88. rész

zene

- Hol a francban voltál és egyáltalán miért nem szólsz, ha elmész? Halálra aggódtam magam. – üvöltöttem Vikire. Szegény szóhoz sem jutott úgy leteremtettem. – Ennyire hülye nem lehetsz!

Ott állt előttem megszeppenve, könnyeivel küszködve. Annyira aranyos volt… Be kellett látnom, nem is rá haragudtam igazából. Inkább a tudat, hogy lehet végleg elhagyott, váltott ki belőlem ilyen indulatot. Mindig is féltem, hogy elveszítem, de még ennyire közel, sosem éreztem magam ahhoz a bizonyos határhoz. Kiborított a gondolat, hogy nem láthatom többé.

Szó szerint, menekültem a karjaiba. Nem bírtam tovább elviselni a köztünk lévő távolságot, mely egyre nagyobbnak tűnt. Zihálva préseltem gyönge testét az enyémhez, miközben fejem nyakába fúrva, lélegeztem be édes illatát.

            - Sajnálom. – fakadtam ki – Én csak… megijesztett a tény, hogy eltűntél.

              - Aggódtál, vagy inkább féltél, hogy elhagylak? – kérdezte. Üveges tekintettel meredt egy pontra, így elnézve a vállam fölött. Ekkor vettem csak észre ridegségét. Még csak át sem ölelt. Csak meredten állt, karjaim szorítása alatt. Mit mondhatnék? Hogy igen?! Hogy rohadtul megijesztettél, és megijesztesz most is?

            - Mindkettő. Felkeltem és nem voltál sehol. Ezt nem tudtam mire vélni. – suttogtam félve. Választ vártam, de csupán egy fejbiccentéssel jelezte, hogy megértette. – Valami baj van?

                 - Én is ezt kérdezem hetek óta. – nézett végre egyenesen a szemembe. Tekintetéből csalódottság és fájdalom tükröződött.

            - Sajnálom. Nem könnyű mellettem, elismerem. Csodálom, hogy eddig kitartottál. Senki sem volt még képes ennyi ideig elviselni maga mellett. Vannak hibáim... Türelmetlen vagyok, önfejű, makacs, önző és indulatos. Sokszor meggondolatlanul cselekszem. Nem vagyok képes beismerni, ha hibázok. És még sorolhatnám a rossz tulajdonságaimat. Azt hiszem, sose érnénk a lista végére… Egyetlen egy dolog az, ami mégis mellettem szól, amitől úgy érzem, jobb ember vagyok, ami kicsit javít a torz önarcképemen… Méghozzá az, hogy szeretlek és bármit megtennék érted. A tudat, hogy ha csak egy kicsit is, de viszont érzed ugyanezt, hogy talán én is fontos vagyok neked, az, ami támaszt nyújt a nehéz napokban. Ettől úgy érzem, érdemes reggel felkelnem. Ha nem lennél, talán már rég elvesztem volna…

            - Minden rendben? – nyitott be Tamás. Remek! Könyörgően pillantottam Vikire, majd újra Tomikára.

            - Persze. Nincs semmi baj. – válaszolta, de még csak Tamás felé sem nézett.

            - Oké! – nyújtotta el barátom mondandóját. – Nem akartok jönni activity-zni? Ketten nem valami izgalmas játék. Ráadásul Szandi nyavalyog, mert folyton elverem.

              - Nem is! – hallatszott be a szobába Szandra éles hangja.

            - Mindjárt megyünk. – mondta Viki.

Nem tudtam mire vélni a stílusát. Furcsán merev volt, és rideg. Idegesen vártam a történéseket, miután Tamás maga után bezárva az ajtót, elhagyta a szobát.

            - Szerencséd, hogy az érzéseim jóval erősebbek annál, mint amit a józan eszem diktál. – ölelt át.

              - Szeretlek. – suttogtam fejem hajába túrva.

            - Tudom.

Tudom?! Ennyi? Semmi „én is” vagy ilyesmi?

