92. rész

Közel 3 éve követhetitek nyomom Viki és Krisztián ügyes-bajos életét. Persze voltak kisebb nagyobb szünetek... Nem megyek bele a részletekre, mert most más, ennél fontosabb közölni valóm van!
Ladies and Gentlemen.......  lassan vége a történetnek! Bár gondolom sejtettétek.
Még szinte gyerekként kezdtem a történetet, és az idő folyamán változtam, felnőttem és ami a legfontosabb stílust váltottam. Mindezen változásokat nem tudom megmutatni ebben a történetben, hisz keretek közé vagyok szorítva. Viszont a szívemhez nőttek a szereplők!
Döntésem a következő. Viki és Krisztián továbbra is velem lesz. Lehet mondani, hogy ennek a sztorinak a folytatása következik, de igazából szerintem az egész önmagában is megállja majd a helyét, mindenféle előismeret nélkül is érhető lesz.
Illetve nyitok majd egy másik oldalt, ahol egy teljesen más fajta történetet olvashattok. Új stílusban, új cselekményszállal és ami a legfontosabb új szereplőkkel!
Ennyit a közeljövőről.
Jó szórakozást!
P.S.: Remélem az olvasóim megajándékoznak némi véleménnyel. Bármilyen formában!


zene

Krisztián szemszöge:

Gondokkal terhelve dőltem hátra kedvenc kávézóm bőrkanapéjában és hagytam, hogy a nikotin testem összes sejtjét átjárja. Órák óta foglaltam a helyet a fiatalok elől, akik csoportosan áramlottak be az ajtón, hogy némi társadalmi életet éljenek.

Hiába ültem és gondolkodtam, semmivel sem jutottam előrébb, sőt…. A kétségbeesettség még inkább eluralkodott rajtam és szürke fellegei vészjóslón tornyosultak fejem fölé.

Heni kiiktatva, rendben. Hiszek neki, nem fog visszajönni soha többet, de akkor is… hogyan tovább? El kell mondanom Vikinek, így tisztességes. Nem építhetem további kapcsolatunkat hazugságokra. További kapcsolat? Mégis miről beszélek? Ha ez kiderül, biztosan nem akar többet látni. Talán nem kéne szólnom semmit, hisz Heni elmegy, így a lebukási esély is nullára redukálódik. Pontosan! Heni továbblép, Vikinek meg nem kell megtudnia semmit. Megkérem a kezét úgy, ahogy terveztem és igyekszem majd boldoggá tenni.

Mégsem hazudhatok neki egy életen át! Egyszerűen ennél jobbat érdemel… nálam jobbat érdemel. Olyan emberre van szüksége, aki nem veri át, aki nem okoz neki folyton folyvást fájdalmat. De a gondolat is taszít, hogy valaki más van mellette, valaki más érinti úgy, ahogy én teszem.

    - Egyél valamit. – tett le elém egy süteménnyel borított tányért a már jól ismert pincérlány, és tovább is haladt az asztalomon. Egy mosoly kíséretében kissé utána néztem, majd az órámra pillantottam. Délután 4 is elmúlt már pedig azt mondtam Vikinek, hogy sietek.

Apropó Viki! Egész nap még csak nem is keresett. Se egy hívás, vagy egy üzenet. Semmi.

   - Kicsim, megjöttem! – kiáltottam, ahogy beléptem a bejárati ajtón, de választ nem kaptam. – Viki, hol vagy? – szóltam erélyesebben és elindultam befelé a lakásban. A nappaliban ült nekem háttal. – Szia. – suttogtam.

Ismételten válaszra sem méltatott. Felállt lassan és a kanapét megkerülve gondterhelt tekintettel pillantott rám.

    - Beszélnünk kell. – mondta lassan és tagoltan a nyomatékosítás kedvéért. – Most. – tette hozzá.

        - Itt vagyok. Mond, mi a baj? – ráncoltam össze a homlokom. Sejtettem, hogy mi is fog történni, de titkon imádkoztam, hogy ne legyen igazam.

Néztem, ahogy könnyed, kecses léptekkel az asztalhoz sétál, és egy dobozt emel kezei közé. Lassan felnyitotta tetejét és egy baseball sapkát húzott elő.

