81. rész



Bocsánat, hogy eltűntem, de elég nehéz napokat éltem át mostanában. Igyekszem hamar hozni a folytatást, addig itt egy szerintem elég hosszúra sikeredett rész. Jó szórakozást!


A reggeli napsugarak gyengéden cirógatták az arcomat. Fáradtan feküdtem Krisztián mellett a napágyban. Szörnyen kényelmetlen volt, de semmi erőm nem volt felkelni. Végül erőt vettem magamon, és óvatosan felkeltem.  Reggelit akartam készíteni, de természetesen a hűtő teljesen üres volt. *Mit is vártam.* Egy kávét tudtam főzni, így amikor az elkészült, egy hatalmas bögre kíséretében kimentem Krisztiánhoz a teraszra. Még mindig mélyen aludt. Nem volt szívem felébreszteni, de ha egy szó nélkül elmegyek a boltba, és Ő közben felébred, aggódni fog.
                - Krisz. – simítottam végig a karján.
Nagy nehezen felébredt, és felült. Álmosan dörzsölgette szemeit, és fáradtan nyöszörgött. A kezébe adtam a bögrét, és a hátát kezdtem simogatni. A lassú mozgás lassan gyengéd masszírozásba ment át.
                 - Ez nagyon jó. – nyögött fel. Egy ideig masszíroztam, majd kezeit az enyémekre helyezve utalt, hogy már elég lesz.
                - Elszaladok boltba valami reggeliért. – mosolyogtam rá.
                   - Hagyd a fenébe. Inkább gyere és bújj vissza még egy kicsit. – húzott a karjai közé és eldőlt a napágyban.
                - De éhes vagyok!
                   - Akkor majd később elmegyünk kajálni, de még egy kicsit maradj így. – simított végig az oldalamon.
                - Rendben, viszont menjünk be. – kérleltem – Ez az izé annyira kényelmetlen.
Látszott rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet, hogy most meg kell mozdulnia, de végül csak felkelt. Ahogy kábán botorkált befelé a szobába alkalmam nyílt jobban megnézni őt. Szemem végig siklott a hátán. *Ó, Istenem!* A látványtól akaratlanul is, de az ajkaimba haraptam.
                - Nem jössz? – fordult vissza felém. Pontosan úgy mért végig, ahogy az előbb én tettem. Közelebb jött és ujjaival kiszabadította ajkamat a fogaim szorításából. – Ezt ne. – suttogta.
                - Jól nézel ki. Nagyon is! – mondtam majd szemem újra felfedezőútra indult.
                 - Te sem panaszkodhatsz. – jegyezte meg egy féloldalas mosoly társaságában.
A szobában az ágyon ülve vártam, hogy felöltözzön. Mikor már végre sikerült eldönteni, hogy a fekete vagy a barna ingjét veszi fel, indulni készültünk. Felálltam az ágyról, és a táskámért nyúltam. Éreztem, hogy egy kar a derekam köré fonódik, és erősen magához szorít. Hallottam, ahogy mélyeket sóhajt. Ajaki a nyakamat érintették. Lassan haladt egyre lejjebb és lejjebb. Amennyire vágytam rá, annyira toltam volna el messze magamtól. Szembefordított magával. Mutatóujjával vágyakozva simított végig arcomon, majd az ajkaimon.
                - Ne. – suttogtam és elfordítottam a fejem. Szégyelltem magam miatta, de egyszerűen nem voltam rá képes. Nem tudnám ugyan úgy megcsókolni, mint régen… már nem. Egyelőre, még nem. Óvatosan eltoltam magamtól, és a kimentem a szobából. Az ajtónak dőlve vártam, és kis idő elteltével meg is jelent előttem. Nem tudtam mit mondani neki. Iszonyatosan szégyelltem magam a történtek miatt. A kilincs után nyúltam, de Ő ezt megakadályozva megfogta a kezemet.
                  - Nem szeretem, ha játszanak velem. – mondta halkan és kimérten.
                - Sose játszottam veled. Krisz! – néztem fájdalmasan a szemébe.
                - Mindegy. Csak közölni szerettem volna. – Indulni készült, de most én állítottam meg őt.
                - Ilyennek ismersz? Szerinted csak játszom veled? Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék rá?
