89. rész

zene

Viki szemszöge:

        - Ajh Szandra. Levegőre van szükségem, érted? – hajtottam le fejem fáradtan a konyhaasztalra.

   - Nyugodj meg, kérlek. Minden rendben lesz köztetek. – simított végig a hátamon.

      - Ezt te sem gondolhatod komolyan! – túrtam bele idegesen a hajamba. – Te mit szólnál, ha Tomika az éjszaka közepén csak úgy elmenne és valami kamu „nem tudtam aludni” kifogással indokolná az egészet? – fakadtam ki neki, mire szégyenlősen lehajtotta fejét. Nem válaszolt, de gesztusaiból pontosan tudtam, hogy egyetért velem.  – Na ugye. – sóhajtottam – Szerinted ki a csaj? – tettem fel félve a kérdést kisebb gondolkodás után, mely némi hallgatást eredményezett a beszélgetésben.

       - Nem mondod komolyan? – nézett rám kikerekedett szemekkel. – Figyelj, lehet, hogy hülyeséget csinált és szörnyen idiótán viselkedik mostanában. De szeret téged, ezt biztosan tudom, és sose lenne képes megcsalni. – mondta Szandra. – Most mi a baj? – utalt a szokásosnál is csendesebb reakciómra.

             - Semmi. Tudom, hogy szeret, ahogy én is őt, de mindig mindenki ezzel védekezik, még ő is. Néha már kezdem úgy érezni, hogy azt hiszi, egy szimpla „szeretlekkel” mindent meg tud oldani.

        - Miért, nem így van? – mosolygott rám.

             - De. – sóhajtottam. Lassan bele kéne törődnöm, hogy tényleg mindent el tud érni nálam pár kedves szóval. – Viszont mégis milyen kapcsolat vár így ránk? Attól, hogy szeretjük egymást, még nem fog jól működni semmi.

            - Esküszöm, neked valami súlyos baj van a kis fejecskédben. – borzolta össze nevetve a hajamat, ami némi vigyort eredményezett nálam is. – Most már beszéljétek meg, hogyan tovább, de komolyan! – szólt, majd elindult, hogy magamra hagyjon.

       - Bocs. – hallottam Szandra hangját, mire én is az ajtó felé fordultam.

          - Én bocs. – szabadkozott Krisztián az éppen neki futó lánynak. – Jó reggelt. – nézett rám tágra nyílt szemekkel.

        - Neked is. – viszonoztam a kedves gesztust, majd visszafordultam az asztal irányába.

      - Azt hiszem, megyek. – szólt Szandra. – Csak ügyesen. – mondta halkabban Krisztiánnak, bár még így is tisztán hallottam. – És ne merd még jobban megbántani, mert a kukában kötnek ki a CD-id, aztán, viszlát Will Young, bye-bye Hurts.

             - Leginkább az fájna a legjobban, ha őt magát elveszíteném, de igyekszem észben tartani fenyegető szavaidat. – válaszolta hasonló stílusban Krisztián. Titkos beszélgetésük hallatán akaratlanul is mosoly húzódott a számra. Pedig elhatároztam, hogy kemény leszek. A fenébe…

Hallottam, ahogy az ajtó bezárul. A szobát csend járta át. Csak Krisztián egyeletlen légzésének hangjai hallatszottak. Igyekeztem tudomást nem venni róla, de a szívem majd kiugrott a helyéről. Miért van rám ekkora hatással, már csak az, ha egy szobában vagyok vele? Eldöntöttem, hogy bármi is legyen, bármit is mondjon, nem török meg. Most, nem!

                   - Kicsim. – szólt. Tudtam, hogy most hosszú magyarázkodásba kezd, de nem voltam rá kíváncsi. Valószínűleg újabb kifogásokkal állna elém, amik megint csak távol állnak a valóságtól.

            - Ne! Ne is kezdj bele. Felesleges. – sóhajtottam.

        - Nem az! – lépett közelebb. – Semmi sem felesleges, ami hozzád köthető. Tudod, hogy szeretlek. – jött a szokásos szöveggel. Mégis mit vártam?

