78. rész


 - Sajnálom. – suttogta Krisztián. Mély és egyben lágy hangja simogatta a fülemet. Kezeit a derekam köré fonta, és apró puszit nyomott a nyakamra, amitől jóleső borzongás futott végig a hátamon.  – Tudod, hogy koncert előtt mindig ideges vagyok.
Válaszul lágyan elmosolyodtam. Kezemmel megsimogattam kialvatlanságtól nyúzott arcát, és puszit nyomtam homlokára.
                - Ígérem, nincs több veszekedés, megsértődés.
                  - Ne ígérj olyat…… - kezdtem bele szokásos mondanivalómba, de ő nem hagyta. Lassan maga felé fordított és puha ajkait azonnal az enyémekre csúsztatta.  Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki láthat meg.
Fájó szívvel, de a csók végén eltávolodtunk kicsit egymástól. Homlokát az enyémnek támasztotta, és így nézett rám. Tekintetével úgy fürkészte arcomat, mint aki attól fél, hogy soha többé nem nézhet majd rám. Szeme arcom különböző pontjai között cikázott, mintha annak minden egyes vonását mélyen az emlékezetébe akart volna vésni.
                  - Szeretlek. – formált szót ajkaival.
                - Én is. – válaszoltam hasonló stílusban egy apró molyos kíséretében.
                - Fúj. Csak nem egy nyálasan romantikus pillanatot sikerült éppen megzavarnunk? – fintorgott Tomika.
                - Hö?- préselt ki értelmesnek cseppet sem mondható kérdést Krisztián.
                  - Erre gondoltál? – érdeklődtem, majd újból Krisztián ajkait vettem birtokba. Krisztián csak megmosolyogta Tomika újabb reakcióját, melyet a látottak váltottak ki belőle.
                - Hagyd már őket. – szólt rá Szandra. – Szerintem aranyosak.
                    - Persze, amikor épp nem egymás szájában csüngenek. – ironizált Tamás. Krisztián igyekezett mindezt elengedni a füle mellett, de nem volt hozzá elég türelme. Kezét felemelve középső ujját engedte közelebbről megvizsgáltatni Tomikával.
                - Na, Kölyök elmész te a….. Tudod, hová tedd azt! – próbálta keményen lecsapni a magas labdát, tegyük hozzá, sikertelenül. A komolytalanságának köszönhetően, már most fuldoklott a röhögéstől.  Nem kínoztuk tovább szegénynek cseppet sem mondható Tomikát, pedig jól esett volna.
Krisztián mögém lépett, kezeit derekam köré fonta és így, összebújva figyeltük tovább Lola produkcióját. Meg kel l hagyni, nagyon profi volt, mind a hang, mind pedig a színpadi jelenlétet figyelembe véve.  A fiúk nem sokáig bírtak magukkal. Röpke 5 perc után teli torokból üvöltözték a dalokat együtt az énekesnővel. Mindezt erőteljes fütyölés, ujjongás és ugrálás kíséretében. Tiszta fesztivál feelinget varázsoltak oda pár perc alatt. Már csak a rövidnadrág, szandál, zokni trió hiányzott volna, és teljes az érzés. Szerencsére Lola ügyesen becsempészett néhány lassabb számot is a tracklistbe, ezzel tökéletes alkalmat adott, egy kis szerelmes összebújásra Krisztiánnal. Táncnak cseppet sem mondható ügyetlenkedésünk egy külső szemlélő számára vicces lehetett, de mi nagyon jól éreztük így magunkat. Kezei még mindig a derekam köré fonódtak, így teljesen belesimultam ölelésébe. Lassan dülöngéltünk jobbra-balra, miközben Krisz végig apró puszikkal látta el nyakamat.
Kicsit olyan érzést keltett mindez bennem, mint amikor tinédzserként éjjel kiszöktem az éppen aktuális együttes koncertjére a főtérre. A hangulat hatalmas volt, mindenki tombolt. A lassabb számoknál pedig az akkori szerelmemmel összebújva lassúztunk, már amennyire 2 kamasz tud lassúzni. Igaz, az még mondhatni gyerekszerelem volt, Krisztiánnal pedig már jóval komolyabb minden, de az érzés most mégis teljesen egyforma volt. Éljenek a tinédzserévek!

