87. rész

zene 

         - Ígérd meg, hogy soha sem hagysz el.

              - Sose hagylak el. – suttogta. – Nincs az a pénz, amiért meg tudnál szabadulni tőlem.

            - Nem is szeretnék. – húzódott lágy mosoly az arcomra.  – Megfázol. – hangom aggódóvá váltott, mikor észrevettem, hogy erőteljesebben reszket karjaimban.

             - Te hoztál ide.

 

            - Mihez lenne ma kedved? – érdeklődtem. Már a szobámban voltunk. A szekrény előtt álltam és száraz ruhát kerestem magunknak. Kivettem egy pólót és egy melegítőt, és gyorsan magamra rángattam. Viki az ágyon fekve figyelte minden egyes apró mozdulatomat. Leköthette a látvány, mivel mintha meg sem hallotta volna az iménti szavaimat, csak feküdt tovább és szemeivel engem pásztázott. – Tetszik a látvány?

             - Nagyon is. – mosolygott. Nevetve újra a szekrény felé fordultam és egy hosszabb póló után nyúltam.

   - Szóval mit szeretnél ma csinálni? –kérdeztem újra miközben átnyújtottam neki a pólót.

            - Nem tudom. – dőlt vissza fáradtan az ágyra. – Nem akarok kimozdulni, ha erre célzol.

             - Akkor maradunk itthon. Rendelünk kaját, nézünk valami filmet. Mit szólsz?

            - A film okés. De főzzünk inkább. Az sokkal… sokkal jobb.

              - Te mondtad, hogy nem akarod felgyújtani a konyhát. Tudhatnád, hogy a főzés nem köt le. És ha valami nem köt le, akkor próbálom valahogy kibújni a munka alól. – érveltem a rendelés mellett miközben én is elnyúltam az ágyon. – Ebben az esetben ez, a szexet jelenti.

            - Hallottad már a mondást, miszerint sokat akar a szarka, de nem bírja a farka? – kérdezte kuncogva.

            - Igen? Így gondolod? – néztem rá duzzogva.

              - Jól van na. – puszilt meg. – Pizza jó lesz?

            - Kínai.

              - Olasz kaja? Mondjuk, spagetti?

            - Sushi!

            - Attól tényleg hízni fogsz. – sóhajtott. – Mi is volt az első lehetőség?

            - Kínai. – mosolyogtam.

             - Na jó, de te rendeled, a filmet pedig én választom.

            - Rendben. – egyeztem bele.

                   - Leonardo DiCaprio már türelmetlenül vár a lejátszóban. – kiáltottam. A film már indításra készen állt, a futár is megjött, már csak Viki hiányzott. Általában szörnyen türelmetlen típus vagyok, és mindezt csak tetőzte a mérhetetlen éhségem. A falnak dőlve vártam, hogy visszajöjjön. Szemem végigsiklott a rumlis szobán, a földre szétdobált ruhákon és cipőkön. Régen nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha is képes leszek valakivel hosszabb távon megosztani a szekrényemet, a szobámat… az életemet. Az asztalra pillantottam és szinte azonnal kiszúrtam egy képet. Nem láttam tisztán, de mégis mosoly húzódott az arcomra, mikor felidéztem, mit ábrázol. Az asztalhoz sétáltam, hogy újból láthassam. Ujjaimmal végigsimítottam a fekete képkereten. A fotó minket ábrázolt és még valamikor a kapcsolatunk elején készült. Mindketten önfeledten mosolygunk, boldogak vagyunk rajta. Milyen régen is volt… Tényleg azt hittem, ő lesz az igazi, akit nekem szánt az ég. Tévedtem. Pontosabban, elcsesztem. Eldobtam magamtól azt a nőt, az egyetlent, aki tényleg szeretett engem, és nem pedig az SP hozta hírnevet látta bennem, mint eddig oly sokan.

            - Kicsim. – szólt Viki az ajtófélfának támaszkodva. – Nem jössz?

Csak bambán bámultam rá és aprót bólintottam. Közelebb lépet és kezével végigsimított az arcomon.

             - Minden rendben?

