81. rész

Bocsánat, hogy eltűntem, de elég nehéz napokat éltem át mostanában. Igyekszem hamar hozni a folytatást, addig itt egy szerintem elég hosszúra sikeredett rész. Jó szórakozást!

'zene' 

A reggeli napsugarak gyengéden cirógatták az arcomat. Fáradtan feküdtem Krisztián mellett a napágyban. Szörnyen kényelmetlen volt, de semmi erőm nem volt felkelni. Végül erőt vettem magamon, és óvatosan felkeltem.  Reggelit akartam készíteni, de természetesen a hűtő teljesen üres volt. *Mit is vártam.* Egy kávét tudtam főzni, így amikor az elkészült, egy hatalmas bögre kíséretében kimentem Krisztiánhoz a teraszra. Még mindig mélyen aludt. Nem volt szívem felébreszteni, de ha egy szó nélkül elmegyek a boltba, és Ő közben felébred, aggódni fog.

                - Krisz. – simítottam végig a karján.

Nagy nehezen felébredt, és felült. Álmosan dörzsölgette szemeit, és fáradtan nyöszörgött. A kezébe adtam a bögrét, és a hátát kezdtem simogatni. A lassú mozgás lassan gyengéd masszírozásba ment át.

                 - Ez nagyon jó. – nyögött fel. Egy ideig masszíroztam, majd kezeit az enyémekre helyezve utalt, hogy már elég lesz.

                - Elszaladok boltba valami reggeliért. – mosolyogtam rá.

                   - Hagyd a fenébe. Inkább gyere és bújj vissza még egy kicsit. – húzott a karjai közé és eldőlt a napágyban.

                - De éhes vagyok!

                   - Akkor majd később elmegyünk kajálni, de még egy kicsit maradj így. – simított végig az oldalamon.

                - Rendben, viszont menjünk be. – kérleltem – Ez az izé annyira kényelmetlen.

Látszott rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet, hogy most meg kell mozdulnia, de végül csak felkelt. Ahogy kábán botorkált befelé a szobába alkalmam nyílt jobban megnézni őt. Szemem végig siklott a hátán. *Ó, Istenem!* A látványtól akaratlanul is, de az ajkaimba haraptam.

                - Nem jössz? – fordult vissza felém. Pontosan úgy mért végig, ahogy az előbb én tettem. Közelebb jött és ujjaival kiszabadította ajkamat a fogaim szorításából. – Ezt ne. – suttogta.

                - Jól nézel ki. Nagyon is! – mondtam majd szemem újra felfedezőútra indult.

                 - Te sem panaszkodhatsz. – jegyezte meg egy féloldalas mosoly társaságában.

A szobában az ágyon ülve vártam, hogy felöltözzön. Mikor már végre sikerült eldönteni, hogy a fekete vagy a barna ingjét veszi fel, indulni készültünk. Felálltam az ágyról, és a táskámért nyúltam. Éreztem, hogy egy kar a derekam köré fonódik, és erősen magához szorít. Hallottam, ahogy mélyeket sóhajt. Ajaki a nyakamat érintették. Lassan haladt egyre lejjebb és lejjebb. Amennyire vágytam rá, annyira toltam volna el messze magamtól. Szembefordított magával. Mutatóujjával vágyakozva simított végig arcomon, majd az ajkaimon.

                - Ne. – suttogtam és elfordítottam a fejem. Szégyelltem magam miatta, de egyszerűen nem voltam rá képes. Nem tudnám ugyan úgy megcsókolni, mint régen… már nem. Egyelőre, még nem. Óvatosan eltoltam magamtól, és a kimentem a szobából. Az ajtónak dőlve vártam, és kis idő elteltével meg is jelent előttem. Nem tudtam mit mondani neki. Iszonyatosan szégyelltem magam a történtek miatt. A kilincs után nyúltam, de Ő ezt megakadályozva megfogta a kezemet.

                  - Nem szeretem, ha játszanak velem. – mondta halkan és kimérten.

                - Sose játszottam veled. Krisz! – néztem fájdalmasan a szemébe.

                - Mindegy. Csak közölni szerettem volna. – Indulni készült, de most én állítottam meg őt.

                - Ilyennek ismersz? Szerinted csak játszom veled? Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék rá?

                - Már nem tudom, mit higgyek. Megváltoztál, lassan nem tudom, ki vagy. Lehet a tegnapi beszélgetés vagy Heni felbukkanása az oka. Nem tudom! Heni játszott velem…

                 - Én nem ő vagyok, érted!? Én nem Heni vagyok!

