42. rész

Reggel Krisztián csókjaira ébredtem. Automatikusan bújtam hozzá még közelebb. Fejemet mellkasára fektettem, és így öleltem magamhoz. Nagyokat pislogva bámultam ki az ablakon, miközben ő derekamat simogatta. Egy ideig csak feküdtünk, majd lementünk reggelizni.

Bizonytalanul szálltam le az ágyról. A bokám még mindig fájt, de már kicsit rá tudtam nehezedni. Bicegve indultam el az ajtó felé, amikor is Krisztián az ölébe kapott.

- Mit csinálsz. – nevettem.

- Nem hagyhatom, hogy egy ilyen szépségnek még nagyobb baja essék. – nézett rám aranyosan, mire én megcsókoltam. Így mentünk le a lépcsőn, egyesen a konyhába, ahol már a többiek nagyban reggeliztek.

- Jó reggelt. – köszöntek oda.

- Jó reggelt. – mondtuk egyszerre Krisztiánnal. Lerakott az egyik székre, ő pedig mellém ült. Láttam a többiek arcán, hogy nem értik mi is történik, rákérdezni pedig nem mernek. Mondjuk, nem mintha bánnám a dolgot. Sőt, legalább nem kell magyarázkodnom.

- Lefőtt a kávé. Viki, légy szíves hozd el. – mosolygott rám anya.

- Maradj csak. – állt fel Krisztián. – Majd én elhozom.

- Köszönöm. – mondtam, majd fejemet hátra hajtva hagytam, hogy megpusziljon. Miután elhúzódott, mosolyogva haraptam bele a pirítósomba.

- Áu…a fenébe. – szisszentett fel Krisztián. Gondolkodás nélkül, hatalmas lendülettel ugrottam fel a székből, és ugyan ezzel a lendülettel rogytam össze a földön. Már ezt is furcsállták rajtam, mivel általában nem vagyok ilyen szerencsétlen. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és odasántikáltam Krisztiánhoz, aki sikeresen leforrázta a kezét a forró kávéval. Szerencsére nem volt olyan súlyos a dolog. Lehűtöttük a kezét egy kis hidegvízzel, és máris tűrhető volt a fájdalom. Krisztiánra támaszkodva sétáltam vissza a székhez, és megkönnyebbülve ültem le. Miután befejeztük a reggelit, mindenki elment beszélgetni. Anyával ketten maradtunk a konyhában, hogy rendbe hozzuk azt.

- Akartam kérdezni, hogy mi történt a bokáddal? – ráncolta össze a homlokát.

- Semmi. – vontam vállat. – Elestem.

- Ne hazudj, kérlek. – nézett rám nyomatékosan.

- Nem hazudok. Tegnap a szobában elestem. Nem nagy dolog, csak egy kicsit meghúzódott.

- És akkor mik azok a lila foltok a karodon?!

- Tessék? – néztem ár értetlenül, majd a karomat kezdtem vizsgálni. Máté erős szorításától szépen belilult néhány foltban.

- Fogalmam sincs. Gondolom ugyan az.

- Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. – ült le velem szembe. – Krisztián volt az?

- Tessék? Dehogy is! – ráncoltam össze a homlokomat.

- Ha ő volt az, ha ő bántott, kérlek, mond el. Így nem tudunk megvédeni tőle.

- Anyu. Nem kell senkitől sem megvédeni. Mondom, hogy nem ő volt! – hangsúlyoztam a mondat végét. Láttam anyán, hogy már lelkiekben felkészült, hogy most kioktat a dolgokról, de Krisztián jött be a konyhába. Mosolyogva állt mögém, és kezeit a vállamra tette. Anya szúrós szemekkel nézett rá. Tudtam, hogy most mi fog következni… hangos veszekedésbe kezdtek. Csak kapkodtam a fejemet kettőjük között. Esélyem sem volt, hogy leállítsam őket. Annyi sérelem és düh gyülemlett már fel bennük, hogy lehetetlen volt. Sorra jöttek a durvábbnál durvább megjegyzések.