                - Már nem tudom, mit higgyek. Megváltoztál, lassan nem tudom, ki vagy. Lehet a tegnapi beszélgetés vagy Heni felbukkanása az oka. Nem tudom! Heni játszott velem…
                 - Én nem ő vagyok, érted!? Én nem Heni vagyok!
Úgy éreztem, egy világ tört össze bennem. Minden erőm elhagyott, a gyengeség kerített hatalmába. Épp, hogy meg tudtam állni a lábamon. Könnybe lábadt szemekkel pislogtam rá és nem értettem, mikor csúszott ki ennyire a talaj a lábam alól.
Krisztián nyugtatgatni próbált. Kedvesen átölelt és a hátamat simogatta.
                - Tudom. – suttogta.
                - Mikor lesz már egy olyan nap, amikor nincs veszekedés, hiszti és sírás. Amikor csak ketten vagyunk… boldogak vagyunk? – szipogtam.
                 - Tudod Viki, nem értelek néha. Tegnap még azt mondtad, már nem szeretsz. Most pedig egyáltalán nem erre utal mindez.
                - Erős túlzás volt! Csupán azt akartam elmondani, hogy már nem érzem azt, amit régen. Már nem vagy olyan fontos, de nem tudnálak elengedni, még nem lennék képes rá. Túlságosan kötődöm hozzád.
                - A megszokás és a kötődés nem ér fel a szerelemmel. Néha úgy érzem, csak időhúzás az egész, hogy már nincs miért harcolni, de továbblépni se merünk.
                -  Mert így is van. Félek, hogy teljesen elveszítelek, hogy örökre kilépsz az életemből.
                - De így se jó. Csak szenvedünk, és a végén teljesen megutáljuk egymást. Pont így távolodunk el egymástól a leginkább. Dönteni kell.
                - Ne. – suttogtam.
                - Muszáj. Legyen vége most, vagy pedig megbeszélünk mindent, nem titkolózunk a másik előtt és ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Mi legyen?
                - Egyik se. – válaszoltam rekedtes hangon. – Felejtsünk el mindent, a múltat, a veszekedéseket. Kezdjük előröl, tiszta lappal.
                - Előröl? – ráncolta össze homlokát.
                - Nincs kiút ebből ez elcseszett helyzetből. Hányszor próbáltuk meg helyrehozni, megbeszélni a problémákat? Nem ment. Itt a felejtés, és a tiszta lap az, ami még segíthet rajtunk. Már ha akarod.
Erősen magához húzott, és újból átölelt. Ez az ölelés most más volt, mint az eddigiek. Talán most szólt igazán arról, amiről már az elején kellett volna. Most éreztem csak, hogy tényleg fontos vagyok.
                - Persze, hogy akarom. Hogy ne akarnám. Még mindig nagyon szeretlek. – suttogta.
                   - Egy feltétel. A következő pár nap főképp a boldogságról szóljon, kérlek. Nem akarok veszekedni. Már belefáradtam a folytonos harcokba. Csupán pihenni szeretnék egy kicsit.
Nem szólt semmit. Fejével bólintott utalva, hogy megértette. Egy mosoly kíséretében megfogta a kezem, és indulni készült. Maga után húzott volna, de én nem mozdultam. Kezét megszorítottam, ezzel érve el, hogy újra rám nézzen. Kérdően pislogott mikor visszafordult. Léptem egyet előre, ezzel csökkentve a köztünk lévő távolságot.  Lábujjhegyre emelkedve ajkaimmal az övéit érintettem. A pillanat nem tartott sokáig, mégis felért bármi mással. Mikor elhúzódtam, lágyan mosolygott rám.
                - Szent a béke? – nyújtottam felé a kisujjamat, mint ahogy az óvodások szokták. Gyerekes mozdulataim láttán, nem bírt a feltörő nevetésével. – Na, már! – löktem oldalba.
                   - Nem mondod komolyan? – biccentett a még mindig a levegőben lévő karom felé.
                - Szerinted? Ne csináld már!
                   - Na jó. – sóhajtott, és megpróbált komoly lenni. – Szent a béke. – kulcsolta össze kisujját az enyémmel.

Közel egy órás csúszással, de lassan csak elindultunk reggelizni. A városban sétálgattunk, egy éttermet keresve. Nem volt nehéz feladat, ugyan is minden második épület egy kisebb bárrá, étteremmé volt kialakítva. Rengeteg mellett elhaladtunk, de egyikről se vettünk tudomást. Jól esett végre vidáman, felszabadultan beszélgetni vele. Végig nevettük az utat, miközben kéz a kézben sétáltunk. Mikor már nem bírtam tovább, az egyik étterem teraszán helyet foglaltunk. A pincér azonnal jött is, és felvette a rendelést.