      - Emlékszel még erre? – kérdezte mire én csak kérdőn néztem rá. –A megismerkedésünk elején azt hittem, csak meg akarsz dugni és miért is gondoltam volna mást, hisz férfi vagy és az akkori életstílusod sem javított a helyzeten.

        - Hogy jön ez most ide? – ráncoltam össze a homlokom, de csendre intett és folytatta.

      - Te voltál az, aki végig hitegettél, hogy én több vagyok ennél és komolyan gondolod velem, illetve, hogy képes vagy miattam megváltozni. Hittem neked és az első este után Pixánál kérésemre ruhát adtál köztük ezt a sapkát is. Én hülye, elhittem minden szavadat, de tudhattam volna, hogy sosem változol. Mindez csak üres ígéret volt. A legrosszabb viszont, hogy nem ez volt az egyetlen hazugság kapcsolatunk során. Az ilyen esetek szép lassan lyukat képzett köztünk, mint az olló a sapka anyagán. – magyarázta és egy határozott mozdulattal átszúrta a sapkát.

           - Az volt a kedvencem. – sóhajtottam

       - Még mindig nem fejeztem be. – dobta félre a sapkát majd újra a dobozba nyúlt, de most egy CD-t vett ki belőle. – És ez? Egyik veszekedésünk után írtad és az igen kreatív feladványod megoldásaként találtam rá. Még hogy „Minden kincs”. – idézte az általam jól ismert dal szövegét. – Újabb üres szavakba ütközünk. Hihetetlen vagy. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy pályát tévesztettél. Színésznek kellene állnod, szóval erre semmi szükség. – törte ketté egy határozott mozdulattal a gyönge, fényes lemezt, darait pedig lábam elé hajította. Újra a dobozba nyúlt és képek kerültek elő belőle. – Ezek is csak semmitmondó színezett papírlapok. Egy kis tűz, vagy egy óvatlan mozdulat és tönkremennek. – szakította félbe az összest és a földre szórta a közös emlékeket.

             - Szóval tudod. – próbáltam nyugodt maradni miközben legbelül rettegtem.

      - Meddig akartál még hazudni? El akartad mondani egyáltalán az igazat? – túrt hosszú szőke hajába idegesen. – Tudod mit, inkább ne is válaszolj. Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra és kifogásaidra. Tűnj el, hagyj békén! Látni sem akarlak. – kiabálta egyre hisztérikusabban.

          - Hallgass meg, kérlek. Nem az van, amire gondolsz. – fogtam meg a karját ezzel megakadályozva, hogy elmenjen.

      - Ne hazudj Krisztián. Csak most az egyszer ne. Láttam, érted? A két szememmel láttam, ahogy Henit… - nem tudta kimondani, de értettem mit akar. Mérhetetlen fájdalom tükröződött az arcáról.

            - Mi az, hogy láttad? – suttogtam.

        - Most menj el, kérlek. – rántotta ki karját szorításomból és a szobába rohant az ajtót becsapva maga után.

   - Viki kérlek!

       – Értsd meg, most nem akarlak látni. Ez túl sok még nekem. Hagyj magamra, légy szíves. – szólt immáron az ajtó mögül, én pedig mi mást tehettem volna… Teljesítettem kívánságát és elmentem.

Viki szemszöge:

Abban a reményben tettem be a lábamat a stúdióba, hogy meglepem Krisztiánt, hiszen úgy látszott egész napos elfoglaltsága támadt. Ehelyett viszont pont neki sikerült engem meglepnie és életem egyik legnagyobb csalódását kiviteleznie. Lassan nyitottam be az irodába és csak álltam ott ledöbbenve, várva azt, hogy valaki felrázzon és közölje, csak álmodom. De nem így volt. Ordítottam volna a fájdalomtól, ami belülről feszített, de mégsem jött ki egy hang sem a torkomon. Könnyekkel megtelt szemmel csendben hagytam magam mögött mindent és mindenkit. Tudtam, már rég sejtettem, hogy nem őszinte velem, hisz viselkedése egyre különösebb lett az elmúlt hónapokban. Hosszú órákra eltűnt és mikor visszajött valami furcsa idegesség keringte körül minden mozdulatát. Mindezek ellenére próbáltam nem ezzel foglalkozni és elhitetni vele, hogy minden rendben van, de ezzel önmagamnak is hazudtam. Igaz a mondás miszerint, amit nem tudsz, nem fáj! Ahhoz, hogy valós érzéseim tudatosuljanak bennem szükség volt arra, hogy a saját két szememmel lássam.