Majd elérkezett a várva vált pillanat. Felcsendült Krisztián intro-ja, és a táncosok máris a színpadon teremtek. Hangos „YeeBoo” kiáltását követően már el is kezdte műsorát a Nevem SP-vel. A koncert alatt többször hergelte a közönséget a már névjegyévé vált „Nem hallom, zsír a buli?” kiáltásával. Öröm volt nézni. Látszott rajta, hogy élvezi azt, amit csinál. A közönség pedig akkora mértékű szeretetet, rajongást küldött felé, ami ép ember számára talán felfoghatatlan. Valószínűleg Ő maga sem érti, hogy válthat ki ilyen reakciót bárkiből, de tetszik neki. Bebizonyosodott, hogy ez az élete.  A közönség, színpad, az, hogy oda feláll, és énekel, mindezt úgy, hogy közben ő is jól érzi magát. Talán az, hogy ekkora sikerek mellett is meg tudott maradni, mint ember, és nem szállt el magától, teszi őt még inkább szerethetőbbé, tisztelhetőbbé.

A koncert végén fáradtan, de mégis túlpörögve jött le a színpadról egyenesen a fotósok és újságírók hadába. Mindenféléről kérdezgették. Szegény, azt se tudta, hova kapja a fejét, és kinek válaszoljon. Távolról figyeltem, ahogy riportot ad, majd miután végzett lassan közeledni kezdtem felé.
                - Már azt hittem, ide se jössz.
                   - Olyannak ismersz? Elsőnek én akartam gratulálni, de a média megelőzött.
                - Kölyök, na, megyünk bulizni? – jött oda teljes extázisba esve Tomika.
                - Nem hiszem. Inkább Vikivel kettesben töltenénk az estét, meg amúgy is így nem mehetnék. Egy forró zuhany nem ártana előtte. – kereste a kifogásokat. Tudtam, hogy a szíve mélyén szeretne elmenni és szórakozni egy kicsit, de mivel már így is annyi minden változott a nyaralásunkkal kapcsolatban, hogy nem mer újabb hírtelen döntést hozni.
                    - Ne csináld már! Majd romantikáztok máskor, de ilyen after party nem lesz egy ideig.
                - Igaza van Tomikának. Menjünk, és bulizzunk egy nagyot, na, mit szólsz?
                  - Biztos, hogy ezt akarod? Nem baj?
                - Igen, biztos.
                  - Rendben, de előtte még akkor lezuhanyozom, meg átöltözöm. Ti menjetek csak, mi majd utánatok megyünk. – nézett a srácokra, mire ők helyeslően bólogattak.

Mikor visszamentünk a szállásra, Krisztián keresett valami ruhát, majd egyből a fürdőszobába zárkózott. Míg ő zuhanyozott, kicsit én is átöltöztem. Kilépve a hálószobából, Vele szembe találtam magam. Az ingjével bajlódott, ami megint csak mosolyt csalt az arcomra, a mai nap nem elsőként. Elismerően nézett végig rajtam, szemében némi csillogást véltem felfedezni. Lassan odasétáltam hozzá, és a gombok után nyúltam, amik már jócskán kifogtak rajta. Kezeim és szemem is elidőzött mellkasán. Túlzottan nem igyekeztem, hogy minél hamarabb felérjek a nyakához.
                - Köszönöm. - mosolygott le rám.
                   - Csak pár gomb, ne köszönd. – próbáltam leplezni, hogy mennyire zavarba sikerült hoznia.
                - Nem csak azt, hanem mindent. – szavai hallatán görcsbeszorult a gyomrom, és furcsa érzés kerített hatalmába. Legszívesebben szorosan hozzábújva eresztettem volna szabadon könnyeimet, de inkább erőt vettem magamon.
                 - Indulhatunk? – kérdeztem, mire válaszul csak bólintott. A taxi idő közben már a ház előtt parkolt. Beszálltunk, és már indultunk is. Party Time!


 F O L Y T A T Á S!

