52. rész

- Beviszed Tomikának? – kérdeztem, majd letettem egy nagy tányér tojást Krisztián elé az asztalra.  

- Ühüm. – dünnyögte teli szájjal. Felállt az székről, de még bekapta azt az utolsó falatot.

- Ülj le és egyél nyugodtan. Az az 5 perc már nem oszt, nem szoroz.

- Bocsi, de rohanok. Dükivel próbám lesz, aztán Bencével ebédelek, a délutánt pedig Szakosnál töltöm. – sorolta.

- Biztosan jó ötlet ez? Még mindig elég csúnya. – mondtam szomorkásan, és megsimogattam az arcát.

- Nem lesz semmi baj. Nem látnak meg. Ne aggódj már ennyire. – mondta mosolyogva, majd felemelte a tálcát, és elindult Tomika szobája felé.

Pár perc múlva idegesen jött vissza a konyhába. Becsapta maga után az ajtót, a tálcát pedig ledobta az asztalra.

- Néha rosszabb, mint egy gyerek! – őrjöngött.

- Mi történt? – néztem rá értetlenül.

- Kértem, hogy engedjen be, mert hoztam reggelit, de semmi válasz nem jött. Az elején még szépen szóltam, de ami sok, az sok. 25 éves! Könyörgöm, felnőhetne végre! Nem áll meg a világ attól, hogy most szakított. Majd jön másik lány. Nem Szandra az egyetlen a világon!

- Krisztián! Légy egy kicsit elnézőbb vele szembe. Nem tudom, te hogy viselkednél a helyében. Nem hinném, hogy csak úgy, egyik pillanatról a másikra túllépnél rajta. – szidtam le egy kicsit.

- Jó, igazad van. – sóhajtott. – De még sosem láttam ennyire összetörtnek. Nagyon szerethette, ha most ennyire fáj neki, hogy vége.

- Krisz, nem tudhatod, hogy mi volt köztük.

- Igazad van. – húzta el a száját. – De én most megyek. Ha elkések, borul az egész napom. – mondta, majd közelebb jött, és átölelt.

- Későn jössz? – néztem rá kislányosan.

- Nem tudom. Igyekszem, oké? – mosolygott, majd megcsókolt.

Miután Krisztián elment, én is lesétáltam a közeli kisboltba. A hűtő már egészen kiürült, gondoltam, bevásárolok, hiszen úgy is csak délután kell bemennem megbeszélésre egy fotózással kapcsolatban.

Már az utcára lépve, a bejáratnál egy csapat lány fogadott, akik gondolom nem rám vártak.

- Szia. Bocsi, be tudnál minket engedni? – kérdezték.

- Sajnálom lányok, de nem lehet.

- Jó, de csak pár percre sem?

- Bocsi csajok. – húztam el a számat.

- Én már láttalak valahol. Igen, te vagy SP barátnője. – mondta az egyik rajongó tágra nyílt szemekkel.

- Igen, én lennék, de ha nem baj, sietek.

- Csak egy perc. – szóltak utánam. Megálltam, aprót sóhajtottam, majd visszafordultam feléjük. – De a fiúk itthon vannak? Esélyes, hogy találkozunk velük?

- Nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Ha azt mondom, Tomika még itthon van, akkor tuti itt maradnak. Ebben a helyzetben, Tomikának, erre semmi szüksége. Hazudni meg viszont nem szeretek, de most kénytelen leszek.

- Nincsenek. Koncerten vannak, dolgoznak. Jobb, ha hazamentek. – válaszoltam kicsit idegesebben.

- Jól van, nem kell mindjárt leüvölteni a fejünket. – védekeztek. – Mi csak látni szeretnénk őket.

- Ezzel még semmi baj nem lenne. Viszont, szerintem ti sem örülnétek annak, ha nap mint nap el kéne viselnetek, hogy egy csapat idegen áll az ajtótok előtt.

- De ők ezt elvállalták, amikor sztárok lettek. – mondta az egyik igen okos kislány.

- Nem, ezt nem. A sztárságnak nem kell feltétlenül együtt járnia mindezzel. Az rendben van, hogy az utcán leszólítjátok, de hogy a saját otthonában ne legyen nyugta. – mondtam, majd válasz nem is várva ott hagytam őket.

Nem kell magyarázni, hogy elégé felhúztak. Nem úgy, mint például Krisztián szokott, mert ezen most csak nevetni tudtam. De az, amit mondtak, az felháborító volt. Nem értem, hogy még mit várnak el a srácoktól. Így is többet törődnek a rajongókkal, mint némelyik másik híresség, de úgy látszik nekik ez sem elég. Rossz belegondolni, mi lett volna, ha Tomika találkozik velük. A mostani állapotán biztos nem segített volna.

A sorok között sétálva, megakadt az egyik polcon. Egy hatalmas doboz gumicukor volt rajta. Egyből a Tamás jutott eszembe, hogy örülne egy ilyennek, főleg most. Gondolkodás nélkül, az árát meg sem nézve tettem bele a kosárba, majd egyenesen a pénztárhoz mentem. Miután fizettem, hazafelé vettem az irányt. Szerencsére, a rajongókkal nem találkoztam. Úgy látszik, hatottam rájuk, és felfogták, hogy ez cseppet sem tisztességes a fiúkkal szemben.

Szatyrokkal a kezemben sattyogtam fel a lépcsőn. Nagy nehezen eljutottam a konyháig. Leraktam a táskákat, és elkezdtem kutakodni. Amint a kezembe akadt az a doboz édesség, Tomika szobája felé indultam. A többi megvásárolt élelmiszert ki sem pakoltam. Úgy, ahogy meghoztam, ott hagytam az asztalon.

- Tomika. – kopogtam be, de semmi reakció. Ez megismételtem még párszor, de mivel válasz nem jött, úgy döntöttem benyitok. Résnyire tártam az ajtót, majd bekukucskáltam. Mosolyogva néztem Tomikára, aki még mindig ugyanúgy ült a földön, mint tegnap este, amikor magára hagytuk.

- Mit akarsz? – kérdezte fáradtan.

- Nincs kedved beszélgetni? – kérdeztem, miközben kecsegtetően rázogattam előtte a gumicukrot.

- Most nincs, de azért köszi. – mondta, majd a doboz felé nyúlt.

- Szó sem lehet róla! Csak akkor kapod meg, ha kicsit kimozdulsz innen. – mosolyogtam rá.

- Ugye tudod, hogy utállak?!

- Nem baj, gyere. – nevettem, majd megfogtam a kezét, felállítottam, és húzni kezdtem a nappali irányába.

Letelepedtünk a kanapéra, és felbontottam a dobozt. Azt hittem, kicsit feloldódik, és meg tudjuk beszélni, de helyette csak ült csendben, magába roskadva, és ette a gumicukrot.

- Tomika, így nem leszünk jóban! – néztem rá szúrós szemekkel.