54. rész

Már lassan 2 hete, hogy nem beszéltek. Szandráról semmit sem hallani. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A telefont nem veszi fel senkinek. Keresztanyummal ugyan beszéltem, de megtiltatta neki, hogy bármit is mondjon. Annyit viszont sikerült kiszednem belőle, hogy visszajött. Szandra Újra Pesten van.

Tomikánál nagyon jól sült el az a múltkori kimozdulás. Azóta alig van itthon. Teljesen beletemetkezik a munkába. Minden fellépést elvállal. A határidőnaplójában a fellépések szinte egymást érik. Emellett pedig esténként buliból buliba jár. Teljesen megváltozott. Olyan, mintha kicserélték volna. Egyik pillanatról a másikra lett ilyen. Azóta lett „jobban”, mióta elment Bencével, de erről mindketten mélyen hallgatnak.

-         Csá. Elmentem. Majd jövök. – kiáltotta be Tomika. Bencével kettesben reggeliztünk a konyhában. Krisztián korán elment. Mivel már sebei nem látszanak, újra nekiállt dolgozni.

-         Ebből elég volt! – dobtam le idegesen a kezemből a villát, mely hangos csörömpölés közepette zuhant rá a tányérra. Bence értetlenül nézett rám, ami csak még jobban feldühített. – Most azonnal elmondod, hogy mi történt Tomikával.

-         Szerinted én tudom? – értetlenkedett. Nagyon rosszul hazudik, erre rájöttem.

-         Bence, ne nézz hülyének! Tehát? – kérdeztem.

-         Na jó. Elmondom, de te nem tudsz semmiről! – mondta utalás képpen.

-         Mondjad már!

-         Ígérd meg.

-         Rendben, megígérem.

-         Tehát, aznap elmentünk kajálni a WestEndbe. Egészen addig jól is volt, míg le nem ültünk enni. Még viccelődött is, és a rajongókkal is kedves volt. Aztán….- sóhajtott.

-         Igen? Aztán? – türelmetlenkedtem.

-         Aztán megláttuk Szandrát. Jókedvűen beszélgetett egy sráccal. Látszott rajta, hogy nagyon jóban vannak. – hangsúlyozta a „nagyon” szót. – Úgy tűnt túl tette magát Tamáson. Nevetgélt, viccelődött azzal a sráccal. Tomika teljesen összetört, de ezt nem mutatta, mint ahogy most sem. Azóta viselkedik így.

-         Láttátok őt? – kérdeztem. Az egész mondandójából csak ennyi ragadt meg. Teljesen ledöbbentett a hír.

-         Igen. – bólintott.

-         Mi a baj? Mióta eljöttünk olyan nyomott vagy. – kérdezte Krisztián.

Egy parkban sétáltunk kéz a kézben. Volt olyan aranyos, és elhívott ebédelni. Utána pedig kijöttünk egy kicsit. Annyira szép időnk volt. Egy igazi nyári nap. Nem volt se túl meleg, sem pedig hideg. Pont jó volt.

-         Hagyjuk inkább. – ráztam meg a fejem. – Neked milyen napod volt? Nem néztem a Mokkát, elaludtam. Mi történt?

-         Nem sok minden. Képzeld… - kezdett bele mondandójába, de nem tudta befejezni. Pár lány megállított minket. Felismerték, és aláírást meg képet szerettek volna SP-től…. -.-”

A falra tudnék mászni ettől a névtől. Mióta együtt vagyunk, mindig Ő áll közénk. Nehéz beletörődnöm, hogy Ő is létezik. Nem könnyű elfogadnom, hogy Ő meg Krisztián egy és ugyan az a személy, mert számomra nem így van. Én úgy tekintek Krisztiánra, mint a szerelmemre, és mint legjobb barátomra, és emellett van valahogy a sor végén SP. Sosem tudtam egy lapon említeni őket.

-         Ugye nem baj?

-         Dehogy. – mosolyogtam rá.

-         Addig menj előre. A padnál találkozunk. – mondta. Nem válaszoltam inkább semmit.

A lányok szúrós szemmel méregettek. Mondhatni, már megszoktam ezt. Mióta kiderült, hogy együtt vagyunk, gyakran megnéznek a fiatal lányok, és összesúgnak a hátam mögött. Nem tudtam eldönteni, hogy most túl jó nőnek tartanak, és féltékenyek, mert a nyomomba sem érnek. Vagy pont, hogy úgy gondolják, nem illek a „nagy tinibálványhoz”. Nem vagyok beképzelt, de úgy gondolom, nyugodt szívvel állíthatom, hogy inkább van okik félni az elsőtől.