 
Krisztián szemszöge:

A buli elég merészre sikeredett. Tomika már az első perc után elrabolta Vikit, azzal a nyomós indokkal, hogy meg kell kóstolnia egy koktélt, mert, ahogy ő fogalmazott „nagyon állat”. Bencével és Orsival beszélgettem. Látszott rajtuk, hogy nem sok kedvük van itt bulizni, később meg több száz kilométert utazni, hogy hazaérjenek. Természetesnek tűnt, hogy felajánlottam, hogy aludjanak nálunk.
                 - A ház, úgy is hatalmas. Simán elférünk benne. – próbáltam meggyőzni őket. Nem is kellett sokáig erőlködnöm. Hamar beadták a derekukat, ami nagyban köszönhető Tomikának, és az általa elfogyasztott tömérdek mennyiségű alkohol hatásának.
                - Meg vagy! – esett a nyakamba Viki. Alig bírt megállni a lábán, és iszonyatosan jó kedve volt. A Tamás által felfedezett koktél tényleg elég erős lehetett, mivel Vikit szinte teljesen kiütötte.  Ügyetlenkedésén csak nevetni tudtam. Nagyon aranyos volt így.
                  - Nagyon ügyes vagy. – mosolyogtam.
                     - Mindig is tudtam. – jelentette ki hatalmas büszkeséggel.
                - Kicsim, nem ittál egy kicsit sokat?
                  - Áááá, csak egy icike-picikét. Táncoljunk! – húzott a táncparkett felé, nem sok sikerrel. Kis híján orra esett, így erősen kellett tartanom a karjaimban.
                - Menjünk inkább haza. A kishölgy már épp elégé kibulizta magát. – simítottam ki a szeméből a hajszálakat.
                   - A-a. – rázta ellenkezően a fejét. – Még csak most kezdtem el.
                - Pedig én úgy gondoltam, otthon folytathatnánk, és csinálhatnánk egy kis privát partyt. Csak ketten. – próbáltam hatni rá.
                  - De én táncolni akarok! – erősködött. Kezemet megragadta, és a kijárattól ellenkező irányba, Tomikáékhoz kezdett húzni.
                  - Kölyök, ennek így nem lesz jó vége. Menjünk. – kérleltek a srácok, de valami, sokkal inkább valaki kötötte le a figyelmemet.
Pár méterre tőlünk, a tömegben egy ismerőst véltem felfedezni. Ámulva figyeltem, ahogy a zene ritmusára lágyan ringatja a csípőjét. Minden egyes mozdulatára megcsillant a köldökében lévő apró kő, amit régen úgy imádtam. A derekán szintén egy lánc tekergett, mely csak még jobban kiemelte vékony, és tökéletes csípőjét. Egy rövid topp volt rajta, ami alig, hogy takart valamit. Pont az, amit azon a bizonyos estén is viselt. Sosem zártuk le a dolgokat. Rengeteg elvarratlan száll maradt, melyeket az évek segítettek háttérbe szorítani, de tisztázni, magunk mögött hagyni nem. Hogy őszinte legyek soha nem is akartam megbeszélni vele. Menekültem az emlékek elől. Az akkori lakásomban hagyott cuccaihoz hasonlóan egy dobozba zártam, de kidobni sosem voltam képes.
                - Krisz, figyelsz? – érintette meg a vállamat Bence. – Haver, minden rendben?
                       - Persze. Menjetek, majd én is mindjárt megyek.


