Sziasztok!

Most egy kicsit csalódott vagyok.

Mostanában igyekszek gyakran frissíteni, és érdekes részeket hozni. Minden fejezetbe próbálok belecsempészni egy olyan részt, ami kicsit elgondolkodtatja az olvasókat.....
Vártam, hogy leírjátok, hogy milyen érzéseket kelt bennetek mindez, de NEM VAGYTOK TÚL AKTÍVAK! (ezt nem csak az én, de mások blogjára is értendő)
Értem én, hogy nyár van... szívesebben vagytok strandon, vagy buliztok a haverokkal... higgyétek el, én is inkább ezt tenném, és teszem is! de kerítek időt arra, hogy frissítsem az oldalt, kvázi nem összeférhetetlen a kettő. Örülnék, ha pár szóval ti is de véleményezzétek a munkámat. 
Nem kezdem el újból ecsetelni, hogy egy blog fenntartása nem kis energiába kerül, és hogy a szerkesztő megérdemel némi véleményt.... gondolom mindenkinek már a könyökén jön ki mindez.

Viszont, ha nem írtok, nem tudom a kedvetek szerint alakítani a történetet, és fejlődni se tudok! Semmi probléma, ha épp nem tetszett egy rész, vagy valami nem érthető.... nyugodtan írjátok meg ezt is! Nem arra megy ki a játék, hogy most az önbizalmamat csak az egekbe növelő véleményeket olvassak. Arra vagyok kíváncsi, hogy TI HOGY ÉRZITEK, MILYEN A TÖRTÉNET...

Lehet, hogy már bezártam volna az oldalt, de a napi nézettség mindig bőven 200 fölött van (amit nagyon köszönök).......Mindez azt mutatja, hogy látogatjátok a blogot! Jó, persze.. lehet vannak visszatérő vendégek, akik többször is rákeresnek az oldalra, de akkor is....
Vegyük úgy, hogy mondjuk 200 az oldalmegjelenítés, és ebből mindenki 3x megnyitja.... akkor is több mint 66 ember olvas! 
Ebből kicsit gyengének érzem, azt az 5 "tetsziket" (amit egyébként nem is kötelező megnyomni..... tehát, ha nem vagytok megelégedve a résszel, ott a másik lehetőség is!!) és EGYETLEN EGY hozzászólást! 
És akkor feltenném a kérdést... MI VAN A TÖBBI 60 emberrel??? Nekik mi a véleményük? 

Nem vagyok se jós, se Amália az EzoTV-ből, hogy kitaláljam a gondolataitokat.....

Így kicsit elgondolkodtató az egész dolog....

79. rész

Mosoly húzódott a számra, ahogy megpillantottam Őt. Lassan bebújtam mellé az ágyba, Ő pedig egészen közel bújt hozzám. A mellkasomat kezdte simogatni, miközben ajkai a nyakamat kényeztették.

                 - Viki. – toltam el gyengéden, bár fejben erősen szidtam magam miatta. – Most ne, jó?

                   - De unatkozom. Csináljuk valami izgiset. – könyökölt fel a mellkasomra. Szemében furcsa csillogást véltem felfedezni.

                   - Jó. Mondjuk, mit szólnál, ha aludnánk? – simítottam végig az arcát.

                - Ne már! Menjünk vissza bulizni, vagy sétáljunk a Balaton parton. Sőt, inkább maradjunk itt, és…. – hajolt közelebb, hogy újra birtokba vegye ajkaimat.

                - Akkor játszunk, kérdezz-feleleket.

                   - Az uncsi.

                - Inkább aludnál?

                 - Jó, játszunk. – dőlt vissza a mellkasomra.

                - Hány gyereket szeretnél? – tettem fel az első kérdést.

                 - Minimum egy tucatot, úgyhogy elkezdhetnénk tenni valamit az ügy érdekében. – nézett fel rám mosolyogva.

                   - Mondtam már, hogy aranyos vagy részegen? – adtam puszit a homlokára.