                - Egyelőre egy kávé és egy narancslé lesz. – mondta Krisztián. A pincér egy-egy étlapot helyezett elénk, majd elment. Krisztián kivette a kezemből az ételek sokaságát tartalmazó nagy alapú könyvet, és az asztal másik végébe tette.
                 - Ezt mos miért? Add vissza! – nyafogtam.
                   - Mi szükség van rá? Itt az enyém. – emelte fel az előtte lévő étlapot. Értettem mire megy ki a játék. Azt akarta, hogy közelebb legyek hozzá. *Akkor lássuk.*
                   - Szerintem én ilyen virslit eszek. – magyarázta. – Te?
                - Nem tudom. – húztam el a számat.
                - Segítek. Mit ennél szívesen?
                  - Bundáskenyeret. – nevettem fel. – De maradjunk inkább valami gyümölcsnél. – néztem rá mosolyogva.
                - Te meg az állandó diétád. – csóválta meg a fejét.
                - Sikerült választani? – kérdezte a pincér.
                   - Igen. Lesz egy gyümölcstál, illetve pár virsli. Továbbá hozzon, kérem bundáskenyeret is.
Amint a pincér leírta a rendelést, udvariasan biccentett, majd újra eltűnt.
                - Most miért kellett megrendelni azt is?
                  - Mert ez előbb mondtad, hogy szeretnél enni. – simított végig a karomon.
                - Akkor se fogom megkóstolni. Nem lehet.
                  - Akkor majd én megeszem. Neked pedig muszáj lesz végignézned.
                - Utállak. – nyújtottam rá a nyelvem.
                 - Tartsd a szádban! – hajolt közelebb, de szeme sarkából oldalra pillantott. Ajkaimba harapva mosolyogtam és nagyokat pislogtam rá. – Ne csináld. – suttogta rekedtes hangon.
                - Nem tetszem?
                   - Hülyéskedsz? Épp ellenkezőleg, túlságosan is tetszel.
Szavai újra mosolyt csaltak az arcomra. A reggelit legfőképp a vidámság, boldogság, jókedv hangulata járta át. Krisztián többször pillantott a terem másik sarkában lévő asztalhoz. Eleinte nem nyilvánítottam neki túl nagy szerepet, épp ezért próbáltam figyelmen kívül hagyni. Miután tízedjére is oldalra nézett, már nem bírtam tovább. Az asztal felé pillantva Henit fedeztem fel. A hangulatom teljes mértékben megváltozott. Semmi kedvem nem volt tovább jópofizni…
Krisztián a karomat simogatta, mélyen a szemembe nézett és egyre közelebb hajolt, hogy megcsókoljon.
                - Krisz, tudod… - szólaltam meg, mielőtt ajkunk összeért volna. – én se szeretem, ha játszanak velem. – mondtam egyenesen a szemébe. Gyengéden eltoltam magamtól, és Henire vetettem egy pillantást. Ezek után egyből értette, miről beszéltem. Bűnbánóan sütötte le szemeit. Ennyi volt, nem bírtam tovább! A széket kitolva magam alól felálltam, és elhagytam az éttermet. A közeli Balaton partot céloztam meg. Lassan sétáltam, mikor valaki megérintette a vállam. Tudtam, hogy Krisztián az. Mikor hátra fordultam, gyanúm beigazolódott.
                - Viki…
                   - Nem! Nem érdekel, érted?!  - Végképp kiborultam. Szemeim megteltek könnyekkel. Ezt látva, szorosan magához ölelt, és nyugtatóan a hátamat kezdte simogatni.
                - Ne velem akard féltékennyé tenni. Ha vissza szeretnéd kapni őt, keress valaki mást, aki segít. – suttogtam könnyeimmel küszködve.
                - Nem akarom visszakapni. Nekem te kellesz! Ennyi idő után sem sikerült erről meggyőznöm?
                - Nem látod magadat! Ha látnád… Van valami még köztetek, mintha még nem zártad volna le azt a kapcsolatot.
                  - Ha tudnád, mi történt, nem mondanád most ezt.
                - Talán, ha elmondanád! Egyszer sem próbáltál még meg beszélgetni erről.