                - Krisztián. Örülök, hogy látlak. – szólított meg lágy hangján, mikor észrevett. Szinte suhant a padlón, oly kecsesen lépkedett. Cseppet se volt hozzá méltó. Ismertem már annyira, hogy tudjam mindez, csak a látszat. Szereti játszani, az elérhetetlen kifinomult nőt, miközben valójában egy büdös ribanc nagyobb tiszteletet érdemel, mint ő.
Miután átesett az álszent mosolygáson, közelebb hajolva 2 puszival köszöntött. Mélyen belélegeztem parfümének illatát. Még mindig ugyan azt a drága parfümöt használta, mint régen. Ahogy elhúzódott alkalmam nyílt jobban szemügyre venni. Formás nyakának ellenállhatatlanságát csak fokozta, a hosszú lánc, melynek végén egy óriási medál lógott.
                   - Micsoda véletlen. – ironizáltam.
                - De jól nézel ki. Még mindig jól áll a fekete. – simított végig kezével a mellkasomon.
                 - Mit akarsz? Miért jöttél vissza?
                - Látom a drága menedzsered nem változott semmit, még mindig kihagy a fontos döntésekből. Orsi nem említette, hogy kerestelek. Fotózásról lenne szó.
                   - Én mondtam vissza az ajánlatot. Semmi kedvem veled együtt dolgozni, vagy akárcsak egy légtérben lenni veled.
                - Láttam, hogy nézted, ahogy táncoltam. Valld be Krisz, tetszett. – suttogta pár centire az arcomtól.
                  - Nem bukom ribancokra. – toltam el magamtól. – Viszlát, Heni, bár remélem, soha többé nem találkozunk. – adtam meg a végső döfést, és kiviharoztam a szórakozóhelyről. A bejárattól kicsit odébb, a többiek épp Vikit próbálták rávenni, hogy szálljon be, de ő hallani se akart erről.
                - Itt a kulcs. Menjetek csak, mindjárt hívok egy taxit. – adtam Ati kezébe egy méretes kulcscsomót. Míg a srácok beültek, Viki egy falnak dőlve duzzogott.
                - Most mi a baj? Mi rosszat csináltam már megint?
                  - Na, mi van? Csak nem eszedbe jutottam? – nézett pont az ellenkező irányba, hogy még véletlenül se kelljen szembenéznie velem. Lábai már alig tartották, lassan lecsúszott, és leült a földre.
Nos, igen, az alkohol hatása.
Jobbnak láttam, ha szótlan maradok. Így inkább leültem mellé, és csendben vártam, hogy befusson a taxi.
                - Miért vagy itt? Menj vissza nyugodtan, hisz úgyis tök mindegy.  – szólalt meg, de még mindig nem nézett rám. Üveges tekintettel bámult az utca túloldalára.
                  - Nem, nem tök mindegy. Legalábbis nekem nem.
                - Láttam, hogy nézted. Szinte csorgott a nyálad. Gusztustalan volt.
                   - Ha tudnád, hogy kiről van szó, talán nem így gondolkodnál. Semmit sem akarok Henitől.
                - Az a Heni, az exed? Gratulálok, sokkal jobb. – gúnyolódott, majd erőt véve magán felállt, és elindult. Magas sarkúban alapból se lehet könnyű járni, hát, még ha az ember kissé illuminált állapotban van.
                - Eresszel el. – próbált kiszabadulni a karjaim közül mindhiába. Közben a taxi is megérkezett. Vikit az ölembe véve indultam el az autó irányába. Már nem ellenkezett, sokkal inkább bújt hozzám.  – Krisz, én túl sokat ittam. – suttogta teljesen elgyengülve.
                - Tudom. – szavai megmosolyogtattak.
Csendben utaztunk egészen a házunkig, mikor odaértünk mégis nevetve szálltunk ki a taxiból.
                 - El fogsz ejteni. – visítozott a karomban.
                  - Halkabban már! Ne ébresszük fel az egész utcát. – nevettem.
Az ajtóhoz érve meggyűlt a bajom annak kinyitásával. Szerencsétlenkedésemmel valakit felébreszthettem, mert az ajtó egyszer csak kinyílt. Belépve Orsival találtam szembe magam, aki rosszallóan nézett ránk. Viki csak nevetni tudott még mindig. Bevittem a szobánkba, és lettem az ágyra. Reméltem, hogy végre pihenhetek, de Viki nem így gondolta. 
Míg én leöltöztem, Ő az ajkaiba harapva figyelt az ágyról....

77. rész


Tudom, hogy ez rendkívül rövidre sikeredett, de "muszáj" volt felraknom, mert megígértem valakinek. Viszont már későre jár, és nagyon elfáradtam ma, így nem volt energiám, ennék többet kitalálni. A rész  folytatása, pontosabban a vége készen volt/van, csupán egy kis részletet kell beleírnom már.......


Orsi szavain eltűnődve, végül arra az elhatározásra jutottam, hogy teljes mértékben igaza van. Most egymással lehetünk egy kicsit, és nincs senki, aki megzavarhatna minket. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben indultam el Krisztián felé. Utáltam magam amiatt, hogy ekkora hatást tud rám gyakorolni, hogy pillanatok alatt minden önbecsülésem, önfejűségem és makacsságom a semmibe vész. Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy megváltoztam mellette. Régen biztos, hogy nem csináltam volna ezt, nem hoztam volna ilyen döntést, de most….. Ha róla van szó, valahogy sokkal gyengébb vagyok. Bekövetkezett, amitől mindig is a legjobban féltem, nem csak hogy teljesen belészerettem, de ráadásul mindez egy egészen más, egy új szintre emelkedett. Már bármit megtennék érte.

