire hülyének. Látom, hogy nincs rendben valami. Nem értem, hogy előttem miért kell titkolóznod.

                  - Ígérd meg, hogy nem akadsz ki nagyon. – nézett rám kérlelő szemekkel.

                  - Mi történt már?

                 - Megígéred?

                  - Igen, megígérem.

                - Ma azért volt megbeszélés, mert nemsokára indul egy új tv show. Énekelni nem tudó sztárok, illetve a szakmában jártas előadók alkotnak egy párt pár duett erejéig. Többek között engem is felkértek, hogy szerepeljek a műsorban.

                 - Gratulálok. – öleltem meg. – Ez hatalmas lehetőség a számodra.

                - Igen, és óriási elismerés is, és hatalmas megtiszteltetés, hogy az én nevem is felmerült a szervezőkben.

                 - Elfogadtad a felkérést, ugye?

                  - Persze, hogy elfogadtam. – nevetett.

                - Krisztián, ez nagyon jó hír. Nem értem miért vagy így lehangolva. Örülnöd kéne neki.

FOLYTATÁS!! 

                - Tudod, hogy így még több munkám lesz és még kevesebb időt tudunk együtt lenni. Sokkal több felelősség lesz rajtam, és jóval feszültebb leszek, mint általában.

                 - Tudom Krisztián, tisztában vagyok vele, de azt is értem, hogy ez mennyit jelent neked. Ahogy te is mondtad, óriási elismerés, hogy felkértek egy ekkora kaliberű műsorba. Nagy előrelépést jelenthet a karrieredre nézve. Igen, lehet, hogy a műsor miatt még kevesebb időnk lesz egymásra, de megoldjuk. Sosem a konkrét időhiány volt a bajom.

                  - Köszönöm, hogy megértesz. – ölelt át. – Akkor ugye nem baj, ha hamarabb haza kell jönnünk Siófokról?

                  - Hogy mi? – néztem rá kérdő szemekkel. – Erről eddig szó sem volt.

                   - Már a héten el kell kezdenünk a próbákat. Esztire rá férnek az énekórák, és persze plusz táncórákra is járnom kell.

                  - Nem ér rá addig, míg vissza nem jövünk?

                   - Viki, jóknak kell lennünk. Ahogy mondtad nagy előrelépést jelenthet, de ugyanakkor óriási égés is lehet belőle.

                  - Mennyivel lenne rövidebb?

                  - 3 nap. Utána sajnos, jó lenne visszajönnünk.

                - 3 nap? Ez most komoly? Kemény 3 napot kapok az éltedből? És mi lesz azzal, hogy csak mi ketten? Mi lesz, a mindent rendbe hozunk tervvel?  Vagy már elfelejtetted, hogy miket ígértél? – kérdeztem idegesen, és felálltam az öléből.

                 - Azt mondtad megérted.

                  - Igen, megértem, hogy fontos neked az a szar, de azt nem bírom felfogni, hogy lehetsz ekkora paraszt.

                - Kérlek válogasd meg a szavaidat. Megértem, hogy dühös vagy, de az még nem jogosít fel az ilyen viselkedésre.

                - Krisztián én nem dühös vagyok, tombolok. Érted? Tényleg ekkora baleknak nézel?

                  - Viki…..kicsim… - indított békítő hadjáratot, de nem engedtem neki. Most nem.

                - Most nincs semmi Viki, kicsim, meg hasonlók! Elegem van. Azt hiszem elég megértő voltam és jól fogadtam, hogy kevesebbet leszünk együtt. Nem nyafogtam, pedig kurvára nem tetszett a dolog. De azt, hogy már lassan tényleg minden fontosabb lesz, mint én, már nem tudom csak úgy lenyelni.

                - Mit vársz, hm? Jó hogy nem kéred, hogy döntsek közted és a karrierem között. – kezdett ő is kiabálni.

                - Krisztián már rég megtetted! Azzal, hogy állandóan dolgozol, még a legapróbb munkákat is elvállalod, hogy folyton mindent elfelejtesz, mindent lemondasz, vagy utólag megváltoztatsz, számomra egyértelmű lett a döntésed.

                - Te is tudod, hogy ez nem így van. Te és a családom vagytok a legfontosabbak az életemben.

   - Valahogy én nem így vettem észre. Nincs jogom kioktatni emiatt, mert csak a barátnőd vagyok, csupán egy lány az életedben. Azt még megértem, hogy engem háttérbe szorítasz. Fáj, de megértem. Viszont azt, ahogy a családoddal bánsz, nem tudom mire vélni.

                - Mi közük van ehhez? – túrt idegesen a hajába.

                   - Az, hogy őket is ott baszod át, ahol csak tudod. Mikor voltál utoljára lent Sopronban? Hányszor ígérted már meg a srácoknak, hogy hazamész pár napra? Szerintem se a szüleid, sem pedig a tesóid nem ezt érdemlik, vagy szerinted igen? – szegeztem neki a kérdést, de nem válaszolt rá. Nem tudott mit szólni. – Mikor lettél te ennyire önző? Olyan kedves, aranyos srác voltál, mára pedig egy önimádó elszállt sztár lett belőled.

