53. rész

Remélem tetszeni fog. Miközben írtam, eszembe jutott egy új történet, és elégé a hatása alá kerültem. Ahhoz valahogy sokkal nagyobb kedvet kaptam.... 

- Tomika, így nem leszünk jóban! – néztem rá szúrós szemekkel.

- Fel sem hívott, Még csak életjelet sem adott magáról. Egyetlen hívás, egy rövid üzenet, ennyire sem méltatott.

- Tudom Tomika, tudom. – öleltem át. – De ez így nem mehet tovább.

- Mit kéne tennem? Talán tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Te sem tudnád olyan könnyen túltenni magad rajta.

- Nem arra céloztam, de időre van szükségetek. Mindkettőtöknek. Ez nem fog rendbe jönni attól, hogy bezárkózol, és azon keseregsz, hogy miért, miért lett vége?

- És akkor mit kéne tennem?

- Mozdulj ki. Találkozz a haverjaiddal. Ennél bármi jobb. Ez így nem vezet semmi jóra. Tönkre fogod tenni az idegeidet.

- Talán, de még időre van szükségem. – mondta, majd felkapta a gumicukros dobozt, visszament a szobájába, és magára zárta az ajtót.

Keserűen néztem utána. Ekkor értettem meg igazán. Tomika tényleg komolyan gondolta vele. Ennyire még egy lány sem tette padlóra. Unokatestvér ide, vagy oda, Tamásnak van igaza. Szandra gyerekesen viselkedik. Csak egyszer tudjak beszélni vele…..

- Szia.

- Szia, hát te? – néztem Bencére értetlenül. – Nem úgy volt, hogy Krisztiánnal ebédelsz?

- Valami közbe jött. Ha jól értettem, talán elhúzódott a fotózás, vagy valami ilyesmi. – vonta meg a vállát, miközben egy pohár üdítőt öntött. – Tamás?

- Hol máshol? A szobájában. – húztam le a számat.

- Beszéltél vele?

- Igen, de nem használt. Ugyan úgy maga alatt van. Egy percre nem sikerült kimozdítani a lakásból.

- Akkor majd most. – mondta. Letette a poharat a pultra a poharat, és elindult Tomikához. Nem mentem utána. Feleslegesnek éreztem. Ha Krisztián meg én nem tudtuk kirángatni a depresszióból, nehogy már Bencének sikerüljön, és ez nem ellene szól. Szeretem Bencét. Jó fej srác, de nem ismeri annyira Tamást, mint mi. Nem láttam arra sok esélyt, hogy majd pont az Ő szavai hatnak rá, de próbálkozni azért lehet.

Tágra nyílt szemekkel bámultam rájuk, amikor kijöttek a szobából. Tomikán tiszta ruha volt, és meg volt borotválkozva. Leesett az állam. Nem értettem, hogy sikerült ezt elérnie.

- Várj, hozok egy pulcsit és indulhatunk. – mondta Tamás, majd visszament a szobájába. Ahogy eltűnt az ajtó mögött, kérdőre vontam Bencét.

- Ezt hogy sikerült? Én egész nap rimánkodok neki, de nem használt. – hüledeztem.

- Egyszerű. – mondta mosolyogva, és a háta mögül előhúzott egy barna plüss medvét.

- Hát persze! DörMe! Hogy nem jutott eszembe? – nevettem. – Ez az egyetlen gyenge pontja van. Elvetted, és máris azt mondta, hogy kimozdul?

- Dehogy! – legyintett. – Megfenyegettem. Azt mondtam, ha nem jön velünk, DörMe kicsit közelebbről is megismerkedik a turmixgép pengéivel.

- Kezdek félni tőled. – nevettem.

- Van is rá okod.

- Na, mehetünk? – jött ki Tomika a szobából miközben a pulcsit húzta magára.

- Srácok, nekem dolgom van délután, sajnálom. – húztam el a számat. Láttam, hogy Tomika kezdi elveszteni a lelkesedését. Mármint az a keveset, ami van. – De menjetek csak. Aztán, meséljétek el, hogy mi történt. – nevettem.