            - Persze. – hazudtam. Látszólag nem győztem meg. Kezei tarkómra siklottak és magához húzott. Fejem nyakába temettem és mélyen belélegeztem illatát. Talán megnyugtatni akart vele, elhitetni velem, hogy ne aggódjak, mert minden rendbe jön.

Kissé elhúzódott, amikor meglátta a kezemben lévő képet és mosolyogva vizsgálta azt. Az a mosoly…

             - Határozottan jól nézünk ki egymás mellett. – felnevettem szavai hallatán.

               - Azt mondod? – vontam újra közel magamhoz.

            - Hozzá kell tenni, jobb szeretem az örök gyerek, mosolygós Kriszt. Szóval, szabadságra küldhetnéd a depressziós énedet. – nevetve öleltem át és adtam puszit a hajára.

            - Komolyan mondtam. – dünnyögte fejét a nyakamba fúrva. – Légy egy kicsit vidámabb. Ha valami baj van, mond el, kérlek, vagy pedig lépj túl rajta.

              - Régen annyival egyszerűbb volt minden. – sóhajtottam.

             - Nem, Krisztián. Semmi sem volt egyszerűbb. Csupán örültünk az együtt töltött időnek. Ehelyett most, amikor végre kettesben lehetünk, mély letargiába esel.

            - Menjünk inkább enni. – zártam rövidre a témát. Nem tudom mi ütött hirtelen belém. Vikit meg sem várva sétáltam ki a szobából, és ültem le enni a konyhában. Éhes voltam, de csak turkáltam a tányéromban. Megint totál idiótán viselkedtél. Pacsi neked, Kölyök!

            - Megbántottalak? – mászott Viki az ölembe.

             - Nem. Dehogy is! – mosolyodtam el kényszeredetten. – Csak... igazad van. – simítottam a füle mögé pár hajtincset.

            - Nem akartalak bántani. Tudom, most kicsit szenzitívebb korszakodat éled.

             - Jól vagyok. Tényleg!

Helyeslően bólintott, bár szeméből sajnálattal teli fájdalom sugárzott.

            - Zenét? – próbáltam oldani a feszültséget.

            - Rendben. – mosolygott. A pulton lévő dokkolóhoz léptem és belehelyeztem az IPhone-om. Véletlenszerűen indítottam el egy zenei listát rajta. Ez után viszonylag egész jó hangulatban sikerült megebédelnünk.

            - Tessék. Válassz. – nyújtott felém két kicsi szerencse sütit.

              - Ezt honnan szerezted? – néztem rá kérdőn.

            - Csak válassz! – tolta még közelebb a tenyerét az arcomhoz. Teljesen megadva magam vettem el az egyiket. Izgatottan nézte végig, ahogy széttöröm és kihámozom belőle egy apró papír fecnit.

            - Ezt mégis hogy…? – néztem fel rá döbbenten, miután elolvastam a „jóslatot”.

             - Mit ír? – kérdezte érdeklődést színlelve. Több mint valószínű, pontosan tudta.

            - Szeretlek! – olvastam fel a kézzel írott szöveget és felmutattam a kis lapot.

            - Én is. – mosolygott elégedetten.

               - De, mégis hogy… hogy csináltad?

            - Varázslat. – súgta közelebb hajolva a fülembe.

            - Fúj – fintorogtam el a következő szám hallatán és már mozdultam is, hogy valami másikat keressek helyette.

            - Ne már. Imádom ezt a dalt. – szólt közbe Viki. Alig hallhatón dúdolni kezdte dallamot, csípőjét lágyan ringatni kezdte.

             - Sosem hallottak még énekelni. – suttogtam mögé lépve és átöleltem derekát.

            - Nem is fogsz. – jelentette ki mosolyogva.

              - Kérlek.

            - Hatalmas bajnak kell lennie, hogy én énekeljek. – magyarázta. Lassan felvettem a tempóját és teljesen hozzá simulva, vele együtt mozogtam a zene ritmusára.

             - Akkor táncolj! – fordítottam magam felé.

            - Sztriptíz bárban érzed magad?

             - Nem. – mosolyogtam – Bár, ami azt illeti, szívesen vetkőztetnélek. – suttogtam. Kezeim automatikusan siklottak pólója alá és kezdték felfelé húzni a vékony textíliát.

              - El a kezekkel. – próbált határozottnak tűnni, de nem igazán volt meggyőző.