                  - Te is tudod, hogy ez nem így van. – szorította meg erősen a karomat.

                 - Győzködd csak magad ezzel, de a szíved mélyén tisztában vagy vele, hogy megváltoztál. – mondtam egyenesen a szemébe a nyers igazságot.

                  - Sziasztok! – hallatszott Orsi hangja. – Ó, megzavartam valamit?- kérdezte, mikor megpillantott bennünket.

                  - Nem, semmit. Épp indulni készültünk. Igaz Viki? – nézett rám erőteljesen Krisztián. Kirántottam a karom a szorításából, és szobába indultam, hogy összeszedjek még pár holmit. Pár perc múlva már indultunk is. Orsi a Ferivel és Atival, meg a többiekkel ment egy kocsival, a táncosok, meg velünk. Gyorsan bepakoltuk a bőröndöket a csomagtartóba, és kényelmesen befészkeltem magam hátra. Krisztián felhúzott szemöldökkel nézett rám, hogy mi a jó eget csinálok, de jelen pillanatban cseppet sem érdekelt. Ha előre ültem volna mellé, megpróbált volna békíteni, ami csak újabb veszekedéshez vezetett volna. Így viszont, a fülembe dugtam a fülesem, és csak bámultam kifelé az ablakon. Néha láttam, ahogy Krisztián a visszapillantóban hátranéz, de nem igazán érdekelt. A srácok is észrevehették, hogy valami nincs rendben, így az egész útra a „kínosan csendben” jelző volt a legjellemzőbb.

Siófokra érve, kiraktuk a srácokat a koncert helyszínén, mi pedig elmentünk elfoglalni a szállást. Meglepődtem, amikor megpillantottam a hatalmas faházat. Én mindig is rajongtam az ilyenekért, de Krisztián sokkal inkább volt szálloda párti, így nem kis meglepetést okozott ezzel a lépésével. Az ajtóban egy idős pár várt minket, akik miután körbevezettek, és meggyőződtek, hogy jó kezekben lesz a nyaralójuk, átadták a kulcsokat. Míg Krisztián behordta a bőröndöket volt időm alaposabban is szemügyre venni a házat. Nem túlzok, ha azt mondom hatalmas volt. Ha az egész csapat itt aludt volna is bőven lett volna hely, hát, még ha csak ketten vagyunk. Régi stílusú, egyszerű ház volt. A legmodernebb dolog talán a színes tv volt benne. Egyszerűen imádtam, persze ezt próbáltam a legkevésbé kimutatni. Túl makacs vagyok ahhoz, hogy hagyjam, hogy egy ilyen apró gesztus miatt Krisztián nyerjen. Miután Krisztián végzett, visszamentünk a koncert helyszínére. Mielőtt kiszálltunk volna a kocsiból, nem maradhatott el a szokásos fejmosás sem.

                  - Viki, ez most fontos nekem, érted? Légszíves, ne rendezz jelenetet. Ez csak ránk tartozik. Semmi értelme sem lenne, másokat is beavatni, főleg nem fotósokat és újságírókat. – mit sem törődve szavaival, kiszálltam, és Orsiék felé vettem az irányt. – Hé, várj már. Hallottad te, amit mondtam?

                  - Igen Krisztián, hallottam. Megértettem, jó? Nem kell félned.

Ahogy a fellépőknek kijelölt sátrakhoz értünk, megtámadtak a fotósok. Mindenki Krisztián kérdezgette a munkáról és a karrierjéről. Amikor a kapcsolatunk felől érdeklődtek Ő szinte rezzenéstelen arccal volt képes az emberek szemébe hazudni, hogy minden nagyszerű, és hogy nagyon jól megvagyunk. Hogy mindez még meggyőzőbben hangozzon, az oldalamnál fogva húzott magához közelebb. Mondanom sem kell, hogy mennyire idegesített, de nem akartam rontani a helyzeten, így illedelmesen elnézést kértem, és eljöttem a firkászok gyűrűjéből. Mindig is utáltam az ilyen felhajtásokat, és az ezzel járó jópofizást.  Végül egy nyugalmasabb sarokban egy üveg jéghideg gyümölcslé társaságában mélyültem el a koncert adta szórakozásban. Tökéletes választás volt, mivel alig vett észre valaki, így nyugtom volt egy időre. Persze Orsi látószögéből még így sem estem ki. Elég hamar ki is szúrta, hogy valami nincs rendben.

                - Minden rendben csajos? Mióta eljöttünk olyan furcsa vagy. – ült le mellém.

                  - Miért kérdezi ezt mostanában mindenki? Jól vagyok, oké? – válaszoltam a kelleténél kicsit nyomatékosabban.

                - Talán azért, mert mostanában nagyon feszült vagy. Krisztiánnal van valami? Megint összevesztetek?

                - Még hogy összevesztünk? Sokkal inkább üvöltöztünk egymással. – hajtottam le szégyenlősen a fejemet.

                  - Miért?

                  - Elegem van Orsi. Ne tudd meg milyen érzés, ha valakinek minden fontosabb, mint te. Amikor azt érzed, hogy már nem is törődik veled az, akit szeretsz. – suttogtam a könnyeimmel küszködve.