Úgy éreztem, egy világ tört össze bennem. Minden erőm elhagyott, a gyengeség kerített hatalmába. Épp, hogy meg tudtam állni a lábamon. Könnybe lábadt szemekkel pislogtam rá és nem értettem, mikor csúszott ki ennyire a talaj a lábam alól.

Krisztián nyugtatgatni próbált. Kedvesen átölelt és a hátamat simogatta.

                - Tudom. – suttogta.

                - Mikor lesz már egy olyan nap, amikor nincs veszekedés, hiszti és sírás. Amikor csak ketten vagyunk… boldogak vagyunk? – szipogtam.

                 - Tudod Viki, nem értelek néha. Tegnap még azt mondtad, már nem szeretsz. Most pedig egyáltalán nem erre utal mindez.

                - Erős túlzás volt! Csupán azt akartam elmondani, hogy már nem érzem azt, amit régen. Már nem vagy olyan fontos, de nem tudnálak elengedni, még nem lennék képes rá. Túlságosan kötődöm hozzád.

                - A megszokás és a kötődés nem ér fel a szerelemmel. Néha úgy érzem, csak időhúzás az egész, hogy már nincs miért harcolni, de továbblépni se merünk.

                -  Mert így is van. Félek, hogy teljesen elveszítelek, hogy örökre kilépsz az életemből.

                - De így se jó. Csak szenvedünk, és a végén teljesen megutáljuk egymást. Pont így távolodunk el egymástól a leginkább. Dönteni kell.

                - Ne. – suttogtam.

                - Muszáj. Legyen vége most, vagy pedig megbeszélünk mindent, nem titkolózunk a másik előtt és ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Mi legyen?

                - Egyik se. – válaszoltam rekedtes hangon. – Felejtsünk el mindent, a múltat, a veszekedéseket. Kezdjük előröl, tiszta lappal.

                - Előröl? – ráncolta össze homlokát.

                - Nincs kiút ebből ez elcseszett helyzetből. Hányszor próbáltuk meg helyrehozni, megbeszélni a problémákat? Nem ment. Itt a felejtés, és a tiszta lap az, ami még segíthet rajtunk. Már ha akarod.

Erősen magához húzott, és újból átölelt. Ez az ölelés most más volt, mint az eddigiek. Talán most szólt igazán arról, amiről már az elején kellett volna. Most éreztem csak, hogy tényleg fontos vagyok.

                - Persze, hogy akarom. Hogy ne akarnám. Még mindig nagyon szeretlek. – suttogta.

                   - Egy feltétel. A következő pár nap főképp a boldogságról szóljon, kérlek. Nem akarok veszekedni. Már belefáradtam a folytonos harcokba. Csupán pihenni szeretnék egy kicsit.

Nem szólt semmit. Fejével bólintott utalva, hogy megértette. Egy mosoly kíséretében megfogta a kezem, és indulni készült. Maga után húzott volna, de én nem mozdultam. Kezét megszorítottam, ezzel érve el, hogy újra rám nézzen. Kérdően pislogott mikor visszafordult. Léptem egyet előre, ezzel csökkentve a köztünk lévő távolságot.  Lábujjhegyre emelkedve ajkaimmal az övéit érintettem. A pillanat nem tartott sokáig, mégis felért bármi mással. Mikor elhúzódtam, lágyan mosolygott rám.

                - Szent a béke? – nyújtottam felé a kisujjamat, mint ahogy az óvodások szokták. Gyerekes mozdulataim láttán, nem bírt a feltörő nevetésével. – Na, már! – löktem oldalba.

                   - Nem mondod komolyan? – biccentett a még mindig a levegőben lévő karom felé.

                - Szerinted? Ne csináld már!

                   - Na jó. – sóhajtott, és megpróbált komoly lenni. – Szent a béke. – kulcsolta össze kisujját az enyémmel.

Közel egy órás csúszással, de lassan csak elindultunk reggelizni. A városban sétálgattunk, egy éttermet keresve. Nem volt nehéz feladat, ugyan is minden második épület egy kisebb bárrá, étteremmé volt kialakítva. Rengeteg mellett elhaladtunk, de egyikről se vettünk tudomást. Jól esett végre vidáman, felszabadultan beszélgetni vele. Végig nevettük az utat, miközben kéz a kézben sétáltunk. Mikor már nem bírtam tovább, az egyik étterem teraszán helyet foglaltunk. A pincér azonnal jött is, és felvette a rendelést.

                - Egyelőre egy kávé és egy narancslé lesz. – mondta Krisztián. A pincér egy-egy étlapot helyezett elénk, majd elment. Krisztián kivette a kezemből az ételek sokaságát tartalmazó nagy alapú könyvet, és az asztal másik végébe tette.

                 - Ezt mos miért? Add vissza! – nyafogtam.