            - Tényleg képes lennél megfosztani tőlem, ezt az egy örömöt?

              - Krisztián, menj már a fenébe! – nevetett és megpróbált eltolni magától.

            - Na jó, az éneklést hanyagolhatjuk. Valószínűleg úgysem lenne egy fenomenális produkció.

             - Megszólalt már a nagy sztár… - forgatta a szemeit.

            - Választhatsz. Táncolunk, vagy szeretkezünk.

            - Sértegetsz, és még én kedvezzek neked? – nevetett.

            - Rendben. Választhatod a mindkettő opciót is. – mosolyogtam szemérmetlenül.

              - Tűnj innen! – tolt el magától újra és fordított nekem hátat nevetve.

Idétlen mozgásommal próbáltam rávenni, hogy táncoljon velem. Igyekeztem mindent bevetni. Csípőmet jobbra-balra, előre-hátra ringattam. Tiszta hülyét csináltam magamból. Viki már-már fuldoklott a nevetéstől. Egyre inkább közeledtem felé, mígnem derekánál fogva magamhoz nem vontam.

            - „Csak te légy most karomban, kincsem… Nincsen felhő most felettünk. Mint gyermekek egymásba úgy szerettünk.” – énekeltem a dal szövegét, miközben lassan dülöngéltünk jobbra-balra.

Viki szemszöge:

Összebújva néztük a filmet. Egyáltalán nem kötött le a történet, de nem is igyekezetem magamon erőt venni. Egyszerűen élveztem a pillanatot, ahogy parfümének férfias illata lassan átjár, mígnem teljesen betölti tüdőmet, miközben fülemben szüntelen visszhangzik lassú, egyenletes szuszogása.

Fejem kissé megemelve mellkasáról, felnéztem rá. Fáradtnak tűnt. Karikás szemei majd leragadtak. Tudtam, hogy nem fog aludni… Rám való tekintettel, nem. Elhúzódtam, mire kérdőn pillantott rám.

            - Gyere. – kérleltem.

              - Mit szeretnél? – suttogta közelebb hajolva.

            - Csak bújj ide. – Fejét a nyakamba temetve feküdt el mellettem.

            - Szeretlek. Mindig is szerettelek, és örökké szeretni is foglak. – mondta rekedtes hangon.

            - Én is.

Kezeim szüntelen hátát simogatták, lehelete bőrömet csiklandozta. Imádtam ezt az együtt töltött napot, a hullámvasútra emlékeztető változékonyságával együtt. Néha egyik pillanatról a másikra zuhantunk a magasból egyenes le, a mélybe. Nem akartam tudomást venni róla, a szívem mélyén tudtam, valami nincs rendben. Sokszor éreztem azt, hogy valami aggasztja, történt valami, amit egyedül nem képes megoldani. De mégis mit tehetnék, ha hallgatásba burkolódzik?

Miután elaludt, óvatosan kihámoztam magam karjai alól és a konyhába mentem egy pohár vízért.

            - Szia. – köszöntött Barbi.

              - Szia. Úr Isten, de rég nem láttalak.

            - Bizony.

            - Szabad? – utaltam gömbölyödő pocakjára, mire bólintott. Csodálattal simítottam végig rajta kezemet. – Hogy vagytok?

            - Nagyszerűen. – mosolygott.

            - Még így sem tudom felfogni, hogy gyereked lesz. Fiú vagy lány? Gondolkodtál már a nevén? Bencével mi van? Olyan rég nem láttam. És mi járatban vagy itt? – hadartam összefüggéstelen mondataimat.

            - Nyugi. – nevetett – Ne siess. Ráérünk. Egyébként Szandrához jöttem. Megbeszéltük, hogy elkísér vásárolni, de úgy látszik Tamás jobb ajánlattal szolgált. Tényleg, te nem jössz el?

              - Nem tudom. Krisztián bent alszik.

             - Nem tudtam, hogy bébiszitternek álltál. Ugyan már. Nem kell állandóan mellette ülnöd. Amúgy sem lennénk sokáig. Te mondtad, hogy régen találkoztunk. Legalább most bepótoljuk a kimaradt beszélgetést.

            - Legyen. – sóhajtottam.

