75. rész

A napok szörnyen lassan teltek, viszont felettébb nem voltak olyan unalmasak. Hogy el tudjunk szabadulni egy kicsit, Krisztián még több munkát vállalt. Megint csak beköszöntött az a korszak, ami a kiborulásom előtt volt jellemző, de nem tettem szóvá. Csendben vártam, hogy eljöjjön a hétvége és újra csak egymásra koncentráljunk. Az biztos, szerencséje, hogy kitalálta ezt az „utazzunk el együtt, és hozzunk rendbe mindent” tervet, egyébként már rég feladtam volna. Az elmúlt napok rohanásával hamar elérte volna, hogy összeszedjem a holmimat, és minél messzebbre menjek tőle. Az érzéseim viszont mit sem változtak iránta. Ugyanúgy szeretem őt, mint ezelőtt. Viszont, a még mindig fennálló időhiány és az egyre gyakrabban előforduló veszekedések megpecsételik a kapcsolatunkat. Az, hogy egy-egy veszekedésünk közben gondolkodás nélkül vágunk egymás fejéhez mindent, ugyancsak nem old meg semmit. Viszont megígértem neki, hogy adok még egy esélyt kettőnknek és én állom a szavam.

      - Bár meg sem ismertelek volna!

      - Ha valóban így érzed, ha ennyire utálsz, miért nem teszel valamit, hogy megszabadulj tőlem? – kiabálta a veszekedésünk végén, majd becsapva maga után az ajtót elment.

      - Utállak! – kiáltottam utána, bár tudtam, hogy már nem hallja. Forrt bennem a düh, így a kezemben lévő poharat egy jól célzott mozdulattal az ajtónak csaptam, mely apró szilánkokra törve hullott le a földre.

        - Legyetek szívesek nem most veszekedni. Egyesek még aludni próbálnak. – magyarázta Tomika álmos hangon.

         - Tudod, ha egyesek este aludnának, és nem mással foglalkoznának, nem lennének ilyen gondjai. – dünnyögtem alig hallhatóan, miközben az ajtóban lévő üvegdarabokat szedtem össze.

             - Figyelj, én nem a Kölyök vagyok, tehát valami normális hangnemben, ha megismételnéd…és legközelebb válogasd meg a szavaidat, rendben? – utasított rendre Tamás. Igazából meglepett. Még sose láttam ilyennek, még sose beszélt velem ilyen lekezelően, de mégsem haragudtam rá. Igaza volt, nem rá voltam dühös.

          - Elhiheted, vele sem szeretnék ilyen viszonyban lenni. – mondtam teljesen őszintén, majd megálltam a szilánkok összegyűjtésében, és csak meredtem az egyikre.

        - Akkor ne légy, ilyen egyszerű. Viki, nem kell mindig minden ellen harcolni, mindenben a rosszat látni. Szeretitek egymást, és mi lenne, ha ezt végre ki is mutatnátok?!

        - Szerinted, én élvezem ezt, az állandó vitatkozást? De egyedül kevés vagyok hozzá. Neki is akarni kéne, de… - furcsa érzés fogott el. Nem akartam kiadni mindazt, ami nyomaszt. Lehet mert szégyelltem, hogy ilyesmi eszembe juthatott. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Úgy éreztem jobb, ha erről még Tomika sem tud.

         - De? – kérdezett rá. – Viki, ha már belekezdtél fejezd is be.

          - Tomika, volt már olyan érzésed hogy,.... hogy…. – hátamat az ajtónak támasztva csúsztam le a földre. – Nem tudom, hogy magyarázzam el neked.

        - Segítek. Egyszerűen. – mosolygott rám bíztatóan, és leült mellém. Egy ideig gondolkoztam, hogy mégis hogyan mondjam el neki, hogy ő is megértse.

         - Tehát, amikor elmész valahová, Dörmee-t pedig otthon hagyod, és mikor hazajössz, ő ugyanúgy vár téged. És tudod, hogy bármit csinálsz, bármi is történik aznap, ő várni fog, és mindig melletted lesz. Már szinte természetes, hogy van neked. Valahogy úgy érzem magam, mint Dörmee. Bármilyen hülyeséget is csinált, én mindig ott voltam mellette, és ott is leszek ezek után is. Támogatni fogom, bármiről legyen szó, de már nem érzem azt, hogy harcolna értem. Egyre inkább azt veszem észre, hogy úgy tekint rám, mint egy tárgyra, egy plüss macira, akivel ha van kedve, foglalkozik, ha nincs, akkor felteszi a polcra, és majd egyszer talán újra leveszi onnan.  Jaj, Tomika, mond, hogy érted, hogy mire akarok kilyukadni.