            - Igen? Akkor mi volt ez tegnap este? – álltam fel, hogy a lehető leghatározottabbnak tűnjek, amikor a szemébe nézek.

         - Én… - látszott rajta, hogy a megfelelő szavakat keresi, de egyszerűen még ő maga sem tudja, mit csináljon.

            - Látod, még mostanra sem sikerült egy hihető kifogást sem találnod. Hagyjuk inkább. – indultam az ajtó felé, de megragadva a karomat, húzott vissza.

              - Kicsim. – suttogta bűnbánó hangon, megbocsátásért esdekelve. Erősnek kell lenned, gyerünk Viki! De a fenébe is, miért vonzódom hozzád ennyire?

          - Azt hittem, legalább őszinte vagy velem… de látom, tévedtem. – szavaim hallatán szégyenkezve nézett rám, majd kezeimet kirántva szorításából magára hagytam.

A hálóban az egyik bőröndömet nehézkesen dobtam az ágyra, majd a szekrényhez léptem és válogatás nélkül vettem ki egy adag ruhát, majd fordultam vissza, hogy a bőröndbe tegyem.

       - Mit csinálsz? – kérdezte Krisztián, mikor belépett a szobába. Szemei kétségbeesve cikázta köztem és a hatalmas bőrönd között.

             - Szerinted, minek látszik? Csomagolok.

          - Vettem észre, de mégis hová mész? – kérdezte, de csak egy vállrándítással válaszoltam. – Elhiszem, hogy haragszol, de úgy gondolom annyit azért megérdemlek, hogy válaszolj nekem, ha kérdezlek. – fakadt ki belőle. Tekintete végigkövette, ahogy még egy adag ruhát csomagolok el. – Hagyd már azt a fenébe! – lépett közelebb és lecsukta a bőrönd tetejét. – Mi ez az egész? – suttogta, mikor felnéztem rá. Valahol itt tört meg a fene nagy határozottságom. Nem voltam képes tovább kínozni őt.

               - Krisz, figyelj. Annyi megválaszolatlan kérdés van bennem, annyi dolog, amit nem tudok hová tenni… Kell egy kis idő, hogy gondolkodjak. Haza megyek Debrecenbe egy időre és majd csak a jövő héten jövök vissza Pestre. Az otthoni levegő talán segít tisztábban mérlegelni a dolgokat. – magyaráztam lágy hangon – Mellesleg neked is ezt kéne tenned. Menj haza egy hétre. A család, a régi barátok, a soproni környezet, ez mind-mind csodákra képes, elhiheted.

         - Nekem munkám is van. Orsi felkötné magát, ha meghallaná ezt a hatalmas ötletedet.

            - Krisztián, emlékeztetnélek, hogy én is dolgozom. Orsi pedig nem kifogás. Ő is látja, hogy nem vagyok önmagad mostában. Szerintem szívesen elintézné neked.

           - Remek. – sóhajtott, majd elviharzott a szobából.

Szemeimet lecsukva lélegeztem mélyeket. Nem volt könnyű mindezt előadni neki úgy, hogy lehetőleg ne lássa, hogy belül darabokra hullok. Fájt, hogy ki kellett mondanom, de hiszem, hogy jó döntést hoztam. Beszéltem Orsival, az utazásommal kapcsolatban és Krisztiánt is megemlítettem. Ő is jó ötletnek tartotta, hogy hazamenjen egy időre. Tovább folytattam a pakolást is és lassan minden a bőröndbe került. A rajtam lévő barna kardigánt levettem és egy fekete bőrdzsekit vettem a fehér atlétára. Habár ősz volt, az időjárás, és az autómban lévő fűtés, még megengedte a lengébb öltözéket. A kardigánt a bőröndbe csomagoltam és lecsukva nehézkesen kigurítottam a nappaliba.

Krisztián az ablakon át bámulta Budapest örökké nyüzsgő utcáit. Mély levegőt véve lépkedtem közelebb hozzá.

           - Mindent bepakoltam. – mondtam, mire fejét fájdalmasan pont, hogy a másik irányba szegezte. – Beszéltem Orsival is. Azt mondta, nincs akadály, hogy te is hazamenj. – folytattam, bár nem váltott ki belőle más reakciót.  – Viszlát, Krisztián. – köszöntem el végül, majd a bőröndömet magam után húzva indultam el a kijárati ajtó felé.