Nem akartam Krisztiánt felkelteni, így felvettem a kabátomat és szó nélkül elmentem. Tényleg jó volt végre kicsit csajosabb témákról beszélgetni egy jó baráttal. Végül egy kávézóba ültünk be.

            - És mi újság veletek? – kérdeztem.

              - Meg vagyunk. Bence nagyon felelősségteljes, és rettentően aggódó természetű lett az elmúlt időben. – mosolygott.

             - Érthető. – kortyoltam bele a kávémba.

            - És veletek minden rendben?

            - Nem is tudom. – sóhajtottam – Azt hiszem igen.

              - Azt hiszed? – vonta fel szemöldökét.

            - Egy ideje úgy érzem, valami történt, amiről nem akar velem beszélni. Furcsán viselkedik. Retteg, hogy elveszít. Szeretem és imádok vele lenni, de néha úgy érzem, megfolyt.

            - Te mondtad régen, hogy alig van időtök egymásra, és hogy neked többre van szükséged.

            - Ez így is van. Nem bánom, az együtt töltött időket, de az állandó hullámvölgyek, az ingadozó kedélyállapot, mely szintre percről percre változik, kikészít. Lassan beleőrülök, hogy nem tudom, mi emészti ennyire.

            - Miért nem kérdezel rá?

              - Szerinted nem tettem már meg? Többször kérdeztem, hogy mi nyomasztja. Bíztattam, hogy nekem bármit elmondhat, de mindhiába.

            - Azért ne add fel. Tudod milyen. Szereti maga megoldani a gondjait. Valószínűleg valami szakmai probléma álul a háttérben. Lassan helyre áll a rend és minden a régi lesz. Légy egy kicsit türelmesebb. Éreztesd, hogy mellette állsz. Tudasd, hogy bármi is történt, vagy fog történni, rád számíthat, mert mindig ott leszel vele.

             - Nem hiszem, hogy szakmai jellegű gond lenne.

              - Akkor? – ráncolta össze homlokát.

            - Fogalmam sincs, de rá fogok jönni.

86. rész

zene

Krisztián szemszöge:

Nem tudtam kikapcsolni. Egész este csak forgolódtam, egy percre sem sikerült lehunynom a szemem, és bár próbáltam Vikit nem felébreszteni, de mocorgásomnak hála, többször is sikerült.

Az éjszaka nagy részében csak feküdtem a plafont bámulva. A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Egy utolsó féregnek éreztem magam. Nem elég, hogy megcsaltam, folyamatosan hazudtam neki. Nem ezt érdemelte volna… Össze kellett volna szednem végre magam, és mindent elmondani. Őszintének lennem. A fenébe is! Mikor ránéztem, édesen szuszogott mellettem. Szorosan hozzám bújva, fejét nyakamba temetve nyugodtan aludt, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Persze, hogy nyugodt! Nem tudja, mi is folyik valójában körülötte. Csupán azt látja, amit engedek, hogy lásson. Azt, hogy mindennél jobban szeretem…

Hajnalodott, mire sikerült háttérbe szorítani az üvöltő hangokat a fejembe, amik eddig nem hagyták, hogy csak egy percre is, de megfeledkezzek tetteim súlyáról.

Reggel mikor felébredtem, Viki már nem volt mellettem. Pedig nem vágytam másra, csak hogy vele ébredjek, hogy az ő arcát lássam meg elsőként, mikor kinyitom a szemem. Lássam, ahogy édesen mosolyog és egy „jó reggelt” kíséretében puszit ad.

Még mindig éreztem parfümének illatát, ajkának lágy puhaságát, ahogy csókot lehel a számra. Még mindig mélyen él bennem a tegnap este minden érzése, minden pillanata. Még érzem puha kezeit, ahogy végigsimít arcomon. Hallom, ahogy körmeit mélyen a hátamba mélyesztve nagyokat sóhajt. Látom magam előtt, erőtlenségtől csillogó szemeit, miközben azt suttogja, hogy mennyire szeret. Muszáj elmondanom neki. Talán még nem késő. Talán még meg tud bocsájtani. Talán…

Lassan kikászálódtam az ágyból. Ahogy kinyitottam az ajtót, az egyik saját dalom zenéjét hallottam kiszűrődni a konyhából. Az ajtófélfának dőlve, megbabonázva néztem, ahogy egy száll semmiben, a zene ritmusára ringatja csípőjét, miközben sürög-forog a reggeli körül. Csodás látványt nyújtott, ahogy a fekete félregombolt ingem alól hosszú, vékony lábai előbukkantak. Amikor meglátott, széles mosollyal köszöntött, majd a telefon után nyúlt, és lehalkította a zenét.