- Még hogy én vagyok rossz anya? Ne te oktassál már ki erről. A helyedben befognám a számat. Megütni egy nőt gyávaságra vall! – kiabált anyu.

- Hagyjátok már abba! – csattantan fel már én is szinte könnyes szemmel.

- De…- mondták szinte egyszerre.

- Nincs semmi de! Anya, ne a Krisztiánt hibáztasd. Máté tette, ő csak próbált megvédeni tőle. Amúgy is, már megbeszéltük, hogy adsz neki egy esélyt, viszont te nem is törted magad, hogy megismerd.

- Nem hozzád illik.

- Ezt majd én eldöntöm. Már nem vagyok kamasz. Képes vagyok irányítani az életemet, nem kellesz hozzá te. – mondtam, majd Krisztián felé fordultam. – Sajnálom. Nekem ez nem megy. Már annyi minden állt közénk, és már annyi mindenen mentünk keresztül. Mindig veszekszünk valamin. Be kell látnunk, hogy bármennyire is szeretjük egymást, az itt most kevés. Ez nem fog működni, sőt soha sem működött. Jobb, ha már most befejezzük, később még nehezebb lesz. – mondtam, miközben egy könnycsepp csordult le az arcomon. Annyira váratlanul érte a dolog, hogy még reagálni sem tudott rá. Hátat fordítottam, majd csoszogva ugyan, de visszamentem a szobába.  Leültem az ablak elé, és csak bámultam kifelé rajta.

Krisztián szemszöge:

Viki kiborulása után jobbnak láttam, ha kimegyek kicsit levegőzni. Az udvaron sétálgattam, majd leültem egy székre. Előre dőltem, kezemmel a térdemre támaszkodtam, és bámultam a füvet a lábam alatt. Egyszer csak nyikorgást hallottam magam mellett. Nem néztem fel. Tudtam, hogy nem Viki jött ide.

- Sajnálom. – szólalt meg Viki anyukája. – Ezt nem akartam, elhiheted. – jobbnak láttam, ha nem szólok semmit. – Tényleg szereted, igaz?

- Az nem kifejezés. Rajta kívül csak egy lány került ilyen közel hozzám, de még iránta sem éreztem azt, amit most Viki iránt. Nagyon fontos nekem.

- Most már látom. – sóhajtott. – Kérlek, ne haragudj rám. Csak meg akartam óvni őt egy csalódástól. Másrészről pedig, nem akartam elveszíteni. Így is keveset jár haza, és féltem, hogy teljesen elveszítem, hogy elveszed tőlem.

- Sosem tudnál elszakítani a családjától. – néztem fel.

- Most már tudom. – mosolygott rám. – Tényleg szívből sajnálom.

- Már mindegy. Végleg vége van. – sóhajtottam.

- Ne add fel ilyen könnyen. Ha jól ismerem őt, és pedig jól ismerem, máris megbánta azt, amit mondott. Menj fel, beszélj vele, mond el, hogy mit érzel.

- Úgysem engedne be. – ráztam meg a fejem.

Viki szemszöge:

Még mindig a szobámban ültem, és csak sírtam, amikor kopogást hallottam.

- Bejöhetek? – nézett rám Krisztián, mire én csak bólintottam. Közelebb jött, és leült mellém.

- Mit szeretnél még? – néztem ár könnyes szemmel. – Nem volt elég az, amit az előbb mondtam?

- Kérlek, gondold át a dolgot. Én…. – de nem hagytam, hogy befejezze a mondatot.

- Ezt ne. Ne nehezítsd meg a dolgokat. – felálltam mellőle és elindultam az ajtó felé. Már lenyomtam a kilincset, amikor énekelni kezdett.

„Ne add fel kérlek, még ne, újra kezdhetnénk,
Kérlek, babe ez a dal most jó
Ne add fel, oh babe, ne add, fel,
Ne add fel, kérlek, még ne, újra kezdhetnénk,
Kérlek,babe ez a dal most jót ígér Ne add fel, oh babe, ne add, fel,
Ne add fel, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek

Neked is kell, aki csak néha átölel,
Aki vigyáz rád az én vagyok, csak én
Te ellöksz mindig újra,
Mikor már tényleg közel
Kerültem hozzád, kérlek, ne félj!
De te visszatérsz hozzám
Ahogy a filmekben szokták (szokták),
Megértünk mi már sok vitát
Szeretjük egymást,
gyere, bújj hozzám
Annyi minden vár még ránk….”
 