            - Nem akarok játszani. – nyavalyogtam, mikor kezemet az övével összekulcsolva az ajtó felé vezetett.

            - Ne légy már ennyire antiszociális.

            - Nem vagyok az! – tiltakoztam – De nem akarok rajtad osztozkodni. – szorítottam karjaim közé.

            - Csak a tiéd vagyok! – kacsintott széles mosollyal az arcán.

              - Sehogy sem szeretnélek megosztani másokkal. Még így sem.

            - Nem várhatod el, hogy egy szobába bezárva éljek életem végéig társaság nélkül.

            - Tudom. De az enyém vagy! Ezt ne feledd! – hajoltam egészen közel ajkaihoz.

            - A tiéd. – suttogta.

Az activity jó hangulatban telt. Mindig is szerettük magunkat produkálni a Tamással, így nem esett nehezünkre a játék. Jó érzéssel töltött el, ahogy Vikit vidámnak, felszabadultnak láttam.

            - Csalás! – kiáltott fel Tomika.

             - Tanulj meg veszíteni. – nevettem, majd önelégült mosollyal az arcomon ültem le a kanapéra.

            - Én jövök. – húzott Szandra a kártyákból.

Viki lassan karjaimba bújva osztotta meg velem takaróját. – Látod. Ezt a Krisztiánt szeretem én. – suttogta és puszit nyomott az arcomra. Végre! Szeret!

Bármennyire is szerettem volna elaludni, megint csak nem ment. Napok óta azt érzem, hogy a bennem lévő érzések lassan szétfeszítenek. Szerettem volna beszélni valakivel, de senki sem értett volna meg. Pedig egyre inkább úgy éreztem, muszáj kiadnom magamból mindent. Nem tudom, meddig tudok még hazudni. Viki mocorogni kezdett mellettem. Elharapott, érthetetlen szavakat nyöszörögve temette arcát a nyakamba. Talán neki kéne elmondani. Bárcsak megtehetném!

Azt hiszem, sosem éreztem még magam ilyen közel a kitárulkozáshoz. Nem sokon múlt, hogy fel nem ébresztettem és szánalomra méltó, megtört emberként be nem vallottam mindent. Levegőre van szükségem!

Mire észbe kaptam a kocsimban ültem és céltalanul jártam Budapest utcáit. Nem tudtam hová menjek, vagy mit csináljak, de nem maradhattam tovább otthon. El kellett menekülnöm kicsit, hogy mentsem a látszatra tökéletesnek tűnő, de valójában elcseszett éltemet és vele együtt párkapcsolatomat.

Egy jól ismert ház előtt álltam meg. Régen naponta megfordultam ezen a környéken, de aztán mindennek vége lett. Tudatosan kezdtem el kerülni a város ezen részét. Inkább választottam a hosszabb utat, a dugókat, minthogy újra beforduljak ebbe az utcába. És most mégis itt álltam. Tiszta idióta vagy! Belső hangom szitkozódása ellenére becsengettem.

            - Krisztián? – nyitott ajtót Heni szemit álmosan dörzsölgetve. Valószínűleg aludt. Mégis mire vártál, mi mást csinál az éjszaka közepén?

            - Beszélnünk kell.

              - Menj haza! – próbálta rám zárni az ajtót, de nem hagytam magam.

            - Nem! Annyiszor használtál már ki, annyi alkalommal tetted már tönkre az életemet és küldtél padlóra… Tartozol annyival, hogy meghallgatsz. Nem fordulhatok senki máshoz.

            - Gyere be. – sóhajtott.

A kanapéra ültünk. Várakozón pillantott rám, de nm tudtam belekezdeni. Pontosabban nem tudtam hol kezdeni…

            - Tiszta idióta vagyok. – álltam fel idegesen. Mégis mit keresek itt? Mit vártam? Hogy majd minden rendbe jön, vagy hogy könnyebb lesz, ha beszélek róla? Egy nagy frászt!

