46. rész

Már egy hete volt, hogy elmentünk moziba. Azóta nem hogy közös programunk nem volt, de még találkozni sem igen találkoztunk. Krisztiánnak zsúfolt hete volt. Koncert, koncert hátán, egyik csatornától rohant a másikhoz, hogy elérje a felvételt. Emellett több újságnak fotózott, és ugye a képeket retusálni is kell, ami szintén nem 2 perc. Arról nem is beszélve, hogy készül az új SP lemez. Szakossal szinte minden este a stúdióban ülnek, és komponálnak.

Mindezek ellenére igyekszünk minél több időt együtt tölteni, és szinte minden estére terveztünk valami közös programot, de ezek nagy része törlődött. Valami mindig közbe jött, és így pár órával a randi előtt felhívott, vagy küldött egy SMS-t, hogy lemondja azt. Mára is terveztünk valamit. El akartunk menni, vacsorázni, de megint csak nem jött össze.

Mikor megtudtam, hogy mi a terv estére, nagyon izgatott lettem. Lelkesen készülődtem. Kicsinosítottam magam, felvettem egy sexy ruhát, besütöttem a hajamat és felkentem egy laza sminket.

- Akkor mi elmentünk. – nyitott be Szandra a szobába. – Megleszel egyedül?

- Persze, menjetek csak. – mosolyogtam. – Krisz is nemsokára itt lesz, és akkor mi is indulunk.

- Csak nem csoda történt, hogy végre képes együtt tölteni egy estét a saját barátnőjével? – kérdezte ironikusan.

- Nem tudom, de még nem hívott, hogy le akarja mondani. – mosolyogtam rá.

- Mi van? Észhez tért a Kölyök? – jött be a szobába Tomika is.

- Srácok, nem akarok ünneprontó lenni, de el fogtok késni. – sürgettem őket.

- Értjük mi. Jó szórakozást, aztán hívj, ha történt valami. – kiabálta vissza a nappaliból Szandra.

Nem sokkal utánuk, Bence is lelépett. Barbival beszéltek meg valami közös filmnézést, és mondta, hogy ne várjuk haza, későn jön.

Már 9 óra is elmúlt. Idegesen sétáltam fel s alá a lakásban. Megint késik. Pedig megígérte, hogy 8ra értem jön. Már vagy tízszer hívtam, de hiába. Az elején nem vette fel, később pedig kikapcsolta a telefonját. Már kezdtem azt hinni, hogy valami baja van, de amikor felmentem twittere, hogy egy kicsit elüssem az időt, láttam, hogy nincs miért féltenem. Vígan irogatta a hülyébbnél hülyébb twittjeit. Nem kell mondanom, hogy mennyire fel ment bennem a pumpa. Hatalmasat csalódtam benne. Legalább szólt volna, hogy ne várjak rá, mint egy idióta.

Egy hatalmas adag jégkrémmel vigasztalódva ültem le a tv elé. Csak kapcsolgattam össze-vissza. Semmi sem tudta lekötni a figyelmemet. Teljesen magamba zuhantam. Nem akartam elhinni, hogy már megint átvert. Egész héten ilyen volt, mindig, mindent lemondott, de legalább szólt róla. Most, még csak erre sem méltatott.

Gondolataimba, és csalódottságomba zuhanva aludtam el a kanapén.

Bence szemszöge:

Miután hazaértem Barbitól, meglepetten vettem észre, hogy Viki a kanapén alszik.

- Krisztián tiszta idióta. Nem lehet igaz, hogy már megint lemondta. – dünnyögtem magamban csalódottan. – Gyere királylány, a herceged megtalál a szobában is, mármint ha hajlandó hazadugni az orrát. – mondtam, majd óvatosan az ölembe vettem őt, és bevittem a szobába.

Viki szemszöge:

Éreztem, hogy valaki megemel. Az illata ismerős volt. Ahogy belélegeztem, melegség járta el a lelkemet, és megnyugodtam. Kezemet a nyaka köré fontam, és így bújtam hozzá még közelebb. Szemem nem bírtam kinyitni, ahhoz már túl fáradt voltam. Ahogy letett az ágyra, elakart menni, de nem engedtem. Még erősebben szorítottam magamhoz.

- Ne menj. – dünnyögtem álmosan, és nyakánál fogva, közelebb húztam arcát.

- Viki, szerintem összetévesztesz valakivel. – mondta egy hang, ami nem a Krisztiáné volt. Lassan nyitottam ki a szememet, és Bence mosolygó fejével találtam magam szembe. Ajkai pár centire voltak az enyémtől.

- Bocsánat. – mosolyogtam kislányos zavaromban. – Nem tudtam, hogy te vagy. – suttogtam ajkaiba.

- Mit mondja, ez igen. – hallottam Krisztián megjegyzését az ajtóból, miközben gúnyosan tapsolt.

- Krisz, meg tudom magyarázni. – mondtam, majd gyorsan elengedtem Bencét.