Könnyes szemmel fordultam vissza. Ott állt előttem, és kétségbeesetten énekelt. Szorosan megöltem, és csak sírtam. Ő is átölelt, és nyugtatóan simogatta a hátamat. A fülemhez hajolt, és belesúgta….

- Nagyon szeretlek.

- Én is. – szipogtam. – Sajnálom, de kétségbe estem. Annyi minden történt már, és nem bírtam tovább. Mire felértem a szobába, megbántam, amit mondtam, de még mindig így éreztem jónak a helyzetet.

- És most? – eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. – Még mindig így gondolod.

- Nem tudom… – ráztam meg a fejemet. – de szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – mondtam, mire ő elmosolyodott. Ajkaival az enyém felé közeledett, és megcsókolt. Gyengéden, de mégis szenvedélyesen.

A történtek ellenére a nap további része jól telt. Anyu igazán kedves volt Krisztiánnal, mert mint utólag meg tudtam, míg én fent ültem a szobában, ők beszélgettek. A várost sajnos nem tudtam megmutatni Krisztiánnak, mivel a bokám miatt, hosszú sétára nem mehettem, de ha akartam sem tudtam volna. Így tehát otthon maradtunk, és beszélgettünk. Estefelé indultunk haza. Bencéék kicsit hamarabb indultak, mert még Barbinak dolga volt. Nem sokkal utánuk mi is elindultunk. Elköszöntünk a többiektől, és beszálltunk a kocsiba. Ragaszkodtam hozzá, hogy én vezessek, mivel Krisztián elég fáradtnak tűnt. Duzzogott is miatta, de nem engedtem neki. Jól is tettem, mert alig indultunk el, egyből elaludt mellettem.

Fél úton járhattunk, amikor megálltam egy benzinkúton. Már későre járt, és kellett egy jó adag kávé, hogy el ne aludjak. Ahogy leparkoltam, és kinyitottam az ajtót, a hideg levegő megcsapta Krisztiánt, és felébredt.

- Megjöttünk? – dörzsölte meg álmosan szemeit.

- Nem. – nevettem. – Csak megálltam pihenni, meg iszom egy kávét. Jössz?

- Ühüm. – ásított.

Annak ellenére, hogy most kelt fel, elég élénk volt. Mire beértünk a benzinkútra, nyoma se volt fáradtságnak, álmosságnak. Kértünk egy-egy kávét, majd beszélgetés közbe elfogyasztottuk. Krisztián megint csak hozta a formáját, és kétértelmű megjegyzéseket tett. Miután kifizettük a kávét, még szétnéztünk. Az újságos polc előtt álltam, amikor Krisztián hátulról megölelt. Teste szorosan az enyémhez simult.

- De jól néz ki valaki. – csókolt bele a nyakamba.

- Nem otthon vagyunk, ha észre vetted volna. – nevettem.

- Akkor is nagyon sexy vagy. – suttogta a fülembe. – Megőrjítesz, ugye tudod? – mondta, kezemet az arcára téve simítottam meg. – Akarlak. – mondta remegő hangon.

- Itt? – nevettem, és szembe fordultam vele. – Menjünk vissza az autóhoz.

- Ne, várj. Van egy sokkal jobb ötletem. – megfogta a kezem, és elindult a mosdó felé. Egyenesen betolt az egyik fülkébe. Combomba markolt, és felkapott az ölébe……

Mosolyogva jöttünk ki a benzinkútról. Hazafelé már Krisztián vezetett. Az úton egy kicsit még beszélgettünk, majd elaludtam. Mire felkeltem, már otthon voltunk, Krisztián kinyitotta az ajtót, és az ölébe vett. Így vitt be a szobámba. Óvatosan letett az ágyra, majd ő is mellém feküdt. Szorosan hozzábújva aludtunk el.