57. rész

Reggel kinyitottam a szemem, és különös érzés lett úrrá rajtam. Nem tudom pontosan, mi volt azt. A szívem hevesen vert, majd kicsattantam az örömtől. Tisztában voltam vele, hogy valami megváltozott. A tegnapra gondoltam. Egy átlagos napnak indult, de történt valami, amit nem tudok megmagyarázni. Egy biztos, sorsfordító pillanatokat éltem át. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz Krisztiánnal. Kialakult köztünk egy bensőségesebb viszony. Az a bizonyos „szeretlek” szó talán csak most érte el igazán a valódi jelentését. Eddig is őszinte volt, de most, végre, benne van az a bizonyos plusz. Lehet, hogy bolond vagyok, de eddig nem éreztem nagy különbséget aközt, ha Krisztiánnak mondtam, vagy ha például Tomikának, vagy Bencének. Persze, volt különbség, hisz Krisz jóval fontosabb volt, és jelenleg is az, mint bármelyikük, de az a szó talán csak most lett érzésekkel….valódi érzésekkel teli. Nagyon szerettem őt. Mára fontosabb lett, mint bármi más az életben. Úgy érzem, ott akarok lenni élete minden egyes fontos pillanatánál. Azt akarom, hogy Ő is részese legyen mindazzal, ami velem történik. Talán megtaláltam az igazit? A nagyon nagy Őt, akiben feltétel nélkül megbízok. Akivel már nem kellenek szavak, hogy megértsük egymást.

Ekkor megjelent. Már az ingjét gombolta be. Tökéletes volt. Lazán megigazította gallérját, és rám mosolygott. Közelebb sétált, és leült az ágy szélére.

       - Máris mész? – simogattam meg az arcát.

   - Sajnálom, de rengeteg dolgom van. – suttogta. Hangja lágy volt, és szeretettel teli.

      - Tudom, csak egész nap egyedül leszek. Bence Barbinál tölti a napot, Tomikának fellépése van, és ugye Szandrát is magával vitte. Ráadásul te is későn jössz. – sóhajtottam.

       - Ha gondolod, gyere velem. Délelőtt még megbeszélésem lesz, aztán gyors próba, de akkor 4 óra körül érted jövök, és akkor indulunk. Addigra készülj el. – mosolygott. Közelebb hajolt, és megpuszilta a homlokomat.

        - Nem szeretnélek zavarni. Egyébként nagyon jól hangzik. Egy koncert, látni a rajongók reakcióját, lelkesedését. Bulizni egy jót.

         - Na, akkor jössz és kész! – jelentette ki határozottan. Csak mosolyogni tudtam rajta. Annyira erősnek, sebezhetetlennek tűnt, de közben, a legbelül igazán érzelmes, csak meg kell tanulni kihozni ezt az énjét. Nekem talán tegnap sikerült, és ez tett igazán boldoggá. Közelengedett magához, teljesen közel. Talán már nem félt attól a fájdalomtól, amit hitt, hogy okozni fogok neki. Sosem mondta ki, de mindig is éreztem az a bizonyos falat, amivel távol tart magától, de ezt tegnap megugrottam. Már nincs ott, lerombolta, és végre tényleg átadta magát az érzésnek, és nem gondolkozott.

        - Főzöl még gyorsan egy kávét, mielőtt el nem megyek?

          - Persze. – mosolyodtam el. Nehezen felültem az ágyban, magamra kaptam az egyik ingjét, és kimentem a szobából.

A konyhában ugyanezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Végre igazán boldog voltam. Hosszú idő óta nem éreztem ezt. Mielőtt Krisztián megjelent, katasztrófa volt az életem. Ő kellett ahhoz, hogy végre minden a működjön. Bármennyire is monotonnak tűnnek a napjaink, cseppet sem azok. Ez csak a látszat. Minden nap egy kicsit más, és mindig történik valami új. Talán ahhoz tudnám a legjobban hasonlítani, mint amikor egy folyó előtt állunk. A víz gyönyörű tiszta, a halak úszkálnak benne. Úgy tűnik, mindig ugyan azt nézzük, de ez nem így van. A víz megváltozott, a sodrás miatt, minden egyes pillanatban, másban gyönyörködünk. Talán a mi életünk is ilyen. Folyton változnak a dolgok, hiába tűnik minden ugyanolyannak.

Gondolataimból a telefon csörgése zakkantott kit. SMS-em érkezett, de magán számról. Megnyitottam, és amikor elolvastam, földbe gyökerezett a lábam.

„Szakíts vele, különben…”

Tudtam, hogy Máté küldte. Ki más lehetett volna. Ismertem már annyira, hogy észrevegyem, ha valamiben benne van a keze, és ez az üzenet teljesen az Ő stílusa volt. Hideg, fenyegetőző. Nagyon megijedtem. Csak álltam, és meredtem néztem a telefonra. Krisztián lépett mögém, és átölelt.