                   - Mi szükség van rá? Itt az enyém. – emelte fel az előtte lévő étlapot. Értettem mire megy ki a játék. Azt akarta, hogy közelebb legyek hozzá. *Akkor lássuk.*

                   - Szerintem én ilyen virslit eszek. – magyarázta. – Te?

                - Nem tudom. – húztam el a számat.

                - Segítek. Mit ennél szívesen?

                  - Bundáskenyeret. – nevettem fel. – De maradjunk inkább valami gyümölcsnél. – néztem rá mosolyogva.

                - Te meg az állandó diétád. – csóválta meg a fejét.

                - Sikerült választani? – kérdezte a pincér.

                   - Igen. Lesz egy gyümölcstál, illetve pár virsli. Továbbá hozzon, kérem bundáskenyeret is.

Amint a pincér leírta a rendelést, udvariasan biccentett, majd újra eltűnt.

                - Most miért kellett megrendelni azt is?

                  - Mert ez előbb mondtad, hogy szeretnél enni. – simított végig a karomon.

                - Akkor se fogom megkóstolni. Nem lehet.

                  - Akkor majd én megeszem. Neked pedig muszáj lesz végignézned.

                - Utállak. – nyújtottam rá a nyelvem.

                 - Tartsd a szádban! – hajolt közelebb, de szeme sarkából oldalra pillantott. Ajkaimba harapva mosolyogtam és nagyokat pislogtam rá. – Ne csináld. – suttogta rekedtes hangon.

                - Nem tetszem?

                   - Hülyéskedsz? Épp ellenkezőleg, túlságosan is tetszel.

Szavai újra mosolyt csaltak az arcomra. A reggelit legfőképp a vidámság, boldogság, jókedv hangulata járta át. Krisztián többször pillantott a terem másik sarkában lévő asztalhoz. Eleinte nem nyilvánítottam neki túl nagy szerepet, épp ezért próbáltam figyelmen kívül hagyni. Miután tízedjére is oldalra nézett, már nem bírtam tovább. Az asztal felé pillantva Henit fedeztem fel. A hangulatom teljes mértékben megváltozott. Semmi kedvem nem volt tovább jópofizni…

Krisztián a karomat simogatta, mélyen a szemembe nézett és egyre közelebb hajolt, hogy megcsókoljon.

                - Krisz, tudod… - szólaltam meg, mielőtt ajkunk összeért volna. – én se szeretem, ha játszanak velem. – mondtam egyenesen a szemébe. Gyengéden eltoltam magamtól, és Henire vetettem egy pillantást. Ezek után egyből értette, miről beszéltem. Bűnbánóan sütötte le szemeit. Ennyi volt, nem bírtam tovább! A széket kitolva magam alól felálltam, és elhagytam az éttermet. A közeli Balaton partot céloztam meg. Lassan sétáltam, mikor valaki megérintette a vállam. Tudtam, hogy Krisztián az. Mikor hátra fordultam, gyanúm beigazolódott.

                - Viki…

                   - Nem! Nem érdekel, érted?!  - Végképp kiborultam. Szemeim megteltek könnyekkel. Ezt látva, szorosan magához ölelt, és nyugtatóan a hátamat kezdte simogatni.

                - Ne velem akard féltékennyé tenni. Ha vissza szeretnéd kapni őt, keress valaki mást, aki segít. – suttogtam könnyeimmel küszködve.

                - Nem akarom visszakapni. Nekem te kellesz! Ennyi idő után sem sikerült erről meggyőznöm?

                - Nem látod magadat! Ha látnád… Van valami még köztetek, mintha még nem zártad volna le azt a kapcsolatot.

                  - Ha tudnád, mi történt, nem mondanád most ezt.

                - Talán, ha elmondanád! Egyszer sem próbáltál még meg beszélgetni erről.

Nagyot sóhajtott, és eltolt magától. Kezeimet megfogta, és úgy húzott maga után. Ellenkezni akartam, de újra rám nézett egy pillanatra.

                 - Gyere… csak gyere. – suttogta.

Egy ideig sétáltunk. Fogalmam se volt, hová tartunk. Végül egy fás részen álltunk meg. Krisztián leült az egyik tövébe, és a fa törzsének támasztotta a hátát. Az avart megpaskolva jelezte, hogy üljek mellé.

                - Itt ketten vagyunk. Nincs, aki megzavarhatna. – magyarázta, de nem nézett rám.

                 - Figyelek. – utaltam, hogy igazán elkezdhetné a mesélését.

Nagy levegőt vett, és bele is kezdett.

