70. rész

Bocsánat, hogy ilyen későn van. tényleg nagyon sajnálom! örömmel látom, hogy írtatok véleményt! akkor most nehezítsünk a dolgokon :D következő rész, csak 8 vélemény érkezése után! 

Jó érzés volt reggel úgy felkelni, hogy Krisztián ott volt mellettem. Egészen közel bújtam hozzá, és fejemet nyakába fúrtam. Illata megszédített. Egész nap el lettem volna ölelő karjaiban. Elfordítottam a fejem, hogy lássam az arcát. Meredten nézett a plafon felé, miközben az oldalamat simogatta. Úgy tűnt, elgondolkodott valamin. Nem tudom mért, de egyből egy régi emlék jutott eszembe. Egyik csúnya, talán a legnagyobb veszekedésünk is valami hasonló módon kezdődött.  Őszinte leszek. Féltem, hogy a múlt megismétli önmagát. Nem tudtam, vagy sokkal inkább nem mertem hozzá szólni. Mocorgásomnak köszönhetően, észrevette, hogy felébredtem. Mosolyogva nézett rám, és lehajolt, hogy hajamba pusziljon.

            - Jó reggelt. – suttogta.

       - Neked is. Valami baj van? – simogattam meg az arcát. – Olyan furcsa vagy megint.

       - Nincs semmi. Csak gondolkoztam. – mondta. Egy rövidke időre néma csend állt be közénk. De nem az a kínos csönd! Ez valami egészen más volt. Csak néztem rá kíváncsian, és az ő arckifejezéséből is hasonlót vettem ki. Mind a ketten vártuk, hogy a másik kezdjen el beszélni. Végül ő lépett. Ajkaival közeledni kezdett. A nappaliból Tomika hangja szűrődött át. Mielőtt Krisztián szája súrolta volna az enyémet, ujjamat ráraktam, így utasítva csendre.

        - Ezeknek elég jól telt az estéjük. Nézd már mekkora kupi van!

          - Tamás, hagyjad már szegényeket. Gyere inkább. – hallottam Szandrát.

Krisztiánnal egymásra néztünk, és dőltünk a röhögéstől.

         - Szeretlek. – nézett rám nagy szemekkel, miután sikerült végre egy kicsit megnyugodnia. Nem szóltam, csak elmosolyodtam rajta.

         - Segítek, ilyenkor azt szokás mondani, hogy én is téged. – nevetett.

        - Ha nem mondod, magamtól nem jövök rá.

        - Pont ezért szóltam. A szőkéknek lassan esik le a dolog.

            - Na köszönöm. Most diszkréten lehülyéztél. Ez szép, mondhatom. – kezdtem el játszani a sértődöttet.

         - A kisasszony nehogy már megharagudjon. Tudja jól, hogy nem úgy gondoltam. – kezdett el puszilgatni, hátha megenyhülök, de hiába. Tervem volt, és nem hagytam, hogy az érzések eltérítsenek a célomtól.

              - Nem Krisztián, ezzel most nem mész semmire. Ide most a művész úr kell, és az ő fenomenális zongora tehetsége. – mosolyogtam rá.

              - Mire akarsz már rávenni? – sóhajtott.

        - Nem egyértelmű? Játssz nekem.

                - Egy feltétellel. Ha énekelsz mellé.

       - Biztos, hogy nem! Felejtős! Ha engem énekelni hallasz, ott már régen nagyon nagy baj van!!

          - Akkor nem játszom. – sértődött meg ő is.

     - Ezzel csak egy baj van szépfiú. Ez most nem az a kör, ahol téged kell kiengesztelni. Tehát emeld fel a kis hátsódat, mert nem hallom a zongora hangját.

        - Kislány, állítsd le magad sürgősen, különben bajok lesznek. – nevetett.

        - Tudod, az a gáz, hogy nem félek tőled. – incselkedtem vele tovább.

      - Ha tőlem nem is, Orsitól igen.

          - Ne is mond. – sóhajtottam. – Ne tudd meg, ilyen fejmosást fogok kapni, ha megtudja, hogy ellógta a megbeszélésről. – húztam el a számat.

        - Azon nem csodálkoznék. Szabad ilyet csinálni? – kérdezte, és egy ügyes mozdulattal felém kerekedett. Éreztem, hogy nagyon akar valamit, de most nem fogja megkapni. Az elején még hagytam, hogy csókolgasson, simogasson. De az egyik óvatlan pillanatban, amikor nem figyelt, ügyesen kibújtam alóla. Csak pislogva nézett utánam, amikor a zongora felé kezdtem el lépkedni. Hátra fordultam, és fejemet kicsit balra döntve kezdtem rá nagyokat pislogni. Értette a célzást. Nyöszörögve ugyan, de kimászott az ágyból, és közeledni kezdet. Leült a hangszer elé, és az ölébe húzott.