                - Én mindenhogy aranyos vagyok. – jelentette ki, mire hangosan nevetni kezdtem. – Most miért? Nem így van? – lökött gyengéden oldalba.

                 - De, persze hogy így van. – mosolyogtam rá. – És a mérhetetlen szerénységedet se felejtsük el!

                 - Szeretsz? – könyökölt újból a mellkasomra, és nagyokat pislogva nézett a szemembe.

                   - El sem hiszed, hogy mennyire. – suttogtam, majd apró puszit adtam a szájára és újra magamhoz öleltem.

                - És te szeretsz?

                 - Téged igen. – ásítozott. – De SP-t nem.

                   - Miért nem? – ráncoltam össze a homlokom.

                - Mert elszakít tőled. – suttogta már szinte félálomban.

Percekkel később már mélyen aludt a karjaim között. Én is fáradt voltam, de nem tudtam elaludni. Gondolatim a ma történtek körül pörögtek. Túl sok impulzus ért ahhoz, hogy el tudjak aludni anélkül, hogy bárkinek is elmondjam, mik nyomasztanak legbelül. Csak feküdtem a hatalmas franciaágyon, és a plafont bámultam. Az egész szobát mély sötétség lepte be. Csupán az utcai fények suhantak át néha-néha a plafonon. Egy mély sóhaj kíséretében lehámoztam magamról ölelő karjait, és felültem az ágyon. Az ajtó felé indultam, mely lágy nyikorgás mellett engedett szabadjára.

Majd egy pohár víz kíséretében leültem a nappaliban található kényelmes kanapéra. A mély csendet csupán az ablaknap verődő esőcseppek zavarták meg. A nyári hőség után felüdülés volt az éjszakai zápor hozta lehűlés.

Valamiért mindig szerettem a viharokat, legalábbis rövidtávon. A napokig tartó esőzés már olyan mély depressziós állapotba tudott lehúzni, ami nem csak nekem, de a környezetemnek is elég megterhelő volt.

A nyári zivatar talán az egyik legcsodásabb természeti jelenség. Mindezt csak fokozza az éjszaka adta sötétség és rejtelmesség, mely elnyeli az elveszett lelkeket. Imádtam a villámokat csodálni. Vakuk villogására emlékeztettek, melyek olykor-olykor felvillannak. Minden egyes villám, mintha madártávlatból fotózná a várost, és próbálná megörökíteni az aluljárók, utcák, terek csendjét. Az ablak felé néztem, melyen a vízcseppek úgy folytak le, mintha versenyeznének egymással. Hallottam soha meg nem szűnő kopogásukat, ahogy nekicsapódnak az üveghez.

Az ablakhoz sétáltam. Megfogtam az apró kart, és óvatosan elforgattam. Orromat megcsapta beáramló levegő friss illata.

Jól esett volna kimenni, és hagyni, hogy az eső lemossa rólam a ma történtek emlékeit. Hagyni, hogy ruhám teljesen magába szívja a hideg esőcseppeket, majd levetni az átázott ruhákat, kifacsarni, és a vízzel együtt a fájó érzéseket is szabadjára engedni….

                - Krisztián, te vagy az? Valami baj van? – érintette meg a vállam Orsi.

                  - Nincs semmi. – ráztam meg kicsit a fejem. Az ablaktól eltávolodva a kanapéra ültem, míg Orsi egy pohár innivalóért ment a konyhába. Mikor leült mellém, gondolkodás nélkül fejemet az ölébe helyeztem.

                  - Simizd a fejem. – kérleltem, mint gyermek az anyukáját. Tényleg olyan volt Ő nekem, mint a pótanyám. Bármit megbeszélhettem vele és mindig számíthattam rá. Igaz, néha veszekedünk, és egymás képébe mondjuk a nyers igazságot, de pár perc múlva mintha mi sem történt volna, bújok oltalmazó karjai közé. 

                   - Nem vagy egy kicsit nagy már ehhez? – nevette el magát. – Mi a baj? Mi történt a partyn? – kérdezett rá kendőzetlenül a lényegre.

                - Itt van Heni. Láttam. Visszatért.