Miután a fiúk elmentek, tegyük hozzá, hogy nem volt egyszerű indulás. Tamás megint nyafogni kezdett, hogy ő nem megy, mert semmi értelme, de végül csak sikerült rávenni. Mondtuk, hogy jót fog tenni, egy kis kiruccanás. Nem sokára én is elindultam utánuk.

A megbeszélés elég elhúzódott, így mire hazaértem már Krisztián is otthon volt. A bejárati ajtónál ledobtam a cipőmet, majd a konyha felé vettem az irányt. Már messziről hallatszott Krisz káromkodása. Gondolom, valami nem úgy sikerült, mint ahogy az Ő eltervezte. Ahogy benyitottam, a látvány, ami fogadott, mosolyt csalt az arcomra. Krisztián idegesen kapkodott ide-oda. A konyha romokban állt. Mosatlan halomban állt a csapban, üres üvegek, zacskók hevertek szerte széjjel. Ráadásul valami furcsa szószszerűséggel volt újrafestve az egész konyha. A pulton legalább 3 szakácskönyv hevert kinyitva. Odasétáltam Krisztiánhoz, és hátulról átöleltem.

- Mit csinálsz? – kérdeztem hatalmas vigyorral az arcomon.

- Soha többet nem jövök a konyha közelébe! – dühöngött, majd felém fordult. – Nem igaz! Ahány könyv, annyiféle képen van leírva benne ugyanaz a recept.

- Segítsek? – mosolyogtam rá.

- Az hogy néz ki, hogy te készíted el azt a vacsorát, amit meglepetésként szántam?

- Na, mutasd. Mi akar ez lenni? – néztem az edényben lévő barna valamire.

- Ez lenne a szósz a húshoz. – nevetett.

- Értem. – mondtam lassan, ledöbbenve. – Szerintem, ezt kezdjük előröl.

- Rendben. – nevetett.

Miután kiborítottam azt a furcsa valamit, amit Krisz ehetőnek vélt, nekiálltunk előröl.

Azt írja, hogy adjunk hozzá 2 kiskanálnyi oregánót. – olvasta fel a könyvből.

Rendben. – mondtam, majd odasétáltam hozzá. A pultnak támaszkodva állt. Egészen közel húzódtam, majd lábujjhegyre álltam. Arcunk pár centire volt egymástól. Lélegzetvétele felgyorsult, ezen én csak elmosolyodtam. Kezemet megemelve nyúltam a hát mögött lévő polcra. Így a köztünk lévő távolság még jobban leszűkült. Levettem a kis tasakot, majd kacéran mosolyogva eltávolodtam tőle.

- A következő? – néztem rá fél szemmel.

- Ja….öhm… - rázta meg a fejét, majd a könyvet kezdte bújni. Mosolyogva kavargattam tovább a szószt.

Éreztem, hogy egy kar fonódik körém, és szorosan magához húz. Tudtam, hogy akar valamit, de azért sem adom magam olyan könnyen.

- Krisz, mit ír a könyv?

Hagyd már a fenébe. – dünnyögte, majd apró csókokat lehelt nyakamra. Testem minden egyes érintésébe beleremegett. Maga felé fordított, és a hátamat kezdte simogatni. Ellenkezni akartam, de nem engedte. Combomba markolt, és feltett a pultra. Hajamból kihúzta az apró karikát, így szőke fürtjeim lazán vállamra zuhantak. Beletúrt a hajamba, és megcsókolt. Kezemből kivette a fakanalat, és oldalra dobta.

- Arra még szükségünk lesz, ha főzünk. – suttogtam ajkaiba.

- Ki mondta, hogy főzünk? – mosolygott bele csókunkba.

- Krisz, ez így nem lesz jó. Add vissza azt a kanalat, és fejezzük be. – mondtam remegő hangon.

- Ha ez a baj, adhatok hatok én valami mást a kezedbe. – mondta, mire mindketten hangos nevetésbe törtünk ki. Majd újból közelhajolt, az ölébe vett, és bevitt a szobába….