            - Krisz, ülj le és fejezd be, ha már belekezdtél. – húzott vissza le mellé. – Hallgatlak.

Jobb ötlet híján, sóhajtva mélyen a kabátom zsebébe nyúltam, és egy ékszeres dobozt vettem elő. Az asztalra téve hagytam, hogy a díszes tárgy beszéljen helyettem.

Le se tagadhatta volna, mennyire meglepte. Percekig csak ledöbbenve meredt az asztal felé.

            - Neki szántam. – hangom súlyos fájdalommal telten csengett – De jöttél te, és újra sikerült tönkretenned az életem. Miért kellett? Miért?

            - Pont annyira hibás vagy te is, mint én. Ha jól emlékszem, te jöttél át aznap este.

            - Hányszor fogsz még kihasználni, feldúlni az életemet? Már egyszer padlóra tettél. Újra kellett kezdenem mindent. Fel tudod ezt fogni? Nem sokon múlt, hogy nem siklott ki végleg az életem… Ha nem lett volna mellettem a családom, Orsi, és a barátaim… Nem tudom, mi lenne velem most. És mindezt neked köszönhetem! Gratulálok. Sikerült újból elcseszned mindent.

            - Könnyű engem hibáztatni, igaz? Úgy sem számít, ugye? Elvégre én senki sem vagyok… nem érzek… nem vagyok képes szeretni… - nézett rám könnyes szemekkel.

            - Ezt úgy mondod, mintha sajnálnád, ami velünk történt.

          - Mert sajnálom is.

            - Te tehetsz róla. Csak magadnak köszönheted.

          - A fenébe is tudom! Ne emlékeztess rá folyton. Fiatal voltam és még nem volt fontos számomra az, amit nyújtottál. Nem pont arra vágytam, amire te. Én csak… élni akartam és élvezni az életet, de megfojtottál ilyen téren. Most mégis szeretném újra átélni mindezt.

             - Van rá lehetőséged. Gyönyörű vagy! Bárkit megkaphatsz, és még nagyon meg sem kell magad erőltetned érte.

                  - Csak téged nem…

       - Heni. – sóhajtottam – Tudod, amikor megtudtam, hogy nem voltam elég neked én… - mélyet lélegezve, próbáltam úrrá lenni felszínre tört érzéseimen – A fájdalom mindent felemésztett bennem.

Nem éreztem mást, csak ürességet. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha ezt a hatalmas űrt, bárki be fogja tudni tölteni… De sikerült tovább lépnem. Neked is ezt kéne tenned. Éld az életed, úgy, mint én. Keress valakit, aki igazán szeret.

            - Te voltál az egyetlen, aki valaha látott bennem valamit. Aki képes volt elfogadni, és még így is szeretni…

    - Ugyan már. Nem vagy egy szörnyeteg. Gyere, mondok valamit. – húztam magamhoz közelebb – Tudod, én is abba a kedves, aranyos lányba szerettem bele, aki régen voltál. Nézz magadra, ez nem te vagy!

            - Hülyeség. – forgatta szemeit.

              - Azért csak gondolkozz el rajta!

Már hajnalodott mikor hazaértem. Fáradtan rúgtam le a cipőmet, majd mentem egyenesen a szobámba. Igyekeztem a lehető leghalkabban ledobálni magamról a ruhát, nehogy felébresszem őt. Az ágy megsüppedt alattam, ahogy lefeküdtem. Viki nekem háttal, az oldalán feküdve aludt. Közelebb csúsztam, hogy átöleljem, de nem engedte.

            - Merre jártál? – kérdezte.

              - Megijesztettél. – suttogtam – Azt hittem alszol.

          - Válaszolj.

            - Nem tudtam aludni.

         - Remek. – válaszolt gúnyosan.

            - Kicsim… - próbáltam újból közeledni, mondanom sem kell, mindhiába.

         - Ne! Most… most ne. Ne érj hozzám.

