71. rész

Folytatás 8 vélemény után :D és köszönöm egylányálmai-nak a segítséget a képkeresésben :D

Nem hiába féltem én. Orsi rendesen leszidott. Legalább 10 percig, csak kiabálni tudott. Elhordott mindennek. Hogy mennyire felelőtlen vagyok, na meg persze gyerekes. Nem tudtam mivel védekezni, mivel én magam is beláttam így utólag, hogy nem volt a legbölcsebb ötlet meglógni, de mindig ez van. Sosem voltam az a „jókislány” akinek ha azt mondják, hogy itt leül 10 percre és csendbe marad, akkor úgy is csinál. Sőt, éppen ellenkezőleg. Direkt kerestem a bajt. Már csak azért sem fogadtam szót. És természetesen, senki kedvéért sem fogok változtatni rajta. Mikor végre Orsi kicsit lenyugodott, meg mertem szólalni.

        - Orsi. Nagyon sajnálom. Tudom, hogy hülyeség volt, és ígérem máskor háromszor, meggondolom, hogy mit teszek. De te is tudod nagyon jól, hogy ami nem tetszik, azt megmondom, és amit nem akarok, azt nem fogom megcsinálni. Tegnap pedig nagyon nem akaródzott ott maradni és hallgatni az unalmas beszélgetésüket. Főleg úgy, hogy feleslegesnek éreztem magam.

       - Ez akkor sem mentség. – szólt újra kicsit erőteljesebben Orsi.

      - Tisztában vagyok vele. Nem tudok logikus érveket mondani, hogy miért jöttem el a megbeszélés kellős közepén. Megtörtént. Már nem tudunk rajta változtatni. Viszont, tényleg igyekszem elvégezni a dolgom, és többször ilyen hülyeséget nem csinálni. De kérlek szépen, ne haragudj rám.

       - Szerencséd, hogy Kölyök barátnője vagy. – nézett rám szúrós szemekkel. Hatalmas kő esett el a szívemről. Megkönnyebbültem, hogy megbocsátott. Szinte szó szerint a nyakába ugrottam. Szegény, azt sem értette, hogy mi történik körülötte. Végül mosolyogva ő is átölelt.

      - Na, akkor ha ezt megbeszéltük, akár indulhatnánk is. Nem nézik jó szemmel, ha a fotós elkésik. – tért a lényegre Orsi.

      - Hozom a kulcsot, és indulhatunk is. – mosolygott Krisztián és bement a szobába. Megvártam, míg eltűnt az ajtó mögött. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy már tényleg nem hallhatja, hogy mit beszélünk, Orsi felé fordultam.

       - Orsi. Tényleg ne haragudj.

      - Mondtam, hogy semmi baj. De máskor ne forduljon elő.

         - De biztos? Most nincs itt Krisztián. Megmondhatod őszintén.

       - Viki, én őszinte vagyok. Nem értem miért kötöd ezt most Krisztiánhoz.

       - Tudom, hogy olyan neked, mintha a fiad lenne, és ő is pótanyaként tekint rád. Ebből kiindulva logikus, hogy nem fogsz haragudni a barátnőjére.

      - Hallod te ilyenkor magad? – nevetett. – Igen, lehet hogy Kölyökkel szoros a kapcsolatunk, de ez nem változtat semmit sem közöttünk. Nem fogok kedvesebb, vagy szigorúbb lenni veled Krisztián miatt. Nem szokásom kivételezni, csak azért, mert az illető közel áll hozzá vagy sem.

       - Értem. Én azt hittem, hogy….

          - Hogy? – mosolygott. – Figyelj Viki. Kedvellek, és ez nálam meglepő dolog. Krisztiánnak nem sok barátnője volt, akivel jóban lettem volna, és azt mondtam, hogy tényleg hozzá illik, és örülök, hogy együtt vannak. Téged pedig nagyon is csíplek. Megnevelted a Kölyköt. Jó hatással vagy rá. Tökéletesen kiegészítitek egymást. Örülök, hogy veled van, és ezt nem csak azért mondom, mert így illik. Már olyan vagy nekem, mintha a lányom lennél. Ezért is zavart, amit tettél.