Nagyot sóhajtott, és eltolt magától. Kezeimet megfogta, és úgy húzott maga után. Ellenkezni akartam, de újra rám nézett egy pillanatra.
                 - Gyere… csak gyere. – suttogta.
Egy ideig sétáltunk. Fogalmam se volt, hová tartunk. Végül egy fás részen álltunk meg. Krisztián leült az egyik tövébe, és a fa törzsének támasztotta a hátát. Az avart megpaskolva jelezte, hogy üljek mellé.
                - Itt ketten vagyunk. Nincs, aki megzavarhatna. – magyarázta, de nem nézett rám.
                 - Figyelek. – utaltam, hogy igazán elkezdhetné a mesélését.
Nagy levegőt vett, és bele is kezdett.
                - Régen volt, még jóval előtted. Egyik fotózáson ismertem meg. Hamar kiderült, hogy tökéletesen megértjük egymást. Boldogok voltunk, minden tökéletes volt… legalábbis én ezt hittem. Mint később kiderült, csak egy látszatkapcsolat volt a részéről. Egy színjáték, amivel maga mellett tarthatott. Egyik koncertről hamarabb hazaértem, mint ahogy megbeszéltük. Az akkori lakásomban, a saját ágyamban, az egyik háttértáncosommal…. – szemeit lecsukta. Láttam rajta, felzaklatták az emlékek. Közelebb húzódtam hozzá, és homlokomat halántékának támasztottam. – Pocsék érzés volt. – folytatta. – Természetesen ezután mindennek vége lett. Látni se akartam többé. Úgy éreztem átvert, kihasznált, és végül is igazam volt. Talán az fájt a legjobban, hogy én komolyan gondoltam vele. Ezzel szemben, neki semmit sem jelentettem. Később kiderült, a kezdetektől kezdve megcsalt. Úgy voltam vele, ha velem ezt megtehették, nekem is van jogom ugyanezt tenni másokkal. Azt a Krisztiánt ismerted Te meg.
                - Te nem vagy olyan, mint ő. – simítottam végig az arcán.
                  - De olyan voltam. Mindaz, aki most vagyok, neked köszönhetem.
                                - Hé, nem! Ezt felejtsd el, kérlek.
Még jobban magához szorított, fejét pedig a nyakamba fúrta.
                - Sajnálom. – suttogtam és a nyakába pusziltam.
Egy ideig összebújva ültünk.
                  -  Most már elég lesz ebből a letargiából. – mosolyogtam rá bíztatóan. – Emlékszel, megígérted, hogy vidámság és jókedv lesz. – felálltam a földről és a kezemet nyújtottam felé. – Gyere, menjünk vissza. Sétáljunk egy kicsit a városban. – megfogta a kezem, és erősen megszorítva állt fel ő is a földről.
                - Tényleg nem haragszol?
                 - Nincs miért haragudnom. – mondtam és újabb bíztató mosolyt küldtem felé.

A történtek ellenére jó hangulatban telt a nap további része. Útközben egy kisebb bazárba ütköztünk. Krisztiánból egyből előtört a kisgyerekes énje, és minden számára vicces dolgot megnézett, felpróbált. Ezzel nem is lenne baj, de amikor egy 22 éves fiatal idétlen rózsaszín gyerekszemüvegben lézerkarddal és bohócsapkával a fején kiabálja, hogy „Luke, én vagyok az apád”… nos, megrázó élmény volt. Kitartó anyáskodó viselkedésemet egy óriási vattacukorral jutalmazott. Valljuk be, nem éppen a legjobb ötlet volt a részéről. Egy az, hogy én nem ehetek ilyet, mert az ügynökségnél a srácok kinyírnak érte. *Színtiszta cukor. Hurrá…* Másrészről pedig Krisztiánnak hála, az egész a hajamba kötött ki. Már teljesen elfelejtettem, hogy legkedvencebb elfoglaltsága, hogy mindenféle étellel, itallal összekenjen. Egész délután kint bolondoztunk. Természetesen rengeteg bolondos képet készített, aminek nagy részét fel is töltötte, hogy a rajongói is láthassák. Már teljesen megszoktam a dolgot, így meg sem lepett. Nyolc óra lehetett, mikor hazafelé indultunk. Belépve az ajtón alig vártam, hogy lehúzhassam a cipőmet. *A franc egye, aki feltalálta a magas sarkú cipőket.*
                - Jól esne egy kád forró víz. Megyek, fürödni. – adtam apró csókot a szájára. Nagy sóhajtások és csábos tekintetek közepette szedtem össze a holmimat, míg Ő mindezt az ágyon fekve figyelte. Reméltem, velem tart, de úgy tűnt, nem értette a célzást.