- Ez nem az, aminek látszik. – védekezett Bence is.

- A te helyedben inkább befognám a számat. – mondta dühösen Krisz.

- Bence, inkább menj ki. Ezt nekem kell megbeszélnem vele. – néztem bíztatóan rá, mire ő csak bólintott, és csendben kiment a szobából.

- Krisztián, kérlek. – szóltam félénken.

- Ezt mégis hogy képzeled? Pont Bencével? A legjobb haverommal kell ezt csinálni?

- Nem történt semmi. – néztem rá könnyes szemmel.

- Ne hazudj. Láttam, amit láttam. Először Tamás, most meg Bence? Ki lesz a következő?

- Ne mond ezt, kérlek.

- Fáj az igazság? Fáj, hogy egy utolsó kis lotyó vagy? Nem hittem rólad. Én tényleg szerettelek, és sosem csaltalak meg. Hányszor tetted meg? Hányszor bújtál össze valakivel, amikor nekem dolgom volt? Miért nem állsz ki az út szélére, nagyobb sikered lenne ott. – mondta gúnyosan.

- Semmi jogod nincs így beszélni velem. – emeltem fel a hangom. – Nem tetem semmi rosszat. Elaludtam a kanapén, miközben vártam valakit, aki megint csak átvert.

- És a Bence önzetlenül segített, és bevitt a szobába, mi? – emelte fel már ő is a hangját.

- Ha egyesek megérkeznek időben, vagy legalább válaszolnak a hívásomra, akkor nem tartanánk itt.

- Ó, már egyből az én hibám? Úgy sajnálom, hogy belekergettelek a karjaiba. – mondta ironikusan. – Egyébként, meg nem láttam hogy hívtál lemerült a telefonom.

Twitterezni bezzeg tudtál miről. Egyetlen egy hívás, vagy egy rohadt SMS, olyan nagy kérés ez?

- Tudod, én dolgozom, nem érek rá folyton téged hívogatni. – túrt idegesen a hajába.

- Mert, mire érsz rá mostanság? Egész héten nem láttalak, minden közös programot lemondtál. Csodálkoztam is, hogy a mait nem, de csúnyán átvertél.

- És ezért egyből Bencénél kel vigasztalódnod?

- Hányszor mondjam még, hogy megértsd, hogy nem történt semmi? – válaszoltam, már-már szinte üvöltve.

- Nem érdekel. – mondta, és idegesen becsapta maga után az ajtót. Szinte azonnal rohantam utána, de hiába. Bekulcsolta a szobája ajtaját. Hiába kopogtam, és kérleltem, még válaszra sem méltatott. A szobából lágy zene szűrődött. Ő volt az, ő zongorázott. Hogy egy kicsit lenyugtassam magam, elmentem sétálni. Már sötét volt, éjfél is elmúlt, de nem érdekelt. Csak kóboroltam a város utcáin. Próbáltam menekülni a gondolataim elől, de mindig ugyan az a dallam csengett a fülembe. Annyira szívszorító volt.

Ahogy egyre jobban eltávolodtam a házunktól, és ezzel együtt Krisztiántól is, egyre világosabbá vált, hogy én ezt nem akarom. Szeretem őt, nem akarom elveszíteni, emiatt a hülye veszekedés miatt. Amint erre rájöttem rohantam vissza a lakásba.

Gyorsan kinyitottam a bejárati ajtót, és hatalmas lendülettel indultam el Krisz szobája felé. Még a cipőmet sem húztam le. Ahogy az ajtóhoz értem, lenyomtam a kilincset, és szinte szó szerint beestem a szobába. Nagyon meglepődtem, hogy ilyen simán ment a dolog, azt hittem, még mindig kulcsra van zárva. A zongora felé néztem. Ott ült ő, és csalódottan bámulta a hangszert, miközben még mindig ugyanazt a számot játszotta.

- Krisztián. – suttogtam, mire ő felnézett, és ujjait levette a billentyűkről. Könnyes szemmel nézett rám, majd felállt. Egy kicsit megtorpant, mint ahogy én is. Percekig csak álltunk, és néztük egymást, majd szinte egyszerre indultunk egymás felé. Pár centi választott el tőle, amikor újra megijedtem, és fejemet lehajtottam. A könnyeim, csak úgy potyogtak.

- Gyere ide. – suttogta, majd magához szorított.

- Nagyon sajnálom. – szipogtam. – Tényleg nem történt semmi. Nem lennék képes rá.

- Sss…tudom. Nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam. Ideges voltam, és elvesztettem a fejemet. Meg tudsz nekem bocsátani? – tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Ha te is megtudsz nekem azért, amiket a fejedhez vágtam.

- Szeretlek. – suttogta.

- Én is…..szeretlek. – mondtam ki végül. Kezével az állam alá nyúlt. Először gyengéden, majd egyre vadabbul csókolt. Lassan hátrálni kezdett, majd leült az ágyra, és az ölébe húzott……