Kérnék szépen mindenkit, hogy véleményezze a történetet! Vannak, akik rendszerint írnak, és ennek nagyon örülök! Nagyon aranyosak, hogy mindig veszik a fáradtságot, és hozzászólnak. Igazán fontos nekem a véleményetek!!
Nagyot nyeltem, és gyorsan újra tárcsáztam, de már nem vették fel. Idegesen dobtam le a telefonom.
Nagyot nyeltem, és gyorsan újra tárcsáztam, de már nem vették fel. Idegesen dobtam le a telefonom.
- Mi történt? – értetlenkedett Tomika.
- Az a szemét! Ha bármi baja lesz Vikinek, nem tudom, mit csinálok vele. – túrtam bele idegesen a hajamba.
- Elmondanád végre, hogy mi a fene történt? – emelte fel a hangját. Őrjöngve meséltem el neki azt, amit tudtam. Kikelve magamból, ordítoztam, káromkodtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy bántani fogja.
- Kölyök, ülj el. – tolt le az ágyra. – Nagy levegő, nyugodj le egy kicsit. Attól, hogy most idegeskedsz, nem jutunk előrébb! Gondold át a dolgokat. Ha készen állsz, itt a telefon. Hívd fel a rendőrséget. – mondta. Bambán meredtem a mobilomra. Nem tudtam, mit tegyek. Tomika hangja elhalkult. Tudtam, hogy még beszél, de már nem figyeltem rá. Csak Ő járt a fejemben. Kétségbeesetten néztem fel rá.
- Nem akarom elveszíteni. Ha csak egy ujjal is hozzáér….
- Ilyenre még csak ne is gondolj! Nem lesz semmi baj, hidd el. Viszont, lépnünk kel, de nagyon gyorsan. Beszélj a rendőrökkel.
Remegő kezekkel nyúltam a telefon után.
Viki szemszöge:
A külváros felé tartottunk. Mátéra néztem. Még sosem láttam ilyennek. A szemében valami furcsa tűz égett, nem tudom megmagyarázni mi volt, de megrémített. Nem tudtam, hogy most mi lesz. Egy raktár épületnél állt meg az autó. Máté felém fordult.
- Szállj ki! – parancsolta meg. Nem mertem ellenkezni. Remegő kezekkel nyúltam az ajtó után. Ő is kiszállt, és megragadta a karom. Erősen ráncigálni kezdett a bejárat felé.
Sötét volt, és büdös. a padló nedves volt.
- És most mit akarsz tenni? – kérdeztem, de nem válaszolt. Úgy tett, mint aki meg sem hallotta. – Kérdeztem valamit. – emeltem fel a hangomat.
- Az egyenlőre ne érdekeljen.
- Fogadni mernék rá, hogy még te magad sem tudod. Egyáltalán miért is raboltál el?
- Mondtam, hogy szakíts vele, nem tetted.
- Miért is tetem volna? Ha vele vége lett volna, még akkor sem kezdeném újra veled. Egyszer bőven elég volt, még egyszer nem követem el ezt a hibát.
- Ha az enyém nem lehetsz, akkor másé se. – tolt neki erősen a falnak. Kezével erősen szorította a torkomat, és egy késsel játszott az arcom előtt.
- Nagyon jól tudod, hogy úgy is le fogsz bukni. Szerinted Krisztián semmibe hagyja a dolgot? Ne légy hülye, engedj el. – mondtam remegő hangon.
- Vigyázz, ne hogy valami baja essék, a hercegednek – szorított egyet a nyakamon.
- Most azt hiszed, megijedtem? Nagyon jól tudom, hogy nem lennél képes bántani. Engem nem.
- Ne légy ennyire elszállva magadtól.
- Talán nem így van? Gyáva vagy! Nézd meg, itt állsz pár centire tőlem, és nem mersz lépni. Magad sem tudod eldönteni, hogy mit tegyél. – mondtam flegmán. Nem tudom mi ütött belém, miért lettem ilyen bátor. Tisztában voltam, vele, hogy nem bánthat. Direkt ideegesítettem, hogy végre ő is rájöjjön, mekkora hülyeséget csinált.
- Ezt fejezd be. – kezdett dühös lenni.
- Mert, mi lesz? – kérdezem, de nem válaszolt. Keze lecsúszott a lábamig. A kés hideg volt, ahogy a bőrömet érte. Combom belső oldalán végighúzta a kés élét. Elég mély sebet ejtett rajta. Felszisszentem.
- Na, még mindig nagy a szád? Várj csak, míg meglátod, mit művelek a drágalátos Krisztiánoddal. – mondta, majd rátámadt ajkaimra. Védekezni sem volt időm. A szavai újra és újra a fülembe csengtek. A nyakamat kezdte csókolgatni, mikor végre meg tudtam szólalni.
- És ha mégis meggondolom magam?
- Tessék? – nézett rám kérdően.