A víz tökéletes volt. Teljesen ellazultam benne, mikor nyílt az ajtó. Sunyi mosollyal az arcán közelített felém.
                - Szeretnél valamit? – incselkedtem vele.
                   - Határozottan igen. – mondta, és úgy, ahogy volt, ruhástól beült mellém a kádba. Nem tudtam mit mondani, úgy meglepett. Csupán bambán pislogtam rá.
                - Azért a ruháidat levehetted volna. – nevettem, miután magamhoz tértem.
                  - Úgy izgalmasabb a játék, ha te szabadítasz meg tőle. Vagy azt hitted, azért jöttem, hogy a hátadat mossam meg? – nevetett.
                - Bolond. – ütöttem meg óvatosan a könyökömmel.
Az ölébe húzott, és a mellkasának döntötte a hátam. Keze felderítő úton járt a combomon, ajkai pedig a nyakamat kényeztették.
                 - Gyönyörű vagy. – suttogta.

80. rész


A gépeléssel sajnos eddig haladtam, mert közben más dolgom támadt, de folytatom! Amint begépeltem, jön a folytatás!

Reggel nem csak, hogy az iszonyatos meleggel kezdett megküzdenem, de szerencsétlen helyzetem miatt a jobb karom is teljes mértékben elzsibbadt. Nyöszörögve próbáltam megtalálni a számomra legideálisabb pózt, de sehogy se akart sikerülni. A párnát kitoltam a fejem alól, a takarót az ágy széléig rugdostam. Forgolódtam, kapálóztam össze-vissza, de sehogy se volt jó. Mindezt Krisztián halk kuncogással véleményezte. Nyűgös voltam és alapból se szeretem, ha kiröhögnek, így egy jól irányzott mozdulattal fejbe nyomtam a párnával.
                - Ezt most miért? – nézett rám kérdőn.
                  - Csak azért, mert.
                - Szemét! – kezdett bele szokásos duzzogásába.
                 - Menj és panaszold el Orsinak, vagy mit tudom én. – dünnyögtem miközben egy másik párnát húztam a fejem alá.
                 - Már rég elmentek.
                - Már is? Hány óra van? – dörzsölgettem fáradt szemeimet.
                - Fél 2. Épp ideje volt, hogy a kisasszony is magához térjen végre.
Kisasszony? Csak akkor hív így, ha valami miatt dühös rám, illetve, ha csalódott bennem. Remek!
Igaz, mostanában gyakran előfordul, hogy paraszt módjára viselkedem vele. Olykor akaratomon kívül okozok neki fájdalmat…
                - Mi van veled? Ez nem Te vagy! Te sose tennél ilyet, legalábbis a régi Viki sose tenne… - búgott egy hang a fejemben, majd lemondóan a fejét csóválta… - Megváltoztál!
Az ágy széléhez csúsztam. Pont oda, ahol ült. Kezemet megemelve a vállát érintettem. Összerezzent.
                - Nagyon utálsz?
                  - Egyáltalán nem utállak. – sóhajtotta. – Csupán, szarul esett az, amit mondtál, és ahogy mondtad.
                - Tudod, hogy nem úgy akartam. Nyűgös vagyok, fáradt, és majd szétmegy a fejem. Ez nem mentség, tisztában vagyok vele. De megértesz, ugye?
Vártam, hogy reagáljon, de csak ült és meredt maga elé. Idegeim egy kötélen táncoltak… Egy nagyon vékony kötélen.
Bár ordította volna teli tüdőből, hogy mekkora egy szívtelen dög vagyok, hisz ennél minden jobb. A csendes, magába zárkózott Krisztiánnál rosszabb nem igen van. Ilyenkor elfojtja gondolatait, és belülről emészti magát. Ez sok esetben segít neki. Könnyebben feldolgozza a problémákat ilyenkor. Tudom, hisz én is ilyen vagyok. Talán ezért is tartunk ott, ahol tartunk…
                - Krisz. Mondj valamit, kérlek!
                 - Gyere ide. – suttogta. Közel húzott magához, és a karjaiba zárt. – Imádlak! Nagyon is. - mosolyog és puszit lehelt a hajamba.
