61. rész

Még mindig szeretném, ha írnátok véleményt! Úgy látszik, ha minden rész elé írok, akkor felbátorodtok, mert ennyi "Tetszik"-et, meg hozzászólást még nem igen kaptam:D Köszöntem!




Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem. Mintha légkalapáccsal ütötték volna a fejemet. Krisztiánra néztem, aki békésen aludt mellettem. A fájdalomtól nehezen ugyan, de közelebb csúsztam hozzá. Fejemet a mellkasára tettem, majd egy kicsit megemeltem, hogy elérjem a nyakát. Parfümének erős illata megcsapta az orromat. Egyébként imádom az illatát, de most valahogy csak még rosszabbul lettem tőle. Nem kínoztam magam inkább tovább. Nagy nehezen felültem, felvetem egy köntöst és a fürdőszobába mentem. Szükségem volt valami gyógyszerre. Mivel, ott semmit sem találtam, a konyhába próbálkoztam tovább. Kinyitottam a szerényt, és egyből meg is pillantottam egy doboz Advilt. Töltöttem egy bögre kávét, és felültem a konyhapultra.

Krisztián szemszöge:

Fáradtan nyitottam ki szemeimet. Kezemet a mellettem lévő párnára tetem. Tapogatózni kezdtem, de semmi. Hatalmas lendülettel ültem fel, és ijedten néztem szét a szobában, de Vikinek nyoma sem volt. Már a legrosszabbra kezdtem gondolni.

            - Mi van, ha az a rohadék újra….. – e szavakat nem mondtam ki, de még a gondolataimban sem tudtam befejezni a mondatot. Kiugrottam az ágyból, és a keresésére indultam. Bejártam az egész házat, miközben a nevét kiabáltam. Nem érdekelt, hogy a többiek még alszanak.

      - Viki! – nyitottam be idegesen a konyhába. Mikor megláttam, hatalmas kő esett le a szívemről. Odasétáltam hozzá, egész közel, és megöleltem.

Viki szemszöge:

A fejem majd széthasadt, ráadásul Krisztián neki állt kiabálni. Egyszer csak megjelent az ajtóban. Idegesnek tűnt, de amikor meglátott, mosoly húzódott szájára. Közelebb jött, és átölelt. Olyan erősen szorított magához, hogy szinte majdnem megfulladtam, de jól esett ennyire közel tudni magamhoz.

       - Többet ne rémissz így rám. – suttogta. Mindezek hallatán elmosolyodtam. Aranyos volt, hogy így féltett.

    - Csak gyógyszerért jöttem.

      - Minden rendben? Mi a baj? Sápadtnak tűnsz. – mondta, miután elhúzódott, és szemével az arcomat vizsgálta.

     - Nagyon fáj a fejem. – nyöszörögtem, és visszahúztam magamhoz. Fejemet nyakába temettem, és mélyen belélegeztem illatát.

       - Kicsim. – simogatta meg a hajamat. – Gyere, menjünk vissza aludni. – majd a karjába vett.

         - Csak azt ne. – nyafogtam. – Már teljesen kialudtam magam. Lehet a fejem is ezért fáj.

         - És akkor mit akar csinálni a szép hölgy? – kérdezte kedvesen.

      - Mondjuk, nézzünk Tv-t, légyszi. – pislogtam rá ellenállhatatlanul

    - Rendben. – nevetett.

        - Ha szépen megkérlek, kihozod a takarót? Én elmennék addig a mosdóba. – nem szólt semmit, csak rám mosolygott, majd letett az öléből.

Pár perccel később, mikor visszamentem, a kanapéból már komplett ágyat hozott össze. Gyorsan lehuppantam, és nyakig betakaróztam.

       - Mit nézünk?

        - Az a baj, hogy fogalmam sincs. – nevetett. – Nem számítottam rá, hogy most filmezni akarsz, így nem szolgálhatok semmi újjal.