                  - Értem. Persze, hogy értem. De Viki, attól, hogy ez még így is van, én még szeretem azt a macit. Bármennyire is nem úgy tűnik néha, de bármit megtennék érte, és ezzel Kölyök is így van. Tudom, hogy ezt az időszakot nehéz átélni, de csak azért dolgozik ennyit, hogy el tudjatok menni, hogy egy kicsit kettesben tudjatok lenni. A sok munka pedig fáradtsággal, és feszültséggel jár.

                 - Ez így igaz, de attól még nem kéne olyanokat a fejemhez vágnia.

                   - Persze, hogy nem kéne, de olyankor már maga sem tudja, hogy mit beszél. Viszont, légy egy kicsit türelmesebb vele. Hidd el, vége ennek az időszaknak, és minden a régi lesz. – bíztatott Tamás. Nagyon jól estek a szavai, és végre valakinek kiönthettem a szívem, és lehet, hogy nem oldódott meg minden és lehet, hogy még mindig kétségek gyötörnek, de legalább kiadhattam magamból mindezt. – De ha most megbocsájtod, visszamennék aludni. Nagyon fáradt vagyok, de majd még beszélünk erről. Rendben? – nézett rám mosolyogva, miután feltápászkodott a földről. Nem szóltam semmit, csupán némán bólintottam, majd ő elindult vissza a szobába.

               - Tamás. – szóltam utána. – Köszönöm.

               - Igazán nincs mit. – mosolygott újra, majd eltűnt az ajtó mögött.

  

Egy ideig még csendben ültem, és gondolkoztam, majd jobbnak láttam, ha eltakarítom a még földön maradt szilánkokat, és veszek egy jó forró fürdőt. Nyugtatóan hatott, ahogy elmerültem a forró vízben. Teljesen ellazított, és felfrissítette az agyam, mindazok ellenére, hogy folyamatosan Krisztiánon gondolkoztam. Tomika szavai zengtek újra és újra a fülemben. „Nem kell mindig minden ellen harcolni, mindenben a rosszat látni”. Elgondolkodtam rajta, hogy tényleg minden, ami történt, csak az én hibám volt? Lehet, hogy én rontottam el valamit. ’Viki, ezt most hagyd abba. Nem az én lelkemen szárad!’ Kezdett elhűlni a víz, így kiszálltam. A nyári meleg még mindig elviselhetetlen volt, ezért csak egy melltartót, és egy bugyit vettem fel, de még így sem éreztem kényelmesen magam. Már későre járt, de Krisztián még mindig nem ért haza, ez pedig már meg sem lepett. Mondhatni, már hozzá szoktam, hogy még nem vagyok ébren, amikor elmegy, és már alszom, mikor megjön. Jobb lett volna nem megvárni őt, de nem tudtam elaludni. Egyre csak forgolódtam az ágyban. Egyszerűen, sehogy sem volt jó. Az ablak felé fordultam, és a csillagokat kezdtem nézni, mikor hallottam, hogy valaki kint becsapja az egyik autó ajtaját. Felkeltem, és kinéztem az ablakon. Nem tévedtem, ő volt az. Könyökömmel a párkányra támaszkodva hajoltam ki az ablakon. Az autónak dőlve telefonált, így esély sem volt arra, hogy észrevegyen. 

Becsuktam a szemem, és átadtam magam az esti hűvös szellő adta kellemes érzésnek. Megpróbáltam kizárni mindent, és csak a csillagokra koncentrálni. Ahogy felnéztem rájuk, minden olyan egyszerűbbnek tűnt. Lehet, hogy hülyén hangzik, de úgy éreztem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem lenne semmi gondom. Krisztián hangja is egyre halkabb lett, végül már nem is hallottam, hogy mit beszél. Csak néztem fel az égre, és hagytam, hogy a gondolataim szabadon szálljanak. Régen nem csináltam ezt. Valamiért mindig is imádtam ebből az ablakból bámészkodni.  Függetlenül attól, hogy nappal van, vagy éjszaka. Órákat tölthettem el így, mert egyszer csak azt vettem ész, hogy Krisztián nedves keze a vállamat érinti. Szemeimet lecsukva mélyen belélegeztem parfümének férfias illatát. Felkönyököltem az ablakból, és kiegyenesedtem, de nem fordultam szembe vele. Éreztem, hogy mögém állt, és kezeit a derekam köré fonta. Szinte teljesen belesimultam az ölelésébe. Hátamat a mellkasának döntve próbáltam még közelebb kerülni hozzá. Óvatosan közelebb hajolt, és apró puszit lehelt az arcomra.