Hazaérve megkönnyebbülés fogott el, hogy nincs otthon senki. Nem tudtam volna mit mondani a többieknek… A szobában körülnézve mindenről ő jutott eszembe és a közös életünk. A dolgok viszont átértékelődtek bennem. A tettei már nem voltak meghatározóak, szavait már nem hittem el és ami a legfontosabb, a felé támasztott bizalmam is megdőlt.

Nem tudtam, mi lesz ezután, hogy képes leszek-e itt maradni, vagy egy időre búcsút kell mondjak Budapestnek.

Egy dolog viszont biztos voltam: Szeretem, de sosem fogok tudni neki megbocsájtani!

Miután elküldtem Krisztiánt, összepakoltam pár ruhát és a táskámat megfogva én is elmentem. Nem szeretettem volna bárkinek is magyarázkodni, vagy érezni a szánalmukat így egy szállodába mentem. Természetesen mindenki agyonaggódta magát miattam így folyton kerestek. Kedvesen közöltem mindenkivel, hogy jól vagyok és csak egy kis magányra vágyom.

Napok teltek el úgy, hogy én ki sem mozdultam a 4 fal közül. Krisztián naponta többször is hívott és szinte minden alkalmat megragadott, hogy sajnálatát közölje illetve, hogy a valószínűleg jó előre kitalált mentségeivel megbocsájtásra bírjon. Sosem hallgattam meg. Nem voltam kíváncsi semmire, ami vele kapcsolatos vagy hozzá köthető. Időközben persze mindenki informálódott a történtekről, így próbálták a témát nem felhozva hogylétem felöl érdeklődni és ez engem a halálba kergetett. Nincs is annál rosszabb, mint amikor az emberek megjátsszák magukat.

Röhejes volt, ahogy 1-1 beszélgetés során kerülték Krisztián nevét és azt, amit tett… Sokszor legszívesebben elordítottam volna magam, hogy „Igen! Megcsalt! Mond ki, a picsába is!”

         - Na, jó, elég volt ebből! Nem élhetsz örökké bezárkózva! Már így is annyi időt gubbasztottál benn a szobában egyedül, hogy lassan újra kell szocializálódnod, annyira elszoksz a társaságtól! - szűrődtek át Szandra szavai a telefon hangszóróján. Minden nap megpróbált valahogy társaságra bírni, persze eredménytelenül. - Ma este csajos bulis és muszáj jönnöd!

     - Szandra tudod, hogy semmi kedvem hozzá. – sóhajtottam a telefonba.

         - Ne kezd megint, mert most nemleges választ nem fogadok el! – erőszakoskodott – Kérlek szépen! Csak egy kis időre gyere el velünk. Csak egyetlen egy ital erejéig, míg kicsit kikapcsolsz. Ha nem érzed magad jól, eljössz. Kérlek!

    - De csak egy ital! – adtam be a derekamat.

       - Na, végre! Szuper! – örvendezett – Pontban 8kor a Jam Pubban! Ne késs!

  - Értettem. – mosolyogtam el lágyan Szandra elutasítást nem tűrő személyiségén.

Estére meggyőztem magam, hogy jót fog tenni, ha egy kis időt a csajokkal töltök. Már majdhogynem a buli hangulatától izgatottan szálltam be a taxiba.

     - Viki, várj! – kiáltott egy hang. Értetlenül néztem körbe, hogy nekem szóltak vagy én értettem valamit félre, és ekkor megláttam Őt, ahogy felém szalad. Dühösen ültem be a kocsiba és csaptam be az ajtót. – Csak egy perc, kérlek! – állt meg a jármű mellett levegő után kapkodva.

      - Mit akarsz? – húztam le résnyire az ablakot. – Tudod jól, hogy nem foglak meghallgatni. Eddig sem tettem, most miért tenném?

               - Tisztában vagyok vele. – bólintott. – Csak át szeretném ezt adni. Dobd a kukába, tépd szét, vagy égesd el! Nem érdekel, csak előbb olvasd el, kérlek.

Átadta a borítékot és elment én pedig a meglepetéstől ledermedve ültem a hátsó ülésen.

