93. rész

zene 

     - Biztos, hogy ezt akarod?

  - Orsi, kérlek! Már eldöntöttem. – hangomból határozottság áradt miközben hátradőltem a hotel kényelmes kanapéjában és belekortyoltam a még forró teámba. Bárhogy is telet az idő, nem tudtam túllépni Krisztiánon és azon, amit tett. A bulvársajtó tömve volt a róla szóló cikkekkel, miszerint habzsolja az életet és a budapesti éjszaka törzsvendégévé vált. Ha még nem lett volna elég az, hogy folyton folyvást belé botlom, még álmaimba is belopta magát. Mindegy volt, hogy rémálom vagy sem, minden este vendégem volt, amit általában vagy mérhetetlen ordítással vagy pedig sírással konstatáltam. Szükségem volt némi nyugalomra és hogy tőle a lehető legmesszebbre kerüljek, ezért megkértem Orsit intézze el nekem, hogy bizonytalan időre Angliába költözhessek.

     - Tudom. Tessék. – sóhajtott és átadta repülőjegyem. – Holnap reggel hatkor indul a géped.

   - Tökéletes! Köszönöm szépen.

    - Szívesen, de bár ne kellett volna pont egy ilyen dologban segítenem. – borult a nyakamba. – Mennem kell sajnos, de akkor este várunk. – utalt a többiek által szervezett búcsú bulira és távozott én pedig kezemben a jegyemmel folytattam a pakolást.

Egy idő után nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy végeztem. Egy dolgom volt még hátra, de bármi mást szívesebben elvállaltam volna, csak hogy elkerülhessem a számomra legnehezebb feladatot. Vissza kellett mennem abba a lakásba, ahol eddig mindennapjaimat éltem és mely mélyen magába szívta az elmúlt idő emlékeit. Mély levegőt véve nyúltam a sluckulcs után.

Tamás nyitott ajtót meglepettségét nem leplezve. Nem tudtam eldönteni, hogy csodálkozik vagy ideges, hogy visszajöttem.

    - Nyugi Tomi, csak a maradék cuccom miatt jöttem. – léptem be a lakásba.

     - Ja igen, elutazol.

  - Valami olyasmi. – zártam le a témát. A lakásban körülnézve semmi változást nem fedeztem fel. Minden ugyan úgy volt, mint amikor elmentem. Krisztián szobája felé pillantottam, ahonnan lágy zene szűrődött ki. Megtorpantam egy pillanatra, amit Tamás is észrevett.

   - Krisz is itthon van.

      - Már mindegy. – mosolyogtam rá gyengéden. A fürdőszoba előtt elhaladva nem tudtam nem felfigyelni a hangos vízcsobogásra. Már kezdtem volna betudni annak, hogy Szandra használja, de Tomika szavai kétséget keltetettek bennem.

    - Rohannom kell, de akkor este találkozunk. Lehet késünk kicsit, mert Szandra Siófokon van egy barátnőjével. Ígérem, ahogy megjönnek, már indulunk is.

   - Rendben. – nyomtam puszit az arcára. Mély levegőt vettem és lelkiekben próbáltam felkészülni az újbóli találkozásra.

A zongoránál ülve ujjai szüntelen a billentyűkön táncoltak. Egy szomorkás dal melódiái betöltötték a szoba csendjét. A magassarkúmban megbotolva sikerült ezt a megható pillanatot a lehető legjobb módon elrontani.

    - Máris végeztél? – fordult felém Krisztián. Tekintetéről lerítt, hogy nem rám számított. Szemem végigsiklott hiányos öltözetén. Nagyot nyelve próbáltam elfojtani a feltörni készülő ambivalens érzéseket.

       - Nem zavarok sokáig.

    - Öhm… csak nyugodtan. – idegesen megvakarta a homlokát és tollát felkapva kezdett el írogatni valamit noteszébe. Nehéz sóhajai betöltötték a szoba frusztrált csendjét. Hirtelen egyikőnk sem tudta, mit tegyen, vagy mondjon, így csendbe burkolózva csináltuk dolgunkat némán. – Tényleg elmész? – törte meg a csendet.

    - Tényleg. – bólintottam és pakoltam tovább.

        - Miért? – kérdezte. Hangja egyre közelebbről hallatszott.

   - Munkaajánlatot kaptam. Ennyi.

     - És mi a valóság? – simított végig derekamon mire válaszul akaratlanul is, de megremegtem.

    - Krisztián én nem hazudok, ellenben veled. – fordultam vele szembe.

  - Ugyan már! Lehet, hogy a többiek bedőlnek neked, én viszont tudom, hogy szó sincs semmiféle munkáról. Csak menekülni akarsz a problémák elől. – suttogta.

     - Igen, nem tudlak elviselni a közelemben. Most boldog vagy?

