37. rész

Az egész éjszakám szörnyen telt, nagyon rosszul aludtam, már amikor sikerült aludnom. Feküdtem az ágyban, és gondolkodtam. Féltem, izgultam, hogy mi lesz holnap. Bemeséltem magamnak, hogy Krisztián szülei, biztos, hogy utálni fognak, és emiatt őt is elveszítem. Állandó mocorgásommal, forgolódásommal többször felébresztettem. Persze ilyenkor mosolyt erőltettem arcomra, és megjátszottam, hogy minden rendben van. Nem akartam az én problémámmal fárasztani, így is keveset tud pihenni. Ráadásul, holnap hosszú útra megyünk, Sopron azért nem itt van a szomszédban. Érezhette ő is, hogy valamiért ideges, feszült vagyok, de inkább ő sem hozakodott elő a dologgal. Csak közelebb húzódott, még szorosabban ölelt át, és gyengéden simogatott. Nem szólt semmit, csak feküdt mellettem csendben. Nagy nehezen végre csak sikerült elaludnom.

Reggel iszonyatos gyomorgörccsel ébredtem. Krisztiánnal mit sem törődve ugrottam ki az ágyból és rohantam egyenesen a fürdőszobába, hogy „könnyítsek” magamon. Térdre rogyva támaszkodtam a WC-re, amikor Krisztián jött be a fürdőbe.

- Gyere. – mosolygott és segített felállni. Kimostam a fogamat, megmostam az arcomat, majd segítségével visszamentünk a szobába. Erőtlenül dőltem el az ágyon, fejemet az ágyneműbe fúrva.

- Kicsim, minden rendben? – simogatta meg a hátamat.

- Nincs semmi baj. – dünnyögtem a párnába.

- Ne haragudj meg, de nagyon rosszul nézel ki. Sápadt vagy és látszik, hogy nem aludtad ki magad. Felhívom anyáékat, hogy beteg vagy ezért nem megyünk, oké? – simogatta meg az arcomat.

- Nincs nekem semmi bajom. – mondtam idegesen.

- Azt hiszem, én kedves voltam, pedig nekem lenne okom miért kiabálni, ellenben veled. – mondta határozottan, és teljes mértékben igaza volt. Nem tudom, hogy miért viselkedtem így vele. Tudom, hogy jót akart nekem, de most valahogy minden, és mindenki idegesített. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy pár óra múlva találkoznom kell a szüleivel. Úgy éreztem, hogy mégsem hagyhatom ennyiben a dolgot. Attól, hogy most összeveszünk, és nem megyünk el, egyszer úgy is túl kell esnem rajta.

- Krisz, sajnálom. – felültem az ágyon, és át akartam ölelni, de nem engedte. Eltolt magától.  

- Nem Viki, ez nem ilyen egyszerű. Én úgy gondolom kedves voltam. Nem szóltam egy rossz szót sem, pedig lenen miért. Egész este nem hagysz aludni, reggel arra kell ébrednem, hogy majd lelöksz az ágyról, úgy rohansz befelé a fürdőszobába. – emelte fel ő is a hangját. Elnéztem, mert láttam, hogy beteg vagy, de azt már rohadtul nem tudom eltűrni, hogy így beszélj velem.

- Tudom, és nagyon sajnálom. Nem felejthetnénk el? – meg akartam simogatni az arcát, de megint csak elutasította.

- Igazad van, felejtsük el, felejtsünk el mindent, ami eddig történt. – suttogta.

- Ne mond ez, kérlek. Nem úgy gondoltam, amit mondtam. Csak…. – sóhajtottam, és még közelebb ültem hozzá. - ….félek. – suttogtam. Értetlenül emelte rám tekintetét. – Mégis csak a szüleiddel találkozom. Mi van, ha nem fognak szeretni? Ha úgy gondolják, hogy túl kevés vagyok a kicsi fiúkhoz, és nálam sokkal jobb lányt érdemelsz, és teljesen igazuk lenne. Egész este ezen agyaltam. Reggelre olyan rosszul lettem az idegességtől, hogy viszont láttam a vacsorámat, és innentől már ismered a történteket. – magyaráztam neki, miközben a földet bámultam.

