68. rész

Akkor itt az új rész! már tegnap lett volna, csak késő este raktam fel, de a blogspot megint alkotott. na, mindegy. ma még lesz egy! tehát..... izguljatok! 

Ahogy Kriszitánék elhajtottak, szépen lassan visszaslattyogtam a házba. Egy gyors zuhany után felöltöztem és a nyakamba vettem a várost. Határozott elképzelésem volt az estéről. Arról, hogy mit akarok, és hogyan akarom. Fogalmam sem volt, hogy fog reagálni, de egy biztos, tetszeni fog neki. Mielőtt nekiláttam volna a szükséges dolgok megszerzéséhez, be kellett mennem a stúdióba, hogy aláírjak pár szerződést, és megbeszéljük pár fontos dolgot a következő fotózásról.

Nagyjából semmit sem érzettem abból, amit magyaráztak. Gondolataimat sokkal jobban lekötötték a Krisztiánnal tervezett esti program. Nagyon régen nem vártam már így bármit is. Még jó pár óra választott el tőle, de már azon törtem a fejem, hogy mennyire jó lesz. A megbeszélés egyre csak unalmasabb lett. A főnök csak beszélt, és beszélt. Fel sem tűnt neki, hogy egyáltalán nem is figyelek rá. Egy előttem lévő lapra rajzolgattam. Sokkal jobban lefoglalt. A papír Krisztián nevével volt tele írva. ’Akár csak egy szerelemes tini.’ A gondolat megmosolyogtatott. Feloldozásként ért, amikor meghallottam a telefonom csengőhangját. Barbi neve villogott a képernyőn.

             - Elnézést. Ezt, muszáj felvennem. – szabadkoztam, majd felálltam az asztaltól és kimentem.

         - A legjobbkor. Életet mentettél. Ne tudd meg milyen unalmas itt minden.

          - Akkor lépj le. Most! A csajokkal elmegyünk ebédelni. Lógj meg, és gyere velünk.

         - Tudod, hogy nem így működik. Szinte lehetetlen, hogy elengedjenek.

           - Te mit nem értesz azon, hogy lógj meg? Nem azt mondtam, hogy kérezkedj el. Fogod magad, és eljössz.

      - Persze. Orsi meg nyugodtan öljön meg érte, ugye? – nevettem.

             - Majd a drága kis szerelmed lerendezi. Ha meg mégsem, majd mi megvédünk. – nevetett ő is. – A szokásos helyen várunk. Aztán ügyes légy. – köszönt el, és letette a telefont.

’Ez tiszta hülye’ De végül is igaza volt. Semmi kedvem nem volt visszamenni és játszani tovább a jó kislányt, közben meg halálra unni magam. Volt bennem némi félelem Orsi miatt, de most ez érdekelt a legkevésbé.

      - Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Fontos elintézni valóm támadt. – hadartam el, miközben összeszedtem a cuccaimat. Még a főnök is csak pislogni tudott.

         - Viki. Viki! – kiabáltak utánam, de mint aki meg sem hallotta, lépkedtem ki az épületből. Az ajtóban álló biztonságőrt megajándékoztam egy mosollyal, mitől szinte a mennyekben érezhette magát. Kimondottan jó érzékem volt az ilyesmihez. Pontosan tudtam, hogy kire hogy kell néznem, ahhoz, hogy a lábaim előtt heverjen. Elégedetten öltem be az autómba. Nem attól voltam odáig, hogy a dagadt biztonságőr megbámult. Sokkal inkább élveztem azt, hogy valami őröltséget csinálok már megint, hogy nincsenek gátak, amik visszatartanának. Még akkor is, ha tudtam, hogy nem pont így van minden. Orsitól egy kiadós fejmosást fogok kapni, ha megtudja.

Az étteremhez érve, a lányok már az egyik asztál ülve, beszélgettek. Ujjaimmal beletúrtam hosszú szőke hajamba, és hátrafésültem a szemembe lógó tincseket. Ahogy elsétáltam az asztalok között, magamon éreztem az emberek tekintetét. A férfiak elismerően, már-már nyálcsorgató bámulása megmosolyogtatott. Lazán, de mégis kecsesen huppantam le az egyik szabad székre a lányok mellett.

          - Csak nem sikerült ellógni? – húzta fel az egyik szemöldökét Barbi.

              - Itt vagyok, vagy nem? – utánoztam arckifejezését. Az egyik asztalon lévő pohár után nyúltam. Lassan szürcsöltem bele.  – Mi a franc? Narancslé? – néztem Barbira értetlenül.

   - Öhm…igen. – nyúlt a pohara után. Nem értettem a dolgot, de inkább ráhagytam. Láttam rajta, hogy zavarban van, ezért inkább nem faggattam tovább. A pincér kihozta a rendelésünket. Amikor lerakta elém a tányért, felnéztem rá, és egy mosoly kíséretében mondtam egy köszönömöt elég mézes-mázos hangon.

         - Látom újra a régi vagy. Ez az a Viki, akit mi ismerünk, és szeretünk.