Mögé léptem és hátulról átöleltem derekát. Orrom hajába fúrtam és mélyen belélegeztem édes illatát.

            - Éder Krisztián, ugye nem akarod, hogy felgyújtsam a lakást?! – korholt, mikor ajkaim a nyakára tévedtek. Akaratlanul is, de mosoly húzódott az arcomra. Derekánál fogva még közelebb vontam magamhoz. Halántékára apró puszit adtam, miközben lopva a pirítóssal teli tányér felé nyúltam.

            - Elég ebből a gyerekes viselkedésből. – csapott óvatosan a kezemre, de már késő. Elégedett mosollyal az arcomon haraptam bele a pirítósomba. Mindezt ő egy gúnyos fintorral díjazta. Hogy megbocsájtsa az előbb történt csínytevésemet, nekiálltam megteríteni. Miután szétdobáltam a tányérokat és az evőeszközöket az asztalon, helyet foglaltam az egyik széken. Fejemben újra felhangosodtak az önmarcangoló hangok. Bármennyire is tetteted, hogy minden rendben…az csupán ócska színjáték. Üveges tekintettel meredtem magam elé. Mint egy pótcselekvésként, a kezemben lévő pirítóst apró morzsákká őröltem. Tudtam, hogy nem ezt érdemli, nem szolgált rá a hazugságaimra, és hogy őszintének kéne vele lennem... de nem tudnék nélküle élni.

            - Jó étvágyat. – tett az asztalra 2 nagy tányér ételt. Az egyen tojás és bacon volt, a másikon pedig egy nagy adag amerikai palacsinta. Éhes voltam, de egy falat sem ment volna le a torkomon.

             - Gyere ide! – kérleltem, mikor egy bögre kávét tett az asztalra. Derekánál fogva az ölembe húztam. Érezni akartam a közelségét, hogy tudjam, itt van mellettem.

            - Hosszú napod lesz? – kérdezte kedvesen. Keze szüntelen a hátamon járt miközben ajakit egy pillanatra nyakamon éreztem és édes csókot lehelt rá.

              - Nem tudom. Majd felhívom Orsit, de ha minden igaz, a stúdióban van dolgom. – válaszoltam remegő hangon, amit Ő csak egy mosollyal nyugtázott.

              - Kár! – suttogta nagyon közel az arcomhoz. – Titkon reménykedtem benne, hogy együtt töltjük a napot.

Ahogy lehelete az arcomat érte, testem megfeszült. Tekintetem hírtelen ráemeltem. Nagyot nyelve próbáltam lenyomni a torkomban egyre csak növekvő gombócot. Szemeiből sütött a szeretet, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Tekintetem ajka és szemei között cikázott. Tudnom kell, hogy szabad-e…

             - Zavarunk? – érdeklődött Tomika. Jobbkor nem is jöhettetek volna.

               - Ugyan, dehogy. – erőltettem mosolyt feléjük.

            - Lezuhanyozom. – kászálódott ki Viki a karjaim közül. – Mire visszatérek tessék mindet megenni. – utalt a szinte érintetlen tányéromban lévő tojásra. – És tudom, hogy nem díjazod a palacsintát reggelire, de abból is kötelező enni. – suttogta a fülembe. Szemem forgattam szavai hallatán.

Szerencsére Tomikáék nem a konyhában reggeliztek. Nem tudtam volna elviselni, hogy mennyire boldogok, miközben idő kérdése és én elvesztem a legfontosabb embert magam mellől. Nem szép dolog, de irigykedtem rájuk. Nem tartottam igazságosnak, hogy ők boldogok, miközben én kétségek között szenvedem. Csak magadnak köszönhetsz mindent!

Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem húzhatom tovább a dolgot. Ha nem leszek őszinte, később még kevesebb esélyem lesz, és a végén beleszakadok az egészbe. Nem tehettem ezt sem Vikivel, sem pedig önmagammal. Lehet gyerekes felfogás, de legszívesebben beültem volna a kocsiba és egészen Sopronig hajtottam volna. El a gondok elől… Anyuhoz. Szinte hallottam bíztató szavait, ahogy a helyes útról próbál meggyőzni.

„Ha valaha is szeretted, őszinte leszel vele. Nem ezt érdemli és ezt te is tudod…”

Igen, valószínűleg ezt mondaná, ha itt lenne. Ő mindig is nagyszerű tanácsokkal látott el, de ebben az esetben nem fordulhattam hozzá. Fel kell nőnöm végre, és magamnak megoldani a problémákat. Elvégre, nem bújhatok anyuci szoknyája alá, ha történik valami… bár mennyivel egyszerűbb lenne.

A telefon rezgése a zsebemben zavarta meg belső vívódásomat.

            - Szia, Orsi. – vettem fel sóhajtva. A közel 10 perces beszélgetésben, mondhatom, nem is jutottam több szóhoz. Miután megszidott, amiért folyton elkések mindenhonnan és elfelejtek mindent, belekezdett a mai napra eső teendőim felsorolásába. Hallgatni is fárasztó volt, nem hogy majd végigcsinálni. Ahogy hallgattam, hogy egyik interjúról a másikra kéne rohannom, miközben már rég egy fotózáson kellesz lennem, eszembe jutottak Viki szavai: „Reménykedtem benne, hogy együtt töltjük a napot…” Együtt! Milyen jó is lenne.

            - Orsi, megtennél egy szívességet? – szemeimet összeszorítva reménykedtem, hogy nem fog megölni.

              - Kitalálom! Mondjak le mindent, igaz?

              - Kérlek!

                - Felejtsd el! Nő fel végre, és fogadd el, hogy nem az óvodában vagy, és hogy ha nincs kedved gyurmázni, akkor nem csinálod.

            - Orsi. – kérleltem tovább. Sóhajából hallatszott, ahogy lassan megadja magát.

             - Ajánlom, hogy jó indokod legyen rá!

            - Viki. – suttogtam, mintha a világ legnagyobb összeesküvéséről beszélgetnénk, amit soha senki sem tudhat meg. – Szeretnék ma vele lenni. Tudod, hogy nem állnak jól a dolgaink. – sóhajtottam keservesen.

            - Miért van, hogy neked soha nem tudok nemet mondani?

              - Imádlak. Köszönöm szépen. – nyugtáztam magamban győzelmemet.

            - Hol marad a folyton egoista megjegyzésed, amiben mindezt az ellenállhatatlan külsőddel magyarázod?

              - Először is, nem vagyok egoista! Másodszor pedig, tényleg fontos nekem ez a nap. Amúgy is, minek mondjam, ha úgy is tudod…

Alig, hogy letettem a telefont, miután túlontúl megköszöntem Orsinak, hogy szabaddá tett, újból rezegni kezdett.

             - Találkozzunk. – Köszöntött Heni a maga követelőző hangnemében.

              - Semmi képpen sem. Mára hagyj békén, és próbálj meg elfelejteni. – csaptam rá a telefont.

Ahogy idegesen dobtam le az asztalra a készüléket, nyílt az ajtó és Viki jött be rajta.

Úgy éreztem, mintha az események felgyorsultak volna. Mintha minden és mindenki összeesküdött volna ellenem és én csak tehetetlenül sodródtam az árral… Fogd meg végre azt a kibaszott lapátot, és kezdj el evezni, mielőtt túl késő lenne.

Vállamon éreztem gyönge kezeinek szeretetteljes, meleg érintését, amikor lehajolt és puszit adott a fülem mögé. Látva, hogy mennyit ettem – sokkal inkább nem ettem – lemondó sóhaj hagyta el ajkait.

            - Krisztián! Ez nem mehet így. Enned kell.

             - Ahogy neked is! – hárítottam a dolgot, amit csak egy újabb sóhajjal nyugtázott. Féltem, hogy megharagudott, hogy dühös valamiért, és ezt nem bírtam volna elviselni. Hogy kiderítsem, kezeit óvatosan leemeltem vállaimról és az ölembe ültettem. Elmosolyodott és közelebb hajolva újabb puszival jutalmazott, de most a halántékomra. Nem haragszik.

