A hetek egyre csak teltek, és teltek. A nyár már a vége felé járt, a forróság pedig elviselhetetlen lett. Lehet, hogy ez a szikkadt késő nyári időjárás is csak rontott a helyzeten. Egyszerűen nem volt semmi életkedvem. Legszívesebben csak ültem volna a hűvös szobában, egy jéghideg üdítővel a kezemben. De erre sajnos semmi lehetőségem nem akadt. Egyre több munkám lett, ez pedig azzal járt, hogy egyre kevesebb időt tudtam Krisztiánnal együtt tölteni. Több dolgot is meg akartam vele beszélni, de egyszerűen nem volt rá alkalmam. Az Ő élete is zajlott, elég keményen. Szó szerint koncertről koncertre, adásról adásra járt. Sokszor volt nyűgös és ideges, és ez feszültséget keltett köztünk. Azonban veszekedéseink nem tartottak sokáig, sőt szinte pár perc után kibékültünk. Viszont azt, hogy állandóan fáradt egyre nehezebben tudtam kezelni.
Egy nagyon hosszú nap után fáradtan estem haza. Az utcán láttam parkolni Krisztián autóját. ’Legalább itthon van.’ Reménykedve léptem be a lakásba. Gyorsan ledobáltam az asztalra a holmimat. Gondoltam a szobában van, és már megint dolgozik. Halkan nyitottam be. Az asztalnál sehol sem láttam. A reggel felvett holmija a földön hevert szétdobálva. Az ágy felé tekintettem, és megpillantottam Őt. Édesen szuszogott. Sajnáltam ilyenkor felkelteni, de szükségem volt rá, arra, hogy odabújjak hozzá, hogy együtt csináljunk valamit.
Leültem az ágy szélére, és ébreszthetni kezdtem.
- Krisztián. Kicsim. – próbáltam keltegetni, de mind hiába. – Na Krisz. Kérlek szépen.
Nagy nehezen kinyitotta a szemeit, és álmosan pislogott rám.
- Most légyszi ne. Fáradt vagyok. – nyöszörgött, majd fejét újra a párnába fúrta.
- Na. Ne légy már ilyen. Csináljunk valamit. – kezdtem újra noszogatni, és a hátára ültem. Sajnáltam szegényt. Elhittem, hogy fáradt, mert tényleg sokat dolgozik mostanában, de szerintem az, hogy némi időt velem is töltsön nem nagy kérés. Nem vágytam sokra. Egy vacsorával, esetleg egy filmezéssel is beértem volna. Lehet, önzőségnek hangzik…nem tudom. Ha az önzőség, hogy a szerelemmel kettesben akarok tölteni egy kis időt, akkor igen. Önző vagyok.
- Most nincs kedvem semmihez. – dünnyögte a párnába.
- Aj már. Menjünk el sétálni, vagy bármi más, csak csináljunk valamit. Együtt.
- Jó. Akkor mondjuk mit szolnál az alváshoz? – rántott be az ágyba, és szorosan magához húzott.
- Látom esélytelen, hogy egy kicsit is kimozduljunk, ugye?
- Ühüm. – dünnyögte a párnába.
Ilyen könnyen azért nem adtam fel a dolgot. Valahogy valamiféle energiát, életkedvet kell bele lehelni. ’Rendben csajos. Most vesd be magad.’ Óvatosan közelebb hajoltam, és apró csókokkal hintettem be a nyakát, ezzel hozva tudomására, hogy milyen szándékaim is vannak. Szinte azonnal kapott az alkalmon…..
Reméltem, hogy a kis akcióm némi kedvet csinál bármiféle programra, de tévedtem. Krisztián csak még fáradtabb lett. Már kezdett kicsit elegem lenni az állandó kérlelgetésből, hízelgésből. Amúgy sem szeretem, ha valami miatt szinte könyörögnöm kell, de így, hogy szinte apró szikráját sem láttam annak, hogy talán végre sikerül kirángatni az ágyból, és némi időt együtt tölteni vele, hagytam inkább. A takarót magam köré csavartam, és duzzogva ugyan, de azért óvatosan kimásztam mellőle az ágyból.
- De ugye nem baj? – simított végig meztelen vállamon.
- Nem. Semmi baj. Pihenj csak. – hangomon érezhető volt némi féle irónia, de őt úgy tűnt nem zavarta….vagy csak túlságosan fáradt volt hozzá.
- Tudod, hogy imádlak. – nézett fel rám fáradt kölyökkutya szemekkel, majd közelebb hajolt, és ajkait a vállamhoz érintette, miközben szemeivel végig engem nézett. – Majd máskor bepótoljuk rendben? De most nagyon fáradt vagyok.
- Rendben. – adtam tömör választ egy sóhajtás kíséretében. Mégis mit mondtam volna neki? Hogy „nem, nincs rendben”? Már így sincs olyan nap, hogy ne lenne valami nézeteltérésünk. Jobbnak láttam, ha inkább hallgatok. Csendben felöltöztem, és kimentem a nappaliba.