           - Krisz. – fordultam vele szembe, de nem bújtam ki a karjai közül. – Úgy sajnálom. – néztem mélyen a szembe. Nem szólt semmit, csak elmosolyodott, és még egy puszit adott, de most már a homlokomra.

             - Semmi baj. – suttogta.

            - Nem akarok folyton veszekedni. Alig várom, hogy végre reggel legyen. El akarok menni innen minél hamarabb.

            - Viki. – sóhajtott egyet, és hátrébb lépett egy kicsit. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de csak 2-3 óra körül tudunk elindulni. Délelőttre még van egy sajtótájékoztatóm.

           - Mi? De megígérted, hogy már reggel kimegyünk.

             - Tudom, de már nem mondhattam le, és amúgy is, így még lesz időm nyugodtam összepakolni a holmim.

             - Azt már én megcsináltam, és reméltem, hogy már holnap nem mész sehová, és nincs semmi dolgod.

            - Viki, kérlek, légy egy kicsit megértőbb.

             - Szerintem, én elég megértő szoktam lenni. – sóhajtottam. Karjait óvatosan lehámoztam magamról, és kibújtam az öleléséből.

              - Hé, lassabban. – húzott vissza magához. – Most nagyon utálsz?

             - Ühüm. – hümmögtem, miközben szorosan bújtam vissza az ölelésébe.

              - Van valami, amivel talán megbocsájtanál nekem? Mit szólnál egy forró fürdőhöz. Tudom, hogy szereted. – suttogta.

              - Már fürödtem, és ha jól érzem, te is túl vagy már rajta.

                - Mit számít az? – simított végig a vállamon.

             - Már nincs hozzá kedvem. Inkább aludnék, ha lehet.

             - Értem. – mondta. Csalódottságát egy mosollyal próbálta leplezni. – Gyere. – suttogta, majd a karjaiba vett. Egyenesen az ágyig vitt, és óvatosan ráfektetett, majd bebújt mellém.

              - Szeretlek. – bújtam nagyon közel hozzá, és fejemet a nyakába fúrtam.

           - Én is, és tényleg sajnálom. Tudod, hogy fontos vagy nekem, nagyon fontos. De ez most nagy előre lépést jelenthet a karrieremben. Meg kell értened. Megígérem, sietek ahogy csak tudok. - mondta, miközben mindvégig a hátamat simogatta. - Már alszol? - kérdezte, de nem válaszoltam rá. Szemeimet lecsukva alvást színleltem. Egy ideig még éreztem, hogy ahogy keze az oldalamon siklik, majd egyre csak lassult, végül megállt, Krisztián légzése pedig egyenletes szuszogássá lassult. Én nem tudtam ilyen könnyen elaludni. Csak néztem őt, ahogy alszik...

74. rész

A hetek egyre csak teltek, és teltek. A nyár már a vége felé járt, a forróság pedig elviselhetetlen lett. Lehet, hogy ez a szikkadt késő nyári időjárás is csak rontott a helyzeten. Egyszerűen nem volt semmi életkedvem. Legszívesebben csak ültem volna a hűvös szobában, egy jéghideg üdítővel a kezemben. De erre sajnos semmi lehetőségem nem akadt. Egyre több munkám lett, ez pedig azzal járt, hogy egyre kevesebb időt tudtam Krisztiánnal együtt tölteni. Több dolgot is meg akartam vele beszélni, de egyszerűen nem volt rá alkalmam. Az Ő élete is zajlott, elég keményen. Szó szerint koncertről koncertre, adásról adásra járt. Sokszor volt nyűgös és ideges, és ez feszültséget keltett köztünk. Azonban veszekedéseink nem tartottak sokáig, sőt szinte pár perc után kibékültünk. Viszont azt, hogy állandóan fáradt egyre nehezebben tudtam kezelni.

Egy nagyon hosszú nap után fáradtan estem haza. Az utcán láttam parkolni Krisztián autóját. ’Legalább itthon van.’ Reménykedve léptem be a lakásba. Gyorsan ledobáltam az asztalra a holmimat. Gondoltam a szobában van, és már megint dolgozik. Halkan nyitottam be. Az asztalnál sehol sem láttam. A reggel felvett holmija a földön hevert szétdobálva. Az ágy felé tekintettem, és megpillantottam Őt. Édesen szuszogott. Sajnáltam ilyenkor felkelteni, de szükségem volt rá, arra, hogy odabújjak hozzá, hogy együtt csináljunk valamit.