          - Ennyi? Most.., most akkor vége? – hallottam Krisztián hangját. Lábaim megremegtek és nem voltam képes akárcsak még egy lépést tenni.

                - Nem tudom. – vallottam be őszintén és felé fordultam. – Nem tudom mi lesz holnap, vagy azután, de úgy érzem, most ezt kell tennem. Egy szóval nem mondom, hogy örökre szól, csak, hogy szükségem van 1-2 napra.

             - Akkor szünet? – közelített egyre felém.

        - Miért akarod ennyire definiálni, hogy mi is most ez köztünk?

           - Tudni akarom, hogy van-e még miért reménykednem. – lépett egy utolsót, ezzel minimálisra csökkentve a köztünk lévő távolságot.

          - Remélni mindig kell, Krisztián. Ezt tanuld meg. – mosolyodtam el, majd óvatosan közelebb hajolva adtam puszit arcára. – Komolyan örülnék, ha te is lemennél Sopronba erre az időre. Rád fér a pihenés. – simítottam végig szeme alatt futó karikákon, melyek fáradtságról árulkodtak.

               - Rendben. – bólintott. – Hiányozni fogsz.

          - Viszlát, Krisztián. – mosolyogtam rá bíztatóan, majd megfordultam és újabb kísérletet tettem a távozásra.

             - Várj! Szeretsz még?

         - Ne kérdezz olyat, amire pontosan tudod a választ. – kacsintottam majd végleg kisétáltam az ajtón és egyszer sem néztem vissza.

Az az 1 hét

Később már nem voltam benne olyan biztos, hogy annyira jó ötlet volt ez az egész. Hiányzott Krisztián. Eddig még sosem töltöttünk egymástól távol ennyi időt. Belegondolva, hírtelen fellángolás volt tőlem ez az ötlet, és cseppet sem gondoltam át. Beszélni sem beszéltünk egymással. Tomika említette, hogy haza ment Sopronba, de ez mégis csak édes kevés volt. Én persze nem hívtam fel, már csak női büszkeségemből kiindulva. Viszont ő sem keresett. Egy telefonhívás, egy SMS sem érkezett, de még egy közösségi oldalas poszt sem adott utalást arra, hogy hiányzom neki. Rá kellett jöjjek, hogy milyen gyerekesen is viselkedtem. Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy elengedjem.

Krisztián szemszöge:

Miután láttam kisétálni azon az ajtón, úgy éreztem jobb, ha én megyek. Elvégre nem lennék képes napról napra úgy felkelni a közös ágyunkból, hogy tudjam, nincs mellettem. A szekrényből egy utazótáskába dobáltam néhány holmit, felkaptam a Macbook-omat és mondhatni, indulásra készen álltam. Küldtem egy rövid üzenetet Orsinak, hogy haza megyek. Ezt is azért, csak hogy tudja, miképp döntöttem. A kocsiból még felhívtam aput, hogy elindultam Sopron felé. Nem várt meglepetésként érte az otthoniakat a hír, hogy csak így, minden szó nélkül megyek, sőt még egy egész hétre ott is maradok. Természetesen egyből elindultak a találgatások, amikor említettem, hogy egyedül utazom.

Fáradt voltam, hisz nem sokat aludtam az éjszaka. Ez volt az egyik oka, hogy megálltam egy benzinkúton, amint elhagytam a fővárost. A másik indoka, hogy sose szerettem az autómban dohányozni, most pedig igen is szükségem volt egy szál cigire.

Bent rendeltem egy kávét és leültem az egyik fotelba a sarokban. Barátságos kis zuga volt ez az amúgy unalmas benzinkútnak. A fekete bőrgarnitúra és a középen elhelyezett dohányzóasztal, melyen újságok és üres papír fecnik hevertek egyáltalán nem illet az épület hangulatához. Sokkal inkább lett volna elfogadható egy kávézóhelységben…

A fotelben kényelmesen hátradőlve gyújtottam rá. A benzinkút kivételesen elégé kihalt volt, így nem kellet félnem, hogy bárki is meglát. Bár úgy sem érdekelne… A pincér lány hamar meghozta a kávémat és egy pohár vizet hozzá. Hátsóját kihívóan hátratolva hajolt le, hogy lerakja a rendelésemet az alacsony asztalra, ezzel szemérmetlenül belátást engedve szoknyája alá. Máskor valószínű egy csábos mosollyal és valami macsó szöveggel reagáltam volna, de most egy szimpla bólintással nyugtáztam a látottakat és köszöntem meg az italt.