- Nézz rám. – állam alá nyúlt, és fejemet megemelve maga felé fordította. - Ezért ne aggódj. Ők is első látásra beléd szeretnek, akár csak én! Azt pedig sürgősen felejtsd el, hogy én elhagylak. Már nem tudnék nélküled élni. – bíztatott kedvesen, miközben mélyen a szemembe nézett.

- Tényleg így gondolod?

- Igen. Viszont, ha még úgy érzed, hogy nem állsz rá készen, akkor inkább halasszuk el. Nem akarom, hogy úgy érzed, kényszerítve vagy.

- Köszönöm. – pusziltam meg. – Igen, készen állok…most már készen. Jobb ezen most túl lenni. Ha egy hét múlva mennénk, akkor is ugyanígy izgulnék. – néztem rá bátortalanul.

- Ezt a Vikit szeretem én. – mondta, és adott puszit a számra, ami kicsit hosszabbra sikeredett, mint ahogy tervezte. Vágytól felfűszerezve dőltem vissza az ágyra, és őt is húztam magammal. Kezemet lassan csúsztattam be pólója alá. Épp, hogy egy pillanatra érezhettem kockás hasát, amikor kezemet megfogta, és eltolt magától.

- Így sosem érünk oda.

- Igazad van. – sóhajtottam. – De mióta tudsz te ennyire uralkodni magadon? – nevettem miközben lemászott rólam.

- A szükség csodákra képes. – nevetett. – Pedig, most szívesebben….- húzott fel az ágyon, egyenesen a karjaiba.

- Azt elhiszem. – nevettem. – De akkor tényleg készülődjünk. Nyugodtan zuhanyozz le, én addig összepakolok.

- Köszönöm. – puszilt meg. – Figyi, a sapkámat, meg a fehér ingemet feltétlenül rakd be. – kiabálta ki a fürdőből.

- Értettem. – nevettem.

Néhány ruhát összeszedtem, és beleraktam őket 2 táskába. Miután Krisztián végzett, én frissítettem fel magamat. Miután elkészültünk, elbúcsúztunk a többiektől. A lelkére kötöttem Szandrának, hogy ha megérkeztek Debrecenbe, hívjon fel.

Lassacskán elindultunk. Az úton többször meg kellett állni, mert nem éreztem jól magam, és ez is bélyeget nyomott a hangulatunkra. Krisztián próbált felvidítani. Énekelt, bohóckodott, próbálta elterelni a gondolataimat kisebb-nagyobb sikerrel. Kitalálta, hogy beszélgessünk a terveinkről, hogy mit akarunk elérni az életben, mint karrier, mint pedig család téren. Meglepődve hallottam, amikor még a gyerek témát is megemlítette. Hatalmasat nőtt a szememben, ahogy megtudtam, hogy menyire komoly elképzelései vannak az életével kapcsolatban. Teljesen belemerültünk a beszélgetésbe, és már rég elvonatkoztattam attól, hogy most hová is tartunk, amikor megláttam azt a bizonyos „Sopron” feliratú táblát. A szívem újra hevesen vert, gyomrom összeszorult. Úgy éreztem, menten újra felszínre tőr belőlem az út közben elfogyasztott reggelim. Ettől a pillanattól kezdve, újra olyan voltam, mint induláskor. Csak bámultam csendben kifelé az ablakon, közben nagyokat nyeltem, ezzel is visszatartva a hányást.

Egyszer az autó leparkolt, a motor pedig leállt. Nagyot sóhajtva fordultam Krisztián felé. Kezét az enyémre tette és bíztatóan mosolygott rám.  Bólintottam, ezzel is jelezve, hogy kész vagyok. Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk az ajtó felé. Oda érve Krisztián elővette a kulcsát, és ki akarta nyitni az ajtót, de a zár előtt megfogtam a kezét. Kétségbeesetten néztem szemeibe.

- Kicsim, ne parázz. Minden rendben lesz. – simogatta meg az arcomat. Ajkai az enyémhez közeledtek. Lágyan csókolt meg. Kezeit a derekam közé fonta, és így húzott magához még közelebb. Egyik kezemet a hájába túrtam, másikkal a nyakát cirógattam. Teljesen belefeledkeztünk a dolgokba, amikor nyílt az ajtó…..