41. rész

Bár mennyire is jól éreztem magam Sopronban, mégis hatalmas kő esett le a szívemről, amikor elhagytuk a várost. Kicsit fellélegeztem, habár tudtam, hogy a neheze még most következik. Féltem ugyan, hogy anyáék hogyan fognak hozzá viszonyulni, de a szívem mélyén reméltem, hogy nem lesz semmi baj.

- Remélem, nem ijedtél meg nagyon a családomtól. – nézett rám egy pillanatra, de szemét újra az autópályára szegezte.

- Dehogy is! Nagyon aranyosak. Anyukádon látszik, hogy mennyire büszke rád, de ugyan akkor érezhető egy bizonyos fokkal nagyobb féltés is a részéről. Apukád pedig nagyon kedves. Tudom, hogy elváltak a szüleid, és hogy nehéz lehetett elfogadni a helyzetet. Viszont érezhető rajta, hogy úgy tekint rád, mintha csak a sajátja lennél. Ugyan úgy kezel, szeret, és óv téged, mint a tesóidat. Zsófi irtó aranyos. Ahogy felnéz rád, és issza minden szavadat. Gábor pedig, akár csak te. – nevettem. – Ugyan az a nagyszájú, szókimondó, kötekedő, be-beszólogató srác, mint te. Arról nem is beszélve, hogy makacs, önfejű, és pontosan tudja, hogyan érje el amit akar.

- Azért ennyire ne szeressél. – játszotta a megsértettet.

- Tudod, hogy nem úgy gondoltam.

- Jó, mindegy. – mosolyodott el. – És a város? Sopronról mit gondolsz?

- Gyönyörű. Napokat, sőt heteket el tudnék itt tölteni.

- Akkor egyszer majd eljövünk hosszabb időre is. – kacsintott rám.

Még beszélgettünk egy darabig, de láttam rajta, hogy kezd fáradni. Hiába mondtam neki, hogy átveszem a kormányt, pihenjen egy kicsit, szó sem lehetett róla. Így jobbnak láttam, ha hagyom, és nem vonom el a figyelmét.

Már kezdett sötétedni, amikor Pestet elhagytuk. A zene hangosan szólt, én mégis unatkoztam. Kósza gondolatok jártak a fejemben. Egyszer csak Krisztián felé fordultam, és közel hajoltam hozzá.

- Állj meg, légy szíves. – suttogtam a fülébe.

- Valami baj van? – ráncolta össze a homlokát. – Miért álljak meg?

- Ha megteszed, megtudod. – kezemmel megérintettem térdét, és lassan húztam simítottam végig a combján.

- Látom, nagyon szeretnél valamit. – húzódott mosoly az arcára.

- Igen, téged. – suttogtam. Lassan kezdtem kigombolni ingjének gombjait, de megfogta a kezemet.

- Még 5 perc. – mondta remegő hangon.

- Nem bírom ki.

- Muszáj lesz. – nevetett.

Pát perc múlva el is értük a pihenőhelyet, amit főleg kamionosoknak tartanak fent. Egy árva lelket nem láttunk. Krisztián leparkolt a beton placc közepén. Amint leállította az autót egymásnak estünk. Egy ügyes mozdulattal az ölébe húzott. Mosolyogva néztem le rá, és lassan újra elkezdtem kigombolni az ingjét.

- Biztos, hogy nem látnak meg? – kérdeztem két csók közepette.

- Sötét van, az ablakok is sötétítettek, és amúgy sincs itt senki – suttogta az ajkaimba. – Esélytelen, hogy bárki is meglásson. - visszahúzott magához, és újra megcsókolt. A rádióhoz nyúlt, és fentebb tekerte a hangerőt…..

- Itt lennénk. – sóhajtott, amikor leparkolt a házunk előtt. Kiszálltunk az autóból és kivettük a csomagjainkat. A lakásba érve, nagy meglepetés fogadott. Mindenki ott volt. Anyáék, tesómék, Tomikáék, Bencéék….és Máté is. Nagyot pislogva meredtem rá. Nem tudtam elképzelni, hogy mit keres itt, de éreztem, hogy anya szervezkedett a hátam mögött.

- Szia. – mért végig a szemével. – Még mindig gyönyörű vagy. – közelebb hajolt hogy puszival köszöntsön, de én eltoltam magamtól.

- Mit keresel itt? – vontam kérdőre.

- Én hívtam meg. – mosolygott anya. – Miért, valami baj van belőle?

- Nem, nincs semmi. – erőltettem mosolyt én is. – Anya, apa, ő itt Krisztián. – bújtam hozzá közelebb.

- Csókolom. Örülök, hogy megismerhetem önöket. – köszönt udvariasan.

- Szia. Tibor vagyok. Viki édesapja, és nyugodtan tegeződjünk. – nyújtott kezet neki apa.

- Köszönöm. – mondta aranyosan. Apa sorra bemutatott neki mindenkit, majd elhívta a nappaliba.