A mai napra gondoltam, mikor beleszívtam az első szál cigibe. Reggel sikerült véletlenül kihallgatnom Szandrával folytatott beszélgetését. Nem akartam, de egyszerűen nem tudtam nem figyelembe venni a dolgot. Sokkolt szavaival, melyek arról árulkodtak, hogy azt érzi, teljesen rátelepszem. Egyáltalán nem igaz! Egyszerűen csak félek, hogy elveszítem őt… Be kell látnom viszont, tényleg megváltoztam. A folytonos bizonytalanság, és az állandó lelkiismeret-furdalás felmarcangolt.

Mikor rákérdeztem, hogy szeret-e még, nem válaszolt konkréten, de tudtam, hogy igen. Legalább az érzései nem változtak meg az irányomban. Bántott, amiket mondott, de még jobban bántott, hogy nem velem beszélte meg. Ez csak kettőnkre tartozott volna, viszont most egyáltalán nem vagyok abban a helyzetben, hogy én sértődjek meg.

        Olyan hülye vagyok! Van egy szuper barátnőm, aki képes szemet hunyni a hibáim felett és ahelyett, hogy megbecsülném őt, kockára teszek mindent. Amikor magányos voltam, azért nyafogtam, hogy újra szerelmes akarok lenni, amikor pedig mindenem megvan, eldobom magamtól. Eddig a lányok, akik fontosak voltak nekem, mindig csak átvertek és most pont én vagyok az, aki ugyan ezt teszem. Pedig nekem ő a legfontosabb nő az életemben!

Gondolataimba olyan szinten sikerült elmélyednem, hogy a környezetem teljesen kizárva alkotói fázisba estem. Eddig mindig magamba roskadva, a szobám sötétjébe bújva, zongorám és gitárom társaságában születtek a legjobb dalaim. A fejemben kavarogtak a gondolatok. Zavaros volt minden mondat, ami megfogalmazódott bennem. Mégis úgy éreztem le kell jegyeznem a lehető legtöbbet belőlük. Az dohányzóasztalhoz húzódtam és a papírdarabokra kezdtem firkálni. A legtöbbjük egy-egy kusza gondolat volt, melyek nem akartak összefüggő szöveggé állni. Néha felrémlettek boldog pillanatok és élmények, melyeket még együtt éltünk át. Pontosan emlékeztem csókjai édes ízére, és szája sarkában lévő apró barázdákra melyeket mosolya eredményez. 

Órákat töltöttem azon a benzinkúton és csak alkottam. Teljesen idiótának nézettek, de most ez érdekelt a legkevésbé. Az otthon töltött idő hamar eltelt. Anyuék egy ideig kérdezősködtek, hogy miért csak egyedül jöttem és hogy mi van Vikivel, de miután közel 100-adjára kérdezték meg én pedig 100-adjára sem válaszoltam, leszálltak a témáról, aminek én persze csak örülni tudtam. Minden nap megfordult a fejemben, hogy felhívom, de végül elvetettem az ötletet. Világosan a tudatomra adta, hogy egy ideig nem akar rólam hallani és bármennyire is nem tetszik, muszáj elfogadnom a döntését.

88. rész

zene

- Hol a francban voltál és egyáltalán miért nem szólsz, ha elmész? Halálra aggódtam magam. – üvöltöttem Vikire. Szegény szóhoz sem jutott úgy leteremtettem. – Ennyire hülye nem lehetsz!

Ott állt előttem megszeppenve, könnyeivel küszködve. Annyira aranyos volt… Be kellett látnom, nem is rá haragudtam igazából. Inkább a tudat, hogy lehet végleg elhagyott, váltott ki belőlem ilyen indulatot. Mindig is féltem, hogy elveszítem, de még ennyire közel, sosem éreztem magam ahhoz a bizonyos határhoz. Kiborított a gondolat, hogy nem láthatom többé.