     - Mi van édes? – csókolt bele a nyakamba.

        - Semmi. – mondtam zavartan, és gyorsan kiléptem az üzenetből. Ideges voltam, furcsán viselkedtem. Szinte remegő kézzel nyújtottam át neki a bögrét.

      - Minden rendben? – szürcsölt bele a kávéjába.

         - Nincs semmi baj, csak kicsit elkalandoztam. – hazudtam. Ugyan, mit mondtam volna neki? Hogy most kaptam egy „fenyegető” üzenetet? Só sem lehet róla. Még csak azt kéne. Tanultam a múltkori esetből.

            - Akkor szállj vissza a földre. – csókolt meg, - Akkor majd délután! – hadarta el. Felkaptam a kulcsát, és már itt sem volt.

Ahogy bezárta az ajtót, a szekrénynek dőltem. Térdeim összerogytak, és lassan csúsztam le, egyesen a földig. Csak ültem, és a telefonom képernyőjét bámultam. Nem akartam elhinni, hogy most mindennek vége. Ennyit harcoltam azért, hogy együtt legyünk, és most pont hogy én vetek véget ennek a kapcsolatnak.

       - Vége. – suttogtam lassan, alig hallhatóan. Másodpercekre rá jött is a válasz saját magamtól.

         - Nem, nem lehet! Nem adom fel ilyen könnyen! Máté már nem képes ártani nekünk. Sőt, lehet nem is nekem szánták az üzenetet, és nem is ő küldte.  – bíztattam magam, de nagyon jól tudtam, hogy hazudok. Csak szerettem volna ezt hinni. Igazából, pontosan tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

Fejemet a hátra döntöttem. Nagyot koppanva ért hozzá a szekrényhez.

-         Viki, Viki! Hamar elkel döntened, hogyan tovább.

      - Kicsim, kész vagy? Indulnunk kéne! Manapság már nem menő, ha elkések egy koncertről, főleg, ha én vagyok a fellépő. – nevetett.

       - Jövök már! – kiabáltam ki a fürdőből. – Nagy levegő. Csak természetesen, mintha mi sem történt volna. – mondtam magamnak a tükörbe.

     - Végre! – sóhajtott kedvesen. – Gyere, mert Orsi már idegbajt kap a kocsiban.

        - Indulhatunk. – erőltettem mosolyt az arcomra.

 - Mi tartott eddig? Csak nem lenyomtatok még egy gyors menetet is? – poénkodott Andris.

   - És ha igen? Mi közöd hozzá? – válaszolta Krisztián sunyi mosollyal az arcán.

     - Legalább jó volt?

  - Nem Andris, szörnyű volt! Csak szenvedtem. – forgatta a szemeit Krisz.

      - Vikin én is szívesen szenvednék. – válaszolta mosolyogva, miközben szemével szépen végig mért.

        - Csak szeretnéd haver! Ez a nő már az enyém! – húzott magához közel Krisztián.

          - Hagyjátok már abba! – nevettem. – Valami értelmesebb témáról nem tudtok beszélni?

     - Dehogynem. – mosolygott Krisztián.

Tévedtem, amikor mindezt elhittem. A csajokon, a videojátékon, és a féktelen bulikon kívül nem volt más témájuk. A folytonos beszólogatásról, kétértelmű megfogamzásokról nem is beszélve. Már hozzászokhattam volna mindehhez, de a szívem mélyén azért mindig reménykedem, hogy most már lesz, és végre megkomolyodnak a fiúk.

Végül is a koncert nagyon jól telt. Csak ámultam, hogy mennyien eljöttek, hogy lássák az én kis szerelmemet. Már jártam pár koncertjén, de még mindig lesokkolt, ami ilyenkor történik. A tömeg őrjöng, a hangulat az egekbe szökik. A lányok plüssöket dobálnak a színpadra, kiabálnak, teljesen beindulnak. Végletességig fajulnak a dolgok. Vannak annyira megszállott rajongók, akik még ajánlatokat is tesznek a nagy tini bálványnak, és vannak, akik tojással dobálóznak, és fújolnak.

Csodáltam, hogy mennyire ura a dolgoknak. Mindenre figyel, mindent a kezében tart. Tökéletesen reagálja le a dolgokat. Nem bántja meg azt, aki szinte sokkhatás alatt szerelmet vall, és ugyan ezt várja tőle is. A dobálókat pedig diszkréten, de a „saját nyelvükön” oltja le. Mindenkivel megtalálja a közös hangot, és nagyon könnyen, és gyorsan kapcsol.

Mire hazaértünk, már bőven éjszaka volt. Beszélni akartam vele az üzenetről, de fáradtnak tűnt, így inkább hagytam a fenébe.

       - Biztos nem komoly, és csak egy hülye vicc. – gondoltam magamban.

Egymáshoz bújva, szorosan átölelve aludtunk el.