- Gyere, igyunk meg valamit. – paskolta meg a hátát apa. A fiúk elvonultak a nappaliba beszélgetni, iszogatni. Szandra pedig felvitte a csomagjainkat a szobámba. Én anyával maradtam a konyhában.

- Annyira hiányoztál már. Olyan ritkán jössz haza. – sóhajtott anya. Csodáltam, hogy tud ennyire nyugodt, és természetes lenni, miközben szépen beszervezte a dolgokat a hátam mögött.

- Őt minek kellett meghívni? – tértem a lényegre.

- Kislányom. Máté rendes gyerek, és nagyon szeret téged.

- De én nem szeretem! – mondtam kicsit hangosabban a kelleténél. – Szakítottunk, elfelejtettem. Krisztiánt szeretem, mindennél jobban.

- Viki, Máté sokkal inkább hozzád való. Ő nem ver át, nem csal meg, és ami a legfontosabb őszintén szeret. – sorolta az érveket anya, úgy, hogy nem is tudta, miért szakítottunk valójában. Mindig is azt mondtam neki, hogy már nem szerettem a Mátét, ezért lett vége. Végül is nem hazudtam, mert ez így is volt. Mondhatni, csak megkíméltem a részletektől. Nem akartam, hogy azért aggódjon, hogy milyen egy züllött, alvilági figurával jöttem össze. Már én sem tudom, mit láttam benne.

- Tudom, hogy Krisztiánnak vannak hibái. Ő sem tökéletes. Makacs, önfejű, hisztis. Nincs annyi szabadideje, mint amennyit szeretnék, hogy legyen. Lehet, hogy te úgy gondolod, hogy Máté a tökéletes a számomra. Biztos vagyok benne, hogy több mindent meg tudna adni nekem… - kezdtem bele mondanivalómba, amikor ajtócsapódást hallottam magam mögött. Hátranézve senkit sem láttam rajtunk kívül a konyhába, így visszafordultam, és befejeztem, amibe belekezdtem. – De kérlek, értsd meg, én már nem szeretem őt. Nekem most Krisztián a mindenem, bármennyire is nem tetszik. Nem kérem, hogy kedveld, vagy hogy szeresd. Csak annyit szeretnék, hogy adj neki egy esélyt. Ismerd meg valójában, és utána mondj véleményt. – mondtam szinte már könnyes szemmel.

Rendben. – sóhajtott. – Adok neki egy esélyt, és megpróbálok vele kedves lenni.

Köszönöm. Nem is tudod, hogy ez mennyit jelent nekem. – mosolyogtam rá. – Viszont, ha most nem haragszol, megkeresném őt.

Menj csak. – dörzsölte meg a hátamat.

Krisztián szemszöge:

A konyhába mentem, hogy megkeressem Vikit, mivel a többiek azt mondták, ott van. Résnyire nyitottam ki az ajtót, amikor meghallottam miről beszél.

- Tudom, hogy Krisztiánnak vannak hibái. Ő sem tökéletes. Makacs, önfejű, hisztis. Nincs annyi szabadideje, mint amennyit szeretnék, hogy legyen. Lehet, hogy te úgy gondolod, hogy Máté a tökéletes a számomra. Biztos vagyok benne, hogy több mindent meg tudna adni nekem… - nem tudtam tovább hallgatni. Idegesen csaptam be magam után az ajtót, és visszamentem a fiúkhoz.

Viki szemszöge:

A nappaliba érve, a srácok már jó hangulatba voltak. Odasétáltam a fotelhez, ahol Krisztián ült, és karomat a nyaka köré fonva pusziltam meg, de elfordította a fejét. Nem értettem a reakcióját. Talán valami rosszat tettem?

- Valami baj van? – suttogtam.

- Semmi. Fáradt vagyok. – kaptam rövid, és tömör választ.

- Gyere haver, menjünk fel. – veregette hátba Bence.

A srácok mentek elől, mi csajok pedig mögöttük. A fenti tetőtérbe érve, Szandra magyarázta, hogy ki hol alszik.

- Tehát, ez a mi szobánk. Ott alszik Bence és Barbi. Ti pedig a régi szobádban alszotok. – mutogatta végig a helységeket.

- Szandra nem akarnál Vikivel aludni? – kérdezte Krisztián. – Nekem még van még mit megbeszélni Tomikával.

- Ne is álmodj róla. Ő az enyém. – húzta magához közelebb.

- Mindegy, akkor itt alszok. – húzta el a száját. Komolyan nem értem, hogy mi baja lehet.

- Azt hiszem jobb, ha magatokra hagyunk titeket. Van mit megbeszélnetek. – fogta meg Barbi kezét Bence. Mindenki behúzódott a saját szobájába.

- Most mi bajod van? – néztem rá kétségbe esetten.

- Semmi. – rázta meg a fejét, de rám sem nézett.

- Ezt utálom benned! Ha bármi bajod van, intézd el magadban, vagy pedig mond el, csak ne viselkedj így. – csattantam fel.