Szó szerint, menekültem a karjaiba. Nem bírtam tovább elviselni a köztünk lévő távolságot, mely egyre nagyobbnak tűnt. Zihálva préseltem gyönge testét az enyémhez, miközben fejem nyakába fúrva, lélegeztem be édes illatát.

            - Sajnálom. – fakadtam ki – Én csak… megijesztett a tény, hogy eltűntél.

              - Aggódtál, vagy inkább féltél, hogy elhagylak? – kérdezte. Üveges tekintettel meredt egy pontra, így elnézve a vállam fölött. Ekkor vettem csak észre ridegségét. Még csak át sem ölelt. Csak meredten állt, karjaim szorítása alatt. Mit mondhatnék? Hogy igen?! Hogy rohadtul megijesztettél, és megijesztesz most is?

            - Mindkettő. Felkeltem és nem voltál sehol. Ezt nem tudtam mire vélni. – suttogtam félve. Választ vártam, de csupán egy fejbiccentéssel jelezte, hogy megértette. – Valami baj van?

                 - Én is ezt kérdezem hetek óta. – nézett végre egyenesen a szemembe. Tekintetéből csalódottság és fájdalom tükröződött.

            - Sajnálom. Nem könnyű mellettem, elismerem. Csodálom, hogy eddig kitartottál. Senki sem volt még képes ennyi ideig elviselni maga mellett. Vannak hibáim... Türelmetlen vagyok, önfejű, makacs, önző és indulatos. Sokszor meggondolatlanul cselekszem. Nem vagyok képes beismerni, ha hibázok. És még sorolhatnám a rossz tulajdonságaimat. Azt hiszem, sose érnénk a lista végére… Egyetlen egy dolog az, ami mégis mellettem szól, amitől úgy érzem, jobb ember vagyok, ami kicsit javít a torz önarcképemen… Méghozzá az, hogy szeretlek és bármit megtennék érted. A tudat, hogy ha csak egy kicsit is, de viszont érzed ugyanezt, hogy talán én is fontos vagyok neked, az, ami támaszt nyújt a nehéz napokban. Ettől úgy érzem, érdemes reggel felkelnem. Ha nem lennél, talán már rég elvesztem volna…

            - Minden rendben? – nyitott be Tamás. Remek! Könyörgően pillantottam Vikire, majd újra Tomikára.

            - Persze. Nincs semmi baj. – válaszolta, de még csak Tamás felé sem nézett.

            - Oké! – nyújtotta el barátom mondandóját. – Nem akartok jönni activity-zni? Ketten nem valami izgalmas játék. Ráadásul Szandi nyavalyog, mert folyton elverem.

              - Nem is! – hallatszott be a szobába Szandra éles hangja.

            - Mindjárt megyünk. – mondta Viki.

Nem tudtam mire vélni a stílusát. Furcsán merev volt, és rideg. Idegesen vártam a történéseket, miután Tamás maga után bezárva az ajtót, elhagyta a szobát.

            - Szerencséd, hogy az érzéseim jóval erősebbek annál, mint amit a józan eszem diktál. – ölelt át.

              - Szeretlek. – suttogtam fejem hajába túrva.

            - Tudom.

Tudom?! Ennyi? Semmi „én is” vagy ilyesmi?

            - Nem akarok játszani. – nyavalyogtam, mikor kezemet az övével összekulcsolva az ajtó felé vezetett.

            - Ne légy már ennyire antiszociális.

            - Nem vagyok az! – tiltakoztam – De nem akarok rajtad osztozkodni. – szorítottam karjaim közé.

            - Csak a tiéd vagyok! – kacsintott széles mosollyal az arcán.

              - Sehogy sem szeretnélek megosztani másokkal. Még így sem.

            - Nem várhatod el, hogy egy szobába bezárva éljek életem végéig társaság nélkül.

            - Tudom. De az enyém vagy! Ezt ne feledd! – hajoltam egészen közel ajkaihoz.

            - A tiéd. – suttogta.

