-
Ígérd meg, hogy soha sem hagysz el.
- Sose hagylak el. – suttogta. – Nincs az a pénz, amiért meg tudnál
szabadulni tőlem.
- Nem is szeretnék. – húzódott lágy
mosoly az arcomra. – Megfázol. – hangom
aggódóvá váltott, mikor észrevettem, hogy erőteljesebben reszket karjaimban.
- Te hoztál ide.
- Mihez lenne ma kedved? –
érdeklődtem. Már a szobámban voltunk. A szekrény előtt álltam és száraz ruhát
kerestem magunknak. Kivettem egy pólót és egy melegítőt, és gyorsan magamra
rángattam. Viki az ágyon fekve figyelte minden egyes apró mozdulatomat.
Leköthette a látvány, mivel mintha meg sem hallotta volna az iménti szavaimat,
csak feküdt tovább és szemeivel engem pásztázott. – Tetszik a látvány?
- Nagyon is. – mosolygott. Nevetve újra a
szekrény felé fordultam és egy hosszabb póló után nyúltam.
- Szóval mit szeretnél ma csinálni?
–kérdeztem újra miközben átnyújtottam neki a pólót.
- Nem tudom. – dőlt vissza fáradtan
az ágyra. – Nem akarok kimozdulni, ha erre célzol.
- Akkor maradunk itthon. Rendelünk kaját,
nézünk valami filmet. Mit szólsz?
- A film okés. De főzzünk inkább. Az
sokkal… sokkal jobb.
- Te mondtad, hogy nem akarod felgyújtani a konyhát. Tudhatnád, hogy a
főzés nem köt le. És ha valami nem köt le, akkor próbálom valahogy kibújni a
munka alól. – érveltem a rendelés mellett miközben én is elnyúltam az ágyon. –
Ebben az esetben ez, a szexet jelenti.
- Hallottad már a mondást, miszerint
sokat akar a szarka, de nem bírja a farka? – kérdezte kuncogva.
- Igen? Így gondolod? – néztem rá
duzzogva.
- Jól van na. – puszilt meg. – Pizza jó lesz?
- Kínai.
- Olasz kaja? Mondjuk, spagetti?
- Sushi!
- Attól tényleg hízni fogsz. –
sóhajtott. – Mi is volt az első lehetőség?
- Kínai. – mosolyogtam.
- Na jó, de te rendeled, a filmet pedig én
választom.
- Rendben. – egyeztem bele.
- Leonardo DiCaprio már türelmetlenül
vár a lejátszóban. – kiáltottam. A film már indításra készen állt, a futár is
megjött, már csak Viki hiányzott. Általában szörnyen türelmetlen típus vagyok,
és mindezt csak tetőzte a mérhetetlen éhségem. A falnak dőlve vártam, hogy
visszajöjjön. Szemem végigsiklott a rumlis szobán, a földre szétdobált ruhákon
és cipőkön. Régen nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha is képes leszek
valakivel hosszabb távon megosztani a szekrényemet, a szobámat… az életemet. Az
asztalra pillantottam és szinte azonnal kiszúrtam egy képet. Nem láttam
tisztán, de mégis mosoly húzódott az arcomra, mikor felidéztem, mit ábrázol. Az
asztalhoz sétáltam, hogy újból láthassam. Ujjaimmal végigsimítottam a fekete
képkereten. A fotó minket ábrázolt és még valamikor a kapcsolatunk elején készült.
Mindketten önfeledten mosolygunk, boldogak vagyunk rajta. Milyen régen is volt… Tényleg azt hittem, ő lesz az igazi, akit
nekem szánt az ég. Tévedtem. Pontosabban, elcsesztem. Eldobtam magamtól azt a
nőt, az egyetlent, aki tényleg szeretett engem, és nem pedig az SP hozta
hírnevet látta bennem, mint eddig oly sokan.
- Kicsim. – szólt Viki az
ajtófélfának támaszkodva. – Nem jössz?
Csak
bambán bámultam rá és aprót bólintottam. Közelebb lépet és kezével
végigsimított az arcomon.
- Minden rendben?
- Persze. – hazudtam. Látszólag nem
győztem meg. Kezei tarkómra siklottak és magához húzott. Fejem nyakába temettem
és mélyen belélegeztem illatát. Talán megnyugtatni akart vele, elhitetni velem,
hogy ne aggódjak, mert minden rendbe jön.
Kissé
elhúzódott, amikor meglátta a kezemben lévő képet és mosolyogva vizsgálta azt. Az a mosoly…
- Határozottan jól nézünk ki egymás mellett. –
felnevettem szavai hallatán.
- Azt mondod? – vontam újra közel magamhoz.
- Hozzá kell tenni, jobb szeretem az
örök gyerek, mosolygós Kriszt. Szóval, szabadságra küldhetnéd a depressziós
énedet. – nevetve öleltem át és adtam puszit a hajára.
