50 rész

Reggel a konyhában tüsténkedtem. Meg akartam lepni Krisztiánt, így a kedvenc reggeliét csináltam. Gondoltam, majd beviszem a szobába neki, de megelőzött. A hátam mögé lopakodott és gyengéden magához vont.

- Jó reggelt. – mondta álmoskás hangon. – Reggeli? A kedvencem.

- Tudom. Szerinted kinek készítetem? – nevettem. – Az ágyba akartam vinni, de nem jött össze. – húztam el a számat.

- Ezen segíthetünk. Már itt sem vagyok. – nevetett, majd kiment a konyhából.

Mikor elkészültem, bevittem Krisztiánnak a szobába a reggelit. Letettem az ölébe, és melléfeküdtem az ágyba. Mosolyogva néztem, ahogy eszik. Tekintetem akaratlanul is megakadt a sebein. Arca láttán a mosoly lefagyott az arcomról. Annyi kérdés kavargott bennem. Annyi mindent meg akartam tudni a tegnap estérő, de nem mertem megkérdezni. Már végre jobban volt, és újra mosolygott. Nem akartam elszomorítani, vagy még rosszabb összeveszni vele, így hallgattam. Megérezte, hogy szeretnék valamit. Tekintetét lassan rám emelte, és rákérdezett.

- Mondjad nyugodtan. – sóhajtott. – Látom, hogy van valami, amit nagyon akarsz tudni. Kérdezz rá nyugodtan.

- Elmeséled a tegnapot? Mi történt pontosan? Miért jöttél olyan későn? – kérdeztem félénken.

- Persze. – mosolyodott el. – El fogok mindent mondani, de most koncertre kell mennem. El fogok késni. Orsiék nemsokára itt lesznek. – simította végig az arcom, majd kiszállt az ágyból és a nadrágja után nyúlt.

- Most tényleg elmész? – néztem rá értetlenül. – Ezt ugye nem gondolod komolyan?  Így akarsz színpadra állni? Holnap meg azzal lesz tele a sajtó, hogy vajon mi történt veled?!

- De ezt már nem mondhatom le. – húzta el a száját.

- De hogy nem. Orsi majd megoldja. Jut eszembe Orsi, neki is tartozol egy szép is magyarázatta.

- Tudom. – sóhajtott. – Amúgy nagyon csúnya?

- Annyira nem. Pár nap, és elmúlik. – bíztattam. – Tehát, akkor mi történt?

- Elmentetek, és kiment a parkolóba. Igazad volt, nem egyedül várt. 2 kigyúrt haverjával állt ott. Verekedni kezdtünk. Túl erőben voltak. Esélyem sem volt. – mesélte a történteket. Könnyes szemmel ültem, és hallgattam. Szívszorító volt, amit mondott.

- Annyira sajnálom. – szipogtam, mire ő átölelt.

- Semmi baj, nem a te hibád. – simogatta meg a hátamat. Válaszolni akartam, de csengettek. – - Ez Orsi lesz. Beengedem őket.

- Ne, várj. Majd én. – mondtam, és letöröltem könnyeimet.

- Köszönöm. – csókolt meg.

- Szia. Kölyök? El fogunk késni. – hadarta el Orsi.

- Szia. Sajnálom, de ez most nem fog összejönni. Krisztián nincs abban az állapotban, hogy fel tudjon lépni.

- Miért? Mi történt? – értetlenkedett.

- Ezt majd ő elmondja, de ha meglátod, nem lesz nehéz kitalálnod. – húztam el a számat.

- Viki, ne ijesztgess. Hol van Kölyök? Mi van vele?

- A szobájába. Nyugodtan menj be. – mosolyogtam.

Orsi úgy rohant be a szobába, mint ha nem tudom milyen kincs lenne ott. Nagyon megijesztettem. Nem volt szándékos, de nem nekem kellett elmagyarázni a történteket. Krisztián tudja, hogy mi történt. Nagyon jól ismeri Orsit, tudja, hogy mennyit kell elmondania, és hogy hogyan, milyen stílusban.