- Szakítok vele. – próbáltam erős lenni, hogy ne lássa a fájdalmat, amit legbelül éreztem.
- Miért higgyek neked? Már volt rá lehetőséged, és nem tudtad megtenni.
- Akkor menjünk el. Kezdjünk új életet vidéken. Csak ketten, együtt. - mondtam könnyeimmel küszködve. – Emlékszel? Pont úgy, ahogy régen elképzelted.
- Te sem gondolod komolyan. – állt tőlem távolabb. Arcára döbbenet ült ki.
- Halál komolyan mondom. Elmegyek veled, egyetlen egy feltétellel. Krisztiánt hagyd békén. Ne bántsd, kérlek.
- Ennyire szereted?
- Igen, és ha ez kel ahhoz, hogy megvédjem.
- Szerencsés, hogy te vagy a barátnője. Nem hiszem, hogy sokan feláldoznák a saját boldogságukat, a másikért.
- Ha valakit nagyon szeretsz, mindent megteszel, hogy neki a lehető legjobb legyen. Ha kell, akkor el is engeded, és hagyod, hogy élje tovább az életét nélküled. Máté, kérlek. Ha egy kicsi is szeretsz még, hagyod, hogy boldog legyek.
- Igen is szeretlek!
- Nem, már csak megszokásból ragaszkodsz hozzám. Te sem lennél boldog újra velem. Nem bírnád elviselni azt, hogy hiába vagyok veled, közben mást szeretek.
- Igazad van. – suttogta. – De már túl késő. Már biztos úton van a rendőrség. Hamar kiderítik, hogy ide hoztalak. A raktár az én nevemen van.
- Menj! - dobtam oda neki a kulcsot. – Még van időd elmenekülni.
- Köszönöm. – suttogta. – Nagyon sajnálom, én…én…nem akartam…
- Tudom. – öleltem meg. – Nem haragszom. Ez most nagyszerű alkalom, hogy új életet kezdj. Találj valami tisztességes munkát, és ne félj, egyszer te is megtalálod azt, aki annyira szeret, mint ahogy te őt.
- Köszönöm. – suttogta.
- Menj, mielőtt túl késő.
Alig, hogy elment Máté, hangos sziréna hangja hallatszott a távolban. Pár percen belül meg is érkeztek a rendőrök. Krisztián is velük volt. Ahogy megláttam, a nyakába ugrottam. Szorosan öleltem magamhoz, és mélyen belélegeztem illatát. Gyengéden ölelt át, és óvatosan megsimogatta a hátamat. Pár percig így álltunk, majd egy kicsit eltolt magától.- Jól vagy? Nem bántotta? Hol van az a rohadék? – nézett körbe idegesen.
- Elment. – szipogtam.
A rendőrök feltettek pár kérdést. Kérték, hogy meséljem el, mi történt. Többek között megkérdezték, hogy kívánok-e feljelentést tenni Máté ellen. Nem tudom, hogy jól cselekedtem-e, de nemmel válaszoltam. Egy ideig biztos nem látom, aztán, ha mégis felbukkanna…
- Miért nem jelentetted fel? – kérdezte Krisztián idegesen. Már hazafelé tartottunk. Nem tudtam rá mit válaszolni.
- Krisztián, ne beszéljünk erről, kérlek. Fáradt vagyok. – tértem ki a kérdés elől. Nem szólt semmit, csak sóhajtotta egyet, majd újra a vezetésre koncentrált. Gondolataimat magam mögött hagyva bámultam ki az ablakon. Csak felejteni akartam, és túl lenni mindenen.
Mikor hazaértünk, mindenki lelkesen fogadott. Nagyon örültek, hogy nincs semmi bajom. Kedvesek voltak, és nagyon aranyosak, hogy így aggódtak értem. leültünk egy kicsit beszélgetni a nappaliba. Szorosan Krisztiánhoz bújva ültem le a kanapéra. Próbáltak faggatózni, de én nem árultam el semmit. Mikor már elegem lett az állandó kérdezgetésekből elmentem zuhanyozni.
Jólesett, ahogy a meleg víz átmelegítette kihűlt testemet. Nekidőltem a csempének, és lassan csúsztam le a padlóig. Nem akartam elhinni, azt, ami ma történt. Miért pont velünk? Miért nem lehetünk boldogok? Miért jön közbe mindig valami? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Annyi pozitívumot láttam az egészben, hogy végre vége. Máté kilép az életünkből, és nyugtunk lesz. Mikor már úgy éreztem, elég volt, kiszálltam a zuhany alól. Tükörben láttam, hogy nyakam néhány foltban belilult, de a combomon lévő vágásnyom sokkal jobban zavart. Nagyon csúnya volt, jóval csúnyább, mint a nyakam. Megtörölköztem egy puha törölközőbe, és felvettem valami pizsamát, ami eltakarja azt. A hajamat összefogtam, majd kimentem Krisztiánhoz.