            - Köszönöm. – öleltem meg.

           - Lemaradtam valamiről? – állt meg mellettünk Krisztián. Elég értetlen fejet vágott, amitől szinte egyből elkapott minket a nevetés. – Ha kiszórakoztátok magatokat, akár indulhatnánk is. – szólt oda sértődötten, és már a cipőjét húzta felfelé. Nehezen ugyan, de abba hagytuk a nevetést, és elindultunk. Orsi csak bekísért minket. Nem várta meg, míg Krisztián végez. Csak tudni akarta, hogy időben odaért, és hogy minden rendben lesz, de már sietett is el. Bencével kellett mennie egy tárgyalásra valami színházszereppel kapcsolatban

Érdekes volt látni, ahogy dolgozik. Persze a fotózás annyira nem kápráztatott el. Volt már szerencsém részt venni ilyenekben. Már a könyökömön jött ki az egész. De így külső szemlélőként nézve, érdekes volt. Krisztián mint egy igazi kis főnök utasította az embereket. Hiperaktivitásomnak köszönhetően, nem tudtam megülni egy helyben. Sétálgattam, nézelődtem, beszélgettem. Ha kellett, szívesen segítettem bárkinek. És itt nem csak arra kell gondolni, hogy a modelleknek. Nem! A stábnak is szívesen elintéztem bármit. Krisztián többször hátra nézett, és elmosolyodott mindezen.

          - Egy kis szünet. Ki kell cserélnem a lencsét. – mondta, majd elindult egy kis szoba felé. Természetes volt, hogy követtem. Bementem utána a szobába, és kulcsra zártam magam után az ajtót. Csendben mögé osontam, és hátulról öleltem át. Vártam, hogy megijedjen, de még csak meg sem rezzent.

           - Viki. – szólt rám mosolyogva. – Mit csinálsz?

          - Semmit. – dünnyögtem, és nyakát kezdtem csókolgatni. Kezem végigsiklott felsőtestén. Megkerültem, és óvatosan kivettem a kezéből a kamerát, és megcsókoltam. Egyre inkább kezdtük elveszíteni a fejünket. Kezemet nyaka köré fontam, és gyengéden a hajába túrtam, mire ő felnyögött. A combomba markolt, és felrakott az asztalra. Egyre követelőzőbbek lettünk. Lábamat dereka köré fontam. Kezem lassan csúszott le izmos vállairól a mellkasán keresztül egészen a nadrágjáig. Kezem, amikor elérte az övét, eltolt magától.

           - Viki. – szólt remegő hangon. – Ezt ne.

           - Te nem akarod?

       - Ne hülyéskedj. Persze, hogy akarom. Mindennél jobban, de nem itt.

 - Légy egy kicsit lazább. – suttogtam újra ajkaiba.

       - Nem erről van szó. Ez most fontos. Ha nem lenne az, gondolkodás nélkül belemennék, de nem akarom elszúrni. Észrevennék, hogy eltűntünk. – sóhajtott.

      - Tudom. – simogattam meg az arcát. – Menjünk vissza.

      - Köszönöm. – adott egy utolsó puszit, majd elindult az ajtó felé. Utána nyúltam, és a pólójánál fogva húztam magamhoz újra közel. Utoljára még megcsókoltam. Mosolyogva húzódott el. Segített leszállni az asztalról, és együtt kéz a kézben mentünk vissza.

A fotózás további része már nyugalomban telt. Leültem az egyik asztalra, és onnan néztem, ahogy dolgoznak. Nem akartam megzavarni semmit. Pedig olykor-olykor hatalmas késztetést éreztem, hogy nekivessem magam Krisztiánnak. Már nagyon nem bírtam megülni a seggemen, és ezt Krisztián is észrevette. Oda jött hozzám. Egészen közel.