           - Ha most engem akarok kibeszélni, el kell, hogy szomorítsalak titeket. Erre nem vagyok vevő. Tehát felejtős.

Szavaim hatásosak lehettek, mivel leszálltak a témáról. Ebéd közben nagyon jól elbeszélgettünk. Már nagyon hiányzott mindez. Amikor gátlások nélkül kibeszélünk, mindenkit, nem törődve senkivel, és semmivel. Csak ülni, és mocskolódni másokról. Lehet, hogy nem nézik ki belőlem egyesek, de van egy ilyen oldalam is. És nem csak velük, a barátnőimmel tudok így elleni, Krisztiánnal is előfordult, hogy egy-egy hosszú éjszakán ilyen témákat is érintettünk.

       - És. Mi van Krisztiánnal?

            - Dolgozik. Gondolom én. – vontam meg a vállam.

     - Hagyjátok már békén szegényt. Nem látjátok, hogy mennyire maga alatt van?

      - Te most rólam beszélsz? – ráncoltam össze a homlokom. – Nincs semmi bajom. Nagyon jól vagyok. Nem tudom, miről beszélsz.

     - Gondolom, hiányzik Krisztián ágyban nyújtott szolgáltatásai. – kuncogott. – Vigyázz, ne hogy valaki lecsapja a kezedről.

         - Álmaidban drága. Este találkozunk, és hagy ne részletezzem, hogy mit tervezek. – mosolyogtam kacéran.

   - Jól van kislány. Nyugi van.

     - Mindegy. Nekem most úgy is mennem kell. Még ne kell szereznem pár fontos dolgot. Barbi, segítesz?

      - Persze. – mosolygott. – De mi az a pár fontos dolog? Előre szólok, sexshopba nem megyek.

       - A fenébe, akkor a bilincset egyedül kell megvennem. – nevettem. – Amúgy nem. – ráztam meg mosolyogva a fejem. – Emlékeztek? Ettük múltkor azt a gyümölcsös húst. Na, olyat szeretnék készíteni vacsorára, meg valami jó bor is kéne hozzá.

     - Húha! Valaki nagyon készül. – gúnyolódtak, de elengedtem a fülem mellett. Megvontam a vállam, és felálltam az asztaltól. Barbi követett, és kimentünk az étteremből. A kocsi hátsó ülésére dobáltuk a táskákat, és elindultunk. Az egyik közeli Spárba mentünk. Barbival a sorok között sétálgattunk. Furcsán viselkedett, de hamar összeállt a kép, és rájöttem, hogy mi baja is van. ’Vajon tényleg az van, amire én gondolok? A jelek egyértelműek, tehát…’ Elég sokáig agyaltam ezen. Csak toltam a kosarat Barbi után, miközben ő dobálta bele a szerinte fontos hozzávalókat.

        - Nagyobb, vagy a kisebb csomag kell? – kérdezte. – Hahó! Figyelsz te rám?

       - Persze. – hazudtam. Fogalmam sem volt, hogy mit kérdezett. Automatikusan a zacskó után nyúltam, és beledobtam a nagyobbikat a kosárba. – Bence tudja már? – csúszott ki a számon, éppen amire gondoltam.

       - Mit? – fordult vissza a polc felé.

       - Szerinted mit? Hogy terhes vagy. – mondtam ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Barbi kezéből kicsúszott a konzerves doboz. Rendesen ledöbbent a hallottakon.

      - Honnan veszed? – suttogta.

       - Nem vagyok se hülye, sem pedig vak. Másrészről pedig, ismerlek.

         - És ebből vontad le a következtetést? Ezért ez vicces.

       - Akkor magyarázom. A narancslevet csak vodkával iszod, de ugye mivel nem ihatsz alkoholt, natur fogyasztottad. Az étteremben alig tudtad eldönteni, hogy most sósat, édeset, vagy savanyút egyél, tehát kívánós vagy. Ezen kívül pedig, bocsánat, de pocsékul nézel ki. Sápadt vagy, és fáradt.

           - Akkor sem vagyok terhes jó? – támadt nekem.

       - Jól van, nyugi. Nem akartalak megbántani, csak én úgy vettem észre.

           - Bocsánat, csak tudod, félek. Én is észrevettem mindezt. Ráadásul késik is, és nem tudom, hogy mit tegyek. Még nem állok készek az anyaságra, de Bence sem elég érett, hogy apuka legyen.

              - Miért nem mész el orvoshoz? Vagy vegyél tesztet.

          - Nem merek. – suttogta.

               - Jobb megtudni az igazat. Előbb vagy utóbb, úgy is kiderül, és jobb előbb.

Végül csak meggyőztem, és vettünk két tesztet. Azt mondta, hogy orvoshoz csak akkor megy el, ha a teszt pozitív lesz. Bepakoltuk a zacskókat a kocsiba és hazavittem Barbit.

        - Sok sikert. Én szurkolok. – mosolyogtam rá bíztatóan. Nagy sóhajtás közepette kiszállt az autóból. Ahogy elhajtottam, a visszapillantó tükörből még láttam, ahogy megvárja, hogy elhagyom az utcát.