             - Na, és mit játsszak? – csókolt bele a nyakamba.

      - Amit a művész úr akar. – mondtam. Vágott hozzá egy pofát ugyan, de elkezdett játszani. A szám gyönyörű volt. Egyszerű, de mégis csodálatos. Nagyon dallamos, és fülbemászó. Már gondolom, egy elkészült számát játszotta. Még dúdolni is kezdett hozzá. Elvarázsolt, szinte szó szerint levett vele a lábamról.

      - Na, hogy tetszett? – nézett rám mosolyogva a dal végén.

       - Gyönyörű volt. – suttogtam ajakaiba.

      - Akkor meg van bocsátva minden? – kérdezte. Keze a körém csavart takaró alá csúszott és a combomat kezdte simogatni.

   - Hát?! Azt hiszem, ide ez kevés volt. Szerintem csak SP, és az ő hangja tud kiengesztelni.

        - Ezt amúgy befejezhetnéd. Nem jó poén. – ráncolta össze a homlokát.

    - Jó. Bocsánat. Nem tudtam, hogy zavar téged.

       - Igen zavar, de még mennyire, hogy zavar. Nem értem miért kell folyton művész urazni, meg hasonlók. Tudod jól, hogy amikor itthon vagyok veled, SP képben sincs.  –förmedt rám.

      - Krisztián, tudom. Tényleg nem tudtam, hogy zavar. De ha jobban belegondolsz, azért ez nem pont úgy működik, ahogy te most elmondtad. Tisztában vagy vele, hogy ez nem egy átlagos munka. Nem arról van szó, hogy reggel 8tól este 8ige te vagy SP, aztán vége a munkaidőnek, és újra Krisztián vagy.

       - Ezzel nagyon is tisztában vagyok, nem kell emlékeztetned. – mondta már teljesen nyugodt hangnemben. – Pont ezért nem érzem viccesnek azokat a poénjaidat.

     - Ígérem, nem fogok többet ezzel szórakozni. – tettem a szívemre az egyik kezem, a másikat meg a magasba emeltem, és mindent a lehető legnagyobb komolysággal.

      - Tiszta bolond vagy. – rázta meg a fejét, és magához ölelt. Újra megéreztem kellemesen bódító illatát, amitől szinte mindig a padlót fogom. Szorosan bújtam hozzá, és nem akartam elengedni.

     - Nem lehetne, hogy ne menj el, és itt maradj? – nyöszörögtem.

   - Te is tudod, hogy nem így működik a dolog. És szerintem Orsi sem intézi most el nekem, főleg, mivel valószínűleg még mindig haragszik rád a tegnapi miatt.

      - Ne is mond. Előre félek.

    - Nem lesz semmi baj. Kicsit kiabál majd, aztán megnyugszik. Ismerem. Én is eljátszottam már ezt vele párszor. – nevetett.

        - Hát nagyon remélem. – sóhajtottam. – És egyébként sok dolgod van ma? Későn jössz?

  - Egy fotózásom lesz csak. Fogalmam sincs, hogy meddig fog tartani. Attól függ, hogy haladunk. De ha szeretnéd, kísérj el.

       - Nem szeretnélek hátráltatni.

  - Ha jól tudom, az az én jó szokásom. – puszilt meg. – Öltözz, és menjünk. Mindjárt itt lesz Orsi is. – tessékelt fel az öléből.

      - Jó, de nekem még zuhanyoznom is kéne. – kezdtem el nyafogni. – A művész úr nem akar csatlakozni hozzám? – pislogtam rá. Először fel sem fogtam, hogy mit mondtam már megint, majd szépen lassan leesett. – Bocsánat. Tudom, megígértem, hogy nem teszem. Sajnálom, megszokás.

      - Most az egyszer még elnézem neked, de csak mert meghívtál zuhanyozni! – húzott magához a derekamnál fogva.

      - Mert, mi lett volna, ha nem teszem? – incselkedtem vele, mire felkapott az ölébe, és a fürdőszoba felé kezdett vinni. Kapálóztam, hogy engedjen el, de hiába. Már csak a fürdőszobában rakott le, majd kulcsra zárta maga után az ajtót.

A zuhanyzás kicsit hosszabb időt vett el, mint amire számítottam. De mondjuk, mit vártam, ha Krisztián is ott volt? Ismerhetném már annyira, hogy tudjam, nem képes magán uralkodni.