Leültem az ágy szélére, és ébreszthetni kezdtem.

      - Krisztián. Kicsim. – próbáltam keltegetni, de mind hiába. – Na Krisz. Kérlek szépen.

Nagy nehezen kinyitotta a szemeit, és álmosan pislogott rám.

    - Most légyszi ne. Fáradt vagyok. – nyöszörgött, majd fejét újra a párnába fúrta.

      - Na. Ne légy már ilyen. Csináljunk valamit. – kezdtem újra noszogatni, és a hátára ültem. Sajnáltam szegényt. Elhittem, hogy fáradt, mert tényleg sokat dolgozik mostanában, de szerintem az, hogy némi időt velem is töltsön nem nagy kérés. Nem vágytam sokra. Egy vacsorával, esetleg egy filmezéssel is beértem volna. Lehet, önzőségnek hangzik…nem tudom. Ha az önzőség, hogy a szerelemmel kettesben akarok tölteni egy kis időt, akkor igen. Önző vagyok.

      - Most nincs kedvem semmihez.  – dünnyögte a párnába.

      - Aj már. Menjünk el sétálni, vagy bármi más, csak csináljunk valamit. Együtt.

        - Jó. Akkor mondjuk mit szolnál az alváshoz? – rántott be az ágyba, és szorosan magához húzott.

     - Látom esélytelen, hogy egy kicsit is kimozduljunk, ugye?

       - Ühüm. – dünnyögte a párnába.

Ilyen könnyen azért nem adtam fel a dolgot. Valahogy valamiféle energiát, életkedvet kell bele lehelni. ’Rendben csajos. Most vesd be magad.’ Óvatosan közelebb hajoltam, és apró csókokkal hintettem be a nyakát, ezzel hozva tudomására, hogy milyen szándékaim is vannak. Szinte azonnal kapott az alkalmon…..

Reméltem, hogy a kis akcióm némi kedvet csinál bármiféle programra, de tévedtem. Krisztián csak még fáradtabb lett. Már kezdett kicsit elegem lenni az állandó kérlelgetésből, hízelgésből. Amúgy sem szeretem, ha valami miatt szinte könyörögnöm kell, de így, hogy szinte apró szikráját sem láttam annak, hogy talán végre sikerül kirángatni az ágyból, és némi időt együtt tölteni vele, hagytam inkább. A takarót magam köré csavartam, és duzzogva ugyan, de azért óvatosan kimásztam mellőle az ágyból.

          - De ugye nem baj? – simított végig meztelen vállamon.

      - Nem. Semmi baj. Pihenj csak. – hangomon érezhető volt némi féle irónia, de őt úgy tűnt nem zavarta….vagy csak túlságosan fáradt volt hozzá.

         - Tudod, hogy imádlak. – nézett fel rám fáradt kölyökkutya szemekkel, majd közelebb hajolt, és ajkait a vállamhoz érintette, miközben szemeivel végig engem nézett.  – Majd máskor bepótoljuk rendben? De most nagyon fáradt vagyok.

               - Rendben. – adtam tömör választ egy sóhajtás kíséretében. Mégis mit mondtam volna neki? Hogy „nem, nincs rendben”? Már így sincs olyan nap, hogy ne lenne valami nézeteltérésünk. Jobbnak láttam, ha inkább hallgatok. Csendben felöltöztem, és kimentem a nappaliba.

Szarrá untam magam egész nap, és úgy látszik, hogy a folytatás sem ígér semmi féle izgalmakat. Tomikáék isten tudja, hol vannak már megint. Néha azért irigykedem, hogy ők szinte a nap 24 óráját együtt töltik, én meg kis túlzással, de csak akkor láthatom Krisztiánt, ha éppen engem fotóz.

 Magam elé vettem a laptopot, és egy könyvet. ’Hátha sikerül 10 percnél tovább lekötnie.’

Órák telhettek el, míg én az interneten szörfözgettem. Nem hittem, hogy ennyire belemerülök az egészbe. Arra lettem csak figyelmes, hogy valaki a vállamra teszi kezeit. Összerezzentem, ahogy megéreztem Krisztián jéghideg kezeit.