Kezdtek megörülni, hogy őket választotta, vagy legalább is előrébb helyezte, mint engem. Nem hagytam, hogy elszálljanak maguktól. Biztosítottam, hogy Krisztián az enyém, ha mondhatok ilyet. Nem szeretem, ha birtokoljuk a másikat, és tárgyként kezeljük, de nem találok jobb szót erre. Ő az enyém, és ebbe bele kell törődni.

Bal kezemmel megszorítottam övét, mellyel össze volt kulcsolva. Jobb kezemet pedig felkarja köré fontam, és felé fordultam.

-         Siess. – suttogtam fülébe, mire Ő csak elmosolyodott. Ajkaimmal megérintettem szája sarkát, de csak már másodpercre. Egy röpke pillanatra, mely kellő képpen felkeltette mind a lányok, mind pedig az Ő figyelmét. Szerettem azzal a gondolattal játszani, hogy ők ezt nem tehetik meg. Elégedett mosollyal az arcomon hagytam ott őket.

A padok felé sétáltam. Nem volt kedvem leülni, így elhaladtam mellettük. Élveztem, ahogy a napfény gyengéden simogatja csupasz vállaimat, és lábamat. Egy fehér pánt nélküli top, és egy kellőképpen rövid farmerszoknya volt rajtam. Tipikus nyári öltözet, mely egy magas sarkúval párosítva minden pasit megőrjít.

Szétnéztem a parkban. A gyerekek vidáman játszottak, az idősek galambot etettek. A szerelmes párok élvezték az együtt töltött időt. Az egyik fánál megláttam egy párt. Egyből kiszúrtam, hogy az a lány nem más, mint Szandra. Boldogan csókolózott egy sráccal, aki nem a Tomika volt.

-         Khm…- köszörültem meg a torkomat. – Zavarok? – kérdeztem. A srác bárgyún mosolygott. Szeme megakadt a combomon, de ez most cseppet sem zavart. Szandrára néztem. Teljesen zavarban volt, hogy újra találkozunk. – Ha megbocsátasz. – utaltam diszkréten a srácnak, hogy hagyjon minket magunkra.

-         Te mit keresel itt? Miért nem hívtál? Miért nem vetted fel a telefont. Kerestelek, nem is egyszer

-         Viki, ne haragudj, kérlek. Nem akartam találkozni Tomikával, és ha veled beszélek, biztos, hogy hamar kideríti tőled, hol vagyok.

-         Nekem ne magyarázkodj. Tomikával kéne ezt megbeszélned.

-         Arról szó sem lehet. – tiltakozott hevesen.

-         Megérdemli. Nem csinált semmi rosszat. Te hagytad el, vagy már nem emlékszel?

-         Nem kell rá emlékeztetned! – sóhajtott.

-         Talán megbántad?

-         Hagyjuk ezt a témát.

-         Jó. Ha képes vagy felnőtt módjára viselkedni, és cselekedni, tudod, hol találsz. – mondtam, majd otthagytam és visszamentem Krisztiánhoz.

-         Az Szandra volt? – ráncolta össze a homlokát Krisz.

-         Ige, de ne mond el Tomikának. Így is maga alatt van.

-         Nekem nem úgy tűnik, de mindegy. Menjünk haza.

-         Rendben. Egyébként, mit szerettél volna mondani?

-         Mikor?

-         Mielőtt letámadtak az Sp fanok? – húztam el a számat.

-         Jah. Öhm… szóval, este elmennék bulizni. – mondta félénken.

-         Egyedül? És hová?

-         A srácokkal a Pinkbe.

-         Srácok? Pink? – húztam fel a szemöldökömet.

-         Igen. Egy kis „gondfelejtő party” Tomikának. Ugyan megbeszéltük a többiekkel, hgoy csajok nélkül megyünk, de ha nagyon akarsz, jöhetsz.

-         Ó, köszönöm, hogy megengeded. – csaptam be idegesen a kocsi ajtaját, amikor beszálltam.

-         Most mi a baj? – ült be a kormány mögé.

-         Soroljam?

-         Igen, kérlek. – mondta gúnyosan.

-         Kezdjük ott, hogy elmész bulizni a Pinkbe, és csak most szólsz?! Nagyon jól tudod, hogy úgy sem haragudtam volna meg érte. Nem parancsolok neked, tehát azt csinálsz, amit akarsz, de azt hittem, annyit megérdemlek, hogy legalább hamarabb szólsz, nem pedig pár órával a bili előtt tudom meg.

-         Jó, bocsánat, de reggel találtuk ki a dolgot.

-         Ez nem mentség. Amúgy is, mi az, hogy Tomikával? Neki sokkal inkább pihenésre van szüksége, nem pedig bulikra. Nem látod, hogy mennyire maga alatt van?

-         Nincs neki semmi baja. – emelte fel a hangját Ő is.