Megkönnyebbülés futott végig testemen. Az idegességtől görcsbefeszült izmaim, elengedtek.
Sajgó fejemet a mellkasába fúrtam, és mélyen belélegeztem parfümének jellegzetes illatát.
                - Még a végén te fogsz vigasztalni engem. – kuncogtam fel saját szerencsétlenségemen.
                  - Imádom ezt a hangot. – szavai újabb mosolyt csaltak az arcomra. – Majd el felejtettem. – kapott a fejéhez, és egy tálcát helyezett az ölembe. Egy hatalmas bögre kávé volt rajta, illetve egy szem gyógyszer. – A kedvenced. – mosolygott. Gondolom a kávéra utalt. Óvatosan megemeltem a bögrét. Még forró. Orromat megcsapta a fahéj illata.
                 - Isten vagy. – nyöszörögtem, miközben mélyet kortyoltam a forró italba.
                 - Inkább csak figyelmes. – oldalra biccentett fejjel mosolygott rám. Ellenállhatatlan!
                - Éhes vagyok.
                 - Öltözz fel, és beülünk valahová.
                  - Nincs kedvem. – nyavalyogtam. – Maradjunk itt, és rendeljünk pizzát inkább.
                - Kislány! Nem azért jöttem idáig, hogy pizzát egyek! Én valami halfélét akarok.
                - Tengergyümölcse pizza? – próbálkoztam mosolyogva, bár tudom, mindhiába. Szemét forgatva felállt az ágyról és a kezét nyújtotta felém. Eszem ágában sem volt megadni magam. A fejemet ráztam, hogy én ugyan nem mozdulok.
Ellenkezésem hatására lágyan elmosolyodott, majd hírtelen lehajolt, és az ölébe vett.
                - Ne, Krisz! Tegyél le! Nem akarok menni. – kapálóztam a karjai között. – Egyezzünk ki sushiban, kérlek.
                - Na, jó. – sóhajtott. – Szaladj, zuhanyozz le, addig megrendelem a kaját.
                - Igenis uram! – jelentettem ki katonásan.
                - Indulj. – csapott gyengén a fenekemre.
                   - Éder Krisztián, ezt ne merészeld még egyszer! – fenyegettem meg nevetve.

A vízcseppek erősen csapódtak a bőrömhöz. Fájt, de mégis jól esett a zuhany. Nem gondolkodtam feleslegesen, inkább kikapcsoltam és lazítani próbáltam.
Mikor végeztem, egy törölközőt csavartam magam köré, és visszamentem a szobába. Az ágyon már ott várt a megrendelt étel, de Krisztián még sehol se volt. A bőröndhöz sétáltam és kivettem valami laza, kényelmes ruhát. Épp, hogy felhúztam a melegítőnadrágot, mikor Krisztián jelent meg az ajtóban. Kezében 2 borospohár és egy üveg bor volt. Az ágyra telepedtünk. Egymással szembe, törökülésben. Akárcsak régen. Bort töltött, és az egyik poharat a kezembe adta.
                - Tudtommal a másnaposságra nem jelent gyógymódot az újabb alkohol. – vettem el a kezéből a poharat.
                - Nem is kapsz többet! – nevetett. – Igyunk a tegnapi bulira. Arra, hogy soha többé nem engedlek el Tomikával.
                 - Mielőtt legközelebb magával rángat, kötözz egy székhez! – nevettem, majd belekortyoltam a borba.

Folytatás!



Enni kezdtünk. Gondolataim a tegnap éjszaka körül forogtak. Gyerekesen viselkedtem, ami szintén nem rám vall. Kiakadni és jelenetet rendezni... ez megint csak nem én vagyok.
                - Utálom az ilyen pillanatokat. – jegyezte meg egy sóhaj kíséretében és letett az evőpálcikákat. Értetlenül néztem rá, mire folytatta. – Nem szeretem, amikor túlgondolod a dolgokat. Bárcsak tudnám, mi jár a fejedben.