Kővé dermedve meredtem magam elé. Elcsesztem! Úgy tűnt, a tökéletesnek tűnő kis világom készül most porba hullani. Az amúgy is elég ingatag váramat, amit hosszú évek alatt sikerült felépítenem, már csak egy oszlop mentette meg attól, hogy végleg összedőljön.

Pont mint a Jenga-torony… Ugye ez az a játék, mikor felépítünk különböző faelemekből egy tornyot, és a játékosoknak egyesével úgy kell ebből a toronyból kiemelniük egy-egy ilyen építőelemet, hogy az építmény le ne dőljön. Az életem leginkább erre a bizonyos játékra hasonlított, azzal a különbséggel, hogy az enyém most megremegett és én az utolsó tartó elemhez, az imént nyúltam hozzá… Már csak várni kell, hogy darabokra hulljon.

   - Aludnod kéne. - suttogta órákkal később, amikor felém fordult. Nem szóltam semmit. Ugyan úgy, mozdulatlanul feküdtem azóta, hogy hazajöttem. - Gyere. - suttogta és közel húzott magához. Fejem nyakába temetve próbáltam minden egyes pillanatot az emlékezetembe vésni. Lehet soha többé nem ölelhetem... 

87. rész

zene 

         - Ígérd meg, hogy soha sem hagysz el.

              - Sose hagylak el. – suttogta. – Nincs az a pénz, amiért meg tudnál szabadulni tőlem.

            - Nem is szeretnék. – húzódott lágy mosoly az arcomra.  – Megfázol. – hangom aggódóvá váltott, mikor észrevettem, hogy erőteljesebben reszket karjaimban.

             - Te hoztál ide.

 

            - Mihez lenne ma kedved? – érdeklődtem. Már a szobámban voltunk. A szekrény előtt álltam és száraz ruhát kerestem magunknak. Kivettem egy pólót és egy melegítőt, és gyorsan magamra rángattam. Viki az ágyon fekve figyelte minden egyes apró mozdulatomat. Leköthette a látvány, mivel mintha meg sem hallotta volna az iménti szavaimat, csak feküdt tovább és szemeivel engem pásztázott. – Tetszik a látvány?

             - Nagyon is. – mosolygott. Nevetve újra a szekrény felé fordultam és egy hosszabb póló után nyúltam.

   - Szóval mit szeretnél ma csinálni? –kérdeztem újra miközben átnyújtottam neki a pólót.

            - Nem tudom. – dőlt vissza fáradtan az ágyra. – Nem akarok kimozdulni, ha erre célzol.

             - Akkor maradunk itthon. Rendelünk kaját, nézünk valami filmet. Mit szólsz?

            - A film okés. De főzzünk inkább. Az sokkal… sokkal jobb.

              - Te mondtad, hogy nem akarod felgyújtani a konyhát. Tudhatnád, hogy a főzés nem köt le. És ha valami nem köt le, akkor próbálom valahogy kibújni a munka alól. – érveltem a rendelés mellett miközben én is elnyúltam az ágyon. – Ebben az esetben ez, a szexet jelenti.

            - Hallottad már a mondást, miszerint sokat akar a szarka, de nem bírja a farka? – kérdezte kuncogva.

            - Igen? Így gondolod? – néztem rá duzzogva.

              - Jól van na. – puszilt meg. – Pizza jó lesz?

            - Kínai.

              - Olasz kaja? Mondjuk, spagetti?

            - Sushi!

            - Attól tényleg hízni fogsz. – sóhajtott. – Mi is volt az első lehetőség?

            - Kínai. – mosolyogtam.

             - Na jó, de te rendeled, a filmet pedig én választom.

            - Rendben. – egyeztem bele.