            - Készítsek valami ebédet, amit elvihetsz? Így legalább nagyobb esélye van, hogy elszel valamit. Másképp úgy sem tennéd.

             - Tényleg az evésről akarsz most beszélgetni? – kérdeztem kissé erőteljesebb hangnemben, mint ahogy szerettem volna.

            - Bocs, hogy aggódom érted. – duzzogott. Homlokom az övének támasztottam. Így próbáltam engesztelni.

            - Nagyfiú vagyok. Tudok magamra vigyázni.

             - Tudom, de…

            - Ne veszekedjünk felesleges dolgokon. Amúgy sem megyek sehová. Mára csak a tiéd vagyok.

Tekintete lassan ellágyult és közelebb vonva magához, átölelt. Fejem nyakába fúrtam, és próbáltam örökké az emlékezetembe vésni ezt a pillanatot.

              - Ez úgy hiányzott. – suttogtam. És mennyire fog hiányozni…

Elhúzódtam. Ajkunk újra pár centire volt egymástól, tekintetem pedig megint csak szemei és szája között cikázott, engedélyért esedezve.

            - Mire vársz? – suttogta remegő hangon.

              - Tudnom kell, hogy akarod-e… hogy engeded-e.

             - Este többet is engedtem. Miért most gondolnám meg magam?

              - Nem tudom. Bármikor meggondolhatod magad, ellökhetsz magadtól és elhagyhatsz.

Kérdésekre számítottam, értetlenkedésre, amire magyarázatképpen csak az igazsággal szolgálhatnék. Bármire fel voltam készülve, csak arra nem, hogy megtöri a köztünk lévő távolságot és ajkait az enyémhez érintve lágyan megcsókol. Először jól esett ez a kedves gesztusa, később már átkoztam a pillanatot, amiért megint csak meghátráltam az igazság elmondásától. Gyenge vagyok. Túl gyenge…

Kezével hajamba túrt, mire én megpróbáltam méginkább magam felé fordítani, de csak bajt csináltam vele. Nem figyeltem elégé és kezemmel a tányérom és tartalmat Viki ölébe borítottam.

            - Bassza meg. – szitkozódtam.

            - Már vártam, mikor eszel le, vagy maszatolsz össze. – kuncogott.

              - Legalább így jössz velem zuhanyozni. – vettem a karjaimba és őt megemelve álltam fel a székről.

            - Ne! –visítozott. – Nekem elég, ha átöltözöm! Most szárítottam meg a hajam, nem akarom, hogy megint vizes legyen! – nyafogott, de csak mosolyogni tudtam rajta. Bárhogy is kapálózott a lábaival, meg sem álltam, és egyenesen a fürdőszobába vittem. Megnyitottam a csapot, miközben a másik kezemmel erősen tartottam tovább. A vízsugarak hangosan csapódtak a fülke falának és folytak le a csempére.

            - Krisz. Kérlek. – nézett rám, tágra nyílt, könyörgő szemekkel. Közelebb hajoltam hozzá és nyugtatás képpen megcsókoltam. Kezeivel a hajamba túrt, mire felnyögtem. Összerezzent, ahogy két lépést hátrálva a zuhany alá kerültünk és a hideg víz átáztatta ruháit.

              - Utállak. – suttogta. Később mennyire fogsz… Reszketett a karjaim között a hűvös víz érintése miatt, de mégsem szólt egy szót sem. Miért nem?

            - Sajnálom. Mindent sajnálok! Tudom, nincs mentség a tetteimre. Elcseszett egy személyiség vagyok, de szeretlek. Őrölten szeretlek! – láthatóan meglepték őszinte szavaim. De ámulata hamar átlépett valami más, szeretettel teli érzésbe.

              - Tudod, épp annyira szeretem ezeket a kedves, őszinte pillanatokat, az együtt töltött nyugis napokat, mint azt, amikor meggondolatlanul vágunk butaságokat egymás fejéhez, egy-egy vita alkalmával. És hogy miért? – sóhajtott. – Mert szeretlek. Szeretem az összes elcseszett énedet, ahogy te fogalmaztál. 

FOLYTATÁS...