Az activity jó hangulatban telt. Mindig is szerettük magunkat produkálni a Tamással, így nem esett nehezünkre a játék. Jó érzéssel töltött el, ahogy Vikit vidámnak, felszabadultnak láttam.

            - Csalás! – kiáltott fel Tomika.

             - Tanulj meg veszíteni. – nevettem, majd önelégült mosollyal az arcomon ültem le a kanapéra.

            - Én jövök. – húzott Szandra a kártyákból.

Viki lassan karjaimba bújva osztotta meg velem takaróját. – Látod. Ezt a Krisztiánt szeretem én. – suttogta és puszit nyomott az arcomra. Végre! Szeret!

Bármennyire is szerettem volna elaludni, megint csak nem ment. Napok óta azt érzem, hogy a bennem lévő érzések lassan szétfeszítenek. Szerettem volna beszélni valakivel, de senki sem értett volna meg. Pedig egyre inkább úgy éreztem, muszáj kiadnom magamból mindent. Nem tudom, meddig tudok még hazudni. Viki mocorogni kezdett mellettem. Elharapott, érthetetlen szavakat nyöszörögve temette arcát a nyakamba. Talán neki kéne elmondani. Bárcsak megtehetném!

Azt hiszem, sosem éreztem még magam ilyen közel a kitárulkozáshoz. Nem sokon múlt, hogy fel nem ébresztettem és szánalomra méltó, megtört emberként be nem vallottam mindent. Levegőre van szükségem!

Mire észbe kaptam a kocsimban ültem és céltalanul jártam Budapest utcáit. Nem tudtam hová menjek, vagy mit csináljak, de nem maradhattam tovább otthon. El kellett menekülnöm kicsit, hogy mentsem a látszatra tökéletesnek tűnő, de valójában elcseszett éltemet és vele együtt párkapcsolatomat.

Egy jól ismert ház előtt álltam meg. Régen naponta megfordultam ezen a környéken, de aztán mindennek vége lett. Tudatosan kezdtem el kerülni a város ezen részét. Inkább választottam a hosszabb utat, a dugókat, minthogy újra beforduljak ebbe az utcába. És most mégis itt álltam. Tiszta idióta vagy! Belső hangom szitkozódása ellenére becsengettem.

            - Krisztián? – nyitott ajtót Heni szemit álmosan dörzsölgetve. Valószínűleg aludt. Mégis mire vártál, mi mást csinál az éjszaka közepén?

            - Beszélnünk kell.

              - Menj haza! – próbálta rám zárni az ajtót, de nem hagytam magam.

            - Nem! Annyiszor használtál már ki, annyi alkalommal tetted már tönkre az életemet és küldtél padlóra… Tartozol annyival, hogy meghallgatsz. Nem fordulhatok senki máshoz.

            - Gyere be. – sóhajtott.

A kanapéra ültünk. Várakozón pillantott rám, de nm tudtam belekezdeni. Pontosabban nem tudtam hol kezdeni…

            - Tiszta idióta vagyok. – álltam fel idegesen. Mégis mit keresek itt? Mit vártam? Hogy majd minden rendbe jön, vagy hogy könnyebb lesz, ha beszélek róla? Egy nagy frászt!

            - Krisz, ülj le és fejezd be, ha már belekezdtél. – húzott vissza le mellé. – Hallgatlak.

Jobb ötlet híján, sóhajtva mélyen a kabátom zsebébe nyúltam, és egy ékszeres dobozt vettem elő. Az asztalra téve hagytam, hogy a díszes tárgy beszéljen helyettem.

Le se tagadhatta volna, mennyire meglepte. Percekig csak ledöbbenve meredt az asztal felé.

            - Neki szántam. – hangom súlyos fájdalommal telten csengett – De jöttél te, és újra sikerült tönkretenned az életem. Miért kellett? Miért?

            - Pont annyira hibás vagy te is, mint én. Ha jól emlékszem, te jöttél át aznap este.

            - Hányszor fogsz még kihasználni, feldúlni az életemet? Már egyszer padlóra tettél. Újra kellett kezdenem mindent. Fel tudod ezt fogni? Nem sokon múlt, hogy nem siklott ki végleg az életem… Ha nem lett volna mellettem a családom, Orsi, és a barátaim… Nem tudom, mi lenne velem most. És mindezt neked köszönhetem! Gratulálok. Sikerült újból elcseszned mindent.