                   - Leonardo DiCaprio már türelmetlenül vár a lejátszóban. – kiáltottam. A film már indításra készen állt, a futár is megjött, már csak Viki hiányzott. Általában szörnyen türelmetlen típus vagyok, és mindezt csak tetőzte a mérhetetlen éhségem. A falnak dőlve vártam, hogy visszajöjjön. Szemem végigsiklott a rumlis szobán, a földre szétdobált ruhákon és cipőkön. Régen nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha is képes leszek valakivel hosszabb távon megosztani a szekrényemet, a szobámat… az életemet. Az asztalra pillantottam és szinte azonnal kiszúrtam egy képet. Nem láttam tisztán, de mégis mosoly húzódott az arcomra, mikor felidéztem, mit ábrázol. Az asztalhoz sétáltam, hogy újból láthassam. Ujjaimmal végigsimítottam a fekete képkereten. A fotó minket ábrázolt és még valamikor a kapcsolatunk elején készült. Mindketten önfeledten mosolygunk, boldogak vagyunk rajta. Milyen régen is volt… Tényleg azt hittem, ő lesz az igazi, akit nekem szánt az ég. Tévedtem. Pontosabban, elcsesztem. Eldobtam magamtól azt a nőt, az egyetlent, aki tényleg szeretett engem, és nem pedig az SP hozta hírnevet látta bennem, mint eddig oly sokan.

            - Kicsim. – szólt Viki az ajtófélfának támaszkodva. – Nem jössz?

Csak bambán bámultam rá és aprót bólintottam. Közelebb lépet és kezével végigsimított az arcomon.

             - Minden rendben?

            - Persze. – hazudtam. Látszólag nem győztem meg. Kezei tarkómra siklottak és magához húzott. Fejem nyakába temettem és mélyen belélegeztem illatát. Talán megnyugtatni akart vele, elhitetni velem, hogy ne aggódjak, mert minden rendbe jön.

Kissé elhúzódott, amikor meglátta a kezemben lévő képet és mosolyogva vizsgálta azt. Az a mosoly…

             - Határozottan jól nézünk ki egymás mellett. – felnevettem szavai hallatán.

               - Azt mondod? – vontam újra közel magamhoz.

            - Hozzá kell tenni, jobb szeretem az örök gyerek, mosolygós Kriszt. Szóval, szabadságra küldhetnéd a depressziós énedet. – nevetve öleltem át és adtam puszit a hajára.

            - Komolyan mondtam. – dünnyögte fejét a nyakamba fúrva. – Légy egy kicsit vidámabb. Ha valami baj van, mond el, kérlek, vagy pedig lépj túl rajta.

              - Régen annyival egyszerűbb volt minden. – sóhajtottam.

             - Nem, Krisztián. Semmi sem volt egyszerűbb. Csupán örültünk az együtt töltött időnek. Ehelyett most, amikor végre kettesben lehetünk, mély letargiába esel.

            - Menjünk inkább enni. – zártam rövidre a témát. Nem tudom mi ütött hirtelen belém. Vikit meg sem várva sétáltam ki a szobából, és ültem le enni a konyhában. Éhes voltam, de csak turkáltam a tányéromban. Megint totál idiótán viselkedtél. Pacsi neked, Kölyök!

            - Megbántottalak? – mászott Viki az ölembe.

             - Nem. Dehogy is! – mosolyodtam el kényszeredetten. – Csak... igazad van. – simítottam a füle mögé pár hajtincset.

            - Nem akartalak bántani. Tudom, most kicsit szenzitívebb korszakodat éled.

             - Jól vagyok. Tényleg!

Helyeslően bólintott, bár szeméből sajnálattal teli fájdalom sugárzott.

            - Zenét? – próbáltam oldani a feszültséget.

            - Rendben. – mosolygott. A pulton lévő dokkolóhoz léptem és belehelyeztem az IPhone-om. Véletlenszerűen indítottam el egy zenei listát rajta. Ez után viszonylag egész jó hangulatban sikerült megebédelnünk.

            - Tessék. Válassz. – nyújtott felém két kicsi szerencse sütit.

              - Ezt honnan szerezted? – néztem rá kérdőn.

            - Csak válassz! – tolta még közelebb a tenyerét az arcomhoz. Teljesen megadva magam vettem el az egyiket. Izgatottan nézte végig, ahogy széttöröm és kihámozom belőle egy apró papír fecnit.

