66. rész

Nem tudtam elaludni, pedig nagyon is álmos voltam, de Krisztián nélkül nem ment. Eddig sem voltam nyugodtan, amikor nem volt mellettem, és ez most sem változott. Attól, hogy most nem vagyunk annyira jóban, még fontos a számomra, még szükségem van a közelségére. Lehet, hogy mára már egymástól eltávolodva alszunk, de az érzés ettől még nem tűnt el. Feküdtem a sötét szobában az ablak felé fordulva, de nem bírtam sokáig. Ledobtam magamról a takarót, és kimásztam az ágyból. Az ajtó hangos nyikorgás közepette nyílt ki. Sehol sem találtam őt. Már nagyjából ez egész házban kerestem, mikor eszembe jutott az én régi szobám. Az ajtó elé érve megtorpantam. Remegő kezekkel ugyan, de óvatosan benyitottam. Az ágy szélén ült az ablak felé fordulva, nekem háttal, így nem látott meg. Csendben becsuktam magam mögött az ajtót, és közeledni kezdtem az ágy felé. Óvatosan felmásztam rá, és közel kúsztam hozzá. Lábaimat dereka köré fontam, és így öleltem át szorosan. Fejemet vállára tettem, és apró puszit adtam a nyakára. Nem szóltunk egymáshoz. Ültünk a csendben, és néztünk ki az ablakon. Látszott rajta, hogy valami nyomja a lelkét, de nem akartam erőltetni a dolgot. Fontosabbnak véltem, hogy érezze, én ott vagyok mellette, és számíthat rám. Azt akartam, hogy magától nyíljon meg és mondja el a problémákat. Hosszú időbe tellett, de csak megenyhült.

       - Te mit keresel itt? – kérdezte. Hangján valamiféle szomorúságot véltem felfedezni.

            - Tudod, hogy nem tudok nélküled aludni. – suttogtam, majd újra megpusziltam.

        - Hiányzol. – fordult felém. – Nagyon hiányzol. Hiányzik, ami régen volt köztünk. Az, hogy mindent meg tudtunk beszélni, hogy mindig ott voltunk egymásnak, ha valamilyen támaszra volt szüksége a másiknak. Hiányzik a feltétel nélküli bizalom, a gyengédség. Eddig minden veszekedésünk után el tudtuk felejteni a dolgot. Most miért nem megy? Mégis mi történt? Mi változott meg? – nézett rám már-már könnyes szemekkel.

             - Nem tudom, de talán az a baj, hogy ekkora veszekedésünk még sosem volt. – suttogtam. Szavaim hallatán még jobban elszomorodott. – Még rendbe hozhatunk mindent, de ahhoz te is kellesz. Egyedül nem tudom megoldani a problémákat.

       - Én itt vagyok, és segítek. Annál, ami most van köztünk talán minden jobb. Még az is, ha veszekszünk.

           - Krisztián, ha tényleg így gondolod, akkor a mai esethez hasonlóknak nem szabad előfordulni.

            - Most miről beszélsz? – ráncolta össze a homlokát.

           - Tudod jól. Elmentünk bulizni, és 2 perc után lepasszoltál.

               - Ez nem pontosan így volt.

                - De hogy nem! – kezdtem hangosabban beszélni. – Nagyon jól elszórakoztál másokkal, mindeközben elvártad, hogy én egyedül üljek egy széken.

      - Ha jól gondolom, nem unatkoztál Tomikával. Elég szépen sikerült leinni magatokat. – kezdett ő is kiabálni.

               - Éder Krisztián…… - kezdtem volna bele, de nem tudtam folytatni. Eluralkodott rajtam egy érzés, ami nem hagyta, hogy tovább szítsam a tüzet kettőn között. Pár perc néma csend állt be közénk. Ő sem értette, hogy most mi is történik. Fejemet lehajtva próbáltam kerülni a szemkontaktust. Sóhajtott egyet, állam alá nyúlt, és lassan felemelte a fejemet. Két gyönyörűen kék szempárral találtam szembe magam.

        - Miért veszekszünk folyton? Miért nem tudunk csak egyszer az életben valamit nyugodtan megbeszélni? – fakadt ki belőlem.

               - Nem mindig a tökéletes kapcsolat a jól működő kapcsolat. Néha, egy vitákban gazdagabb sokkal tovább tart, mint egy olyan, ahol állandó béke van.

        - Állandó béke? – nevettem fel könnyes szemmel. – Nálunk már csak az nagy dolog, ha 1 nap eltelik úgy, hogy minden rendben lenne.

             - Legalább nem unatkozunk. – nevetett fel ő is. – Ne sírj, kérlek. Rendben?

       - Ühüm. – hümmögtem.

      - Mindjárt jobban tetszik. – mosolygott, és apró puszit adott szám szélére. Valószínűleg egyáltalán nem oda tervezte. Az idő megállt, ahogy ajki az enyémet súrolták. Végre megtörtént az, melyre hetek óta vártunk mind a ketten. Nyelve vágyakozva tőrt, utat az enyémhez. Levegő után kapkodva távolodtunk el végül egymástól. Végre megtört a jég, kettőnk között, és talán újra minden a régi kerékvágásba kerül, vagy talán ez is csak egy újabb téves gondolat, mint a múltkor?

           - Jó éjszakát. – suttogta, majd felállt az ágyról.

      - Most tényleg itt hagysz? Azt hittem, rendbe akarjuk hozni a dolgokat. – nyúltam a keze után.

         - Nem csak akarjuk, rendbe is fogjuk. Egy szóval nem mondtam, hogy ne gyere velem. Tudtommal, nálam szoktunk aludni. – mosolygott. Akaratlanul ugyan, de én is felnevettem. Kezét nyújtotta felém, amit én készségesen elfogadtam. Kéz a kézben sétáltunk át a másik szobába.