49. rész

- Krisztián, menjünk innen, légy szíves. – suttogtam.

- Jól van, menjünk. – nézett rám pár perc gondolkodás után. Megfogta a kezem, és hátat fordítottunk a srácoknak.

- Ennyi volt?! Beijedtél? A kis nyuszi. Nem is értem mit lát benned Viki. – kiabálták utána.

Krisztián megtorpant egy időre. Kezét megszorítva próbáltam húzni magam után, de nem jött.

- Menekülj csak, úgy is csak akkor vagy bátor, ha a melletted áll a security. Most legyen nagy a szád, és mutasd, meg mit tudsz. – provokálta Máté.

Krisztián idegesen fordult vissza és nagy lendülettel megindult Máté felé.

- Krisztián! – rohantam utána, és hátulról erősen átöleltem, ezzel is lefogva őt. – Kérlek, hagyd. Nem éri meg. – csitítottam.

- Nehogy már ez az utolsó ribanc mondja meg, hogy mit tegyél.

Krisztián már nem tudta magát tovább türtőztetni. Teste megfeszült, keze ökölbeszorult.

- Mi folyik itt? Minden rendben? – jöttek oda Bencéék.

- Haver, lassabban. Ez csak ránk tartozik, kettőnkre. Intézzük el egymás között, egyedül. – védekezett Máté.

- Köszi srácok, megoldom. Máté, negyed óra múlva a parkolóban. – nézett határozottan Mátéra, mire ő csak bólintott. – Itt a kulcs, menjetek haza. – dobta oda a kulcsot Tomikának.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy itt hagylak?!

- Azt mondtam, haza mész, értetted? – nézett rám nyomatékosan.

- Fejezd be ezt a hülyeséget. Mond, hogy nem gondolod komolyan, hogy kimész? Ismerem őt, legalább 3 haverjával fog kint várni. Esélyed sem lesz. – mondtam könnyes szemmel.

- Nem lesz semmi baj. Megyek utánatok, amint tudok, rendben? – bíztatott. Nem gondoltam úgy, mégis bólintottam. Krisztián makacs, nem fogja megfogadni, amit mondok. Ha most ellenkezni próbálok, ugyan úgy haza küld majd. A fiúknak szó szerint be kellett rakni a kocsiba engem, annyira nem akartam menni.

Idegesen járkáltam fel és alá a szobában. Már legalább 2 órája, hogy eljöttünk, de Ő még mindig nem jött haza. Kezdtem megijedni. Hogy lehettem ennyire hülye, hogy hagytam, hogy ott maradjon. Nem bocsátom meg magamnak soha, ha bármi baja esik. Rosszabbnál rosszabb gondolatok cikáztak a fejemben. Biztos vagyok benne, hogy verekedtek. Egyik sem az „üljünk le és beszéljük meg” fajta srác, főleg ha ilyen témáról van szó. Ismertem már Mátét annyira, hogy tudjam, nem egyedül várja Krisztiánt. Esélye sem lesz. Ha most elveszítem, azt nem élném túl. Elég hamar én is belehalnék a fájdalomba, és az ürességbe, amit maga után hagyna.

Már hajnalodott, de még mindig semmi hír róla. Nem tudtam másra gondolni. Már-már az fordult meg a fejemben, mi van, ha úgy elbántak vele, hogy még mindig a parkolóban fekszik…..holtan. Ennél a pontnál nem bírtam tovább. Látnom kell, meg kell róla győződnöm, hogy minden rendben van és nincs semmi baja. Gondolkodás nélkül indultam az ajtó felé. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni. Hová megyek, hol keresem?

A kilincs után nyúltam, amikor kinyílt az ajtó. Ott állt előttem, lehajtott fejjel. A látványtól földbe gyökerezett a lábam. Jó volt látni, és tudni, hogy még életben. Mátétól nem ért volna váratlanul, ha agyonveri. Csak álltam, és könnyes szemmel bámultam rá. Nem mertem közelebb menni. Nem tudtam, hogy mi baja van, vagy hogy van-e egyáltalán bármi. Nem szólt egy szót sem. Fejét lehajtva nézte a padlót. Végignézve rajta, szemem megakadt a cipőjén. Fehér Supráján vérfoltok voltak, pont úgy, mint ahogy az egész ruháján. Kézfeje sebes volt. Nagyot nyeltem, és szorosan a karjaiba bújtam. Erősen szorítottam magamhoz. Fejét a nyakamba temette, de nem ölelt át. Ugyanazzal az összetört, megrokkant testtartással tűrte ölelésemet.

- Krisz. – suttogtam könnyeimmel küzdve, de válasz nem érkezett. Éreztem, hogy lába megremeg, és a karjaimba zuhan. Nehezen elsétáltunk az ágyig, és segítetem neki leülni, majd én is helyet foglaltam mellette. Tekintetét kerestem, de még mindig nem nézett rám. Nem bírtam tovább látnom kellett, hogy mit tett Máté. Nagy levegőt vettem, majd az álla alá nyúlva fejét óvatosan megemeltem. Könnyes szemmel nézett rám. Arca horzsolásokkal volt tele.

- Kicsim. – suttogtam, majd magamhoz szorítottam.

- Sajnálom. – szólalt meg végre ő is. – Nem így akartam.

- Semmi baj. Nem a te hibád. – simogattam meg nyugtatás képpen a hátát.

- Egy darabig csak ültünk így. Nyugtatgattam, csitítgattam, majd elmentem a fürdőszobába valami fertőtlenítőért, hogy ki tisztíthassam a sebét.

Egy rakás kenőccsel, vattával rétem vissza a szobába, és beleültem az ölébe.

- Egy kicsit csípni fog. – mondtam kedvesen, és a vattát a sebére raktam. Kicsit felszisszentett, de nem foglalkozott vele. Mikor végeztem, bíztatóan rámosolyogtam és félreraktam a fertőtlenítőket. Visszafordultam felé, és az arcát vizsgáltam. Így már annyira nem tűnt vészesnek. Kezemmel óvatosan megérintetem arcát. Közelebb húzott, és megcsókolt. Hevesen, és szenvedélyesen. Ilyennek még sosem láttam. Csókjába még ennyire nem remegtem bele. Lassan eldőlt az ágyon, és engem is magával húzott.

Mikor már nadrágomat gombolta ki, eltoltam magamtól. Ahogy szemébe néztem, rögtön megértette mire gondoltam, mit szerettem volna kérdezni.

- Azt akarom, hogy felejtess el velem mindent. Mindent, mai ma történt. – suttogta ajkaimba. Szemeimet lehunytam, és válaszolni akartam, de ahogy megéreztem leheletét a nyakamon, ajkaim megremegte. Nem tudtam mit mondani, hagytam, hogy tetteim válaszoljanak…..

- Ilyet többet ne csinálj. – simogattam meg a haját. – Majd megölt az ideg, hogy vajon mi történhetett veled.

- Sajnálom. Ígérem, nem lesz több ilyen. – válaszolta fáradtan, majd szorosan hozzám bújt. Fejét a hajamba temette, és az oldalamat simogatta. Gyomrom összeszorult, ahogy hallottam egyenletesnek cseppet sem mondható szuszogását. Eszembe jutott, hogy mit veszíthettem volna. Nem tudom mit csináltam volna, ha komolyabb baja esik. Fejemet az övé felé fordítottam, és simogatni kezdtem a haját.

Már aludt. Ha a sebek nem csúfítják arcát, észre sem lehetne venni, hogy ma történt valami. Ugyanolyan nyugodtan, mosollyal az arcán álmodott.