            - Ezt mégis hogy…? – néztem fel rá döbbenten, miután elolvastam a „jóslatot”.

             - Mit ír? – kérdezte érdeklődést színlelve. Több mint valószínű, pontosan tudta.

            - Szeretlek! – olvastam fel a kézzel írott szöveget és felmutattam a kis lapot.

            - Én is. – mosolygott elégedetten.

               - De, mégis hogy… hogy csináltad?

            - Varázslat. – súgta közelebb hajolva a fülembe.

            - Fúj – fintorogtam el a következő szám hallatán és már mozdultam is, hogy valami másikat keressek helyette.

            - Ne már. Imádom ezt a dalt. – szólt közbe Viki. Alig hallhatón dúdolni kezdte dallamot, csípőjét lágyan ringatni kezdte.

             - Sosem hallottak még énekelni. – suttogtam mögé lépve és átöleltem derekát.

            - Nem is fogsz. – jelentette ki mosolyogva.

              - Kérlek.

            - Hatalmas bajnak kell lennie, hogy én énekeljek. – magyarázta. Lassan felvettem a tempóját és teljesen hozzá simulva, vele együtt mozogtam a zene ritmusára.

             - Akkor táncolj! – fordítottam magam felé.

            - Sztriptíz bárban érzed magad?

             - Nem. – mosolyogtam – Bár, ami azt illeti, szívesen vetkőztetnélek. – suttogtam. Kezeim automatikusan siklottak pólója alá és kezdték felfelé húzni a vékony textíliát.

              - El a kezekkel. – próbált határozottnak tűnni, de nem igazán volt meggyőző.

            - Tényleg képes lennél megfosztani tőlem, ezt az egy örömöt?

              - Krisztián, menj már a fenébe! – nevetett és megpróbált eltolni magától.

            - Na jó, az éneklést hanyagolhatjuk. Valószínűleg úgysem lenne egy fenomenális produkció.

             - Megszólalt már a nagy sztár… - forgatta a szemeit.

            - Választhatsz. Táncolunk, vagy szeretkezünk.

            - Sértegetsz, és még én kedvezzek neked? – nevetett.

            - Rendben. Választhatod a mindkettő opciót is. – mosolyogtam szemérmetlenül.

              - Tűnj innen! – tolt el magától újra és fordított nekem hátat nevetve.

Idétlen mozgásommal próbáltam rávenni, hogy táncoljon velem. Igyekeztem mindent bevetni. Csípőmet jobbra-balra, előre-hátra ringattam. Tiszta hülyét csináltam magamból. Viki már-már fuldoklott a nevetéstől. Egyre inkább közeledtem felé, mígnem derekánál fogva magamhoz nem vontam.

            - „Csak te légy most karomban, kincsem… Nincsen felhő most felettünk. Mint gyermekek egymásba úgy szerettünk.” – énekeltem a dal szövegét, miközben lassan dülöngéltünk jobbra-balra.

Viki szemszöge:

Összebújva néztük a filmet. Egyáltalán nem kötött le a történet, de nem is igyekezetem magamon erőt venni. Egyszerűen élveztem a pillanatot, ahogy parfümének férfias illata lassan átjár, mígnem teljesen betölti tüdőmet, miközben fülemben szüntelen visszhangzik lassú, egyenletes szuszogása.

Fejem kissé megemelve mellkasáról, felnéztem rá. Fáradtnak tűnt. Karikás szemei majd leragadtak. Tudtam, hogy nem fog aludni… Rám való tekintettel, nem. Elhúzódtam, mire kérdőn pillantott rám.

            - Gyere. – kérleltem.

              - Mit szeretnél? – suttogta közelebb hajolva.

            - Csak bújj ide. – Fejét a nyakamba temetve feküdt el mellettem.

            - Szeretlek. Mindig is szerettelek, és örökké szeretni is foglak. – mondta rekedtes hangon.