         - Valami baj van? – ölelt át. – Miért ülsz itt?

      - Nem akarlak zavarni. – nevettem el magam.

          - Nem azért mondtam, hogy itt ülj és unatkozz. Nyugodtan csinálj, amit akarsz.

      - Értettem. – pattantam le az asztalról, és szalutálni kezdtem. El akartam menni, de a pólómnál foga visszahúzott magához, és megcsókolt. Mosolyogva húzódott el. Épp, hogy újra megakartam csókolni, amikor egyik munkatársa jött oda. A fénybeállításról kezdtek el beszélgetni. Hátulról átöleltem Krisztián, és úgy hallgattam őket. Nem sok mindent értettem belőle, de nem zavart. Abban a pillanatban, sokkal jobban lefoglalt Krisztián illata.

A fotózásnak nemsokára tényleg vége lett.

    - Na, és most mit szeretnél csinálni? – jött oda hozzám.

     - Nem tudom. Biztos fáradt vagy. Menjünk haza. – bújtam hozzá egészen közel.

 - Egyáltalán nem vagyok az. Csináljunk valamit. Mondjuk, menjünk el sétálni. Na?

      - Rendben. – egyeztem bele. Összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk. A táskát meg, azt, ami nem kellett, beraktuk a kocsiba és elindultunk.

A Duna felé vettük az irányt. Imádtam a folyó mentén sétálgatni. Megnyugtatott. Nem zavartattuk magunkat. Egymás kezét fogva, úgy, mint egy igazi pár sétáltunk egymás mellett. Nevetgéltünk, viccelődtünk. Jó volt végre nem foglakozni semmivel, és senkivel.

    - Egy jégkásást? – nézet rám csillogó szemekkel.

      - Benne vagyok.

      - Várj meg itt. Mindjárt hozom. – adott egy puszit a számra és futni kezdett az egyik közelben lévő stand felé. Felültem a járda, és a folyót elválasztó korlátra, és onnan figyeltem tovább. Néhány lány egyből kiszúrta őt. Fel is tartották egy darabig. Más esetben, már rég kiakadtam volna, hogy már megint nincs két perc nyugtunk, de most elnéztem neki ezt. Nem ő tehet róla, tudom. Hatalmas mosollyal az arcán jött vissza hozzám, és felült mellém a korlátra. Beszélgetni kezdtünk. Mindenről. Éreztem, hogy sántikál valamiben. Túl kedves volt. Nem csalódtam benne. Egyszer csak leugrott onnan, ahol ült, és az ölébe kapott. Nem értetem, hogy mit akar. De szerintem ő is így lehetett vele. Eszméletlen módon pörögni kezdett velem, míg nem annyira el nem szédült, hogy a földre rogyva esett rám.

     - Dőlök a nevetéstől. – humorizált.

    - Hát azt látom. – nevettem. Kicsit fentebb csúszott, és úgy helyezkedett, hogy szeme egy vonalban legyen az enyémmel.

        - Minden rendben? Nem ütötted meg magad?

            - Egy kicsit. De túlélem. – nevettem.

       - Gyere akkor. Visszaviszlek a kocsiig. – húzott fel a földről.

      - Biztos, hogy jó ötlet? Gyúrjál még egy kicsit, aztán talán beszélhetünk róla. – hangsúlyoztam ki a talán szót.

      - Igen is izmos vagyok. Jó?! Jövőre indulok budybuilder-nek. – mondta a lehető legnagyobb komolysággal.

        - Inkább hallgass. – nevettem.

         - Gyere. – húzott közel magához.

Addig erősködött, míg végül belementem a dologba. A hátára vett, és úgy vitt vissza az autóhoz. Hazaérve, annyi erőnk sem volt, hogy elmenjünk zuhanyozni. Gyorsan leöltöztünk, és bebujtunk az ágyba aludni.