- Komolyan mondtam. – dünnyögte
fejét a nyakamba fúrva. – Légy egy kicsit vidámabb. Ha valami baj van, mond el,
kérlek, vagy pedig lépj túl rajta.
- Régen annyival egyszerűbb volt minden. – sóhajtottam.
- Nem, Krisztián. Semmi sem volt egyszerűbb.
Csupán örültünk az együtt töltött időnek. Ehelyett most, amikor végre kettesben
lehetünk, mély letargiába esel.
- Menjünk inkább enni. – zártam
rövidre a témát. Nem tudom mi ütött hirtelen belém. Vikit meg sem várva
sétáltam ki a szobából, és ültem le enni a konyhában. Éhes voltam, de csak
turkáltam a tányéromban. Megint totál
idiótán viselkedtél. Pacsi neked, Kölyök!
- Megbántottalak? – mászott Viki az
ölembe.
- Nem. Dehogy is! – mosolyodtam el
kényszeredetten. – Csak... igazad van. – simítottam a füle mögé pár hajtincset.
- Nem akartalak bántani. Tudom, most
kicsit szenzitívebb korszakodat éled.
- Jól vagyok. Tényleg!
Helyeslően
bólintott, bár szeméből sajnálattal teli fájdalom sugárzott.
- Zenét? – próbáltam oldani a
feszültséget.
- Rendben. – mosolygott. A pulton
lévő dokkolóhoz léptem és belehelyeztem az IPhone-om. Véletlenszerűen
indítottam el egy zenei listát rajta. Ez után viszonylag egész jó hangulatban
sikerült megebédelnünk.
- Tessék. Válassz. – nyújtott felém
két kicsi szerencse sütit.
- Ezt honnan szerezted? – néztem rá kérdőn.
- Csak válassz! – tolta még közelebb
a tenyerét az arcomhoz. Teljesen megadva magam vettem el az egyiket. Izgatottan
nézte végig, ahogy széttöröm és kihámozom belőle egy apró papír fecnit.
- Ezt mégis hogy…? – néztem fel rá
döbbenten, miután elolvastam a „jóslatot”.
- Mit ír? – kérdezte érdeklődést színlelve.
Több mint valószínű, pontosan tudta.
- Szeretlek! – olvastam fel a kézzel
írott szöveget és felmutattam a kis lapot.
- Én is. – mosolygott elégedetten.
- De, mégis hogy… hogy csináltad?
- Varázslat. – súgta közelebb
hajolva a fülembe.
- Fúj – fintorogtam el a következő
szám hallatán és már mozdultam is, hogy valami másikat keressek helyette.
- Ne már. Imádom ezt a dalt. – szólt
közbe Viki. Alig hallhatón dúdolni kezdte dallamot, csípőjét lágyan ringatni
kezdte.
- Sosem hallottak még énekelni. – suttogtam
mögé lépve és átöleltem derekát.
- Nem is fogsz. – jelentette ki
mosolyogva.
- Kérlek.
- Hatalmas bajnak kell lennie, hogy
én énekeljek. – magyarázta. Lassan felvettem a tempóját és teljesen hozzá
simulva, vele együtt mozogtam a zene ritmusára.
- Akkor táncolj! – fordítottam magam felé.
- Sztriptíz bárban érzed magad?
- Nem. – mosolyogtam – Bár, ami azt illeti,
szívesen vetkőztetnélek. – suttogtam. Kezeim automatikusan siklottak pólója alá
és kezdték felfelé húzni a vékony textíliát.
- El a kezekkel. – próbált határozottnak tűnni, de nem igazán volt
meggyőző.
- Tényleg képes lennél megfosztani
tőlem, ezt az egy örömöt?
- Krisztián, menj már a fenébe! – nevetett és megpróbált eltolni
magától.
- Na jó, az éneklést hanyagolhatjuk.
Valószínűleg úgysem lenne egy fenomenális produkció.
- Megszólalt már a nagy sztár… - forgatta a
szemeit.
- Választhatsz. Táncolunk, vagy
szeretkezünk.
- Sértegetsz, és még én kedvezzek
neked? – nevetett.
- Rendben. Választhatod a mindkettő
opciót is. – mosolyogtam szemérmetlenül.
- Tűnj innen! – tolt el magától újra és fordított nekem hátat nevetve.
Idétlen
mozgásommal próbáltam rávenni, hogy táncoljon velem. Igyekeztem mindent
bevetni. Csípőmet jobbra-balra, előre-hátra ringattam. Tiszta hülyét csináltam
magamból. Viki már-már fuldoklott a nevetéstől. Egyre inkább közeledtem felé,
mígnem derekánál fogva magamhoz nem vontam.
- „Csak te légy most karomban,
kincsem… Nincsen felhő most felettünk. Mint gyermekek egymásba úgy szerettünk.”
– énekeltem a dal szövegét, miközben lassan dülöngéltünk jobbra-balra.