            - Én is.

Kezeim szüntelen hátát simogatták, lehelete bőrömet csiklandozta. Imádtam ezt az együtt töltött napot, a hullámvasútra emlékeztető változékonyságával együtt. Néha egyik pillanatról a másikra zuhantunk a magasból egyenes le, a mélybe. Nem akartam tudomást venni róla, a szívem mélyén tudtam, valami nincs rendben. Sokszor éreztem azt, hogy valami aggasztja, történt valami, amit egyedül nem képes megoldani. De mégis mit tehetnék, ha hallgatásba burkolódzik?

Miután elaludt, óvatosan kihámoztam magam karjai alól és a konyhába mentem egy pohár vízért.

            - Szia. – köszöntött Barbi.

              - Szia. Úr Isten, de rég nem láttalak.

            - Bizony.

            - Szabad? – utaltam gömbölyödő pocakjára, mire bólintott. Csodálattal simítottam végig rajta kezemet. – Hogy vagytok?

            - Nagyszerűen. – mosolygott.

            - Még így sem tudom felfogni, hogy gyereked lesz. Fiú vagy lány? Gondolkodtál már a nevén? Bencével mi van? Olyan rég nem láttam. És mi járatban vagy itt? – hadartam összefüggéstelen mondataimat.

            - Nyugi. – nevetett – Ne siess. Ráérünk. Egyébként Szandrához jöttem. Megbeszéltük, hogy elkísér vásárolni, de úgy látszik Tamás jobb ajánlattal szolgált. Tényleg, te nem jössz el?

              - Nem tudom. Krisztián bent alszik.

             - Nem tudtam, hogy bébiszitternek álltál. Ugyan már. Nem kell állandóan mellette ülnöd. Amúgy sem lennénk sokáig. Te mondtad, hogy régen találkoztunk. Legalább most bepótoljuk a kimaradt beszélgetést.

            - Legyen. – sóhajtottam.

Nem akartam Krisztiánt felkelteni, így felvettem a kabátomat és szó nélkül elmentem. Tényleg jó volt végre kicsit csajosabb témákról beszélgetni egy jó baráttal. Végül egy kávézóba ültünk be.

            - És mi újság veletek? – kérdeztem.

              - Meg vagyunk. Bence nagyon felelősségteljes, és rettentően aggódó természetű lett az elmúlt időben. – mosolygott.

             - Érthető. – kortyoltam bele a kávémba.

            - És veletek minden rendben?

            - Nem is tudom. – sóhajtottam – Azt hiszem igen.

              - Azt hiszed? – vonta fel szemöldökét.

            - Egy ideje úgy érzem, valami történt, amiről nem akar velem beszélni. Furcsán viselkedik. Retteg, hogy elveszít. Szeretem és imádok vele lenni, de néha úgy érzem, megfolyt.

            - Te mondtad régen, hogy alig van időtök egymásra, és hogy neked többre van szükséged.

            - Ez így is van. Nem bánom, az együtt töltött időket, de az állandó hullámvölgyek, az ingadozó kedélyállapot, mely szintre percről percre változik, kikészít. Lassan beleőrülök, hogy nem tudom, mi emészti ennyire.

            - Miért nem kérdezel rá?

              - Szerinted nem tettem már meg? Többször kérdeztem, hogy mi nyomasztja. Bíztattam, hogy nekem bármit elmondhat, de mindhiába.

            - Azért ne add fel. Tudod milyen. Szereti maga megoldani a gondjait. Valószínűleg valami szakmai probléma álul a háttérben. Lassan helyre áll a rend és minden a régi lesz. Légy egy kicsit türelmesebb. Éreztesd, hogy mellette állsz. Tudasd, hogy bármi is történt, vagy fog történni, rád számíthat, mert mindig ott leszel vele.

             - Nem hiszem, hogy szakmai jellegű gond lenne.

              - Akkor? – ráncolta össze homlokát.

            - Fogalmam sincs, de rá fogok jönni.