-         Hiszed ezt te! Munkába temetkezik. Folyton bulizik. Így is a kimerülés szélén áll.

-         Majd Tomika eldönti, hogy mit akar!

Nem beszéltünk többet az úton. Dühösen és csalódottan bámultam ki az ablakon, míg nem hazaérkeztünk. Otthon sem volt jobb a helyzet. Tomika eldöntötte, hogy elmegy a többiekkel. Nem volt jogom beleszólni a dolgokba, viszont Krisztiánra nyugodtan neheztelhettem. Nem szóltam hozzá, duzzogtam, ezzel bűntettem, amiért így viselkedett, de hiába. Elment.

Krisztián szemszöge:

Viki teljes joggal haragudott rám, de erre csak a buliban jöttem rá. Igaza volt. Tomika nincs jól. A sárga földig itta magát, pedig a buli jól indult. A srácok hozták a formájukat. Sokat hülyéskedtünk, be-beszólogattunk egymásnak. Ittunk is, nem is keveset, és igen, én is. De fele annyit sem, mint Tomika. Őt úgy kellett berakni a taxiba. Többen megbotránkoztak rajta az utcán, de ez most cseppet sem érdekelt. Jobban aggódtam azért, mit fog szólni Viki, ha meglát. Kapni fogok én még azért, hogy hagytam Tomikát így lerészegedni. A taxi sofőr sem nézetre jó szemmel, ahogy Tamás hangosan énekel a kocsiban. Hazaérve bebizonyosodott az, amire gondoltam. Viki nem örült nekünk. Segített ugyan bevinni Tomikát a szobába. Nem is igen rá haragudott. Sokkal inkább én bántottam meg. Lefektettük, lerángattuk róla a ruhát, és hagytuk pihenni.

Viki szemszöge:

Eddig is haragudtam Krisztiánra, de miután láttam, hogy hagyta, hogy Tomika így lerészegedjen, végkép elvetette nálam a sulykot. Miután elrendeztük Tomikát, én visszamentem a szobába. Krisztián nem jött utánam. Gondolom, érezte, hogy neheztelek rá, és jobb, ha most békén hagy. Egy ideig csak forgolódtam az ágyban, majd sikerült elaludni.

Mikor felriadtam álmomból, még sötét volt. Kint szakadt az eső. Villámlott, dörgött, iszonyatosan nagy vihar volt. Nem tudtam tovább feküdni. Kimásztam az ágyból és kimentem a konyhába inni egy kis tejet. A nappaliban láttam, ahogy Krisztián a kanapén alszik, de nem foglalkoztam vele. Kivettem a dobozt a hűtőből, és öntöttem egy pohárba a hideg tejből.

Sosem szerettem a viharokat. A villámlás pedig mindig is megrémített. Ilyenkor ideges leszek, és félek. Ez most sem volt másképp. A szívem majd kiugorott a helyéről, amikor Krisztián árnyékát megláttam a konyhaajtóban.

-         Nem tudsz aludni? – kérdezte, majd közelebb jött.

-   Nem. – sóhajtottam. – És te?

-   Én sem. – válaszolta, majd felült mellém a pultra. – Viki, sajnálom. Nem akartam, hogy így legyen.

-   Krisztián, hagyjuk ezt jó?! – leugrottam a pultról, és letettem a poharat.

-   Beszéljük meg, kérlek. – szólt utánam.

-   Felesleges. Elegem van, hogy ha valami hülyeséget csinálsz, addig könyörögsz, míg meg nem bocsátok.

-   Igen, könyörgöm? – emelte fel a hangját.

-   Kértem, hogy fejezzük be, nem? – kiabáltam már én is, majd hátat fordítottam, és elindultam visszafelé a szobába. Követett, de nem foglalkoztam vele.

Egyszer csak elsötétült minden. Áramszünet lett. Semmit sem láttam, és akkor villámlott. A fény beterítette a szobát, majd a megfelelő hanghatás is megérkezett. Hatalmasat dörgött.

-   Krisz. – bújtam oda hozzá ijedten. Egy pillanatra nem értette, hogy mi is történik, de hamar kapcsolt. Megölelt, és szorosan húzott magához.

-   Semmi baj. Itt vagyok. – suttogta. – Minden rendben lesz. – mondta. Összebújva mentünk vissza a szobába. bebújtam az ágyba, és vártam, hogy mellém feküdjön, de helyette csak egy puszit kaptam a hajamba.

-   Jó éjszakát. – suttogta, majd elindult kifelé.

-   Krisz, - nyúltam a keze után. – Maradj itt. – kérleltem, mire csak elmosolyodott, és bebújt mellém. Szorosan hozzábújva aludtam el. Megnyugtatott, hogy ott van mellettem, hogy simogat.