Szarrá untam magam egész nap, és úgy látszik, hogy a folytatás sem ígér semmi féle izgalmakat. Tomikáék isten tudja, hol vannak már megint. Néha azért irigykedem, hogy ők szinte a nap 24 óráját együtt töltik, én meg kis túlzással, de csak akkor láthatom Krisztiánt, ha éppen engem fotóz.
Magam elé vettem a laptopot, és egy könyvet. ’Hátha sikerül 10 percnél tovább lekötnie.’
Órák telhettek el, míg én az interneten szörfözgettem. Nem hittem, hogy ennyire belemerülök az egészbe. Arra lettem csak figyelmes, hogy valaki a vállamra teszi kezeit. Összerezzentem, ahogy megéreztem Krisztián jéghideg kezeit.
- Sajnálom. Megijesztettelek? – kérdezte. Semmi kedvem nem volt hozzá szólni, így inkább csak megráztam a fejem, jelezve, hogy nem. Szinte azonnal levette, hogy nincs minden rendben. Közelebb hajolt, hogy megpusziljon, de eltoltam magamtól. ’Ezzel most nem mész sokra.’ – Most haragszol, ugye? – sóhajtva hajtotta le a fejét.
- Nem Krisztián. Nem haragszom. Elegem van, érted? Sosincs még csak 5 perced sem rám, vagyis ránk. Csak akkor keresel, akkor vagyok jó, ha neked szükséged van valamire.
- Mi az, hogy sosincs? Úgy mondod, mintha te nem ugyanezt csinálnád.
- Hallod te ilyenkor magad? Nem én vagyok az, aki a nap 24 órájából 26 órában dolgozik.
- Sajnálom, hogy pénzt keresek, és érdekel a karrierem. Sajnálom, hogy nem csak úgy vagyok, és éldegélek, miközben nem számít, hogy van-e bármi munkám.
- Igen, mert én ugyebár ilyen vagyok, mi? – emeltem fel a hangom.
- Nem én mondtam. – védekezett szinte azonnal. Nem tudtam tovább hallgatni. Végképp elegem lett belőle. Felálltam a fotelből és a szobába rohantam. Hangosan csaptam be az ajtót magam mögött.
- Viki. Kicsim kérlek, nyisd ki. – kopogott be gyengéden az ajtón Krisztián.
- Örülnék, ha békén hagynál! – kiáltottam ki.
- Ne csináld, kérlek, beszéljük meg. Tudom, hogy gyökér voltam, és sajnálom. Légyszi engedj be. – magam sem tudom miért, de beengedtem. Szerettem, és szükségem volt rá. Ahogy megláttam, egyből karjaiba vetettem magam, és sírni kezdtem.
- Hiányzol, érted?
- Most itt vagyok. Mond, mit akarsz, mit tegyek? – nézett mélyen a szemembe.
- Igen, most itt vagy. – hangsúlyoztam ki a „most”szót. – Én csak egy kicsivel több időt akarok veled lenni, és nem csak néha napján veled lenni 1-2 órát.
- Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, láthatod. Sajnálom, hogy neked ez nem elég. – sóhajtott.
- Igen tudom. Azt is tudom, hogy sok dolgod van. Egyre több felkérés fotózásra, egyre több koncert. Elhiszem, hogy mindez fárasztó, de egy kis időt ránk, kettőnkre is kell szánnod. Úgy nem fog tovább működni a dolog, ha csak én akarom. Bármennyire is küzdök érte, mindehhez egyedül kevés vagyok.
- Te is tudod, hogy nekem is épp olyan fontos ez a kapcsolat, mint neked. Adj még egy kis időt.
- Már adtam. Rengeteg időt adtam már, és semmi eredménye.
- Kérlek.
- Sajnálom Krisztián. Nem megy. – ahogy kimondtam ezeket a szavakat, szemeim újra megteltek könnyekkel.
- 1 hetet adj, és minden megváltozik. Augusztus végén már csak 1 koncertem van Siófokon. Gyere velem, és maradj ott egy kicsit. Csak ketten, Tomikáék nélkül. Rendbe hozunk mindent. Ígérem.
- Felesleges Krisztián. Nincs már mit rendbe hozni.
- Tényleg nincs, vagy csak te nem akarod?
- Pont én ne akarnám?
- Esküszöm, mindent megteszek, ami tőlem tellik. Esküszöm, nem lesz semmi SP, semmi felhajtás, koncert, rajongók. Még a telefonomat is itthon hagyom, ha kell.
- Tényleg megtennéd?
- Igen. Viki, fontos vagy nekem. Nem is tudod mennyire. Kérlek, had hozzak mindent rendbe. Ránk fér a pihenés. Sok a munka, feszültek vagyunk mostanában. Ha visszajöttünk, és még mindig úgy gondolod, akkor elfogadom a döntésed. De úgy, hogy meg sem próbáljuk menteni a menthetőt, úgy nem törődöm bele.
Csak bólintani tudtam. Nem voltam biztos benne, hogy jó döntést hoztam most, de úgy éreztem muszáj kockáztatnom. Veszteni, már úgy sem veszthetek semmit. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy ha most nemet mondok, és végleg lezárok vele mindent, később nagyon meg fogom bánni, hogy nem adtam meg a lehetőséget az újrakezdésre....