         - Akkor marad a kábel tv. – integettem vidáman a távirányítóval. Villantott egy újabb féloldalas mosolyt, és közeledni kezdett. Istenem, az a mosoly. Se perc alatt le tud vele venni a lábamról. Megemeltem a takarót, Ő pedig bebújt mellém, és az ölébe húzott. Bekapcsolta a tv. Az egyik csatornán a Simson család ment. Természetesen, megragadtunk rajta, és azt kezdtük el nézni. Olyanok voltunk, mint két gyerek, akik reggel mesét néz. Mondjuk, ez teljes egészében igaz is volt ránk, hisz azért néha, mind a ketten elég gyerekesek tudunk lenni. Egy tábla csokit tett az ölembe, és a hajamba puszilt.

    - Zsír a buli. – nevettem, mire Ő felvonta szemöldökét, és értetlenül nézett rám. – Most mi van? Ezt SP-től tanultam. Ismered? Jó fej srác, csak kicsit lökött, viszont istenien néz ki. – kezdtem el húzni az agyát.

       - Most, hogy így mondod, hallottam már róla. Azt mondják elég gáz.

      - Nekem akkor is bejön. – suttogtam ajkaiba. Légzése felgyorsult, egyre hevesebben kezdte szedni a levegőt. Az állam alá nyúlt, és meg akart csókolni, de elfordítottam a fejemet, így arcon puszilt. Nem arról van szó, vágytam rá, a csókjára, de a tegnap történtek miatt, nem tudtam közel engedni magamhoz. Szememet lesütöttem, nem voltam képes a szemébe nézni. Szégyelltem magam miatta.

       - Még mindig nagyon fáj? – kérdezte. Láttam rajta, hogy nagyon bántja a dolog, és hogy teljes szívéből sajnálja.

       - Nem, dehogy. Szerintem már tökre szép. Megnézed? – de választ nem is várva felugrottam az öléből. Kikötöttem a köntöst, így egy rövidebb pólóban és egy franciabuggyiban álltam előtte, ugyan is tegnap este a pizsama alsó már lekerült rólam. Csak meredt rám a nagy kék szemeivel, közben pedig sunyin mosolygott. Nem hitte, hogy megmutatom, vagy talán nem számított rá….. nem tudom.

      - Csukd be a szád, bele repül egy légy. – kuncogtam, miközben visszavettem a köntöst.

        - Várj, nem láttam rendesen. Mutasd meg még egyszer. – nyúlt a köntös alja után, hogy szétnyissa, de nem engedtem neki. Nevetve bújtam vissza az ölébe.

    - Ez aranyos volt, de te is tudod, hogy nem arra céloztam. – mondta kicsit komolyabban.

       - Tudom. – sóhajtottam. – Krisz, szeretlek, és ezt te is nagyon jól tudod. Szinte mindent megbocsátottam, de van amit azért még neked sem tudok elnézni.

      - Akkor most mindennek vége?

         - Szerinted, ha így lenne, most itt feküdnék a karjaidban? Nem feltétlenül erre céloztam az előbb, de ne akard tudni, hogy mi az, ami már nálam is túl megy minden határon.

       - Köszönöm. Már azt sem érdemlem meg, hogy szóba állj velem. – mondta teljesen összetörve.

       - Ne mondj ilyet, kérlek. Nem a te hibád. Amúgy sem fájt, a tudat viszont, hogy képes voltál rá, mély sebet ütött.

          - Sajnálom. Tudod, hogy nem lennék képes bántani. – nézett rám könnyes szemmel.

      - Eddig elhittem, viszont most már…..- hajtottam le a fejemet. – Mindegy is. Felejtsük el, de értsd meg, kérlek, hogy elvesztetem a bizalmamat. Egy ideig, míg helyre nem rakom a dolgokat, nem tudlak közel engedni magamhoz.

     - Várok, ameddig csak kell. – suttogta.