        - Sajnálom. Megijesztettelek? – kérdezte. Semmi kedvem nem volt hozzá szólni, így inkább csak megráztam a fejem, jelezve, hogy nem. Szinte azonnal levette, hogy nincs minden rendben. Közelebb hajolt, hogy megpusziljon, de eltoltam magamtól.  ’Ezzel most nem mész sokra.’ – Most haragszol, ugye? – sóhajtva hajtotta le a fejét.

         - Nem Krisztián. Nem haragszom.  Elegem van, érted? Sosincs még csak 5 perced sem rám, vagyis ránk. Csak akkor keresel, akkor vagyok jó, ha neked szükséged van valamire.

   - Mi az, hogy sosincs? Úgy mondod, mintha te nem ugyanezt csinálnád.

        - Hallod te ilyenkor magad? Nem én vagyok az, aki a nap 24 órájából 26 órában dolgozik.

   - Sajnálom, hogy pénzt keresek, és érdekel a karrierem. Sajnálom, hogy nem csak úgy vagyok, és éldegélek, miközben nem számít, hogy van-e bármi munkám.

      - Igen, mert én ugyebár ilyen vagyok, mi? – emeltem fel a hangom.

   - Nem én mondtam. – védekezett szinte azonnal. Nem tudtam tovább hallgatni. Végképp elegem lett belőle. Felálltam a fotelből és a szobába rohantam. Hangosan csaptam be az ajtót magam mögött.

      - Viki. Kicsim kérlek, nyisd ki. – kopogott be gyengéden az ajtón Krisztián.

    - Örülnék, ha békén hagynál! – kiáltottam ki.

     - Ne csináld, kérlek, beszéljük meg. Tudom, hogy gyökér voltam, és sajnálom. Légyszi engedj be. – magam sem tudom miért, de beengedtem. Szerettem, és szükségem volt rá. Ahogy megláttam, egyből karjaiba vetettem magam, és sírni kezdtem.

     - Hiányzol, érted?

     - Most itt vagyok. Mond, mit akarsz, mit tegyek? – nézett mélyen a szemembe.

   - Igen, most itt vagy. – hangsúlyoztam ki a „most”szót. – Én csak egy kicsivel több időt akarok veled lenni, és nem csak néha napján veled lenni 1-2 órát.

    - Megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, láthatod. Sajnálom, hogy neked ez nem elég. – sóhajtott.

     - Igen tudom. Azt is tudom, hogy sok dolgod van. Egyre több felkérés fotózásra, egyre több koncert. Elhiszem, hogy mindez fárasztó, de egy kis időt ránk, kettőnkre is kell szánnod. Úgy nem fog tovább működni a dolog, ha csak én akarom. Bármennyire is küzdök érte, mindehhez egyedül kevés vagyok.

         - Te is tudod, hogy nekem is épp olyan fontos ez a kapcsolat, mint neked. Adj még egy kis időt.

    - Már adtam. Rengeteg időt adtam már, és semmi eredménye.

      - Kérlek.

- Sajnálom Krisztián. Nem megy. – ahogy kimondtam ezeket a szavakat, szemeim újra megteltek könnyekkel.

     - 1 hetet adj, és minden megváltozik. Augusztus végén már csak 1 koncertem van Siófokon. Gyere velem, és maradj ott egy kicsit. Csak ketten, Tomikáék nélkül. Rendbe hozunk mindent. Ígérem.

         - Felesleges Krisztián. Nincs már mit rendbe hozni.

    - Tényleg nincs, vagy csak te nem akarod?

    - Pont én ne akarnám?

       - Esküszöm, mindent megteszek, ami tőlem tellik. Esküszöm, nem lesz semmi SP, semmi felhajtás, koncert, rajongók. Még a telefonomat is itthon hagyom, ha kell.

     - Tényleg megtennéd?

   - Igen. Viki, fontos vagy nekem. Nem is tudod mennyire. Kérlek, had hozzak mindent rendbe. Ránk fér a pihenés. Sok a munka, feszültek vagyunk mostanában. Ha visszajöttünk, és még mindig úgy gondolod, akkor elfogadom a döntésed. De úgy, hogy meg sem próbáljuk menteni a menthetőt, úgy nem törődöm bele.

Csak bólintani tudtam. Nem voltam biztos benne, hogy jó döntést hoztam most, de úgy éreztem muszáj kockáztatnom. Veszteni, már úgy sem veszthetek semmit. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy ha most nemet mondok, és végleg lezárok vele mindent, később nagyon meg fogom bánni, hogy nem adtam meg a lehetőséget az újrakezdésre....