     - A címet hölgyem. – szólt a sofőr, de kérdését meg sem hallva szálltam ki a taxiból és zárkóztam be újra a szobámba. Órákon át ültem a kanapéban és meredtem a dohányzóasztalon lévő fehér lapra. Egyik felem hallani sem akart róla, hisz tudta, hogy csak még nagyobb fájdalommal járna, ha kinyitnám. Lelkem másik fele, valószínűleg dominánsabb fele, a borítékot darabokra tépve vette volna kezébe a benne lévő levelet, abban reménykedve, hogy választ kap azokra a kérdésekre, melyeket még magamnak sem mertem feltenni.

    - Viki nem vagy normális. – sóhajtottam és a boríték után nyúltam.

Neked!

Mostanában sokat ácsorgom az ablakban. Nézem a várost. Nézem a parkolót, ahol kiszállsz a kocsiból, és lelki szemeim előtt látom, ahogy mindez újra megtörténik. Látom magam, ahogy utánad szólok,  hogy egy puszit azért adhatnál. Megteszed. Kapkodós, elbénázott, "na, jó, de most már mennem kell" csók.

Szinte értéktelen….

Mindez miért? Mert nem vigyáztam rád eléggé. Egy óvatlan pillanatban, felelőtlenségemből eredően hírtelen minden megváltozott és többé nem néztél a szemembe. Egy ideje érezhetted, hogy máshol járok gondolatban, s hogy fizikailag is szeretnék valahol máshol, tőled a lehető legtávolabb lenni. Tudom, tettemre nincs mentség.

Azóta is folyton folyvást a szobámban ülök. Naponta küzdöm meg az érzéssel, hogy, eléd álljak és elutasítást nem tűrve, hallgatásra késztesselek, de még mindig nincs bennem elég erő, hogy megtegyem. Pedig a megoldás, amit azóta is keresek, hogy valamilyen módon visszakapjam a bizalmadat, talán ott vár rám…

Furcsa mennyire él még bennem szinte minden pillanat, minden mondat, minden mozdulat, minden érintés. Szeretem felidézni őket. A kezed próbálkozásait a testemen, a szád érintését, s a hangodat, ahogyan azt súgod a fülembe, hogy megőrjítelek.

Hibám minden pillanatát magamba fogadom, figyelem, próbálom elfogadni és megértetni, hogy miért… miért tettem. Kérdésekkel ébredek és alszom el, és naponta milliószor gondolom át minden egyes percét..
Szerettelek!

Sokat gondolkodtam rajta miért, és mit szerettem benned annyira. Kerestem a válaszokat, mi az, ami ilyen mértékig képes volt összetartani bennünket, de nem találtam értelmes magyarázatot. Egyikünk sem különleges, talán csak elég érzékenyek vagyunk, hogy könnyedén egymásra tudjunk hangolódni és ettől olyan csodálatos ez az egész. Már nem zavar, hogy nem értem. Nem kell mindig mindent megérteni. Vannak dolgok, amiket csak elfogadni, csak befogadni kell.
Tudom, hogy az életben kell valaki, aki, ha hibázol, ha butaságot mondasz, vagy teszel, azonnal észhez térít. Ez voltál nekem Te!

Megsértődhettem és elrohanhattam, de ezzel csak saját magam csaptam be. Ez sokak számára nyűgöt, és terhet jelentene… Szóval szeretném megköszönni, hogy itt voltál velem. Nagyon fontos voltál nekem. Már-már felfoghatatlan mértékig fontos.

Önámítás volt?

Ugyan!

De ha mégis, akkor sem érdekel! Szerettem azt, aki vagy, és azt, akivé én váltam általad. Egy nagy halom szeretettel és érzelemmel kísért bölcsesség, amit Tőled kaptam.

Mi mást mondhatnék:

                                                                      Köszönöm Neked!

K.

Könnyes szemmel meredtem magam elé. Bármennyire is nem akartam beszélni vele, ezt a levelet nem hagyhattam szó nélkül. A telefonom után nyúltam..

„Sajnálom. Ezt valószínűleg sosem fogom tudni megbocsájtani. A történtek ellenére mégis szívből remélem, hogy megtalálod a hozzád illő lányt, és boldog leszel. Néha férfias érzéketlenséggel támadsz a társadra ugyan, a sértett egód hangján, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy megrémítsen és elüldözzön bárkit is. Légy boldog. V”