Lassan oda értem hozzá. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Jobb ötlet híján hátulról átöleltem, lábujjhegyre álltam, és államat a vállára tettem. Éreztem, ahogy összerezzen a karjaim között. Nem szólt semmit, csupán egy tőle megszokott arcreakcióval reagált.
                - Krisz… - a hangom szinte megremegett, ahogy kimondtam a nevét. Nagy bátorság kellett, hogy végre összeszedjem magam, erre félbeszakít.
                  - Ne itt mindenki előtt. Gyere. – hangja kimért volt, és érzelemmentes. Hogy őszinte legyek, ez nem segített sokat, és nem éreztem úgy, hogy bátrabb lennék. Csak lépkedtem utána, és az összekulcsolt kezünket bámultam magam előtt. Az érintése, az, ahogy megfogta a kezem és maga után húzott, cseppet sem ugyan azt az érzést keltették bennem, amit a szavai. Egy sátorhoz érve udvariasan előre engedett, majd miután ő is belépett, behúzta a sátor ajtaját. Kínos csend telepedett közénk. Már nem tudtam, hogy közeledni hozzá. Lassan, kimért lépésekkel odasétált hozzám. Ekkora már a feszültség olyan szintet súrolt bennem, amit nem tudtam tovább kezelni. Talán még őt is meglepte, olyan hírtelen borultam a karjai közé.
                - Mond, hogy nem haragszol. – szipogtam.
                - Ne butáskodj, dehogy haragszom. Tudom, hogy mindezt nem gondoltad komolyan, mert ugye nem?
                   - Sajnálom. –suttogtam könnyeimmel küszködve. – Vagyis, pont az, hogy nem sajnálom. Krisz, amit mondtam azt mindet úgy is gondoltam. Persze, ha tehetném, nem ebben a stílusban mondanám el, de az üzenet ugyan az lenne. Egyszerűen így érzek. – kerestem a tekintetét, de egyszerűen nem volt hajlandó a szembe nézni.
                - Jelen pillanatban nem tudok ennél többet nyújtani. Ha neked ez nem elég…… - sóhajtott mélyet. – Csak, hogy tudd, bennem semmi sem változott meg. Ugyan úgy érzek irántad, mint régen, sőt talán sokkal mélyebbek az érzéseim. Nagyon szeretlek, ugye tudod?
                  - Tudom, de érezni már nem érzem.
                - És, akkor most hogyan tovább? – nézett végre a szemembe. – Mindennek vége?
                  - Nem, dehogy is! Vagyis, én azt nem akarom. – bújtam vissza a karjai közé. – Krisz, én még mindig szeretlek. Túlságosan kötődöm még hozzád, nem lennék képes elszakadni tőled.
                         - Ahogy én sem. Úgy sajnálom az egészet. Nem tudtam, hogy így érzel. Viki, ha legközelebb ilyen van, mond el, kérlek. Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudhatom mindezt. – simította végig az arcomat.
                - Remélem, nem lesz legközelebb. – suttogtam.
                  - Ha rajtam múlik, biztos, hogy nem lesz.
                       - Ne mond ki. Ne mond, hogy megígéred. Annyi mindenhez adtad már a szavadat feleslegesen. Ne legyen több ilyen, kérlek.
                - Rendben. – húzódott halvány mosoly a szájára. 

 FOLYTATÁS!!!