   - Még hogy nem tudsz elviselni. Pontosan tudom, hogy milyen hatással vagyok rád. Nézz magadra, szinte remegsz a karjaimban. – kezei a nyakam mentén cirógatták bőrömet. Ajkai éhesen vették birtokba enyéimet. Elgyöngülve adtam át magam az érintésnek, miközben agyam egyre jobban tiltakozott a különös, félelmetes érzés ellen, mely ott ébredezett remegő testemben és alaposan felkavart lelkemben. Tudtam, hogy helytelen, amit teszek, de nem tudtam parancsolni véremnek. Lassan erőt véve magamon kezem mellkasán megtámasztva toltam távolabb magamtól. – Viki. – suttogta rekedtes hangon és újra közel vont magához. Ujjaim akaratlanul is nedves hajába siklottak.

   - Nem volt elég kielégítő éjszakád? – válaszul kérdőn nézett rám. – A kislány nem lehetett valami nagy tehetség, ha leléptél tőle a zuhany alól. – incselkedtem.

      - Jobb volt, mint veled.

    - Biztos ezért próbálkozol most nálam. – vigyorogtam önelégülten. – Valahogy velem sosem teltél be egy aktus után.

      - Mert veled legalább háromszor kell együtt lenni, hogy kielégüljön az ember.

    - Megtanulhatnád felismerni, mikor színleli egy nő az orgazmust. – a szópárbajt megnyerve, diadalittasan fordítottam neki hátat, hogy folytassam a pakolást. Karomat megragadva húzott vissza magához és vadul, bizonyítási vággyal telve csókolt meg. Nem lett volna szabad, de mégis élveztem minden egyes percét. Az elválás pillanata fájdalmasan a szívembe mart. Homlokát az enyémnek támasztva nézett mélyen a szemembe. Vártam, hogy megszólaljon végre, de nem tette. Csak állt levegőért kapkodva és erősen szorított magához.

      - Krisztián, engedj. Én csak el akarok menni, mielőtt ő végez. Kérlek, hagy ne kelljen, találkozom vele. – suttogtam rekedtesen a fürdőszobában tartózkodó lányra utalva. A táskámért nyúltam és az ajtó felé indultam. Nem kellett volna, de még visszafordultam egy utolsó pillantásra és végleg elhagytam a kis budapesti lakásom.

Jókedvűen, de némi fájdalommal a szívemben léptem be a szórakozóhely ajtaján. Barbi és Bence szinte azonnal kiszúr és a lavina elindult. Szépen lassan mindenki köszöntött és egyben elbúcsúzott tőlem. Szemem megakadt a falnál ácsorgó Krisztiánon. Szemlátomást nem volt egyedül. Be kellett vallanom, hogy a lány, kinek társaságát élvezte, igen is gyönyörű volt.

    - Viki, annyira fogsz hiányozni! – borult a nyakamba Szandra.

      - Igen. Te is nekem. – próbáltam gondolataimból száműzni az előbb látottakat. – Meg persze te is Tamás. – hajoltam közel hozzá, hogy puszival köszöntsem. Válla felett elnézve újabb lopott pillantást vetettem Krisztiánra.

     - Mondtam neki, hogy próbáljon meg viselkedni. – sóhajtott Tamás. – Nem igaz, hogy ezt csinálja.

      - Hagyd csak. – simítottam végig karján. – Nem számít. Menjünk, igyunk inkább valamit.

Koktélommal a kezemben fordultam a tánctér felé és némi féltékenységgel telve néztem végig a szerelmes párokon. Valószínűleg az egész estét eltöltöttem volna ott, ha valaki nem zavar meg.

        - Szabad ez a hely? – mutatott a mellett lévő üres székre Andris.

    - Persze. – mosolyogtam rá, majd csalódottan újból Krisztián felé pillantottam.

   - Miért foglalkozol még mindig vele?

     - Nem foglalkozom. – tiltakoztam, de be kellett látnom, feleslegesen. – Nem tudom. – sóhajtottam. – Én szerettem, tényleg szerettem. Szerintem ennél több magyarázat nem kell.

Hosszú beszélgetésbe elegyedtünk. Igazán jól éreztem magam vele és még engem is meglepett, hogy képes volt elvonni a figyelmem. Egyáltalán nem törődtem másokkal, vagy esetleg Krisztiánnal. A pillanatnak éltem és mosolyogtam, illetve önfeledten nevettem.

    - Táncolunk? – nyújtotta kezét felém Andris én pedig szívesen kaptam az alkalmon. Keze végigsiklott a hátamon és végül csípőmön pihent miközben egymáshoz simulva dülöngéltünk a zene ritmusára, még sem izzott fel bennem a tűz. Érintéseit baráti közeledésnek vettem és ugyan így viszonoztam is.

       - Szabad? – áll meg mellettünk Krisztián.