Viki szemszöge:
Összebújva
néztük a filmet. Egyáltalán nem kötött le a történet, de nem is igyekezetem
magamon erőt venni. Egyszerűen élveztem a pillanatot, ahogy parfümének férfias
illata lassan átjár, mígnem teljesen betölti tüdőmet, miközben fülemben
szüntelen visszhangzik lassú, egyenletes szuszogása.
Fejem
kissé megemelve mellkasáról, felnéztem rá. Fáradtnak tűnt. Karikás szemei majd
leragadtak. Tudtam, hogy nem fog aludni… Rám való tekintettel, nem. Elhúzódtam,
mire kérdőn pillantott rám.
- Gyere. – kérleltem.
- Mit szeretnél? – suttogta közelebb hajolva.
- Csak bújj ide. – Fejét a nyakamba
temetve feküdt el mellettem.
- Szeretlek. Mindig is szerettelek,
és örökké szeretni is foglak. – mondta rekedtes hangon.
- Én is.
Kezeim
szüntelen hátát simogatták, lehelete bőrömet csiklandozta. Imádtam ezt az
együtt töltött napot, a hullámvasútra emlékeztető változékonyságával együtt. Néha
egyik pillanatról a másikra zuhantunk a magasból egyenes le, a mélybe. Nem
akartam tudomást venni róla, a szívem mélyén tudtam, valami nincs rendben.
Sokszor éreztem azt, hogy valami aggasztja, történt valami, amit egyedül nem
képes megoldani. De mégis mit tehetnék,
ha hallgatásba burkolódzik?
Miután
elaludt, óvatosan kihámoztam magam karjai alól és a konyhába mentem egy pohár
vízért.
- Szia. – köszöntött Barbi.
- Szia. Úr Isten, de rég nem láttalak.
- Bizony.
- Szabad? – utaltam gömbölyödő
pocakjára, mire bólintott. Csodálattal simítottam végig rajta kezemet. – Hogy vagytok?
- Nagyszerűen. – mosolygott.
- Még így sem tudom felfogni, hogy
gyereked lesz. Fiú vagy lány? Gondolkodtál már a nevén? Bencével mi van? Olyan
rég nem láttam. És mi járatban vagy itt? – hadartam összefüggéstelen
mondataimat.
- Nyugi. – nevetett – Ne siess.
Ráérünk. Egyébként Szandrához jöttem. Megbeszéltük, hogy elkísér vásárolni, de
úgy látszik Tamás jobb ajánlattal szolgált. Tényleg, te nem jössz el?
- Nem tudom. Krisztián bent alszik.
- Nem tudtam, hogy bébiszitternek álltál. Ugyan
már. Nem kell állandóan mellette ülnöd. Amúgy sem lennénk sokáig. Te mondtad,
hogy régen találkoztunk. Legalább most bepótoljuk a kimaradt beszélgetést.
- Legyen. – sóhajtottam.
Nem
akartam Krisztiánt felkelteni, így felvettem a kabátomat és szó nélkül
elmentem. Tényleg jó volt végre kicsit csajosabb témákról beszélgetni egy jó
baráttal. Végül egy kávézóba ültünk be.
- És mi újság veletek? – kérdeztem.
- Meg vagyunk. Bence nagyon felelősségteljes, és rettentően aggódó
természetű lett az elmúlt időben. – mosolygott.
- Érthető. – kortyoltam bele a kávémba.
- És veletek minden rendben?
- Nem is tudom. – sóhajtottam – Azt hiszem
igen.
- Azt hiszed? – vonta fel szemöldökét.
- Egy ideje úgy érzem, valami
történt, amiről nem akar velem beszélni. Furcsán viselkedik. Retteg, hogy
elveszít. Szeretem és imádok vele lenni, de néha úgy érzem, megfolyt.
- Te mondtad régen, hogy alig van
időtök egymásra, és hogy neked többre van szükséged.
- Ez így is van. Nem bánom, az
együtt töltött időket, de az állandó hullámvölgyek, az ingadozó kedélyállapot,
mely szintre percről percre változik, kikészít. Lassan beleőrülök, hogy nem tudom,
mi emészti ennyire.
- Miért nem kérdezel rá?
- Szerinted nem tettem már meg? Többször kérdeztem, hogy mi nyomasztja. Bíztattam,
hogy nekem bármit elmondhat, de mindhiába.
- Azért ne add fel. Tudod milyen.
Szereti maga megoldani a gondjait. Valószínűleg valami szakmai probléma álul a
háttérben. Lassan helyre áll a rend és minden a régi lesz. Légy egy kicsit
türelmesebb. Éreztesd, hogy mellette állsz. Tudasd, hogy bármi is történt, vagy
fog történni, rád számíthat, mert mindig ott leszel vele.
- Nem hiszem, hogy szakmai jellegű gond lenne.
- Akkor? – ráncolta össze homlokát.
- Fogalmam sincs, de rá fogok jönni.