                - A tegnapon gondolkodom. Megint csak azt tudom mondani, hogy sajnálom. – most Ő nézett rám úgy, mint aki semmit se ért. – Nem láttad magadat. – sóhajtottam teljesen megsemmisülve. – Olyan lelkesen néztél rá. Teljesen elbűvölt, a hatalmába kerített. Egyszerűen fájt így látni téged. Abban a pillanatban úgy éreztem, már nem is számítok, észre sem veszel. – mondtam teljesen őszintén, minden önbecsülésemet porrá tiporva. Ez van Viki. Add fel végre…
                   - Egyáltalán nem így volt. – mondta halkan. Őszintének tűnt, de mégse tudtam hinni neki.     - Mindegy, hagyjuk! Gyerekes viselkedés volt a részemről. Tisztában vagyok vele, hogy utálod, ha féltékeny vagyok.
                 - Az túlzás, hogy utálom. Inkább nem szeretem, mivel azt jelzi, hogy nem bízol meg bennem. Ugyan akkor, utal arra, hogy számítok neked. – mosolygott. Összeszedte a tányérokat, és kiment velük a szobából. – Mit szeretnél csinálni? – hallatszott a hangja, majd Ő is megjelent újra az ajtóban.
                   - Nézzünk valami filmet. – mosolyogtam fel rá bizonytalanul.
                               - Megy valami jó a tv-ben?
                - Igazából, reménykedtem, hogy van valami új film a macbook-odon.
                 - Honnan tudod, hogy elhoztam? – bújt be mellém az ágyba.
                - Mindenhová magaddal viszed. – nevettem.
Nemsokára elő is került az említett tárgy. Összebújva néztünk valami filmet. Az első pár perc után már nem igazán tudtam rá koncentrálni. „Szeretlek, de mégsem úgy, ahogy kéne” hangzott el már a film első pár jelentében. Megfogott a mondat, és teljesen a hatalmába kerített. Ennek köszönhetően, gondolatban egész máshol jártam. Valahol mélyen én is úgy éreztem, mint a filmbeli karakter. Egyre több kérdés kavargott a fejemben. Mióta? Miért? Mi változott meg bennem?
                - Mi történt? – suttogtam halkan az egyik fejemben motoszkáló kérdést.
                  - A srác féltékenységből nekiugrott annak a másiknak. – utalt a filmre Krisztián. Velem ellentétben, az Ő figyelmét teljesen lekötötte….
Csalódottan néztem fel rá mellkasáról. Számat halk sóhaj hagyta el.
                - Ja, hogy ez is egy olyan pillanat. – utalt az előző beszélgetésünkre, miután rájött, hogy egyáltalán nem a filmről van szó.
                - Mi lett velünk? – tettem fel újra a kérdést. – Régen olyan boldogok voltunk. Voltak veszekedéseink, de valahogy mindig túljutottunk rajtuk. Most egyik vita hozza maga után a másikat.
                 - Ezt már sokszor megbeszéltük. Egyszerűen, csak kevesebb időnk van most egymásra. Majd túljutunk rajta. És, ha jól tudom, most pont ezért vagyunk itt, hogy mindent rendbe hozzunk.
                 - Nem gondolod komolyan, hogy három nap elég lesz rá.
                   - Nem, egyáltalán nem elég rá. De kezdetnek nem rossz.
                - Már kérdeztem párszor, de tényleg hiszel benne, hogy rendbe hozható még?
                - Viki, ameddig szeretjük egymást, bármi lehetséges, és én nagyon is szeretlek. – fordult velem szembe, és lágyan elmosolyodott.
                - Én nem tudom, mit érzek. – vallottam be őszintén.
                    - Ezt eddig miért nem mondtad? – látszott rajta, hogy fáj az imént hallottak.
                - Nem tudom. Nem mertem, azt hiszem.
                - Mióta érzed ezt?
                - Egy ideje. Nem tudom pontosan. – szavaim hallatán szemeit lecsukva sóhajtott. Teljesen megsemmisült. – Krisztián, már nem vagyok boldog. Eddig magamnak is féltem ezt bevallani, de ez az igazság. Próbáltam nem kimutatni, azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben van… Már csak egy halvány másolata vagyok a régi énemnek. Megjátszom magam, amit régen sose tettem volna meg. Nem úgy döntök, ahogy én akarok, hanem ahogy Te akarnád, hogy döntsek. Ahogy Te elvárnád tőlem… Ahogy egy boldog szerelmes döntene. De nem vagyok az Krisztián! Egyáltalán nem.
                - Szóval, már nem szeretsz. Akkor itt most vége mindennek? – suttogta lemondóan, és felült az ágyon. Nem igaz, hogy csak ennyit fogtál fel belőle!