                  - Ezért vagy ennyire magad alatt? Mit mondott, ami így felkavart?

                - Semmit. Pont az, hogy semmit sem mondott, és mégis ilyen mélyen érintett. – suttogva mondtam el mindazt, amit eddig magamnak se mertem bevallani.

                 - Hogy érted ezt? – kezével még mindig a fejemet simogatta.

                   - Utálom! Utálom azért, amit tett velem. A padlóra kerültem, de ezt te is jól tudod. Ugyanakkor szerettem. Mérhetetlenül fontos volt nekem, talán még Vikinél is fontosabb. – mondtam ki szaggatottan ezeket a szavakat. Fájt mindezt bevallani, de ha egyszer így éreztem… - Minden nem múlik el nyomtalanul olyan könnyen.

                   - Szereted? – kérdezett egyenesen a közepébe Orsi.

                - Nem tudom, mit érzek iránta. Amikor megpillantottam, az első gondolatom az volt, hogy „de gyönyörű”, de ott van Viki, akit imádok.

                 - Most összezavartál teljesen. Akkor úgy kérdezem, hogy mit érzel most Heni iránt, és mit Viki iránt?

                  - Szeretem Vikit, nagyon is. Csodálva figyelem minden mozdulatát. Annyira gyengéd, és nőies, ugyanakkor valami gyermeki kislányság is rejtőzik benne. Imádom, ahogy hozzám bújik, ahogy egy fárasztó nap után hazaérve az Ő mosolyát látom. Heni mindezeknek a tökéletes ellentéte, de nem kell bemutatnom őt neked, szerintem. Mellette szabadabbnak érezhettem magam. Kevesebb volt a felelősség, önfeledtebb lehettem. Vele nem volt ilyen mély a kapcsolatom, mint Vikivel. Ha jobban belegondolok, nem is nevezhetem azt kapcsolatnak. Nem beszélgettünk, nem voltak gyengédebb, lelkizősebb napjaink. Az érzelmek vezéreltek minket, sőt, inkább a vágy volt az, ami irányította a hétköznapjainkat. Mikor megismertem, a testiségen alapult köztünk minden, és nem is léptünk igazán túl mindezen. De valamiért akkor is fontos lett nekem, és kicsit még most is az.

                 - Mit vársz most tőlem, hogy segítsek dönteni? Tudod jól, hogy nem szólok bele. Ezt neked kell elintézned. Viszont, ha rám hallgatsz, gyorsan döntesz. Nem jó ezt sokáig húzni.

                  - Nincs miről döntenem. Nekem Viki kell! – ültem fel a kanapén.

                 - Nem beszélek Viki ellen, mert be kell, valljam, nagyon megkedveltem. Megfogtad az Isten lábát vele, és nagy butaság lenne a részedről eldobni magadtól. Ugyanakkor átverni sem szabad, és az is fontos, hogy Te boldog legyél. – hangsúlyozta ki a Te szócskát. – Ha mégis úgy érzed, hogy Heni az, akire szükséged van, akkor ne hazudj se saját magadnak, se pedig Vikinek. Nem ezt érdemli!

                - Tudom, de most még össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mi legyen.

A hálószoba ajtaja nyikorgására egyenesen felkaptuk a fejünket. Viki volt az. Szemeit álmosan dörzsölgetve botladozott a kanapé felé, egyenesen az ölembe. Szorosan hozzám bújt, és mélyen belélegezte parfümöm illatát. 

                  - Mi a baj szépségem? Miért nem alszol? – simogattam meg kócos tincseit.

                  - Nélküled nem olyan jó. – nyöszörögte a nyakamba. Orsi mosolyogva nézett ránk. Ekkor értettem meg, mire is célzott pontosan. Bármennyit is veszekszünk, bármennyi teher is nyomja vállainkat, szeretjük egymást. A gondok, amik emésztenek pedig inkább köszönhetőek a kornak, és a hátrahagyott éveknek, mint a kapcsolatunknak.Az ilyen boldog, meghitt pillanatok pedig bárminél többet érnek.