                - Régen volt, még jóval előtted. Egyik fotózáson ismertem meg. Hamar kiderült, hogy tökéletesen megértjük egymást. Boldogok voltunk, minden tökéletes volt… legalábbis én ezt hittem. Mint később kiderült, csak egy látszatkapcsolat volt a részéről. Egy színjáték, amivel maga mellett tarthatott. Egyik koncertről hamarabb hazaértem, mint ahogy megbeszéltük. Az akkori lakásomban, a saját ágyamban, az egyik háttértáncosommal…. – szemeit lecsukta. Láttam rajta, felzaklatták az emlékek. Közelebb húzódtam hozzá, és homlokomat halántékának támasztottam. – Pocsék érzés volt. – folytatta. – Természetesen ezután mindennek vége lett. Látni se akartam többé. Úgy éreztem átvert, kihasznált, és végül is igazam volt. Talán az fájt a legjobban, hogy én komolyan gondoltam vele. Ezzel szemben, neki semmit sem jelentettem. Később kiderült, a kezdetektől kezdve megcsalt. Úgy voltam vele, ha velem ezt megtehették, nekem is van jogom ugyanezt tenni másokkal. Azt a Krisztiánt ismerted Te meg.

                - Te nem vagy olyan, mint ő. – simítottam végig az arcán.

                  - De olyan voltam. Mindaz, aki most vagyok, neked köszönhetem.

                                - Hé, nem! Ezt felejtsd el, kérlek.

Még jobban magához szorított, fejét pedig a nyakamba fúrta.

                - Sajnálom. – suttogtam és a nyakába pusziltam.

Egy ideig összebújva ültünk.

                  -  Most már elég lesz ebből a letargiából. – mosolyogtam rá bíztatóan. – Emlékszel, megígérted, hogy vidámság és jókedv lesz. – felálltam a földről és a kezemet nyújtottam felé. – Gyere, menjünk vissza. Sétáljunk egy kicsit a városban. – megfogta a kezem, és erősen megszorítva állt fel ő is a földről.

                - Tényleg nem haragszol?

                 - Nincs miért haragudnom. – mondtam és újabb bíztató mosolyt küldtem felé.

A történtek ellenére jó hangulatban telt a nap további része. Útközben egy kisebb bazárba ütköztünk. Krisztiánból egyből előtört a kisgyerekes énje, és minden számára vicces dolgot megnézett, felpróbált. Ezzel nem is lenne baj, de amikor egy 22 éves fiatal idétlen rózsaszín gyerekszemüvegben lézerkarddal és bohócsapkával a fején kiabálja, hogy „Luke, én vagyok az apád”… nos, megrázó élmény volt. Kitartó anyáskodó viselkedésemet egy óriási vattacukorral jutalmazott. Valljuk be, nem éppen a legjobb ötlet volt a részéről. Egy az, hogy én nem ehetek ilyet, mert az ügynökségnél a srácok kinyírnak érte. *Színtiszta cukor. Hurrá…* Másrészről pedig Krisztiánnak hála, az egész a hajamba kötött ki. Már teljesen elfelejtettem, hogy legkedvencebb elfoglaltsága, hogy mindenféle étellel, itallal összekenjen. Egész délután kint bolondoztunk. Természetesen rengeteg bolondos képet készített, aminek nagy részét fel is töltötte, hogy a rajongói is láthassák. Már teljesen megszoktam a dolgot, így meg sem lepett. Nyolc óra lehetett, mikor hazafelé indultunk. Belépve az ajtón alig vártam, hogy lehúzhassam a cipőmet. *A franc egye, aki feltalálta a magas sarkú cipőket.*

                - Jól esne egy kád forró víz. Megyek, fürödni. – adtam apró csókot a szájára. Nagy sóhajtások és csábos tekintetek közepette szedtem össze a holmimat, míg Ő mindezt az ágyon fekve figyelte. Reméltem, velem tart, de úgy tűnt, nem értette a célzást.

A víz tökéletes volt. Teljesen ellazultam benne, mikor nyílt az ajtó. Sunyi mosollyal az arcán közelített felém.

                - Szeretnél valamit? – incselkedtem vele.

                   - Határozottan igen. – mondta, és úgy, ahogy volt, ruhástól beült mellém a kádba. Nem tudtam mit mondani, úgy meglepett. Csupán bambán pislogtam rá.

                - Azért a ruháidat levehetted volna. – nevettem, miután magamhoz tértem.

                  - Úgy izgalmasabb a játék, ha te szabadítasz meg tőle. Vagy azt hitted, azért jöttem, hogy a hátadat mossam meg? – nevetett.

                - Bolond. – ütöttem meg óvatosan a könyökömmel.

Az ölébe húzott, és a mellkasának döntötte a hátam. Keze felderítő úton járt a combomon, ajkai pedig a nyakamat kényeztették.

                 - Gyönyörű vagy. – suttogta.