                  - Ne túlozz, kérlek. – kezemmel megérintettem. Próbáltam valami kapcsolatot teremteni kettőnk között, hogy mégse tűnjön olyan vészesnek a helyzet. – Egy szóval nem mondtam, hogy már nem szeretlek. Azt próbáltam elmagyarázni, hogy már nem vagyok boldog így, a kapcsolatnak ebben a formájában. Fontos vagy nekem, nem tudnálak elengedni. Még nem lennék rá képes, de már nem érzem azt, amit régen.
                - Szóval szeretsz, de mégsem… - nézett rám kérdően.
                   - Aj, olyan elcseszett egy érzés ez. – sóhajtottam.
                               - Menthető még?
                - Ezt én is szeretném tudni. – mondtam, és mosol y húzódott a számra.
                 - Ide bújsz? – tárta szét karajit.
                   - Milyen kérdés ez? – mosolygok, és karjai közé mászom.
                - Megoldjuk. – jelentette ki határozottan.
                   - Úgy legyen.
Lassan eldőltünk az ágyon. Krisztián kezei megnyugtatóan a hátamat simogatták. Nem sokkal később már mélyen aludtam.



Krisztián szemszöge:


Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy elveszíthetem. Sosem hittem volna, hogy ennyire komoly a helyzet. Persze, voltak problémáink, de melyik kapcsolatban nincsenek? Mélyen érintett mindaz, amit Viki mondott. „már nem vagyok boldog” visszhangoztak szavai újra és újra fülemben. Túl sok információt kaptam, túl sok impulzus ért ahhoz, hogy pihenni tudjak. Valakivel beszélnem kellett, hogy megnyugodjak egy kicsit. Óvatosan lehámoztam magamról Viki ölelő karjait, és a teraszra mentem. Friss levegőre volt szükségem. Sokáig gondolkodtam, kit hívjak fel, vagy, hogy felhívjak-e egyáltalán valakit. Késő este volt már, de szükségem volt valakire. Orsit tárcsáztam, Ő mindenre tudja a választ.
                - Kölyök, valami baj van, hogy ilyen későn hívsz? Történt valami? – hangja felemmel volt teli.
                  - Szükségem van rád.
                - Megrémítesz!
                 - Viki már nem szeret. – suttogom a telefonba, mintha a világ legmocskosabb szavait venném a számra. Számomra végül is, azok is….
                - Hogy érted ezt? Ő mondta, vagy honnan veszel ilyen sületlenségeket?
                - Azt mondta már nem boldog, és hogy csak megjátszotta, hogy az. Azt mondta, már nem érzi ugyan azt, mint régen.
                  - Fáradt, és biztos nagyon nyűgös is. Ne vedd komolyan, amit mond.
                   - Őszinte volt! Orsi, nem voltál itt, nem hallottad, amiket mondott, ahogy mondta…
                - Nem hiszem, hogy azt mondta volna, hogy már nem szeret. Valószínűleg csak te szűrted le ezt, de ha még nincs is igazam. Ha tényleg ezt mondta volna, amit én kétlek, ne foglalkozz vele. Még ott vagytok pár napig, ne azon agyalj, hogy elveszíted. Próbáljatok meg emlékezetes pillanatokat együtt tölteni.  Krisztián, most pedig feküdj le és aludj! Pihenned kell!
                - Orsi. Én szeretem őt, mindennél jobban.
                - Tudom Kölyök. Hidd el, ő is így érez irántad, de most össze lehet zavarodva. Ahogy rád is, rá is nagy hatással volt Heni. Fel kell dolgoznia, hogy megjelent az életetekben.
                  - Lehet, hogy igazad van. – suttogtam. – Köszönöm.
                - Igazán nincs mit. Most már próbálj meg aludni, rendben?
                   - Igyekszem. – mosolyogtam, bár tudtam, úgysem látja.
Lassan elköszöntünk egymástól Orsival. Hiába tanácsolta, hogy feküdjek le, képtelen voltam rá. A teraszon lévő napozóágyba ültem, és igyekeztem nem gondolkodni. A bor talán segített ebben.  Lépteket hallottam. Pár percre rá, Viki jelent meg az erkélyajtóban. Álmosan dörzsölgette szemeit, és nagyokat ásított. Közelebb jött, és befeküdt mellém. A napozóágy keskeny volt, alig fértünk el, de nem érdekelt minket...