                - Hogy érted ez? – ráncolta össze a homlokát.

                 - Krisztián mostanában megváltozott. Olyan mintha, direkt kerülne, mintha, nem jelentének neki semmit. Úgy érzem, már természetesnek veszi, hogy ott vagyok mellette és támogatom bármiről is legyen szó.

                 - Mert, ez nincs így?

                  - Dehogy nem, így van, de…… Orsi, ezt nem tudom jobban elmagyarázni. – sóhajtottam.

                - Azt hiszem értem. Úgy érzed, hogy már nem küzd érted, hogy már megszokta mindig mellette vagy? Tök mindegy, hogy mit tesz, vagy mit nem tesz, te nem haragszol meg rá?

                - Igen, pontosan. Most is, csak 1 hetet kértem tőle. Sőt, ő kérte, hogy jöjjünk el egy időre és beszéljük meg a dolgainkat, erre mindezt leszűkíti 3 napra, mert próbálnia kell valami műsorra.

                - Tudtad, hogy ez lesz. Tisztában voltál a vele járó pozitív és negatív dolgokkal is egyaránt.

                  - Igen, de…

                - Viki, ha adhatok egy tanácsot, menj oda hozzá és béküljetek ki. Te magad mondtad, hogy többet szeretnél vele együtt lenni. Most itt van rá az alkalom. Igaz, csak 3 nap, de akkor is. Ne akard ezt a kis időt is veszekedéssel tölteni. Nem tudhatod, hogy mikor lesz rá újból alkalmad.

Sziasztok!

már csak ma lehet szavazni Krisztiánra a cometen!!! muszáj nyernie.
már 3x szavaztuk meg neki az év férfi előadója díját, most már ne hagyjuk cserben!

tehát kérnék mindenkit, aki szereti a történetem, hogy szavazzon Krisztiánra!!

http://www.vivatv.hu/comet-szavazas/legjobb-ferfi-eloado

Sziasztok!

Tudom, megint olyan mintha eltűntem volna. Pedig most tényleg nem, vagy mégis.....de nem azért, amiért a múltkor, vagy talán azért is......áááá. na mindegy. ebből már úgy sem magyarázom ki magam :)

Az elmúlt időszak elég zavaros volt az életemben. A folytonos megfelelési vágy, hogy mindenki számára a legmegfelelőbb, a legkielégítőbbet nyújtsam elfárasztott. Mindez értendő az iskolai eredményemre, a barátaim körére, mindemellett az ellenségeimre..... és persze az történetet is úgy akartam formálni, hogy a lehető legjobb legyen, és a lehető legtöbb olvasónak elnyerje a tetszését. Viki és Krisztián kapcsolatának története már az év elején kialakult bennem. Pontosan tudom, hogy mit, és hogy szeretnék, de még mindig félek a reakciótoktól...

Végre lassan vége a sulinak. Gondolom már várjátok a nyarat, az önfeledt szórakozást. Nekem ez az utolsó, amit középiskolás keretek között tölthetek el. Be kell valljam, ez megrémít. Jövőre érettségiznem kell, és az egyetemi továbbtanulásommal kapcsolatban is egyre nagyobb kérdőjelek támadnak bennem. Hová menjek? Mit csináljak? Akarom én ezt?..... egy biztos. Igen, akarom. Még nem tudom ugyan, hogy hol, de akarom.
Most jól el tértem a tárgytól :) Magam sem tudom már mire akartam kilyukadni....
Ja, igen! Tehát vége az iskolaszezonnak, így jóval több időm lesz az írásra. Jövőhét pénteken van az utolsó tanítási napom, és már csak egy matek témazáró áll előttem, amit ha minden igaz, hétfőn letudok :) Utána már mondhatni, csak a tiétek vagyok! Igaz, még egy előrehozott érettségit túl kell élnem, de az nem lesz vészes.

Nyára a következőket terveztem el:
Először is, befejezem ezt a történetet. Tudom, sokan szeretitek/szerettétek történetet... az állandó veszekedések, Viki néha jogtalan kiborulásait, Krisztián gyermeki énjét, és még sorolhatnám.... Remélem sokan át tudták néhol érezni a szereplők lelki világát, lelki őrlődését. Jó, ezt most úgy vezettem be, mintha nemsokára vége lenne, pedig közel sincs így. Még sok minden vár rájuk, és ígérem nem fogom elkapkodni a végét :)
Továbbá van még 2 (egyenlőre 2) ötletem. Még fogalmam sincs, hogy melyiket fogom elkezdeni, de egy biztos, merőben más lesz, mint ez a történet volt! Kicsit erőteljesebb cselekményszálra fogok építkezni. Több lesz benne az érzelem. Vitákból kevesebbet, de annál sokkal erősebbet és erősebbet akarok írni. Az sem titok, hogy több ágyjelenetet tervezek... :D

Tehát készüljetek a nyárra, a melegre, illetve az új részekre :D addig hallgassatok egy kis Robin Thicket :D
aktuális kedvencem.... :D