            - Könnyű engem hibáztatni, igaz? Úgy sem számít, ugye? Elvégre én senki sem vagyok… nem érzek… nem vagyok képes szeretni… - nézett rám könnyes szemekkel.

            - Ezt úgy mondod, mintha sajnálnád, ami velünk történt.

          - Mert sajnálom is.

            - Te tehetsz róla. Csak magadnak köszönheted.

          - A fenébe is tudom! Ne emlékeztess rá folyton. Fiatal voltam és még nem volt fontos számomra az, amit nyújtottál. Nem pont arra vágytam, amire te. Én csak… élni akartam és élvezni az életet, de megfojtottál ilyen téren. Most mégis szeretném újra átélni mindezt.

             - Van rá lehetőséged. Gyönyörű vagy! Bárkit megkaphatsz, és még nagyon meg sem kell magad erőltetned érte.

                  - Csak téged nem…

       - Heni. – sóhajtottam – Tudod, amikor megtudtam, hogy nem voltam elég neked én… - mélyet lélegezve, próbáltam úrrá lenni felszínre tört érzéseimen – A fájdalom mindent felemésztett bennem.

Nem éreztem mást, csak ürességet. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha ezt a hatalmas űrt, bárki be fogja tudni tölteni… De sikerült tovább lépnem. Neked is ezt kéne tenned. Éld az életed, úgy, mint én. Keress valakit, aki igazán szeret.

            - Te voltál az egyetlen, aki valaha látott bennem valamit. Aki képes volt elfogadni, és még így is szeretni…

    - Ugyan már. Nem vagy egy szörnyeteg. Gyere, mondok valamit. – húztam magamhoz közelebb – Tudod, én is abba a kedves, aranyos lányba szerettem bele, aki régen voltál. Nézz magadra, ez nem te vagy!

            - Hülyeség. – forgatta szemeit.

              - Azért csak gondolkozz el rajta!

Már hajnalodott mikor hazaértem. Fáradtan rúgtam le a cipőmet, majd mentem egyenesen a szobámba. Igyekeztem a lehető leghalkabban ledobálni magamról a ruhát, nehogy felébresszem őt. Az ágy megsüppedt alattam, ahogy lefeküdtem. Viki nekem háttal, az oldalán feküdve aludt. Közelebb csúsztam, hogy átöleljem, de nem engedte.

            - Merre jártál? – kérdezte.

              - Megijesztettél. – suttogtam – Azt hittem alszol.

          - Válaszolj.

            - Nem tudtam aludni.

         - Remek. – válaszolt gúnyosan.

            - Kicsim… - próbáltam újból közeledni, mondanom sem kell, mindhiába.

         - Ne! Most… most ne. Ne érj hozzám.

Kővé dermedve meredtem magam elé. Elcsesztem! Úgy tűnt, a tökéletesnek tűnő kis világom készül most porba hullani. Az amúgy is elég ingatag váramat, amit hosszú évek alatt sikerült felépítenem, már csak egy oszlop mentette meg attól, hogy végleg összedőljön.

Pont mint a Jenga-torony… Ugye ez az a játék, mikor felépítünk különböző faelemekből egy tornyot, és a játékosoknak egyesével úgy kell ebből a toronyból kiemelniük egy-egy ilyen építőelemet, hogy az építmény le ne dőljön. Az életem leginkább erre a bizonyos játékra hasonlított, azzal a különbséggel, hogy az enyém most megremegett és én az utolsó tartó elemhez, az imént nyúltam hozzá… Már csak várni kell, hogy darabokra hulljon.

   - Aludnod kéne. - suttogta órákkal később, amikor felém fordult. Nem szóltam semmit. Ugyan úgy, mozdulatlanul feküdtem azóta, hogy hazajöttem. - Gyere. - suttogta és közel húzott magához. Fejem nyakába temetve próbáltam minden egyes pillanatot az emlékezetembe vésni. Lehet soha többé nem ölelhetem...