- Én legalább nem vagyok kétszínű? – dünnyögte.

- Tessék? – ráncoltam össze a homlokomat. – Tudod mit, hagyjuk. Elmegyek zuhanyozni. Ha az úrnak hajlandó lesz velem tisztességesen beszélni, és elmondani, hogy már megint miért dünnyög, utána elmondhatja. – mondtam, és elmentem a fürdőszobába…

Mikor végeztem, Krisztiánt sehol sem találtam. Nem volt a tetőtértben, az én szobámban, és Bencééknél sem. Egyetlen egy hely jöhetett még számításba, Szandra szobája. Ahogy benyitottam, csalódottan vettem észre, hogy Krisztián még mindig duzzog. Annyira flegmán, és kérdően nézett rám. Utáltam, amikor így viselkedik.

- Nem zavarok. Csak gondoltam szólok, hogy nálam van még egy üres hely. Ha valaki gondolja, nyugodtan ott aludhat. – tettem utalást Krisztiánra, majd átmentem az én szobámba, és bezártam magam után az ajtót. Fölvettem egy pizsamát, amikor tesóm jött be.

- Hallod, kísérd már ki Mátét. – szólt be az ajtón, de már el is tűnt. Dünnyögve ugyan, de elindultam lefelé a lépcsőn. Krisztián ekkor lépett ki Tomikáéktól. Szomorúan rám nézett, majd leült a tetőtérbe. Gondoltam minél hamarabb kiengedem Mátét, annál hamarabb jöhetek vissza hozzá. A házban már sötét volt. Mindenki elment aludni.

- Viszlát. – köszöntem el gyorsan Mátétól a kapuban.

- Búcsúcsókot nem kapok? – húzott magához közelebb erőszakosan.

- Engedj el! – emeltem fel a hangom.

- Bezzeg neki nem mondanál nemet! Mi van abban a nyálgépben, amiért ennyire oda vagy érte? Ja, bocs, elfelejtettem, hogy Ő a híres, neves SP. A tinik bálványa, a nagy szupersztár. Szánalom.

- Ezerszer jobb ember, mint amilyen te valaha is leszel. – sziszegtem fogaim között, majd egy erős mozdulattal ellöktem magamtól. Megfordultam, hogy visszamenjek a házba, de elkapta a karomat.

- Még nem fejeztük be! – szorította meg erősen.

- Hagyj békén! Ez fáj!

- Ereszd el! – hallottam Krisztián hangját a hátam mögött. Máté egy erős mozdulattal félre lökött. Nagy erővel csapódtam a kapunak. A földre rogyva figyeltem tovább őket.

- Mit képzelsz te magadról? – kérdezte idegesen Máté.

- Nem akarok balhét, menj innen! – válaszolt Krisztián nyugodtan.

- Nekem egy ilyen utolsó playbackelős buzi ne mondja meg, hogy mit tegyek! – mondta Máté, mire Krisztián az öklét emelve nagyot húzott be neki. Máté végül vérző orral jobbnak látta, ha távozik. Krisztián odajött hozzám, és leguggolt elém.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Azt hiszem meghúzódott a bokám.

- Rá tudsz állni? – nézett rám nagy szomorú szemekkel. A segítségével a felállás még ment, de járni már nem tudtam rajta. Felkapott az ölébe, és felvitt a szobába. Letett az ágyra, és hozott vizes ruhát a bokámra.

- Mi volt ez az egész? Miért lett ilyen dühös? – kérdezte, miközben a bokámra helyezte a hideg vizes ruhát.

- Bepróbálkozott, de elküldtem a fenébe. Gondolom ez nem tetszett neki. – vontam meg a vállam. – De sokkal jobban érdekel, hogy mit kerestél kint? Meg hogy egyáltalán miért haragszol rám? – néztem rá félénken. Ő csak elmosolyodott, majd sóhajtott egyet.

- Hallottam, amit anyukáddal beszéltél a konyhába. Úgy éreztem, hogy csak játszol velem, és hogy csak második vagyok Máté mellett, akiről eddig még csak nem is hallottam. – hajtotta le a fejét.

- És ezt miért nem mondtad el? – közelebb másztam hozzá, és a karjaiba bújtam. – Amúgy is, legközelebb, ha hallgatózol, hallgasd végig a dolgokat. Fogadjunk, hogy azt már nem hallottad, amit utána mondtam. – pusziltam meg.

- Mert? Mit mondtál még? – sóhajtott.

- Azt, hogy nagyon, nagyon, nagyon szeretlek. – néztem a szemébe. – Máté már rég a múlté. Már nem érzek iránta semmi mást, csak gyűlöletet, és megvetést. Elárulok egy titkot, sosem volt olyan fontos számomra, mint te.

- Köszönöm. Nagyon sajnálom. – suttogta, mire én lágyan megcsókoltam. A nagy békülés után végül mégis csak velem aludt. Egymás karjaiban hajtottuk álomra fejünket.