     - Ne tőlem kérdezd. – válaszolta Andris, majd kérdőn felém tekintettek.

       - Igyunk valamit. – néztem egyenesen táncpartneremre, mire válaszul egy lágy mosolyt kaptam. Krisztiánt faképnél hagyva fordítottam neki hátat és indultam az előttem haladó srác után. Éreztem, ahogy erős férfikezek bilincselik körbe vékony karom és rántanak vissza.

    - Mégis mi a fenét művelsz? – kérdezte indulatosan.

      - Nem tartozom magyarázattal senkinek, főleg nem neked. Szabad vagyok, és azt csinálok, amihez kedvem van. Pont úgy, ahogy te. – néztem dühösen a szemébe. – Eressz el. Ez már fáj! – rántottam ki kezeimet szorításából.

Ennyivel mégsem úsztam meg, bármennyire is szerettem volna. Egész este követett és figyelt, ezzel idegeimet pattanásig feszítve. Bencével beszélgettem, amikor egy barátjával leült a mögénk lévő üres asztalhoz és hangos társalgásba kezdtek. Ahogy hátra pillantottam tekintetünk találkozott.

    - Te mindenhol ott vagy? – fakadt ki belőle. Szemem forgatva fordultam vissza Bencéhez.

   - Krisztián, te hülye vagy. Hogy engedhettél el egy ilyen csajt? – vonta kérdőre barátja.

     - Mármint rá gondolsz? – mutatott felém, mire én is újra szembefordultam vele és kérdőn pillantottam rájuk. – Elmondom neked az igazat. – nyúlt a pohár után és egy szuszra lehúzta a benne lévő maradék alkoholt, majd a pultosnak intve egy újabb kört rendelt. – Viki személyiségileg és viselkedésileg koravén. Semmi spontaneitás, semmi laza fiatalos életélvezet.

   - Valamiért mégis velem voltál egy félévig. – csattantam fel.

     - Kiscsibém nézz magadra. A vak is látja, hogy egy bombázó vagy és egyszerűen jól mutatsz mellettem. – vonta meg a vállát. – Meg a szex is jó volt. Egészségedre! – emelte poharát a magasba.

     - Krisztián elég lesz mára, nem gondolod? Menj inkább haza. Épp eleget ittál. – ráncoltam össze homlokom.

       - Ne parancsolgass! – csapott ököllel az asztalra, majd olyan hirtelen állt fel, hogy csaknem feldöntötte a széket.

    - Kérlek, menjünk haza. – simítottam végig a karján. Bármennyire is fájtak a szavai, aggódtam érte.

     - Csodálom, hogy milyen szépen tudsz hozzá szólni még mindig. – mosolygott rám a srác az asztal másik oldalán.

     - Többre jutok így vele. – mosolyogtam vissza majd Krisztiánnal az oldalamon távoztam. 

   - Krisztián jobban vagy? – kérdezem, mikor belépünk a lakásba.

       - Ó… igen jól nézel ki, Viki. – ajkára tette az ujját, és ravaszkásan mosolygott rám.

   - Azt hiszem, jobb volna lefeküdnöd. – húztam a szobája felé.

     - Veled. – vihogta és kéjes pillantást vetett rám, melyre én rosszallóan válaszoltam, de gyöngéden átkaroltam derekát, mert állni alig tudott, nemhogy menni. Végigbotorkáltunk a lakáson, mígnem el nem jutottunk a hálószobáig. Gyengéden meglöktem, mire lehuppant a matracra. Kezét-lábát széttárva, nevetve nézett rám és részegen, boldogan vigyorgott rám.

    - Ülj fel. Leveszem a zakódat.

   - Forog velem a világ.

    - Krisztián, ülj fel! – mondtam erőteljesebben.

    - Te határozottan szeretsz parancsolgatni. – mosolygott rám gúnyosan.

   - Igen. Úgyhogy csináld, amit mondok, és ülj fel. – álltam előtte csípőre tett kézzel. Kínlódva felkönyökölt, aztán tőle szokatlan sutasággal felült. Sikerült meglazítanom nyakkendőjét és határozottan leráncigáltam róla a fekete zakót, majd visszazuhant az ágyra. Kifűztem és levettem róla a cipőt, majd mikor felálltam, megértettem, miért nem ütköztem ellenállásba. Krisztián teljesen kiütötte magát. Mélyen aludt és halkan horkolt. Próbáltam csendesen elhagyni a szobát és óvatosan bezártam magam után az ajtót. Megkönnyebbülve hagytam el a lakást. A taxi a ház előtt várt és Budapest csendes utcáin végighaladva vitt a reptérre, ahol a szálloda által kiküldött csomagjaim vártak. Kifizettem a sofőrt és vissza nem nézve sétáltam egy új élet felé.

Vége.