Nem akartam hallgatózni, de nem volt nehéz meghallanom, ahogy kiabálnak egymással. Tudom, nem rám tartozott, de mégis bementem. Nem hallgathattam szótlanul, hogy miattam veszekednek.

- Nem vagy normális! Verekedi? Hol vagyunk, az óvodában? Lehetne már annyi eszed, hogy nem idegesíted magad az ilyen beszólásokkal. – kiabálta Orsi.

- Mi folyik itt? – nyitottam be a szobába. – Nem kéne ennyire kiabálni. Elhiszem, hogy ideges vagy, de attól, hogy most leordítod a fejét, nem változik meg semmi.

- Te csak hallgass. Miattad van az egész. Ha te nem vagy, nem történt volna ilyesmi.

- Ne Vikit hibáztasd! Nem ő tehet róla. Próbált lenyugtatni, de tudod nagyon jól, hogy milyen vagyok, ha felidegesítenek.

- Nem kell mondanod, tudom nagyon jól. Ismerlek. De ilyen még sosem történt. Mióta megismerted furcsa vagy. Állandóan veszekedtek, ideges vagy. Hírtelen haragú. Törsz, zúzol. - Lehet, hogy Heni csak kihasznált, de vele legalább boldog voltál.

- Ezt most fejezd be! Majd ha lenyugodtál, és képes vagy nyugodtan, normálisan beszélgetni, akkor szólj. Most pedig jobb, ha elmész. – mondta Krisztián.

Krisztián kikísérte Orsit. Hallottam, hogy még az ajtóban is veszekednek. Majd nagy ajtócsapkodás hallatszott. Krisztián jelent meg a szobában feldúlt állapotban. Idegesen beletúrt a hajába, és az ajtónak dőlt.

- Bocsáss meg neki, ideges. Nem gondolta komolyan. Tiszta hülye, hogy mondhat ilyeket? – mondta idegesen.

- Semmi baj. Teljesen igaza van. Folyton veszekszünk. Feszült és ideges voltál a napokban, amit nem csodálok. Elég nehéznapjaink vannak. – sóhajtottam. – Ennek így nem lesz jó vége.

- Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdezte, miközben egyre közelebb és közelebb jött. –Szakítani akarsz?

- Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, de ez így nem jó. Előbb utóbb eljutunk arra a szintre, hogy megutáljuk egymást. Én ezt nem akarom. – suttogtam.

- Akkor ne tedd. Megoldjuk, ketten. Együtt túl leszünk rajta, csak adj esélyt. Ne add fel, kérlek, még ne. – mondta, és leült mellém az ágyra. Arcomat kezei közé fogta. – Szeretlek, érted?

- Krisz, én…. – nyögtem ki nagy nehezen.

- Ne….. Add a kezed. – kezét lecsúsztatta az enyémig. Lassan megemelte, és mellkasára helyezte. – Emlékszel? Ez csak érted dobog. Még mindig ugyan úgy érzek irántad, mint akkor. Vagyis, nem, ez így nem pontos. Azóta, sokkal többet érzek irántad. Minden egyes perccel egyre fontosabb vagy nekem. – mondta mosolyogva.

Nem szóltam egy szót sem. Közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Óvatosan az ölébe húzott. Egyre vadabbul és egyre követelőzőben csókolt. Kezemet a nyaka köré fontam, lábammal pedig derekát fogtam közre. Rajtam még mindig csak az egyik pólója volt. Hátamnál fogva óvatosan lehúzta rólam, és a szoba másik sarkába dobta. Lassan minden ruha lekerült rólunk…..

- Délután nem megyünk el sétálni? – néztem rá nagy szemekkel. Még mindig az ágyban feküdtünk. Én a könyökömön támaszkodtam, miközben ő apró köröket rajzolt a hátamra.

- Ez jó ötlet? Mármint, koncertre nem mehetek, bezzeg veled sétálni igen? – nevetett.

- Tényleg. – húztam el a számat. – Igazad van. Akkor maradjunk itthon, rendeljünk pizzát, és nézzünk valami filmet. – lelkesedtem újra.

- Rendben. – mondta, és apró puszit adott.