Ujjainkat összekulcsolva mentünk vissza a színpadhoz. Tudtam, hogy ezzel még nincs minden elintézve. Ráadásul később muszáj lesz beszélnünk, elvégre ezért is vagyunk itt. Féltem, hisz pár pillanat alatt minden veszekedésbe csaphat hát. Szerettem volna egy kis nyugalmat, egy kis békés időszakot. Jobban örültem volna, ha ezt a pár napot a szeretet, és a gyengédség hatja át, egy kis szórakozással. Élni akartam végre! Elmenekülni a gondok elől és bulizni végre, mindezt úgy, hogy van mellettem valaki. Egy társ, akivel tökéletesen kiegészítjük egymást.
                - Figyi. – fordított magával szembe ezzel kizökkentve gondolataimból. – El kéne mennem, átöltözni, mert nemsokára én következem. Itt maradsz addig? Kivéve, hacsak nem szeretnél velem jönni, és… öhm… megnyugtatni. – vázolta fel vonzó ajánlatát.
                 - A rajongók meg várjanak nyugodtan a nagy sztárra, igaz?
                   - Megértenék. – suttogta, miközben egyre közelebb hajolt hozzám.
                - Persze, és Orsival mi lesz? Meg fog ölni.
                  - Nem vagyok már gyerek, Orsi pedig nem parancsol nekem. Ha a barátnőmmel szeretnék lenni, akkor vele leszek. – válaszolta teljes komolysággal. Nagyon jól estek a szavai, még akkor is, ha tudtam, hogy mekkora szájhős tud lenni néha.
                - Ó, tényleg? Akkor ezt most neki is magyarázd el. Ott jön. – pillantottam el a válla felett. Rémülten húzódott el, és fordult hátra, mindhiába. Csak nevetni tudtam idétlen mozdulatain, megilletődött arckifejezésein.
                   - Gonosz! Ez nagyon nem volt vicces. – nézett rám szúrós szemmel.
                - Szerintem az volt! Látnod kellett volna magad.  – nevettem. Egyszerűen nem bírtam magamhoz térni. A látvány teljesen lesokkolt.
                 - Olyan gyerekes tudsz lenni néha. Szólj, ha befejezted ezt az idétlen röhögést, addig én átöltözöm. – hangján némi sértődöttséget véltem felfedezni, majd fogta magát és csak úgy elsétált mellettem. Meglepet a reakciója, de nem vettem a szívemre. Betudtam a koncert okozta feszültségnek.
Szereztem valami innivalót, és visszamentem a színpad mellé. Tomika hozta a szokásos formáját. Le sem lehetett volna lőni, annyira fel volt pörögve. Csak úgy szórta a poénokat. Krisztián gyors átöltözése viszont elégé elhúzódott. Nem igen igyekezett az öltözéssel, pedig én már nagyon vártam.
                - Na, minden rendben? Kibékültetek? – nézett rám mosolyogva Orsi. Aranyos volt, hogy így érdeklődött utánunk. Látszott rajta, hogy nagyon a szívén viseli Kölyök életét. Nem volt benne semmi rosszindulat, vagy hátsó szándék.
                  - Igen, kibékültünk, és ezt főként neked köszönhetem. Ha te nem biztatsz, még most is egymásra duzzognánk.
                - Örülök, hogy megoldódtak a gondjaitok, vagy legalábbis egy időre félre tudtátok rakni őket.
                 - Ühüm. – hümmögtem.
                   - Történt valami? Mi a baj? – ráncolta össze a homlokát.
                - Egy kicsit megint összevesztünk. – vallottam be szégyenlősen.
                  - Ajh, már megint min?
                - Nem is nevezném ezt veszekedésnek. Krisztián csupán megsértődött, és elvonult átöltözni.
                - Miért sértődött meg?
                   - Az az igazság, hogy nem voltam vele túl kedves. – hajtottam le a fejemet. – Rá akart venni, hogy kísérjem el, és…..öhm…… szóval az a lényeg, hogy játszotta itt a nagyfiút, hogy nem fél tőled, mire én megvicceltem azzal, hogy ott állsz mögötte. Ezen jól berágott, és megsértődve elvonult.  –vázoltam fel neki a jelenlegi állapotot.
                 - Mi? Ebből most semmit sem értek.
                  - Mindegy, hagyjuk inkább. Köszönöm, hogy segíteni próbálsz, kedves tőled. – mosolyogtam rá bíztatóan.
Később Orsinak is dolga akadt, Tomikáék pedig nagyon belemélyültek a beszélgetésbe, így jobbnak láttam, ha nem zavarom őket. Épp Lola énekelt a színpadon, én pedig egyedül oldalról figyeltem a koncertet. Megfordult a fejemben, hogy megkeresem Krisztiánt, de fogalmam sem volt, hogy merre lehet. Túl sok idő telt már el, így valószínű, hogy már nem találnám meg a sátorban. Amúgy is, ok nélkül sértődött meg. Persze, nem kellett volna úgy viselkednem, de régen értette és szerette a viccet. Mára mindez már elmúlt. Megváltozott.